Már az idejére sem emlékszem, mikor jöttem fel ide utoljára. És nem, nem néztem meg a legutóbbi bejegyzésem dátumát sem, direkt. Majd megnézem, ha ezt befejeztem.

Arra viszont emlékszem, mire gondoltam akkor, amikor először eszembe jutott, hogy milyen régen írtam bármit is a blogomra. Azt gondoltam magamban, "milyen jó dolog" ez. Hiszen ez azt jelenti, hogy minden rendben van, jól vagyok lelkileg, és nem húz fel semmi, és nem agyalok annyira, hogy fel kelljen jönnöm ide, és kiírnom magamból a sok mindent. 
Aztán az évek során többször is eszembe jutott, hogy kéne valamit írni, és jó lenne, és élveztem az írást előtte is, és valamiért az ötlött a fejembe, hogy most meg már valamiért ódzkodom tőle...
Csak gondolkodtam, gondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka, de azt hiszem, hogy végre valahára rájöttem. Elkezdett érdekelni, mit gondolnak mások. 
Még ha egy kicsit is, és még akkor is, ha kb. senki az ég világon nem olvassa ezt a blogot, de először az életemben érdekelni kezdett, mit gondolnak mások arról, amit írok. Sőt, rosszul mondom, nem az volt a probléma, hogy elkezdett érdekelni, mert amikor elkezdtem a blogolást, akkor is érdekelt, mit gondolnak az emberek arról amit írok, milyen érzéseket, emlékeket, esetleg kérdéseket vált ki az emberekből amit írok? Annak idején nagyon motivált is voltam az írásra, mert sokaknak még segíteni is tudtam abban, hogy akár egy kicsit is, de jobban megismerjék magukat...  vagy másokat. Hogy egy kicsit befelé tekintsenek, és eltöltsenek egy kis időt magukkal, hogy elgondolkozzanak rajta, vajon mire miért reagálnak úgy, ahogy. Úgy látszik inkább, hogy elkezdtem félni.

De vajon miért kezdtem el vajon félni kiírni magamból amit gondolok, vagy amit érzek? Valami azt súgja, hogy kicsit távolabb kerültem az igazi önmagamtól, amit olyan jól ismertem régen, és egy idő után elkezdtem félni szembesülni vele. Veszítettem az önbizalmamból, azt hiszem. 
Ez visszatérő probléma nálam, és sokszor követek el hibákat emiatt, vagy épp nem teszek meg olyan dolgokat miatta, amit amúgy meg kéne, szóval nem is a döntések helytelensége a probléma, hanem a tettnélküliség. Döntésképtelen nem vagyok, mert azt, hogy mit akarok, mindig is nagyon könnyen el tudtam dönteni, és meg is tettem a megfelelő lépéseket, hogy megerősítsem a döntéseimet, és soha nem bántam meg egyiket sem. 
Ezért vagyok itt, ahol most, ezért tartok ott, ahol most vagyok, és egész elégedett vagyok az eddigi eredménnyel. 
Persze, lehetne jobb, megragadhattam volna olyan lehetőségeket amik miatt talán másokhoz képest "előnyt" szereztem volna másokkal szemben, de egyrészt nem vagyok az a nagy versenyszellem-mániás, hogy nekem mindig nyernem kell és mindig igazam kell hogy legyen, másrészt elég türelmes típus vagyok, és amíg tudom, hogy a döntések amiket hozok, közelebb visznek az álmaimhoz, hosszútávú céljaimhoz, addig inkább nem szaladok felfelé a lépcsőn, mert körülöttem látom azokat akik "hármasával szedik a lépcsőket", és elesnek, aztán szitkozódnak mert "beütötték a térdüket". 
Gondolom értitek a szimbóleikumot itten. 

Na de akkor mi vett rá most mégis, hogy írjak? Mi változott? 
Én nem. 
Annyi változott csupán, hogy végre újra magamba néztem, mert a hibák, amiket elkövettem nemrégiben, egy olyan helyre dobtak vissza, ahol már régen nem voltam.
Elhamarkodott, és türelmetlen döntéseket hoztam, több ember, többek között magam kárára is, és most ezeknek a következményeit viselem. Be kell valljam, nem annyira jól. Elszoktam az érzésektől, legalábbis a komolyabbaktól, és amikor nemrég újra az életembe került, türelmetlen lettem, elhamarkodott, és elővigyázatlan.
Megismertem valakit, és olyasvalami  történt, ami már nagyon régen nem. Vonzódtam már másokhoz is mióta nem otthon vagyok, vagyishogy inkább mióta már itt van az otthonom, de háromból két alkalommal nem érdeklődött a másik fél irántam, a harmadik alkalommal pedig én nem kerestem a hölgyeményt az első randi után.  Nem volt meg a szikra. 
Aztán idén belépett valaki az életembe, akinél megvolt. Ismeritek az érzést, nem? Amikor megismerkedsz valakivel, és érzed, hogy ő más, mint a többi? Amikor valami klappol köztetek, és érzed, hogy a másik is azt érzi, amit te? Amikor minden gondolatod ő, az első pillanattól amikor felébredsz, és ő az utolsó dolog amire gondolsz mielőtt elnyom az álom? Amikor örömmel tölt el minden szó, amiből az jön le mindkettőtöknek, hogy egyetértetek, és maga az érzés, hogy tetszel valakinek, és ő is tetszik neked? 
Nagyon jó érzés, mikor találsz valakit, akinek úgy érzed, fontos vagy, és szeretne tényleg jobban megismerni, és együtt szeretne  tervezni veled, és te is minden döntéseddel próbálsz arra törekedni, hogy a közös terveitek felé vigyenek. 
Én is ezt tettem, mert szerettem őt. Azt szerettem volna, ha segítünk egymásnak, és közösen küzdjük le a közös problémákat amik felmerülhetnek, az élet kihívásait, és közben jól szórakozunk.
...
Voltak jelek, amiket ignoráltam. Végre éreztem valamit, és nem érdekeltek az apróságok, mert ha szeretsz valakit, akkor eltekintesz ilyen apróságok mellett, hiszen a másikkal szeretnél lenni, és nem fennakadni ezeken. Amúgy is mindent meg lehet beszélni, nem? 

Annak ellenére, hogy az évek során amikor egyedül voltam, úgy éreztem, végre újra önmagam vagyok, és nem érdekel, mit gondolnak rólam mások, pont ebbe a hibába estem a magánéletemben. A végtelen türelmem most nem segített ki, és elsiettem dolgokat. Túl gyorsan akartam túl sokat, és meggondolatlan voltam. Vadul meg akartam felelni, és emiatt elhamarkodott döntéseket hoztam. 
A magánéletemben is, ami senki mást nem érint, csak engem (közvetett módon másokat is, de erről majd később), és máshol is, amit bánok. 
Aztán ez párosult azzal, hogy sajnos nem tudtam közel kerülni hozzá... Nem kaptam választ a kérdéseimre, se pozitívat, se negatívat, csak hallgatást, sokszor órákon át, és ehhez nem voltam hozzászokva. Mivel nem tudtam az okokat sem, így vadul kerestem magamban a hibát, vagy a megoldást az adott szituációra, de végig azon izgultam, vajon mi lenne a helyes döntés... Visszajelzés hiányában majd' megőrültem... Aztán  persze emiatt, és az elhamarkodott döntések és ötleteknek köszönhetően végül kiborult a bili, és megkaptam a várva várt visszajelzést, mindenre visszamenőleg, de még előremenőleg is. 
Ez sajnos túl soknak bizonyult számomra. Nem a dolgok miatt, amiket hallottam, hanem sajnos a köntösben, ahogyan hallottam őket. 
Nem ez volt a végső ok, hogy összeomlottam, mert tudtam, hogy hol hibáztam, és igaz és jogos volt a nagy része...  Hanem sokkal inkább én magam.

