Nagyon furcsa érzések kavarognak bennem pillanatnyilag...
Itt fekszem "otthon", a szobában, ahol javarészt felnőttem, legalábbis amit az otthonomnak neveztem az életem egy elég hosszú szakaszában, olyan szakaszában amiben nagyon fontos dolgok történtek. A "saját ágyamban". És nem jó.
Nagyon nem jó.

De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején.

A történet ott kezdődik, hogy reggel innen több ezer kilométerre innen, Londonban voltam, ami most az otthonom, a kényelmes kis szobámban amit Arzénnal osztok meg. Nyaraláson vagyok, mert egy kisebb szabadságot vettem ki a melóhelyen, és úgy döntöttem, először azóta mióta kimentem külföldre, hazalátogatok.
Megvettem a jegyet, stb, összepakoltam, és indultam reggel nyolc körül. Ha minden jól ment volna, már itt lettem volna este tízkor, és egy ideig eszerint is alakultak a dolgok. Elmentem a metróval a buszállomásra, ahonnan 10:40-kor pontosan elindult a buszom, majd utána majdnem pontosan 12:00 körül leszálltam a reptéren. Utána eszegettem, átmentem a biztonsági ellenőrzésen, majd láttam, hogy a gép 14:20 helyett át van írva 16:30-ra, mert késik az indulás.
Fuck.
Annyira nem zavart, leültem olvasni meg játszogatni. Utána kiküldtek minket a kapuhoz két óra múlva, odaálltunk mint a marhák, aztán 20 perc álldogálás után közölték velünk hogy hopp bocsi ez csak hiba volt, rosszul írtuk ki, igazából még kurvára nincs itt a gép úgyhogy mehetett vissza mindenki a terminálba. XD
Kicsit mérges voltam mert előtte vettem a Pret a manger-ben mangószeletkéket lime-al, és egy nagyon finom gyümölcslevet, amit kidobtam, mert azt hittem megyünk a gépre. :( De legalább a finom meleg sajtos sonkás croissantomat meg tudtam enni. X3
Na mindegy, további óra várakozás és sok elvesztett tekken meccs után a psp-men újra odaállítottak minket, és én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a sok magyar között... Nagyon furcsán éreztem magam, és csak meghúztam magam csendben, egy szót sem szóltam, nehogy rájöjjenek, hogy én is az vagyok. Ott bazmegoztak meg kurvaanyáztak körülöttem, és úgy általánosságban egymásnak oltogattak meg szidtak mindent és mindenkit, de nem csak a fiatalok, hanem kortól függetlenül... Nem akartam mondani, hogy nem hinném hogy direkt csesztetnek minket és váratnak minket. Közben egy csaj az álló sorban folyamatosan löködte a táskámat hátulról. Annyira idegesítő volt, hogy majdnem hátrafordultam, hogy megkérdezzem, mennyi időt töltött angliában, hogy nem ragadt rá semmi abból, hogy hogyan kell utazni vagy másokkal viselkedni... De csak hallgattam, meg mások beszélgetését is, csak kíváncsiságból, és szörnyülködtem.
Aztán gondolkodtam egy kicsit, és rájöttem, hogy milyen érdekes, hogy leginkább csak én szoktam el inkább el ettől. Kint angliában a magyarok is mások, legalább is akikkel én dolgozok/találkozok. Rajtuk kívül meg ugye külön kategóriát képez Endy és Arzén, akik kint vannak velem, de az leírhatatlan különbség. XD
Amikor itt éltem magyarországon, akkor nekem is megszokott volt a kurvaanyázás (másoktól), a türelmetlenkedés, a lökdösődés, a passzivitás, uszítás ok nélkül, meg a hibás meg a közös ellenség keresése az együttműködés jegyében. Angliából ez hiányzik, és nagyon jó hogy hiányzik. Nekem NEM HIÁNYZIK, nem úgy értettem. XD
Szóval máris kényelmetlenül éreztem magam, és visszakívánkoztam a kultúráltabb Londonba ahonnan jöttem. :D Na mindegy, akkor még egy ideig nézegettem, hogy amíg várunk, egyesek sunyiban cigizni próbáltak abszolút tiltott területen, mások sört meg egyéb olyan dolgokat dugdostak a táskájukba amiket szigorúan tilos felvinni a gépre (100ml folyadék megengedett, átlátszó kis palackban, bezacskózva...). Kint angliában megtanultam, hogy ezek TÖRVÉNYEK, és a törvényt odakint betartják, és tisztelik, és ha valaki nem tartja be, lehet hogy csak kis hülyeség, de kihívják a rendőrt, és következményei lesznek. Ahogy annak lennie kéne M.O.-n is, de nincsen. Talán ezért tart ott ahol.

Na mindegy, aztán felszálltunk, ami király volt, de mikor mentünk feljebb és feljebb, egyre jobban fát a fejem, (sohasem szokott fájni a fejem) a lábamból kiment a vér, melegem kezdett lenni, és kiduzzadtak az erek a karomon. O.o Elég szarul éreztem magam, az abnormálisan alacsony vérnyomásom miatt ahogy csökkent a kinti nyomás, egyre magasabb lett az enyém. XD
Aztán leszálltunk, anyámék már vártak a reptéren, és pestről éjfélkor értünk haza. Itthon a kutyák nagyon szétörülték magukat nekem, én is nekik, aztán feljöttem a szobámba kicsit később.
Makával még anno beszéltünk, és mondta, hogy látott egy csajt, aki írta, hogy a depressziója, szorongása elmúlt, miután elkezdett dolgozni, mert nem volt annyi ideje gondolkozni, és jobban lett végülis. Elbeszélgettünk, hogy akkor vajon ezek a mentális betegségek vajon elmúlhatnak-e ettől, és hogy vajon ez tényleg működik-e.
Ezúton jelentem: Nem működik. Kurvára nem. XD Amikor beléptem a szobába és tíz percet egyedül voltam, minden visszajött... Főleg az emlékek, de még a régmúltból, amikor kb elsős gimis voltam, és onnantól kezdve minden. MINDEN.
Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy megint visszatérjen hozzám az őrület és megint abba meneküljek a valóság elől. Nem tudom, hogy nekem mi van, depresszió, szorongás, skizofrénia, vagy csak simán split personality. Nem is érdekel, és nem akarom kideríteni, mert azzal csak beismerném hogy beteg vagyok. Tumblr-en még valami hülye táblázatot is találtam, hogy melyik mental disordernek milyen tünetei vannak, és hogyan döntsem el, hogy nekem melyik van. Inkább nem akarom kitalálni, magamra ragasztani hogy márpedig én beteg vagyok, mert az a legnagyobb hipochondria. Ha a refluxszal meg tudom csinálni, hogy elhiszem hogy egészséges vagyok és javul az állapotom, akkor ezzel is meg tudom csinálni. Úgyis általában úgy voltam vele, hogy úgy tanultam meg kezelni, hogy megtanultam élvezni, ami talán nem túl jó, mert így az őrület miatt voltak gondjaim, és a hihetetlen szintű antiszocságom is ennek tudható be.