Sokat szoktam gondolni a jövőre. Általában hosszútávon gondolkozom, legyen szó a saját életemről, legyen szó munkáról, kapcsolatról, tervekről, a barátaimról, bármiről. Nagyon jól tudom, hogy a dolgok amiket akarunk, nem következnek be azonnal, és azt is megtanultam már, hogy igenis, a jó dolgokra néha várni kell, és ehhez türelmesnek kell lennünk. 
Magunkkal, másokkal, és a világgal körülöttünk. Ha elültetsz egy almamagot, nemhogy azt tudnod kell előre, hogy legalább három év eltelik, mire először almát szedhetsz egy fáról, hanem még azt is, hogy nem is biztos, hogy kicsírázik. 
Az életben sincs másképp. Túl sok sziréna zúgott a fejemben, és egytől egyig mindegyik arra próbált rávenni, hogy meneküljek. 
Aztán lehet, illetve szerintem biztosan a sors keze, de megkaptam a kegyelemdöfést is, hogy az mi volt konkrétan, arra nem szeretnék kitérni, de nagyon szomorú lettem. 
Nagyon szomorú lettem, mert én szerettem volna, ha ennek komoly jövője lett volna. Mindig nagy hibám az, hogy beleélem magam dolgokba, és előre tervezek mindent, de azt is észben tartom, hogy ezek csak lehetőségek... de akkor és ott azt éreztem, hogy ezek a lehetőségek romba dőltek. 
Emiatt történt az, hogy elmenekültem. 

Nem szégyellem. Aki szégyelli, az nem vallja be magának, hogy ő is tett már így. Mindenki menekül néha, van aki gyakrabban, van aki ritkábban, de mindenki legalább egyszer menekült már el valamitől az életben. 
Lehet, hogy gyerekkorában a kakas elől az udvarban, vagy felnőttként mondjuk egy idegesítő kolléga elől egy másik helyiségbe. Emlékek elől, amik talán túl fájdalmasak, hogy ott maradjunk, ahol eddig voltunk, mert  a helyek, a környezet minduntalan a traumára emlékeztetnek. Ezek mind menekülések, de nincs ebben szégyellnivaló. Csupán azt jelenti, hogy egy szituációt amit nem tudunk a saját erőnkből megoldani, ott hagyunk. Nyilván senki sem szeret menekülni, és én is szeretem megoldani a problémákat ahelyett, hogy kezelném őket, de velem is előfordul az, hogy az agyam átveszi az irányítást az érzéseim felett... És az is előfordul, hogy ez fordítva van. 

Van még egy tulajdonságom, ami megosztó: Ha meghozok egy döntést, azt már nem vonom vissza. Általában nagyon komoly dolgok és okok kellenek ahhoz, hogy valamiről megváltozzon a véleményem, hogy megváltozzanak a terveim, és döntsek, de ha egyszer meghoztam magamban a döntést, már nem lépek vissza. Ha meghoztam, és utána visszalépnék, magamat vágnám gyomorszájon. 
Elég az, hogy így is kevesebb önbizalmam van, mint amennyit szeretnék, ha még döntésképtelen is lennék, vagy nem tartanám magam ahhoz, amit eldöntöttem, még annyira sem tudnám tisztelni magam, amennyire most teszem. (Segítek, nem nagyon.)
Ennek megfelelően nem várom el senkitől, hogy elfogadja a döntéseimet, vagy hogy megértse őket. Én magamból indulok ki, így hát ha valaki akit ismerek és szeretek, döntést hoz, én nem fogom megkérdőjelezni, nem fogom győzködni, hogy döntsön másként, hanem tisztelem a döntését, hiszen én sem várnék mást mástól. Akit meg nem ismerek az meg nem érdekel, hogy dönt.

Az viszont jól esett volna, hogy az érzéseimet tiszteletben tartsák/elfogadják azok akik ismernek. Félreértés ne essék, nem haragszom senkire, hiszen bőven volt amit én is elbaltáztam ebben a kapcsolatban, de amikor olyan jelzőkkel illetnek amiknek az egész életemben pont az ellentétét próbáltam képviselni, vagy amikor valaki megpróbálja nekem megmondani, hogy én mit éreztem, és mit érzek, akkor sajnos úgy érzem, hazugnak neveznek. 
Szerintem ezzel nem vagyok egyedül, de én soha nem tudnám elképzelni, hogy azt mondjam valakinek, hogy ő szerintem így vagy úgy érez, vagy érzett. 
Igen, arról lehet spekulálni, hogy valaki MIÉRT érzett ezt vagy azt, de nem hiszem, hogy bárki is képes lenne mások fejével gondolkozni, és mások szívével érezni. 
Ha pedig valaki veszi a fáradtságot és ELMONDJA nekem, hogy mit érez, vagy milyen érzést váltott ki benne az amit mondtam neki, vagy ami történt vele, hálás vagyok, és megpróbálom megérteni, amennyire tudom. 

Emiatt aztán kicsit befordultam. Talán emiatt is tértem vissza egy olyan állapotba, amiben most vagyok, és nem nagyon örülök neki, de hát ez van. 
Azt is megtanultam már az életben, hogy a dolgok amiket tettem, a döntések amiket hoztam, hoztak ide, ahol most vagyok. Ha nem lettem volna az anyagi csőd szélén anno Budapesten, ha nem éheztem volna és lettem volna a kilakoltatás szélén, egészen máshol kötöttem volna ki, és a dolgok amiket megtapasztaltam emiatt, és még sokmilliárd változó miatt, ide vezettek. Ha ezek közül bármi másként történt volna, talán egy sokkal rosszabb környezetben lennék most. Vagy sokkal jobban. Ezt nem tudhatjuk meg sosem, de most egész jó helyen vagyok az életben. 
Viszonylag. 

Ugyanis munkaügyileg viszont nem állok most csak a helyzet magaslatán. Ez is annak köszönhető, hogy elhamarkodott döntéseket hoztam pár hónapja, de úgy érzem, ez a döntés akkor is megszületett volna elég hamar, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy. A probléma inkább ott van, hogy egy olyan helyzetben vagyok jelenleg, amit utálok. 
Hülye helyzet, mert van egy munkám, ami nem ad elég munkát, pedig ha lenne elég meló, a fizu is elég jó lenne. Közben egy másik melóhelyen viszont dolgozhatnék, ami még jobban keresne, és meló is több lenne valószínűleg, viszont oda meg nem tudom befejezni még a jelentkezést, mert várok az útlevelemre, amit el kellett küldenem egy hivatalos szervnek, jogsi ügyintézés miatt, és az meg nem akar megjönni! Kurvaeget! 
És ha még ez nem lenne elég, időközben jelentkeztem a volt cégemhez, mert végre felszabadult egy állás, amire szerintem elég jó esélyem is lenne, egy nagyon jó helyen végre, de ők viszont még nem válaszoltak. 
Na most ez azért hülye helyzet, mert egy: Ha tudnám, mikor jön vissza az útlevelem, akkor a jelenlegi melóhelyemen át tudnám váltani a szerződésem olyan típusúra, hogy biztosan legyen egy héten x óra melóm. Kettő: Csipkebokor vessző. Három: Ha válaszolna a volt cégem valamivel, hogy behívnak interjúra vagy sem, akkor tudnám, hogy jelentkezzek-e más állásokra, vagy sem. 
Mert így egyrészt a jelenlegi melóhelyemen sem merem hirtelen megváltoztatni a szerződésemet, mert ha az útlevelem visszajön, és elkezdhetem a másikkal a melót, akkor nem akarok ezeknél elkötelezve lenni, de közben csak várok, szóval jelentkeznék más melókra is, viszont azokra meg azért nem jelentkezek, mert ha visszajön egy ajánlat, vagy lehetőség ahol ne adj isten aláírok egy szerződést és elkezdek dolgozni, és a volt cégem akkor jelez vissza, hogy lenne lehetőségem hozzájuk visszamenni, akkor a fejemet verném a falba mérgemben. 
Egyszóval a legjobb lehetőség az lenne, ha a volt cégem minél előbb visszajelezne, hogy van esélyem újra náluk dolgozni, vagy ha nem ->visszajönne az útlevelem és elkezdhetnék a másik helyen (is) dolgozni, vagy ha nem -> megváltoztatnám a szerződésemet egy olyan típusúra a jelenlegieknél, hogy stabilan legyen x óra munkaidőm egy héten... 
EH. Még leírni is fárasztó, nemhogy ezen agyalni egész nap. Csak sajnos a munkahiány eredménye az, hogy az ember sokat agyal, hogy mit és hogyan kéne csinálni. 

Mindegy, első lépésként most megváltoztatom a jelenlegi munkaszerződésem egy stabilabbra ezeknél, mert a várakozásból nem lesz pénzem. 
Szerencsére anyagilag nem vagyok megszorulva, és még egyáltalán nem kellett olyan tartalékokhoz hozzányúlnom, amit az itteni első ingatlanvásárlásomra szánok, csak hát nem szeretek itthon ülni a seggemen és semmit nem csinálni. 

Hogy a jövő most mit tartogat, azt végképp nem tudom, de kíváncsian várom. 
Örülök, hogy írtam, és meg kell hagynom, sokkal jobban érzem magam ezek után. Kicsit valamiért úgy érzem, valami nagy kő esett le a szívemről, még akkor is, ha ezeket a dolgokat a barátaimmal is megbeszéltem már, még ha talán nem is ennyire mély részletekre menően. 
Úgy érzem, jót tett végre leírni hogy mit gondolok, mit érzek, és szerintem min mentem keresztül... Igen, hiszen végül is ez a naplóm. Mindig is ez volt, és most jó sokáig elhanyagoltam. 
Most, hogy ezeket a sorokat írom, eszembe is jutott pár esemény, amiről szintén nem számoltam be... Talán itt az ideje, hogy azokat is leírjam. 

De nem ebben a bejegyzésben, ez már így is elég hosszúra sikerült. Köszönöm mindenkinek, aki erre tévedt, és aki idáig elért, annak itt egy csemege, egy szokásom a régi időkből: 

A nap bölcsessége: 

"Sajnos a legtöbb ember nem azért hallgat meg, hogy megértsen. A legtöbben azért hallgatnak meg, hogy válaszolhassanak."

Na most már ideje ide is írnom valamit végül. 

Kb öt bejegyzés van már itt vázlatba megírva, és mind úgy kezdődik hogy "jó rég írtam már". Hát annyira régen írtam, hogy ezeket inkább ki is töröltem, mert a mondanivalójuk már rég elavult. XD

Többek között az volt az oka annak, hogy sokáig nem írtam, hogy nem volt rá szükségem, és ennek nagyon örülök. Valamilyen szinten le kellett írnom a gondolataimat, szóval vezettem írott naplót, aminek köszönhetően sok mindent nagyon nyersen, nagyon őszintén ki tudtam írni magamból, az azért is jobb a blognál. Itt nem is tudom ki olvas vagy ki nem, és amúgy is csak nagyjából emlékszem már, hogy azon a 3-4 emberen kívül akinek tudom hogy megadtam, még ki tudja a címét, szóval egyrészt ez is okoz az emberben egy gátat, másrészt meg azért vannak olyan dolgok bennem, amit még a legjobb barátaim sem akarom, hogy lássanak, ahogy mindenkiben van egy kis ilyen rész. 

Sok minden történt viszont. Például az, hogy nappalos helyett éjszakásként dolgozok már (és sokkal jobban érzem magam így), voltam nyaralni Marseille-ben, és például az, hogy voltam végre szemműtéten, így már nem hordok szemüveget. Baromi jó. :D 
Még mindig szokatlan ugyan, hogy nincs rajtam, de ami még szokatlanabb, hogy mennyire hihetetlenül éles lett a látásom, van hogy 10-15 méterről el tudok olvasni dolgokat táblákra kiírva, egy rendszámot majdhogynem 50 méterről simán látok, a buszokra kiírt járatszámokat meg (amik kb 30 centis naaagy számokkal vannak kiírva) több száz méterről is látom.
Mikor épp biciklivel megyek munkába, egy nagyon hosszú főúton megyek végig, és elakadt a lélegzetem, annyira durván messzire elláttam az úton, mivel az a főút kilométereken keresztül nem kanyarodik semerre, én egy kisebb emelkedő tetejéről simán láttam az út melyik szakaszán mi történik, egészen addig ahol már annyira apró volt minden hogy azt meg már zoom nélkül senki sem látná. :D Hihetetlen jó. 
Ennek hátránya, hogy a műtét óta nem ihatok fehérjét, és elvileg még pár hétig nem ihatok, ez pedig számomra elég nagy kiesés az étrendemből. Főleg amiatt, hogy én azt a fajtát iszom, amiben elég kevés protein, de annál több szénhidrát van, szóval nagyon nagy részét a napi kalóriámnak azzal viszem (vittem) be. A refluxom miatt nagyon nehezen nyelek, meg a gyomrom sem olyan hú de nagy kapacitású, és amúgy sem szeretem telezabálni magam mint a legtöbb ember, hogy aztán mozdulni se tudjak, így a shake sokat segített abban, hogy azért mégis elegendő kalóriát vigyek be. 
Na mindegy, a jövő héten úgyis vizsgálat, és majd írok a klinikának, hogy most már oké-e, ihatom-e a varázsitalomat. :D