Aztán kicsit magamhoz tértem, még mielőtt nagyon belesüppednék az őrületbe és átmennék depibe, és lefeküdtem aludni. Kizártam minden emléket az agyamból, és próbáltam visszatérni a módszerhez amit angliában tanultam: Nem foglalkozni a múlttal, és a jövőre koncentrálni. Ez egy kicsit segített, mert a jövőt valahogy mindig derűsebbnek látom, jobbnak érzem, mint a jelent, vagy a múltat (na nem mintha a múltat nem szeretném, a jó emlékek sokat jelentenek).
Persze anyám egy darabig örült nekem mint az állat, aztán nem bírta ki, hogy ne próbáljon veszekedést elindítani azzal, hogy én milyen ritkán írok meg biztos nem is érdeklem. Szimplán nem foglalkoztam a dologgal, és eltereltem a témát. Már nem megyek bele az ilyenekbe, nem azért jöttem haza hogy veszekedjek meg magyarázkodjak, hanem pihenni. Egy kicsit azért szeretném kiélvezni is az időt amit itthon töltök, nem szeretném megbánni.

Mindent egybevetve még így is, hogy pihenni, nyaralni jöttem haza, még így is többet stresszelek emiatt a két dolog miatt, mint otthon, angliában. Kint elvagyunk Arzénnal odahaza, elmegyünk nyugodtan melózni, ahol egyébként egyre kevesebbet baszogatnak ráadásul,  szóval tök nyugodtak vagyunk és nem stresszelünk semmin.

Idehaza amúgy még sok programom van, szóval amikor visszatértem angliába, ahová - ennyi idő eltelte után bátran állíthatom - sokkal inkább tartozom, mint ide, akkor még írok egy beszámolót. Nem tom, úgy érzem, hogy a stílusom, meg az aki vagyok, társadalmilag és kultúrálisan sokkal inkább abba a légkörbe, környezetbe illik, mint ebbe... Itt még mindig a sunyulás, a lopás, a hazudás, a türelmetlenkedés, a stresszelés, meg a "rosszalkodás" tölti ki az emberek életét, hogy minél több olyan dolgot csináljanak amit nem kéne. Amivel őszintén szólva nem lenne úgy annyi baj, mert hey, csinálja mindenki whatever the fuck they want, de akkor legalább az a hülyeség amit csinálsz legalább egy kicsit fejlesszen rajtad, vagy vigyen előre... Nem élünk örökké, sőt, csak egyre gyorsabban szalad az idő... Jó mondjuk az "azt csinálok amit akarok"-ba ez is beletartozik, mindenki úgy bassza el az életét ahogy akarja - csak sokakért kár.

Haza akarok menni.

Hiányzik egy ölelés.

Nem akarok gondolkozni.

Help.

Be vagyok regelve egy ilyen társkeresős mizériára.
Egyszer gondolkodtam rajta, hogy milyen lehet, aztán kipróbáltam, hátha ott is lehet normálisan ismerkedni, vagy ilyesmi. Hát nem jött be. XD Most, hogy kint vagyok itt, gondoltam szerencsét próbálok megin'.

Ami érdekes, hogy két lány is visszajelzett nem is olyan rövid idő alatt. Ami még érdekesebb, hogy egyiknek sem volt nagyon értelme.
Az egyik lánnyal egész jól elbeszélgettem, még parkourozik is, aranyos, kinézetre is teljesen oké, de... Nem tudom. Valami annyira hiányzott, de nem tudom mi. <- hazugság, szerintem pontosan tudom mi hiányzott.
Ahogy beszéltünk, nem igazán találtunk közös témát. Beszélgettünk mindenféle dologról, ők mit kedvelnek, én mit kedvelek, de olyat alig találtunk ami mindkettőnk érdeklődését felkeltette volna. Persze, nem ez a lényeg, mert úgy ismer meg az ember új dolgokat, ha mások érdeklődési körét megismeri, de azért ez csak egy bizonyos szintig igaz.
Attól még hogy szeretem az új dolgokat, olyan dolgok iránt, amik tudom, hogy abszolút nem érdekelnek, nem fogok tudni jobban érdeklődni, ha akarok sem, maximum színlelni hogy érdekel, annak meg semmi értelme nincs.


Egyszóval hiányoltam az érdeklődést, mindkét irányba.
 Kell nekem az a mesés érzés, az a valami, amitől tudom, hogy különleges a dolog. Eddig is mindig csak álom volt nekem a szerelem, egészen addig, amíg egyszer csak úgy sodort az élet , hogy megtörtént a dolog.
Na de most ne sodródjunk el más irányba. A lényeg, amiről beszélni akartam, az az egyedüllét. Szóval hogy mulatságos (és nem is),  hogy úgy érzem, nem csak kiskoromban, mikor ténylegesen rengeteget hagytak egyedül, voltam egyedül, hanem egy kicsit mindig...
Úgy értem, a barátaim mindig itt voltak mellettem, szóval effektíve sosem voltam
 teljesen egyedül, amiért a mai napig összeteszem a kezem, és nagyon szerencsésnek gondolom magam, és nagyon nagyon hálás vagyok. Főleg azokért a pillanatokért, amikor mindenkit eltaszítottam és a magányba akartam menekülni, és ilyen ritka alkalmakkor Akai-san, vagy L fogta magát és erőszakkal beleavatkozott a szituációba és kirángattak az egyedüllétből, mert tudták, hogy magamnak többet ártok vele, de csak így lehet rám hatni.
Amit egyik lakótársunknak is meséltem, mikor beszélgettem vele, az viszont az, hogy hiába nyilvánvaló, mennyire testvéri, és mennyire közeli a kapcsolatunk egymással, mégis mind "egyedül vagyunk". Ezt jó értelemben mondom, márpedig úgy, hogy ha tényleg nagyon nagy gáz van, akkor segítünk a másiknak, de általában inkább csak húzzuk a másikat feljebb és feljebb, és mindenki a saját fejlődésére koncentrál a képességei határait feszegetve, hogy minél többek, jobbak legyünk egyedülálló lényként. A saját fejlődésünkkel ösztönözzük a másikat fejlődésre, versenyzünk, és néha direkt nem segítünk a másiknak, ha pl úgy látjuk, hogy ugyanazt a hibát követi el a másik, mint amit mi is elkövettünk régen.
Ilyen pl sokszor előfordult. Az nem segít, ha azt mondjuk valakinek, hogy te ugyanazt a hülyeséget csinálod mint én ekkor és ekkor, és koppanni fogsz és nem lesz jó, hallgass rám. Hamar megtanultam, hogy ilyenkor még ha nem is támogatjuk a másikat hogy csinálja, de hagyni kell, mert másképp nem fogja megtanulni a leckét. Úgyis csak utólag látja be az ember, hogy aki jót akart neki, annak van igaza. Ez is hozzátartozik a fejlődésünkhöz. Ha minden kihívástól megkímélnénk egymást, akkor pudingok maradnánk, és nem lennénk okosabbak tőle.
Ez az a fajta egyedüllét, ami igazán pozitív. Ha jön egy szituáció, ami nagyon nehéz, és lehetetlennek tűnik, mit teszünk? A legtöbb ember leküzdi magától a kisebb, "kényelmesebb" problémákat. De mi van, ha valami olyan hatalmas gond jön, amivel még nem találkoztunk? Sőt, fűszerezzük meg egy rakás balszerencsével, és mondjuk ezt még előzze meg az, hogy folyamatosan rosszabbnál rosszabb szerencsétlenségek bombáznak minket, és UTÁNA jön valami rohadt nagy kihívás, ahol mindent bele kell adnunk lelkileg, vagy akár testileg, hogy keresztülmenjünk rajta. Vagy egy ilyen után egy törés után hogy felálljunk, magunktól, leporoljuk magunkat, és továbbinduljunk. Ez az igazán nehéz, de a különbség itt mutatkozik meg köztünk, és "más barátok" között.
Az ilyen helyzetekben mi alapból úgy állunk hozzá: "Ezt nagyon nehezen fogom tudni megoldani, mindent bele kell adnom."
Mások, akiknek olyan barátaik vannak akik még a legapróbb dolgokban is segítenek, csalódhatnak. Ezek az emberek olyan barátokkal vannak körülvéve, akik elmennek velük bulizni, adnak zsepit, esetleg hazafelé eldobnak kocsival, ne adj isten meghívnak erre-arra egyszer-kétszer. Amikor komolyra fordul a helyzet, ezek a nagy nagy barátok hirtelen eltűnnek, mert "magánügy", és "ebben én nem tudok segíteni" mondatok váltják fel a "persze, segítek" mondatot. És az illető, aki eddig minden kis dologban segítséget kapott, még elveszettebb lesz, hiszen a legnehezebb dologban, amihez igazán szüksége lenne a segítségre, na ott nem segít senki.