Más. 
Az utóbbi időben kicsit lecsendesedtem. Igen, itt a blogon is, de most a való életre gondolok, és most a közelmúltra célzok. Sok dolog történt körülöttem, és az én lelkiállapotomat sokszor jobban befolyásolja az, hogy mi történik azokkal akik fontosak számomra, mint az, hogy velem mi történik, vagy hogy érzek. Ebből mondjuk persze az is következik, hogy az, hogy mit érzek nagyban függ attól is, ezekkel a személyekkel mi történik épp. 
Annak az oka, hogy így lecsendesedtem, az az, hogy megilletődtem. Elgondolkoztattak a közelmúlt eseményei arról, hogy kinek mi a fontos, hogy miért, és hogy én kinek vagyok fontos, és nekem ki fontos. 
Ez több dologra is rádöbbentett, és ebbe úgy belebonyolódtam, hogy gondolkodóba estem, és olyankor egyrészt nagyon óvatos vagyok azokkal, akiket nem ismerek annyira nagyon, azokkal pedig akiket igen, csendesebb vagyok, mert a gondolataimba vagyok merülve. 
Rádöbbentem ugyanis, hogy ez a "fontosság" nagyon relatív. Az elmúlt 4 évben amióta kint vagyok, sok új embert ismertem, és közülük pár embert barátomnak is nevezhetek. Természetesen tekintve, hogy elég nehezen bízok meg emberekben, ez a szám nem túl magas, de számtalan új ismerőst szereztem, és sokat tudtam meg az emberekről. Barátaimnak azokat nevezem, akiknek azt is engedtem, hogy ők is megismerjenek engem, legalábbis megtudjanak bizonyos dolgokat rólam. 
Ez azért fontos, mármint hogy sok új embert ismertem meg, mert rájöttem arra, hogy minél több embert ismerek meg, minél többeknek tudom meg a történetét, annál inkább rájövök, mennyire másképp lehet hozzáállni az emberekhez, és hogy milyen különböző értékrendjeink vannak. Ugyanakkor az is kiélesedett bennem, hogy sokszor az, hogy mennyire érzünk valakit fontosnak, mennyire fontos nekünk egy személy, nem jelenti azt, hogy mi is ugyanolyan fontosak vagyunk neki. 
Jó persze, ez nyilvánvalóan hangzik, de fogalmazzuk meg inkább úgy, hogy vannak pl olyan emberek is, akik nekünk nagyon fontosak mondjuk, és mi is szeretnénk, hogy nekik fontosak legyünk, de mégsem vagyunk annyira, mert a másik a felfogása, az ízlése, meg úgy csak simán az életstílusa miatt, és az eltérő értékrendje miatt nem talál minket annyira nélkülözhetetlennek, vagy érdekesnek, mint mi őt. 
Ez teljesen érthető és természetes, és persze aki ezen kiakadna, hogy ugyan már miért nem vagyok olyan fontos a másiknak mint ő nekem, az annak a saját baja. 
Ami engem érint ebből, az az, hogy ez nekem soha nem jutott eszembe. 

Úgy értem, megvoltak, és megvannak a nagyon közeli barátaim, aztán azok akikkel barátságot ápolunk de kicsit jobban el vagyunk foglalva a saját életünkkel, mint egymással, persze még mindig nagyon jól elvagyunk egymással, aztán vannak az ismerőseim, akikkel meg akkor beszélgetek vagy vagyok együtt, amikor az élet úgy hozza, nem én tervezem, vagy akarom úgy éppen. 
Soha nem jutott eszembe, hogy ezeknek az embereknek én mennyire vagyok fontos, maximum pár esetben, amikor konkrétan a tudtomra adták ezt. Ha ugyanis ilyen vagy olyan módon nem hozza tudomásomra valaki, hogy valójában fontos vagyok neki, csak még nem mutatta ki, akkor én nem foglalkozok azzal, mert jobb dolgom is van egyrészt, másrészt meg akinek nincs elég belső ereje hogy őszintén elém álljon és beolvasson nekem, vagy legalábbis elmondja a véleményét, azzal hosszú távon úgysem lehetünk barátok. Mint mondtam, az én barátaim egytől-egyig agresszív emberek. XD
Nemrégiben viszont mikor pl Kou-channal beszélgettem, újabb állásponttal találkoztam. Neki ugyanis annak ellenére hogy nagyon jó barátok vagyunk, nagyon különböző felfogása van úgy általánosságban, és azt hittem eddig, hogy én vagyok kicsit antiszoc, de ő mondta, hogy ő pl képes a saját és csak a saját érdekeit nézni, és ahogy láttam, tényleg így éli az életét. Nem teszi függővé azt, hogy hol él, attól, hogy hol vannak a barátai, vagy a családja, vagy bárki, nem befolyásolja az, hogy hol, mikor és kivel van, és ezen meghökkentem. 
Elmondtam neki, hogy én is szeretek pl. egyedül ellátogatni valahová pár napra, vagy ilyesmi, de nekem nagyon sokat számít, hogy kivel és hol vagyok. Ha pl megnézek valakivel egy filmet amit még nem láttam, akkor ha egyedül nézem, nekem nem olyan szórakoztató, mintha valaki olyannal nézném, aki fontos nekem. Ha a közeli barátaimmal együtt nézek meg egy filmet, az a film nekem onnantól kezdve egy közös élmény, és legalább akkora jelentősége van számomra annak, hogy együtt néztük meg, mint magának a filmnek. Ha kirándulunk valahol, szintén, azokat a helyeket, azokat az emlékeket amiket átélek, mind-mind ahhoz a személyhez, vagy azokhoz a személyekhez kötöm, akivel éppen vagyok, és ez onnantól kezdve elválaszthatatlan lesz számomra. 
Eddig azt hittem, ez "a természetes", de amint mondtam, minél több embert ismerek meg, annál inkább látom, hogy ez mindenkinek mást jelent. 
Aztán ez indított el bennem egy újabb gondolatlavinát, egy újabb gondolatmenetet, amiből aztán jutottam el ehhez a "ki a fontos, ki nem" dologig. Az én álláspontom nem változott arról, hogy nekem ki a fontos és ki nem, de szépen sorra vettem, hogy vajon másoknak mennyire lehetek az, ugyanis ezen még annyira nem gondolkodtam el. 

És minél jobban elgondolkodtam rajta, annál komorabb lett a kedvem. 

Vagyishát nem is azt mondanám, hogy komorabb lettem, csak egyre inkább kinyílt a szemem, és jöttem rá arra, hogy talán pár dolgot rosszul csináltam, vagyis csinálok még most is az életemben.
Az jutott ugyanis az eszembe, miután az általam fontosnak tartott emberek lehetséges álláspontját megvizsgáltam, racionálisan átgondolva, hogy vajon én mennyit jelenthetek nekik, hogy nagyon-nagyon kevés olyan ember van, akinek a "mennyire-vagyok-fontos" értéke megegyezik, vagy legalábbis viszonylag közel van az én "mennyire-fontos-nekem" értékemhez, hihetetlenül kevés. Talán ha hármat mondok akkor még sokat is mondok, de maradok a háromnál. 
Olyasmit játszottam, mint mikor a total commanderben vagy bármi fájlkezelőben játszol a fájlokkal úgy, hogy különböző szempontok szerint berendezed őket. Csak itt amellett, hogy van "név", "dátum", meg ilyen oszlopok, hozzáadtam pár ilyen oszlopot is. 
Azt akarom ezzel elmondani, hogy ha én sorba állítom az ismerőseimet aszerint, hogy én milyen fontosnak tartom őket, mennyire sokat jelentenek nekem, majd utána őket, aszerint hogy fordítva ez hogy áll, (azok alapján hogy én mennyire ismerem őket/mennyire hiszem hogy fontos vagyok nekik) hát nem sokaknak lenne tényleg szükségük rám. 