Na, akkor melyik a jobb?
Igen, talán így nehezebb, hogy javarészének a szitukban nem nyújtunk segítséget egymásnak, pedig megtehetnénk. De tudjuk, hogy ott vagyunk egymásnak, ha igazán nagy a baj, és akkor jön a segítség, ha igazán szükségünk van rá, és így nincs is kinyalva a segge a másiknak, még erősödik is.
Mászunk, mászunk fel a hegyen, de mondhatni csak akkor nyújtjuk a kezünket a másiknak, amikor már épp zuhanna le, és az utolsó pillanatban meg kell menteni. És onnan ha felsegítjük, tudjuk, hogy megáll a másik, mert tisztában vagyunk vele hogy erős, és leküzdi az akadályt.

Szóval így értem, hogy kicsit belül mindig egyedül vagyunk. Sok embernek fel kell ébrednie abból a tévhitből, hogy mindig van valaki, akire lehet számítani, és majd segít valaki mindig, bármi van. Jobb úgy hozzáállni, hogy képesek legyünk magunktól szembenézni bármivel, és belül tudni, hogy ha esetleg mégsem bírnánk a gyűrődést, van, aki nyújt egy segítő kezet.

Milyen furcsa, hogy hogyan vissza tudott épülni a lelkem abba az állapotba, abba az üzemmódba, amiben régen, nagyon régen volt. Megint személyiségeket váltogatok a körülményeknek megfelelőlen, és azt vettem észre, hogy a régi "Light" énem is néha visszatér.

Amikor a hotelben a kollégákkal, vendégekkel beszélek, néha az az arcom van elővéve, és olyankor elég veszélyes vagyok. Nem úgy, mint általában, tehát hogy mondjuk csúnyábban nézek kicsit, és fizikailag vagyok veszélyes, hanem elmagyarázom hogyan.

Tegnap bent ült egy vendég a bárban, felszolgáltam neki italokat, kaját. Számon tartottam, mennyi alkoholt fogyasztott (nem túl sokat amúgy), és ahhoz mérten elővettem egy olyan stílust, ami szerintem neki abban a pillanatban szimpatikus lenne. Nagyon hamar megtudtam róla szinte minden fontosat. Az előző reakcióiból és gesztusaiból láttam, hogy nincs túl jó kedve, kicsit gondterheltnek tűnt, ez még akkor volt, mikor nem beszéltünk. (Egyébként egy kb 50-es éveiben levő úrról van szó) Aztán amilyen jól tudok puhatolózni, pár perc múlva már azt is tudtam mi a baja. Ő maga rendőrként dolgozott világéletében, most már visszavonult, de a fia épp a "rosszfiút" játssza, és vele volt egy veszekedése telefonon, mert a srác drogozik.
Elbeszélgettem vele erről, meg hogy erről nekem mi a véleményem, és hogy szerintem a társaság, a "barátai" nagyban a felelősek ezért, és egyet is értett velem. Mondtam neki, hogy ha beszél vele, és mégsem tud rá hatni normális észérvekkel, hogy miért hülyeség amit csinál, akkor kénytelen lesz semmibe venni, és leszarni mit csinál, mert akkor valószínűleg direkt lázadozik, és ezzel akarja magára vonni a figyelmet, hogy direkt nem azt csinálja amit mondanak neki meg amit ép ésszel mond neki az apja. Ha "magára marad" a hülyeségével és látja hogy igazából "le se szarja senki hogy tönkreteszem az életem", akkor talán az is eszébe jut, hogy ő maga mit gondol erről az egészről, meg hogy ő maga miért csinálja, és miért van rá szüksége.
Ennyit tudtam neki mondani, és mondtam, hogy ezek csak ilyen általános gondolatok, mert nem ismerem a fia pontos helyzetét meg a gondolatait, így nem tudom az ő álláspontjából látni a dolgokat. A pali nem nézett hülyének, sőt, megköszönte a tanácsot és azt mondta, hogy lehet, hogy igazam van. Megköszönte a beszélgetést, aztán elment. Tök jól éreztem magam, hogy egyrészt jót dumáltam vele, de főleg azért, mert úgy éreztem, segítettem neki, legalább egy kicsit.

Aztán késő este együtt mentem haza az egyik felszolgáló csajjal. Mesélte, hogy van egy lánya, amin őszintén meglepődtem, mert kb velem egy idős a csaj, vagy még fiatalabb, és hogy elvált a férjétől, és a lánya az apjával él.
Mondjuk most már annyira nem csodálkozok, a románoknál úgy látszik ez a szokás. XD Úgy értem , a felszolgáló csajok nagy része ilyen huszonéves, és van akinek már a második férje van, meg második gyereke, és fiatalabbak nálam. Amivel persze nem is lenne semmi baj, ha nem olyan lányokról beszélnénk, akik egy rántottát nem tudnak megsütni, mert sajnos mindegyikük egy nyolcadikos tinilány felfogásával meg értékrendjével meg komolyságával rendelkezik. :D Felelősségtudat pedig semmi nincs bennük, sem a párkapcsolat iránt, amiben vannak, sem pedig a gyerekeik iránt. O.o Nem akarok kioktatni senkit, de aki ilyen szinten van, az jobban tenné, ha egy kicsit azért várna azzal a gyerekvállalással... Ha még a saját tettei miatt sem tud  felelősséget vállalni. Na mindegy.
Szóval elbeszélgettem vele, és megint éreztem kicsit feltörni a light-os énemet. Az történt, ami akkor szokott, mikor az az énem irányít, percek alatt megtudtam róla mindent, úgy, hogy rólam semmi nem derült ki. Nem ennek van, most a legnagyobb jelentősége, csak mondom, hogy ez is egy jellemzője.
Szóval elbeszélgettünk a szituációról, és mondtam neki, hogy biztosan hiányzik neki a lánya, meg minden. Kicsit kérdezgettem, hogy akkor miért és hogyan, és miért alakult így, és miért nem érte meg inkább együtt maradni és megjavítani a dolgokat, és helyrehozni, legalább a kislány érdekében? Erre elkezdett nekem pityeregni, hogy nem tudja, ő nem tudja, és hogy hülye volt meg önző de hogy most már késő.
... Én meg nézek rá... Mondom mihez késő? Semmihez sem késő soha, maximum magunknak mondjuk ezt. Azokra a dolgokra szoktuk azt mondani hogy túl késő, amihez nincs még erőnk vagy bátorságunk, vagy épp kedvünk, hogy odaálljunk, odategyük magunkat, és megváltoztassuk. Sokszor ahhoz, hogy elérjük azt, amit igazán szeretnénk, áldozatokat kell hozni. Néha meg kell alázkodnunk, vagy hülyeséget csinálnunk, szituációtól függ. Ha túl önzők vagyunk hozzá, és a saját büszkeségünk fontosabb, akkor nem fog sikerülni. A büszkeség ebből a szempontból kurva nagy hülyeség, mert mit csinál? Van valami, amit el akarunk érni, küzdeni érte, megérdemelni, mert tudjuk, hogy azt szeretnénk, hogy attól boldogok leszünk. A büszkeségünk sokszor megakadályoz minket ebben, és utána (ha van annyi eszünk hogy egyáltalán észrevesszük) bánkódhatunk utána, hogy miért voltunk ilyen hülyék és miért nem a célunk érdekében cselekedtünk, miért az egónk érdekében.
Ennek egy kicsit rövidebb, de velősebb változatát megfogalmaztam neki úgy angolul, hogy értse is. Hümmögött egy kicsit, és el is gondolkozott kicsit. Jobb kedve kerekedett, és megköszönte hogy ezt elmondtam.
Én meg mondtam hogy nincs mit, szívesen, de csak az járt az eszemben, hogy igazából ő is, ahogy az a vendég, elmondott nekem egy csomó mindent magáról, nagyon sok információt megosztott velem rövid idő alatt a magánéletéből, és még ő köszönte meg hogy segítettem... és én semmit nem mondtam magamról és egy darab új információt sem tudott meg rólam. Hogy ez jó-e? Nem tudom. Épp ezért mondom, hogy ez a Light-énem, mert ez az az óvatos énem, amit régen nagyon sokat használtam, és mostanában is elég sokat. Én magam mindenről és mindenkiről szívom magamba az információt, és mindent tudok, de rólam senki nem tud meg semmit.

Persze aki nagyon akarna, annak nem sok erőfeszítésébe telnie, hogy megkérdezze: Hogy vagy? (Mármint úgy, hogy érdekli is a válasz), vagy bármit rólam. De ilyen emberrel idekint még csak kettővel találkoztam. Ami egyébként tök reális és jó arány, ha azt vesszük. Már nem vesztegetek időt azokra akiknél látom hogy "nem éri meg" energiát fektetni abba, hogy megismerjük egymást, mert úgysem leszünk barátok. Így sok időt megspórolok.

Most erről eszembe jutott még valami...

Most olyan hülye kedvem van megint. Igazából most úgy írnék, de csak panaszáradat lenne, azt meg nem akarok írni úgy, hogy mindenki lássa, mert nem érdekel egyrészt senkit, másrészt meg nincs jogom panaszkodni. Ha megnézném objektíven az életem, van melóm, ami jól keres, a barátaim is itt vannak, szóval minden oké.
Minden rendben.

Mindennek rendben kéne lennie.

De a tény hogy itt ülök lassan hajnali háromkor fáradtan, aludnom kéne mert fél hatkor kelek és megyek dolgozni, és közben csak folynak a könnyeim, már magam sem tudom miért, valahogy azt mutatja, hogy mégsincs minden rendben.

De majd elmúlik.

Hmm... Még magyarul leírva is érdekesen hangzik ez a cím. Egyébként pedig ismét egy animéről fogok írni, aminek a címe Plastic Memories.
Ma fejeztem be ezt az animét, nemrég jött ki, a tavaszi szezonnal jött, és Plave hívta fel rá a figyelmem (ha jól emlékszem XD). Mindenesetre már a trailer alapján nagyon érdekesnek gondoltam, amiből csak egy-két, de annál fontosabb információ derült ki az animéről. Már a bemutatót is nagyon jól, és kicsit sokkolón csinálták meg. Pár karaktert megmutattak, majd azt, hogy mi is itt a lényeg.  A (szerintem kissé távoli) jövőben játszódik az anime, ahol olyan androidokat, azaz ember kinézetű robotokat készítenek és üzemeltetnek, amik (vagy akik?) képesek emberi érzelmek produkálására. Minden olyan funkciójuk működik, mint egy normál embernek, kinézetre sem látszik, hogy nem azok, és azért vannak, hogy megkönnyítsék az emberek életét, társaságra, családra leljenek benne olyan emberek, akiknek ez nincs meg.

Ezeket az androidokat a Giftia név alatt üzemeltetik (ami egyébként szorosan kapcsolódik a gift szóhoz, ami ajándékot jelent), és mikor bemutatták, mik is ezek, utána a zene is megváltozik, és az utolsó információt is elhintik: A giftiák élettartama közel 9 év.

Hú. :D Hát amikor a trailert megnéztem, azonnal tűkön ülve vártam az animét, mert annyi kérdést vetett fel bennem az egész. Ez így egy teljesen más, új társadalmi modellt is bemutat, ahol az emberek társa, barátra, vagy családra lelhetnek egy giftia személyében, de ott van mellette a tény, hogy kb 9 év múlva be kell őket gyűjteni (mert különben nagy gáz van... több infó az animében ;) ), és ugyan visszakaphatják ugyanazt a giftiát is, de minden emlékét elveszíti, és nyilván mivel új személyként, bár valamilyen szinten előre programozva, kerül be ugyanabba a környezetbe, lehet, hogy a személyisége másképp fog fejlődni, akárcsak egy embernek.