És hogy mi alapján gondoltam ezeket? Hát főként az alapján, hogy belegondoltam, vajon mennyire viselné meg ezeket az embereket, ha nem beszélnénk annyit, amennyit eddig? Ugyanis, mivel én elég nagy szófosógép vagyok (na nem mondod, mire elolvas idáig valaki, kinő a szakálla), valamint elég vehemens is, ha emberi kapcsolataimról van szó, így aki nekem fontos, azt megkeresem, írok neki itt-ott, amott, küldök vicces képet, meg ez meg az. Ők pedig válaszolnak, ha nem épp rögtön akkor valamikor, és értékelik az interakciót (vagy nem XD), de felmerült bennem a kérdés: Ők is megtennék ugyanezt? 
Keresnének, ha én nem keresném őket? 
Kerestek, amikor én nem kerestem őket? 
Nagyon sok ismerősömnél akikről úgy éreztem, eddig ugyanolyan fontos lehetek, mint nekem ők, a válasz erre a NEM volt, ha őszintén belegondoltam, és megpróbáltam megválaszolni. 
Persze lehet erre azt mondani hogy nem, ez nem így van, meg mindenki más, meg van aki nem szeret annyira hívni, vagy írni, vagy találkozni mert így meg úgy, de szerintem ez csak kifogás. 
Úgy értem, azért mondom, hogy az, mert ugyanakkor ellenpéldának ott vannak a közeli barátaim, akiket még egy napig sem kell üzenet vagy interakció nélkül hagynom, és máris elérnek valamilyen platformon, hogy "na, mi van, mi a helyzet?". 

Ez aztán megint elindított bennem valamit, mert egyre inkább úgy éreztem, hogy Kou-chan felfogása teljesen megállja a helyét, de aztán Maka kirakott instán egy olyan idézetet, ami felrakta az i-re a pontot. 
Lényegében nagyon nem változott meg az eddigi felfogásom, mert egyrészt gyerekként is azt sulykolták belém, hogy ha valaki nem kér belőlem, azt hagyjam, engedjem el. Emiatt alakult ki bennem egy bizonyos "Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek" felfogás, és ez az egész életemet végigkísérte, de mégis, amikor lehetőséget láttam arra, hogy fenntartsak egy emberi kapcsolatot, mert mindkettőnknek előnye származhat belőle, mindig túlléptem az egómon, vagy a fájdalmaimon, vagy bármin ami emberi érzésként megakadályozta volna, hogy objektíven gondolkodjak, és eddig mindig csak jó dolgok származtak belőle. (Ezt kimondván azt gondolnánk, hogy akkor ez jó, miért ne folytatnám ugyanígy?)
Ez most módosult annyival, hogy az "ami megy, engedjétek" részét egy kicsit jobban... "letesztelem"? 
Inkább ezt úgy mondanám, hogy nem vagyok benne már biztos, hogy azok a döntéseim, amik ahhoz vezettek, hogy "rátukmáltam magam" csúnyán szólva bizonyos emberekre, csak azért, mert nekem is és neki is összességében csak előnyünk származhat abból, hogy beszélgetünk, találkozunk, lehet hogy mégsem voltak helyesek. Főleg, hogy talán ugyanolyan jól meglennének közben nélkülem is. Vagy akár jobban is meglennének, de ezt persze nem tudhatjuk, mert az élet másképpen is alakulhatott volna, de a "mi lett volna ha" sosem volt az én műfajom, mert az életben nincs checkpoint vagy mentés vagy visszatöltés. 
Hmm. 

Eddig sem aggódtam azon, hogy azok, akik nekem fontosak, vajon keresni fognak-e vagy sem, mert kerestem őket helyette én. 
Annyi csak, hogy ezek miatt az érzések miatt most úgy döntöttem, hogy visszaveszek ebből kicsit, és lehet, hogy jobbat teszek vele egyeseknek, nekem pedig végső soron az számít. 

Az meg, hogy mennyire válnék ettől magányosabbá, vagy nem, nem nagyon érdekel, hiszen nekem igazából mindig inkább az számított, hogy a másik félnek mennyire fontos vagy mennyire előnyös az amit én teszek érte, vagy a társaságom, nem pedig a saját érzéseim. Azok, akiknek meg tényleg annyira fontos vagyok mint amennyire sejtem, úgyis mindig velem lesznek és keresnek, nekem meg elég az is, ha őket zaklatom folyton. :D 
Úgyis mindig egyedül voltam, és csak ők álltak mellettem akkor, amikor a legjobban fájt, vagy a legnehezebb volt. 

Nem érdemes a klipet nézni, de érdemes megnyitni alatta a szöveget, és követni. :)

Jól esett most írni így, úgyhogy lehet, hogy még a közeljövőben fogok. ^^ Písz!

Na, hát ezermillió éve nem írtam már, de úgy érzem, most már tényleg muszáj, úgyhogy ahelyett, hogy megint játszanék, nekiülök és írok valamit. Nem feltétlenül építő jellegűt, de mostanában annyi minden történt és annyi mindent nem írtam le, hogy most már kiadnom is muszáj magamból a dolgokat. 

Először foglaljuk össze pár kulcsmondatban, mi történt azóta, hogy utoljára írtam:

-Vettem bringát és jó sokat tekertem is vele (most már elég esős meg hideg az idő így nem éri meg nagyon melóba betekerni, majd tavasszal előszedem, meg addig néha :D)
-Plave kiköltözött hozzánk
-Melóban megváltozott kicsit a hozzáállásom
-Közeledik a költözésünk időpontja
-Minden szar wá

Annyira azért nem rossz a helyzet, csak kicsit írnom kell úgy érzem, hogy itt rantingeljem ki magam, és ne másnak mondjam az agyfaszt, mármint megértenék a barátaim, de azon kívül, hogy megértik, senki nem tud segíteni a jelenlegi helyzeten, mert csak majd lesz ahogy lesz aztán elmúlik. 
Kicsit aggodalommal tölt még el az, hogy Plavenek nincs munkája, de nem akarok neki segíteni, tudom hogy összeszedi magát és talál, ha igazán akar. A probléma az, hogy annyira igazán nem akar, mert még nincs rászorulva, így látom, hogy ő azt hiszi, teljes gőzzel próbálkozik, pedig sokkal jobban is menne neki, ha tényleg a mindennapi betevője múlna rajta. :D 
Na mindegy, vagy hamarosan lesz neki tényleg munkája, vagy pedig rákényszerül arra, hogy keményebben próbálkozzon. 

Egy olyan problémát vélek felfedezni a hozzáállásában, amit elég sok más embernek is megfigyeltem a viselkedésében mostanság. Annyira próbálkoznak elkerülni hogy kudarcot valljanak, vagy hogy valamit rosszul próbáljanak megcsinálni, annyira félnek a kudarctól, hogy inkább nem is próbálkoznak, vagy feladják amit éppen csinálnak. 
A minap találtam pont egy olyan posztot valahol, ami megmosolyogtatott, mert annyira igaz. Arról volt szó benne, hogy az emberek be vannak kategorizálva győztesekre meg vesztesekre. Itt arra értendő ez, hogy vannak akik sikeresek, meg vannak akik kevésbé sikeresek és nem jön össze nekik semmi. 
Az igazság itt az, hogy a "győztesek", a sikeres emberek is vallanak kudarcot. Sőt, a sikeres emberek sokkal többet vallanak kudarcot, mint azok, akiket sikertelennek mondunk. Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, sok sikertelen próbálkozás szükséges. Aki fel akar futni egy falon és megpróbálja háromszor és nem sikerül neki, soha nem fogja tudni megcsinálni, de aki ezerszer is nekifut és megpróbálja és ötszáznál kezd el fejlődni meg jobban menni neki, ezredikre fel fog tudni rá futni. Aki már a rajtvonalnál feladja annak nem fog menni. 
Én rengetegszer estem pofára, nagyon sok mindenben. Nem mondanám magam túl sikeresnek, de már elmondhatom, hogy többet értem el, mint az egész ismerettségem 90 százaléka. 
Ezt egyedül annak köszönhetem, hogy sosem adtam fel, illetve még annak is, hogy viszonylag szerencsés vagyok. A szerencse mondjuk furcsa egy dolog, olyan faktor, amit ha elhisszük hogy van, akkor nem működik, de ha nem arra bízzuk magunkat, és csak a maximumot adjuk egy helyzetben, felkészülve még a legrosszabb eshetőségekre is, olyankor általában automatikusan "bekapcsol" és könnyíti a dolgunkat. 