Nagyon sok mindent eszembe juttatott ez az anime, már azelőtt, hogy az első részt megnéztem volna. Hogyan reagál erre egy ember? Kilenc év nagyon hosszú idő, de mégis "csak" egy szakasz egy ember életében. Hogy érezhet egy gyerek, akit egy giftia nevel fel, és miután kilenc évig vele van, búcsút kell mondania? Hogy érezhet egy ember, akinek egy giftia a barátnője (hangsúlyozom, az élettartamon kívül semmiben nem nem különböznek az emberektől, csak nem öregednek külsőleg, és fizikailag erősebbek), és kilenc éve együtt élnek, és el kell engednie? Hogy érezhet egy öreg néni, aki kislányaként szeret egy giftiát, és 9 év múlva el kell venniük tőle?
Nagyon nagyon nehéz kérdések ezek... És az anime mindre megadja a választ. Ahogy arra is, ami talán neked is eszedbe jutott, ha már továbbgondoltad a dolgot.. Mi van, ha valaki visszautasítja ezt a begyűjtést, nem tud megbírkózni vele, vagy esetleg elszökik a giftiájával, mert egyikőjük sem akarja?
Ezt is megtapasztaljuk az anime által. Mindenkinek nagyon nagyon ajánlom.

Na de most nézzünk egy-két személyes reflexiót, miután végigmentem a szokásos nézőpontokon.
Az anime nagyon szépen meg van rajzolva, a grafika tökéletes, az érzelmekre nagyon odafigyeltek, és nagyon jól meg is oldották, néha szívbemarkolóan élethűen ábrázolja azt amit a karakterek éreznek, és amit mi is érzünk belül, ha eléggé beleéljük magunkat abba, amit nézünk és hallunk (magamból indulok ki, mert én nagyon beleélem magam). Amit még itt szeretnék megemlíteni, hogy van pár effekt is benne amit nagyon jól megcsináltak, és csodálkoztam, mennyire odaillik, valamint tetszik a színvilág, sokszor találkozunk élénk és vidám színekkel, részletgazdag hátterekkel, ez nagyon bejött. :)
A zene gyönyörű, de mégis egyszerű. Úgy mondanám, hogy illik a jelenetekhez a zene komolysága. Azoknál a jeleneteknél amik nem annyira "erősek", nehezek, azoknál a zene is könnyed, néha érezhető is, a zene kicsit kihangsúlyozza, hogy "ez kicsit komolytalan jelenet", a drámai jeleneteknél pedig bejönnek a komolyabb, hangsúlyosabb zenék, amik tényleg kiemelik az érzelmek fontosságát, és fokozzák a hatást.
A részek befejezése egyébként nagyon köcsög, úgyhogy még szerencse, hogy már kint van az egész anime, és nem kell várni a következő részre, mikor hétről hétre néztem, majd' megőrültem, mire kijött az új rész. :D
A karakterek szeretnivalóak, aranyosak, ez az anime nem arról szól, hogy megutáltassa velünk a gonoszakat és égbe emelje a jókat. Embereket látunk a képernyőn, akik próbálják élni az életüket, mint ahogy mi is, akik hibáznak, és megbánják a hibáikat, ahogyan mi is. Itt jó leckét ad nekünk abból, amit ha eleget éltünk már, maga az élet is megtanít nekünk, ez pedig az, hogy mindenki hibázik, és hoz rossz döntéseket, és van, hogy ezek miatt a döntések miatt, vagy hibák miatt bánkódunk, sokszor örökre. Viszont arra is, hogy ez nem határoz meg minket, és nem szabad a hibáink és rossz döntéseink árnyékában élni az életünket, és tudnunk kell újrakezdeni, erősnek kell lennünk és szívósnak, és bírnunk kell az élet pofonjait, és tudnunk kell mosolyogni. Néha akkor is, ha fáj.
Egyszóval kidolgozott karakterek és történetek vonulnak fel, és nagyon tetszett az, hogy a giftiák oldaláról is bemutatják a dolgokat, és hogy milyen széles körben alkalmazzák őket. Lehetnek családtagok, hiszen kicsik is vannak, akár gyerekek, de akár testőrök, akár szülők, vagy csak játszótársak, testvérek, partnerek...

A történet eszement jó. 13 részes animéről van szó, tehát aki nekiugrik, kényelmesen végig tudja nézni akár három nap alatt ha unatkozik, és nagyon ajánlom, hogy tegyen így, ha egy kicsit is felkeltette az érdeklődését a dolog. Itt megemlíteném, hogy azért nem könnyű műfajról van szó, engem már az első rész megbőgetett (jó, ez nem nagy kihívás, tudjuk XD), de kétségkívül megéri. Nem kell attól tartani, hogy összetör minket lelkileg a történet, megható, de "igazságos". Szembesít minket olyan szituációkkal, kérdésekkel, amikkel még sosem találkoztunk, de ez a jó benne. Rövid történet ugyan, de nagyon kidolgozott, és nagyon jól be van fejezve. Nincsenek elvarratlan szálak, és mindenképpen jó érzéssel állunk fel az utolsó rész után, még akkor is, ha nagyon sok szomorú, és megható jelenet van benne.

Összességében azt tudom mondani, hogy egy kicsit ez is olyan, mint a Clannad, abból a szempontból, hogy ez is olyan, mint maga az élet. Sokszor igazságtalan (vagy épp annak tűnik), de általában több benne a jó, és csak ez a lényeg. :)

Ma érdekes szituációban volt részem. Egyik értelmesebb, e házban élő magyar társunkkal beszélgettünk, és olyan dolog került szóba, ami még sosem jutott eszembe, és "magam elől is elrejtettem" a témát, ergo elhessegettem a gondolatot magam elől is, amikor erre gondoltam volna. 
Most viszont, hogy beszélgettünk róla, "belekényszerültem", jó értelemben arra, hogy belegondoljak, és ezért mondom hogy érdekes volt a szituáció, mert nem emlékszem, hogy életemben lett volna olyan, hogy egy beszélgetésben kényelmetlenül éreztem volna magam, ilyen értelemben. Ezt észleltem, de tetszett az érzés, és az hogy szembesített olyan gondolatokkal, amiket magamtól elzártam, azért, hogy ne agyaljak rajta. 
Most már egyáltalán nem számít, de talán küzdhettem volna jobban.
És ez sem számít, de...
Mindegy, hagyjuk.

Arzén kijöttével megszaporodott azoknak az étkezéseknek a száma, amit együtt fogyasztok el valakivel, és mint ahogy azt mind tudjuk, sokkal jobban esik az étel, ha van az embernek társasága. 