És hogy miért ez a címe a bejegyzésnek ha ilyen világmegváltó motivációs dolgokról írok? 
Azért, mert nem csak az a bajom (hiába "nem az én problémám"), hogy milyen gyenge emberekkel vagyok körülvéve és találkozom (itt nem fizikai erőre gondolok (bár ha lelkileg az vagy, idővel az is követi), hanem arra, milyen könnyen feladnak mindent az emberek és milyen felszínesek), hanem a másik, hogy mennyire rosszindulatúak. 
Az elmúlt időben változtatásokat eszközöltem a felfogásomban, kicsit "finomhangoltam" a dolgokat, és nagyon átmentem buddhába, még annál is mint amennyire eddig mentem az elmúlt kb egy évben. A gond ezzel csak annyi, hogy nagyon nehéz megpróbálnod minél jobbnak lenned és emellett segíteni másokat, hogy ők is jobbak legyenek jelenlegi önmaguknál, és minél jobban próbálkozol, annál inkább fogsz ellentétekbe és akadályokba ütközni. 
Mivel a felfogásom egyébként meg olyan, hogy ha valamin nem tudok változtatni vagy valaki nem akar változni, vagy jobb lenni, akkor csak hagyom, hadd csinálja azt ami őt boldoggá teszi, így nem töröm magam rajta nagyon össze, ahogy ha valakinek nem egyezik a véleménye az enyémmel, de pont ezért demotiváló az, mikor az ember körbenéz, és azt látja, hogy még a közeli ismerősei között is csak 1-2 van aki tényleg jobb, több akar lenni. 
Főleg így, hogy próbálok minél többet segíteni a körülöttem levőknek, és látom, mennyire nincs rá igényük sem. 

Tény, mióta kijöttem angliába, mindig is örültem neki, hogy itt más a felfogás, derűsebb, és végső soron nagyon szabad vagy, és senki nem mondja meg, mit csinálj (persze egyúttal eléggé magadra is vagy ezzel együtt utalva), de most, hogy igyekszem még inkább békében lenni leginkább magammal, de a környezetemmel is, és az emberekkel is (nagyjából), így még inkább "kimutatta a foga fehérjét" az általános emberi felfogás és a sztereotípiák. 
Ez egyrészt abban mutatkozik meg, hogy míg otthon azt tapasztaltam, hogy az emberek panaszkodnak mert minden szar (amit tökre megértek, és így is van, tapasztaltam :D), úgy itt az emberek sosem elégedettek, pedig mindenük megvan, és mégis mindig egyre többet és többet akarnak, és sosem elég. Így olyan emberek is "keletkeznek", akik emiatt depiznek meg negatívkodnak, de akár az első szituáció, akár a második áll fenn (azaz - tényleg alig van valamid és azért szar - illetve - megvan mindened de az sem elég ), a lényeg ugyanaz:
Nem nézik azt, hogy mijük van, mit értek el eddig magukhoz képest, mindig másokhoz hasonlítgatják magukat.
Amikor szinte semmim nem volt, én pont hogy akkor tanultam meg értékelni azt, hogy mim van, amikor pedig kijöttem ide és "felvetett a pénz", akkor tanultam meg, mennyire nem szabad, hogy ez a fejedbe szálljon. 
Ami nekem egyébként tök könnyű volt, csak ránéztem az idekinti ingatlanárakra. ;) :D 

Ez az elégedetlenkedés és hasonlítgatás (jaj ő ennyit keres, neki ilyen kocsija van, neki olyan telefonja nekem meg nincsen) pedig máris irigykedéshez, féltékenykedéshez vezet, az meg ugye egyrészt ellentétet is szít, és ráadásul a lehető legrosszabb emberi tulajdonság, az önzőség.
És pont ezért mert ezek az emberek könnyedén az önzőség csapdájába esnek, nagyon hirtelen már gonoszságokra is képesek lesznek, csak hogy valamilyen előnyre tegyenek szert. 
Én soha nem irigykedtem másokra, mert volt már kevesebbem, volt már többem, attól függ, kihez viszonyítod magad. a lényeg az, hogy neked magadhoz képest mennyid van. Mennyi ismereted, emléked, tulajdonságod, és persze a felfogásod.
Ha pedig olyan környezetben vagy, ahol az embereknek próbálsz segíteni, hogy ne legyenek önzők, finoman terelgeted őket olyan dolgokkal mint a pozitív felfogás, nem mindig a negatív dolgok kihangsúlyozása, akkor meglepő módon (vagy nem is olyan meglepő?) vagy egyáltalán nem érsz el vele semmit, vagy egyenesen még te leszel a mumus meg a hülye. 

Jó, az én melóhelyemen nem történik ilyesmi, de nagyon nehéz átragasztani a pozitív felfogást az emberekre, vagy legalább annyit, hogy ne stresszeljenek olyan dolgokon amiken nem tudnak változtatni és csak idegesítené őket. 
A probléma inkább ott van, hogy én vagyok túl érzékeny, valszeg. Mindig úgy tűnik, mintha az élcelődő vagy szarkasztikus megjegyzéseknél, amiket viccnek szánunk bent a melóhelyen, fel sem venném, csak velük nevetnék a poénon. Ez így is van, de attól még ez mind bennem marad, és sokszor elagyalok rajta, és sokszor ki tudom magam készíteni azzal, hogy az ilyen dolgokat túl komolyan veszem másodszorra, és utána ez átragad a kedvemre, és elszomorodok, merthogy "valami alapja lehet". 
A másik, hogy annak ellenére, hogy jól végzem a munkámat, mindenkinek segítek, és emellett még önkéntes dolgokat is csinálok, és próbálok jó hatással lenni mindenkire és kedvesnek lenni, mégis mostanában úgy tűnik, mintha mindenki engem cseszegetne. Mostanra már úgy vagyok vele, hogy ha nagyon nem muszáj, már nem is mondok semmit a melóban illetve kerülöm még a kontaktust is, mert sokkal többet árt nekem, mint használ. 
Sokszor olyan érzésem van, hogy olyan dolgokért csesznek le, ami rohadtul nem az én hibám volt, vagy épp olyan hibáért, amit más is elkövetett aznap, vagy előtte nap, és az meg nem is érdekli őket. 
A probléma ott van, hogy ha sokáig érzem ezt, akkor nagyon hamar el fognak tudni kergetni erről a melóhelyről. Nem szeretem ha úgy érzem, hogy felesleges nyomás van rajtam, és itt a hangsúly a "felesleges"-en van.

A jelenlegi szituációban, amiben épp elég mindenre oda kell figyelnem nekem és a közeli barátaimnak, pont nem segít az, ha még plusz stresszt generálok magamnak. Éppen ezért megpróbálok inkább mostanában még inkább magam felé fordulni, nem jópofizni másokkal, hanem koncentrálni arra, hogy megőrizzem a hidegvérem, az koncentrációmat, és a nyugalmamat. Persze megpróbálom lazán venni a dolgokat, és megy is, a hétköznapi életemben is azt kell hogy mondjam, minden oké viszonylag, és még mindig jól alakulnak a dolgok, de így ez a meló dolog egy picikét zavar. 
Így is elég érzékeny vagyok és könnyen komolyan veszek olyat amit nem kéne néha mégis, és ha még emellé azt érzem majd huzamosabban, hogy mindenki velem faszkodik, akkor hamar betelik a pohár nekem is. 

Egyelőre jól érzem magam, de nem jó az, hogy ehhez ki kellett zárnom dolgokat és megváltoztatnom a hozzáállásom az emberekhez a munkahelyen, meg a viselkedésemet bent, a saját lelki állapotom megőrzése érdekében. 

A lakáskeresést is most intenzíven el kell kezdenünk, annak ellenére, hogy semmi sem biztos, mert ki fogunk futni az időből, és a mostani lakásunkból november végéig ki kell költöznünk, és már október vége van. 
Olyan albérletet kell találnunk, amit adott esetben Arzénnal ketten is ki tudunk fizetni, már csak azért is, mert senki nem tudja mit tartogat a jövő, másrészt meg ha hárman keresünk majd pénzt hozzá, akkor még könnyebben tudjuk kifizetni majd, bár még úgy is többet fogunk fizetni, mint eddig, bőven. 

Na mindegy, remélem minden okés lesz, és hogy nyugodt tudok maradni még mindezek ellenére is, na megy hogy békén hagynak, mert ha nem tudom rendben tartani az elmém, elég rövid úton bajok lesznek. 

Régen éreztem már magam ennyire furán, és ennyire jól. 

Együtt érzem a kettőt, de nem mondanám, hogy bánom, vagy hogy bármilyen szempontból rossz érzés lenne. 

Az elmúlt napokban a "furán" része erősödött, mert furcsa álmaim voltak szinte minden este, ami nem jellemző. Nem is emlékeztem sokáig rájuk felkelés után, kihasználtam azt az öt-tíz percet ébredés után amikor még élesen emlékszem minden részletére, átgondoltam, és újra átéltem, de direkt nem rögzítettem semmilyen módon, néha a telefonomba ilyenkor gyorsan feljegyzem, milyen is volt, de ezeket csak hagytam eltűnni, és most már nem is emlékszem szinte semmire a ma reggeliből. 
Azt viszont tudom, hogy mindegyik ilyen álmom olyan volt, mintha a múlt és a jelen keveredne benne kicsit, és én nem pont olyan voltam benne mint most vagyok, hanem sokkal erősebb.
Hogy ennek mi a jelentősége, nem tudom, meg nem is nagyon agyaltam rajta, de amellett, hogy a nap során emiatt többször voltak nosztalgikus gondolataim, arra is ösztönöztek, hogy elgondolkozzak azon, most hol vagyok, hová tartok, és azt hogy honnan indultam (bár ezt valamiért próbálom a háttérbe szorítani mindig, nem annyira tesz jót a múlton filózgatni, semmi értelme).

Ami jó, hogy ahogy számolgattam és megnéztem objektíven az életemet, magamat, és hogy hol tartok, nem igazán voltam csalódott, és a jelenlegi állapottal is meg voltam elégedve. 
Olyan, mintha egy óceánban lebegnék a víz alatt. Se nem túl közel a felszínhez, se túl közel a mélységhez. Pont a megfelelő magasságban, és nincs semmi ami felfelé húzna, és nincs semmi, ami lefelé rántana. 
Sokáig éreztem olyat, hogy a felszín felett kéne lennem, és sokszor olyat is, hogy nagyon mélyen vagyok és nem tudok feljönni, de azt hiszem, hogy most már kezdek rájönni a dolgok lényegére. 
Nem kell. 
Nem kell se felfelé, se lefelé mozdulnom, csak azért, mert mások ezt várják el tőlem, mindegy, hogy jót, vagy rosszat akarnak nekem, miattuk nem kell egyik irányba sem mozdulnom. 

Arra jöttem rá, hogy nagyon-nagyon sok elvárásnak akarunk megfelelni az életben. Nem csak a munkában, iskolában, otthon támasztott elvárásokra gondolok, hanem mindenre, amit a társadalom, vagy amit akár a barátaink támasztanak velünk szemben. 
Mert igen, a barátaink jót akarnak nekünk természetesen, ha szeretnek és kedvelnek minket, akár a családunk is, viszont - fura ezt az "én számból hallani" - de akkor is az ő véleményük, és az ő szándékuk-akaratuk-elvárásuk.
Én ezért nevezem inkább tanácsnak, és a barátaimnak is maximum aképpen adom elő az én "szándékaimat". 
Mert én is, hiába akarok jót, hiába adok jó tanácsot, azért adjuk általában (abban az esetben ha senki nem kéri/kérdi, csak mondjuk), mert valahol nem tetszik nekünk, amit a másik csinál, és szeretnénk, ha jobb lenne neki, és ezzel nekünk is jobb lesz nyilván. De a barátok, legalábbis az enyéim általában tényleg nem azért mondanak jó tanácsokat, hogy végső soron nekik is előnyük származzon belőle, sokszor akkor is segítettek nekem, amikor nekik nyilvánvalóan semmi jó nem származott belőle, vagy egyenesen még negatívan érintette őket, csak azért, hogy nekem segítsenek. 
Éppen ezért ők nem akarnak se felemelni, sem lehúzni semmilyen módon. 

Ami veszélyes, az a társadalom, és annak minden alkotóeleme kb. A munkától kezdve az iskolán keresztül a családig minden elvárásokat támaszt velünk szemben. És nagyon sokszor azt hisszük, hogy a család is jót akar nekünk, pedig elég gyakran inkább az ő lelki békéjüket szolgálja az az elvárás amit velünk szemben támasztanak, vagy éppen ők is csak azért várják el tőlünk, mert "így szokás", és ezt diktálja a társadalom. 
Pl. arra gondolok itt, hogy mit "kell" tenned, ha már (annak ellenére hogy te nem kérted) megszülettél. Máris kötelességeid vannak, máris tartozol a szüleidnek, máris felelős vagy ezért meg azért. Most ne térjünk ki itt arra hogy miért, mert nyilván családról családra változik, ki mit vár el a gyerekétől. 
De ez elég szarul hangzik. Nekem legalábbis. 

Elég ha csak annyira gondolunk, hogy legyen gyereked. Mindegy, hogy te akarsz vagy nem, legyen. Legyen, mert van a Józsiéknak is, meg most már a Gizi is terhes meg mindenki családot alapít körülötted mert XY évesek és kell mert hát ha most nem akkor mikor? 
A szüleid meg unokát akarnak. Persze hogy akarnak, mert az ő szüleiknek is van unokája, meg azoknak a szüleinek, meg azoknak meg azoknak is és mindenkinek, úgyhogy neked is KELL. 
És akkor itt jöhet bárki azzal hogy jó hát nem muszááj, meg hogy nem várják el a szülők, meg ha nem akarod akkor biztos megértik. Hát nem. XD Maximum azt mondják. Attól még, hogy azt mondják, hogy úgy csinálsz ahogy neked jól esik meg ahogy akarod, attól még szarul fog esni fog nekik és te "nem vagy normális". Most ezt nem az offenzív értelemben mondom. XD Hanem egyszerűen nem egy normál felfogással rendelkező ember vagy, azt kéne csinálnod amit mindenki másnak és akkor normális lennél.  
Ez az amit a társadalom elvár tőlünk, mert mindenkinek ez az alapértelmezett. 