Mivel jól nevelt kockák vagyunk, ezért szívesebben eszünk a szobában, és nézünk valamit kaja közben a gépen.
Felvetette, hogy nézzük meg a Tokyo Ghoul nevezetű animét.

Sok képet, gifet, meg mindenféle bejegyzést láttam már erről az animéről Tumblr-en, és bevallom őszintén, féltem nekiállni. Mindenki tudja rólam, hogy az animés történésekre nagyon érzékeny tudok lenni, érzékenyebb mint az élőszereplős filmekben történő sokkoló dolgokra, vagy ha ott tartunk, akár a valóságban történt dolgokra (i'm the freak, i know).
Ez, mint már régebben leírtam, abból ered, hogy a valóság elől az anime világába menekülök sokszor, ezért nem szeretem, ha az erőszak (bizonyos formái) beleférkőzik abba a kis tökéletes világba, ahová a nyers, unfair valóság elől menekülök, ezért a számomra sokkoló animéket kerülni szoktam. Arzén viszont ismer, mondta, hogy számomra safe megnézni az animét, én meg mondtam, hogy hát akkor gyerünk, az ő véleményében megbízok.
Igaza volt. :D

Kis review következik.
Először is beszéljünk az objektív dolgokról. A mai készítésű, újabb animékhez híven nagyszerű grafikát láthatunk, a stílus mindenkinek bejöhet, aki anime fan, sőt, tetszett, hogy kidolgozott grafika mellett kicsit rámentek arra is, hogy kövessék az emberi anatómiát egy kicsit jobban, nem óriási szemek vannak és miniatűr szájak, az arckifejezések ijesztően realisztikusak, amikor egy őrült mosolyt látunk az animében, nem az az animés "menő" őrült mosoly jut az eszünkbe, hanem egy olyan vigyor amit egy valóban őrült ember arcán látnánk a valóságban. Az effektek gyönyörűek, a mozdulatok tiszták, a karakterek szája beszéd közben úgy mozog ahogy kell, erre is nagyon sok jelenetben odafigyeltek, a rendes szájmozgásra, lipsyncre.
A zene eszméletlen jó. Jó és merész ötlet, hogy az első évadból átvitték a zenéket a másodikba, és szinte nulla változtatással, ez nem mindig működik. Itt nagyszerűen átjött, sőt, nagyon jó volt hallani a visszatérő dallamokat a háttérzenében, sokszor kaptam azon magam, hogy egy-egy rész nézése közben magamban dúdolom újra az ismerős bgm-et, vagy utána.

A történet egyedi, és elgondolkodtató. Spoilermentesen leírhatok annyit, hogy nagyban emlékeztetett a Darker Than Black történetére. Emberek élnek egy világban egy náluk erősebb fajjal, akik szintén emberszerűek, de egyik fél sem fogadja el egymást. Nem élnek békében egymással, mert nem tudnak dűlőre jutni, hogy kinek van igaza, és kinek van joga az élethez jobban, "ki a felsőbbrendű".
Aztán megjelenik a főhősünk, aki fura helyzetbe keveredik, és a két faj határmezsgyéjén találja magát. Ez nagyon hamar áldás és átok lesz számára, és magára vállalja, hogy ő találja meg az igazságot.
A karakterek jól ki vannak dolgozva, nincs összecsapva senki benne. Ha valaki kap annyi szerepet, hogy megemlítik, szerepel a történetben, akkor biztosak lehetünk benne, hogy legalább egy keveset megtudunk a múltjáról, vagy arról, hogy ki ő, tehát nincsenek ilyen random bepakolt karakterek akiket megemlítenek egy rész erejéig, aztán soha többet nem hallunk róluk.
Két évad jött ki eddig, és nagyon meglepődtem. Leginkább azon, hogy kétszer tizenkét rész alatt ilyen sokat haladt a történet, anélkül, hogy bármit is kihagyottnak éreztem volna. Nagyon jól össze van rakva, és annak ellenére, hogy ez a két évad ilyen sok információt és történést tartalmazott, mégis annyira hamar elment, hogy alig várom már a következőt. Nagyon sok minden derült ki és történt, és ettől csak fokozódott a feszültség és az izgalom, az évadokat "nyugodt tetőpontokkal" fejezték be, sok nyitott kérdéssel, de érezzük, hogy annak ellenére, hogy ez a "fejezet vége", a következő már azonnal jöhet is a még komolyabb eseményekkel.
A harcok nagyon jók benne, nincs időhúzás, nincs felesleges pofázás órákig a harc közben, hanem pont elegendő. A gonosz karaktereket sem utáltatja meg velünk igazán, hanem sok animével ellentétben igazán megmutatja nekünk a "másik oldalt" is, mások nézőpontját, megmutatja nekünk, hogy nem biztos, hogy csak egy helyes van, és hogy a jó és a rossz olyan, mint a fekete és a fehér. Talán a leggonoszabb és legvérszomjasabb karakter háttértörténete hatott meg a legjobban, ahogy ezt írom a metrón és visszaemlékezem rá, keményen koncentrálnom kell, hogy ne folyjon ki a könnyem.
Az élet nem fair.
Ezt az anime is nagyon jól bemutatja, de ugyanakkor nagyon szeretem benne azt, hogy arra ösztönöz mindenkit, hogy akkor is legyünk erősebbek.

"We must continue our lives, despite the losses."

Ez nagyon tetszett. :) Tetszett az is, hogy együttérzünk ugyan a karakterekkel, főleg a főhőssel, de kétféleképpen láthatjuk a dolgot. Ha az, aki nézi az animét, már nagyon sok mindenen keresztülment, és sok élettapasztalata van, és ezt úgy értem, hogy elég szar helyzetekből is kikászálódott már, akkor belül olyasmi fogalmazódhat meg benne véleményem szerint, ami bennem is, hogy annak ellenére hogy sajnáltam a főhőst, mondtam magamban, hogy "gyerünk, tarts ki", és hogy "ennél erősebb vagy, szedd össze végre magad". Aki szintén úgy nézi az animét, hogy beleéli magát, és elgondolkozik rajta, de nem ment még keresztül nagyobb megpróbáltatásokon, nehézségeken, annak egy példa is lehet a dolog, egy "útmutatás" ahhoz, hogy akkor is, ha gyengék vagyunk, és úgy sújt minket az élet, akkor is fel kell állnunk, és annál erősebben harcolni, küzdeni az álmainkért, és akkor is erősebbnek kell lennünk, ha úgy érezzük, belepusztulunk.
Az élet nehéz, kegyetlen, és igazságtalan, de ha megfelelően éli, mindenki találhat benne örömet, és megtalálhatja benne azt ami boldoggá teszi. Sőt, sokszor ez a véget nem érőnek tűnő küzdelem, ez a szenvedés az, aminek a végén elnyerjük a jutalmunkat, és végre boldogk leszünk. :)

Egyszóval tanulságos, izgalmas, akciódús, cseppet sem unalmas anime ez, és mindenkinek ajánlom! ^^

A napokban elfilóztam azon, hogy igazából az ilyen párkapcsolati meg barátnőzős dolgokban lehet, hogy nem is velem van a gond, mármint abból a szempontból értem, hogy lehet hogy nem is én vagyok a válogatós. Nincsenek kivételes igényeim, csak kivételes vagyok. (De nagyképű kijelentés ez... de nem érdekel.)

Azért mondom ilyen megközelítésből, mert megvizsgáltam kicsit az igényeimet, és nincsenek nagy elvárásaim, ha magamba nézek, és megkérdezem magam, hogy mire van szükségem. Az ideális nekem az, aki szvből szeret, hűséges hozzám, ragaszkodó, és pozitív felfogású. Nem kell hogy szupermodell legyen, nem kell hogy ugyanazokat a dolgokat szeresse mint én, nem kell tökéletesnek lennie. Én sem vagyok az, és éppen elég hülyeségem van, amiket nem egyszerű elviselni, ahogy talán mindenkinek vannak. Ezzel én is tisztában vagyok, és senki mástól nem várok el olyat, amit magamtól nem várnék el. Ami azt illeti, nem nagyon várok el semmit mástól, inkább mindig arra koncentrálok, hogy én magam mindent jól csináljak. Ha szeret valaki, boldog vagyok, mert én is őt, és ha ez valamiért megváltozik, ha már valaki nem akar velem lenni, és nem tudjuk megoldani, megbeszélni a dolgokat, nem ragaszkodok foggal-körömmel hozzá. Én minden ígéretem megtartom, ezt tudom. Ha a másik fél nem, csalódott vagyok, de nem haragszom, de mélyen elgondolkozom, és hagyom hogy elváljanak az útjaink.
Furcsa paradoxon ez, ha belegondolok, hogy közben meg at the same time kivételesen ragaszkodó vagyok, néha talán túlságosan is.

Csúnyán szeretethiányom lehet, hogy minden második bejegyzésem erről szól kb. XD Fejezzük is be itt.

Yaaay! Megint skizo bejegyzés! Yaaaay! XD

Szóval gondolkodtam megint egy keveset... Na jó annál egy kicsivel többet. Vagyis inkább akkor a kelleténél kicsit többet.

Azzal, hogy így megváltoztam (mert sok mindenben változtam az elmúlt időben), talán közelebb kerültem a régi önmagamhoz, mint gondoltam volna.
A régi önmagam alatt a felnőtt önmagamat értem. Azt az énemet, ami a legkomolyabb, a legérettebb, a leghatékonyabb, és a legfélelmetesebb.
Furcsa, hogy azt az állapotot, ezt a "formát" amiről beszélek, már egész korán, kb 14-16 éves koromra elértem, vagy mondjuk úgy, hogy abban az időszakban alakult ki, és alakítottam ki magamnak. Ugyanakkor sok más viselkedésformám is volt, amiket használtam, de amikor egyedül voltam, vagy az igaz barátaimmal, akkor a komoly, számító énemet használtam, aki minden döntést komolyan megfontol és akinek olyan sebességgel száguldanak a gondolatok az agyában, hogy nem szereti, ha lelassítják. Azért tudtam ezt csak a legjobb barátaim mellett használni, mert ők pörögnek még olyan fordulatszámon mint én, és nem maradnak le mellettem, tudják követni a gondolatmenetem. Na meg ők nem illetődnek meg rajta, ha látják, milyen tudok lenni akkor, amikor nem csak vigyorgok és röhögök mindenen. :D

Ezt az énemet bevallom, nem túl gyakran használtam, ugyanis volt mellette sok másik, amit a suliban, vagy épp amit otthon használtam, olyan arcok, amik mindannyiónknak vannak (vagy csak én nem vagyok elég őszinte). Mert én úgy gondolom, hogy mindenkinek vannak ilyen arcai, amiket különböző helyzetekben használ, csak én kicsit komolyabban meg hitelesebben kidolgoztam őket, és sokszor tudatosan használtam őket. Hogy aztán a "fő" személyiségem közelebb kerüljön a céljaihoz, az álmaimhoz, és hatékony legyek. (Ez egyre önzőbbnek hangzik. :D)
Mégis, akik a legközelebb állnak hozzám, és leginkább ismernek, ezt a személyiségemet szeretik a legjobban. Azért, mert ez a legőszintébb, és a leghatékonyabb, és nemhogy haladni jól lehet mellette, legyen szó akármiről, de még húzom is őket. Ahogy engem is szeretem ha motivál, húz, előre visz a másik valaki személyisége, és egyedi. :3

Ilyenkor jól látom a dolgok valódi értékét, és kicsit talán ridegen, de kétségkívül idő-költség- és mindenhatékonyan működök. Tudom, ez nem mindig jó... De nem nagyon szeretem a kockázatot, vagy a kockázatos helyzeteket (általában... Néha meg... :P)
Talán most az is belejátszott abba, hogy visszatértem ehhez az énemhez, hogy kijött a bence is, most már kint vagyunk hárman a társaságból, és igaz, pár ember még hiányzik, de valami azt súgja, hogy az is eljön majd. X3 Az a valami meg nem nagyon hazudott nekem eddig. (Igaz-e, bárki aki ezt olvasod és ismersz? :3)

Szóval ez az énem elég sokáig el volt rejtve a világ elől, csak akkor használtam, mikor egyedül voltam és magamban tervezgettem vagy gondolkoztam, a saját tempómban, és bárkivel voltam, valamelyik másik személyiségem irányított, csak sodródtam az árral. Egyszóval örülök neki, hogy megint inkább ez az irányító, mert sokkal könnyebb az életem, nagyobb a rendszer is benne, és így sokkal hatékonyabb, meg kiegyensúlyozottabb is vagyok a mindennapokban.

Néha amúgy kíváncsi lennék, mit szólna hozzám egy pszichológus (vagy pszichiáter, most nem ugrik be hogy mi is a különbség a kettő között és metrón vagyok), mert van, hogy néha nem tudom eldönteni, hogy ez az egész tudatosan alakult ki bennem, vagy voltak kiváltó okai és mik lehettek azok akkor, vagy hogy az egészet beképzelem csak magamnak, vagy most mi van. XD Nem igazán tudom eldönteni, de ha nekem kéne megfogalmazni, akkor valahogy úgy van, hogy a saját nézeteim szerint élek, és nekem az igaz és az valódi, amit én elhiszek és amit a saját értékrendem és felfogásom szerint valósnak ítélek meg. Ha pedig elhiszem, hogy valódi, akkor azt magam miatt teszem. Éppen ebből következik a határozottságom, ami határozatlanság is egyben.
Mármint ezt úgy értem, hogy ha dönteni kell, akkor is így van. Mielőtt döntök, lehet, hogy tovább fontolgatom mint az átlag, de akkor ha valamit egyszer eldöntöttem vagy kimondtam, akkor attól onnantól kezdve nem tántoríthat el senki és semmi, akárki is legyen az. De tényleg akárki.
Ennek az a nyitja, hogy a döntésemet, ha meghoztam, már "aláaknázom" másokkal és magammal szemben, rejtett lépéseket teszek annak érdekében, hogy a dolog már visszafordíthatatlan legyen, amikor kimondom, hogy eldöntöttem. :D Ez nem gonoszság, inkább csak egy kis ravaszság, mert tudom, hogy nem tud senki úgy befolyásolni hogy ne tudjak róla, tehát lehet rám hatni, ezért még ha meggyőzne valaki, már akkor is visszatérnék az eredeti döntésemhez, mert már visszafordíthatatlan lépéseket hoztam, vagy már véghez is vittem a dolgot, mielőtt bárkinek elmondtam volna.
Ez néha egyesek számára idegesítő lehet, mert ilyenkor lényegében senkinek a véleménye nem érdekel. Meghallgatom, megértem, de a döntésemen nem változtat semmi kifogáskezelés vagy figyelemelterelés. XD

Ez áldás és átok is egyben, mondjuk...

Nna, megint utazás van a melóba. X3 Szuper hogy most már itt is tudok írni. :D Annyi időt "megtakarítok" vele.
Tök szar, mert holnap reggel fél hétre jöhetnék vissza a melóba. Mivel ma 3-tól 11-ig nyomom  a műszakot és egy óra az út, holnap meg szombat van szóval szar a közlekedés is, így annyiban maradtam magammal, hogy maradok bent a hotelban éjszakára. Nem hiszem, hogy annyira tele lennénk, hogy a cabin room-ok (a legkisebb szobáink, amik tényleg nagyon kicsik) ne lennének szabadok, legalább egy, de az is eszembe jutott, hogy szerintem nem fogom megkérni a recepciót mégsem, hogy ott maradhassak, mert szerintem a szinteken ma még melegebb lesz mint tegnap, és az ágyak is melegek, nagy paplannal, szóval csak feleslegesen összeizzadnám magam éjszaka.
Fürödni meg úgyse fürödtem szerintem kb 5 napja normálisan (nem vagyok se büdös, sem unhigiénikus, egyszerűen itt kint más a levegő és egyáltalán nem izzadok sehol, mosakodni meg szoktam XD), úgyhogy ez az egy nap nem fog számítani, akkor sem, ha csábít a fél órás zuhanyzás amit le szoktam nyomni mikor a hotelben alszok. XD
Lehet majd kipróbálom a személyzeti zuhanyt amit senki soha nem használt még. XD
Szóval asszem a linen roomban alszom inkább majd, ahol az ágyneműket tartják, az szimpinek tűnik, meg lesz minden, hogy tudjak aludni.

Reggel megint fél héttől fél háromig leszek, úgyhogy hamar el fog menni a nap valósznűleg, és ez a reggelis műszak nagyon tetszik, mert 11-ig van mit csinálni, a fúnökkel nem is találkozom mert nem merészkedik be az étterembe amikor ilyen busyk vagyunk, 11 után meg tegnap is eltűntem. XD
Vicces mondjuk hogy kábé annyit dolgoztam mint a három felszolgáló aki velem volt, csak gyorsabban... Ezek a románok. :/ De mindegy, nem az én dolgom.

A tegnapom egyébként viccesen telt, mert reggel az étteremben segítettem, aztán utána 11 óra után átmentem housekeepingre segíteni a csajoknak ágyazni mert némelyiküknek sok szobája volt, meg ketten szabadnaposak voltak, egy csaj meg beteget jelentett. Közben general cleaner is lehettem, mert elhvtak szőnyeget (mást nem TwT) kefélni, meg porszívózni, virágot pakolni, meg egyebek. Aztán kicsit concierge is voltam mert tolattam egy floor checket hogy összeszedjem a koszos tálcákat meg ilyenek, meg mozgattam pár csomagot. :D
Szóval tegnap még univerzálisabb meg multifunkcionálisabb voltam, mint általában. Nagyon tetszett, de egy picikét azért elfáradtam benne.
Most délutános leszek Adriannel, az egyik kedvenc kollégámmal, aki lengyel. Poén, múltkor dumáltunk, aztán mondta, hogy olyan hülyeség, lengyelországban egy csomó filmnek lefordtják a címét feleslegesen de nagyon ügyetlenül valami másra. Példaként elkezdi, hát igen, nálunk például a Terminator úgy van, hogy ELEKTRONYICKI MURDULECK. Hát képzelhetitek mennyire sírtam a röhögéstől. XD
Holnap reggel meg ugye ugyanez a reggeli műszak lesz, de hétvégén nincs manager. :P Úgyhogy 11 után eltűnök megint, majd elmegyek fagyizni vagy mittomén. XD Becserkészek egy csinos szobalányt aztán ágyazok egyet vele. XD Ami nem lenne rossz, ha lenne olyan, de nincs. :D

Most lehet hogy ez azért van mert kijött a jó idő, de mostanában gyakrabban jut kicsit eszembe, hogy jó lenne valami jányt becserkészni. Aztán kicsit gondolkozok és elmegy tőle a kedvem, de nem tom mostanában miért vagyok ennyire kanos. XD Mert csak az vagyok, a magány most igazán nem izgat, jól megvagyok így.
(Megjegyzés: Nehéz nyugodtan ülni amikor meghallod a Linkin Parktól a Wake-et...)

Aztán vasárnap off, összezörrenünk a gáborékkal, bunyózni is akarok már kicsit a bencével, meg valamit gyúrunk is akkor már. X3 (NEM, NEM TÉSZTÁT)

Amúgy marha jól elvagyunk, rendeltem egy ugyanolyasmi gamepadet ami nekem is van, ami már meg is jött, úgyhogy majd tudunk azzal funolni, meg letöltöttem egy játékot, ami hihetetlenül nagyon király... :) Ezt nézzétek, érdemes.

Ori and the blind forest.
Ugrálós platformer, amiket én amúgy is nagyon szeretek, de ez annyira jól össze van rakva, nagyon jó a zenéje, és az egész annyira egyedi, és GYÖ-NYÖ-RŰ!*w*

És egyébként meg amikor kajálunk vagy csak simán nem csinálnánk semmit, animét nézünk, megmutattam a bencének a Date a Live első évadát. :3 Tetszett neki, úgyhogy folytatjuk is a másodikkal rögtön. Nagyon király anime, vicces, pont tűrhető mennyiségű fanservice van benne, az is inkább csak azért, hogy vicces helyzetek szülessenek, nem ilyen "csöcsök az arcodba hogy boldog legyél oszt jóvan" tpusú. A zenét meg még inkább imádom. *w*
És basszus jó hülye vagyok, már két napja rá akartam rakni a mobilomra őket, de elfelejtettem. Baaka.

Na, megyek. OwO

ELEKTRONYICKI MURDULECK.