Engem valahogy nem tud izgatni egyik ilyen elvárás sem. Legyen barátnőd, feleséged, gyereked, családod, autód, lakásod, nézzél ki így meg így, csináld ezt meg azt, ha ebbe meg abba a társaságba tartozol akkor csináld ezt meg azt...  Ha melód van akkor xy idő múlva lépjél előre, ennyit meg annyit keressél, mert neked ezt meg azt kell csinálnod. 
Elvárások, elvárások, elvárások. 
Már régen elegem volt belőlük, de sokáig nem tudtam velük mit csinálni. Sokáig csak irritált, elviseltem őket, hallgattam innen-onnan a nyúzást, hogy miért nem ezt vagy azt csinálom. 

És egyszer csak csend lett. 

Azt hiszem kb egy fél éve lehetett, hogy a gondolkodásom ennyire megváltozott. Az, hogy már teljesen megváltam bármiféle előítélettől, és tényleg mindenkit elfogadok úgy ahogy van, már kb két éve kialakult bennem, és azóta is sokkal boldogabb vagyok, de ezt, hogy mások véleménye is objektív legyen számomra, akár negatív, akár pozitív, nemrégiben alakult csak ki bennem. És mielőtt bárki azt hinné, hogy ez egy rossz dolog, hadd írjam le, nekem miért jó ez, és azt is, hogy miért alakult ki.

Nem annyira régen kicsit összejöttek a dolgok, és úgy éreztem, hogy magamat beleértve, csalódtam emberekben. Át kellett értékelnem kicsit a dolgokat, és kicsit "átnéznem", ki kicsoda az életemben, de leginkább az én saját felfogásomat kezdtem elemezgetni.
Mióta rendszeresen edzek, szinte minden egyes nap (általában nem tartok pihenőt, legalább egy gyors 17+5x10-es húzódzkodás programot lenyomok ha mást nem), és az étkezésemre is odafigyelek, sokkal jobban érzem magam, de éreztem, hogy a lelki részre is jobban rá kell koncentrálnom, hogy teljesen kiegyensúlyozott legyek, és ehhez rá kellett jönnöm, hogy egy út vezet csak, és az az egyenes.
El kellett függetlenítenem magam bizonyos dolgoktól. Rá kellett jönnöm, hogy bármit is mondanak akik körülöttem vannak, bármit csinálnak, és bármilyen kapcsolatban állunk, ezek a dolgok közvetlenül nem fognak rám kihatni. 

Segített ebben az is, hogy ennyire közel még sosem voltam a régi énemhez, most már nemhogy teljesen visszatért, hanem mondhatni még erősebb vagyok, mint akkor lelkileg. Így sikerült eljutnom arra a szintre, hogy mára teljesen nyugodtan meg tudok hallgatni bárkit, megérteni az álláspontját, ugyanúgy beleérezni magam a helyzetébe és együttérezni vele, de engem ez nem befolyásol. 
Kicsit eleinte olyan volt, mintha nem érdekelne mit mondanak, vagy tesznek mások, de nem erről van szó. Egyszerűen attól még, hogy mások nincsenek megelégedve a felfogásommal, vagy nem értenek egyet azzal amit csinálok, nekem még nem muszáj megváltoznom. 

Az a lényeg, hogy én jól érezzem magam a bőrömben, boldog legyek, és szeressem azt amit csinálok és jelenleg ez történik. Megtaláltam az egyensúlyt, az összhangot, az erőt, a nyugalmat, és nekem most ez kell. És tudom, hogy tudnám ezt meg azt jobban csinálni, csinálhatnám ezt meg azt, hogy több pénzem legyen, vagy hogy több barátom legyen, vagy barátnőt szerezzek, vagy izmosabb legyek, vagy mittudomén. 
Igen, mindig lehet többet tenni, tudom. Ahogy azt is tudom, hogy mindig lesznek jobbak nálam körülöttem, ahogy rosszabbak is. Már nem érdekel. 
Én sem szólok immár bele senki életébe. Leginkább arról szoktam le, hogy elmondjam a véleményem, vagy tanácsot adjak, ha nem kérdeznek. Ha nem kérdeznek, nem kérnek tanácsot tőlem, akkor nekem "semmi jogom" beleszólni mások életébe. Legalábbis én sem várom el másoktól, ha nem kérdezem. Ha elmondja, elmondja, de nem fogja befolyásolni az életem. 

Az is ehhez vezetett, hogy fel kellett fogjam, hogy a fixa ideáim nem fognak működni. Ezzel tisztában voltam már régóta, el is kellett veszítenem valakit, hogy ezt felfogjam, de nyilván, mindennek ára van. 
Előtte is tisztában voltam vele, de nem sokat változtattam rajta. Most viszont már ezen is túlléptem. 
Fel kellett fognom, hogy semmi, de tényleg semmi nem tart örökké. 
Az vezetett ahhoz, hogy már egyáltalán nem húzom fel magam semmin, és mindent könnyen elengedek, hogy ezt feldolgoztam. A dolgok változnak, az emberek körülményei és környezete változik, és emiatt semmi sem állandó. Nekem, akinek a barátok ennyire fontosak, nyilván nem annyira hú de jó, de igen, tisztában vagyok vele, hogy az ő életük is változni fog. Összeköltöznek az adott partnerükkel, esetleg család, gyerek, és akkor már nem fogunk együtt lógni, hiszen a család az első. És ennek így is kell lennie, senki ne értse félre. 
Tisztában vagyok vele, hogy a jövőben ez bekövetkezik, soha nem mondtam, hogy nem. 
A lényeg itt az, hogy ennek ellenére én nem érzek késztetést arra, hogy ugyanazt csináljam. 
Tisztában vagyok vele, hogy egyszer elválnak az útjaink valamilyen szinten, de azzal is, hogy attól még nem leszünk idegenek. 
Az én életem az enyém, és vannak bizonyos álmaim, céljaim, amit - és ezt egész életemben így gondoltam - akkor is el fogom érni, ha teljesen egyedül vagyok, vagy egyedül maradok. 
A barátaim is tudják, hogy akármilyen fontosak is nekem ők, olyan szinten bele tudok törődni abba amit mondanak nekem, vagy ami történik velem, hogy ha mindenki egyedül hagyna, akkor is ellenék magamban, megoldanám valahogy. Nem lennék boldog, de ellennék, csak úgy "okésan"... 

Elég rideg felfogásnak tűnhet, de egyszerűen csak függetlenség kérdése. Attól még, hogy magamban is elvagyok, ez nem azt jelenti, hogy nem fontosak nekem az emberek, csak azt, amit szó szerint jelent. 
Nem függsz másoktól. 

A célok amiket el akarok érni még mindig azok, amik régen voltak, első számú az a saját lakás/ház megszerzése, második hogy legyen egy, de inkább kettő kutyám (legalább XD), a harmadik számú pedig akkor (ha lehetséges, de miért ne lenne) bekerülni a tűzoltósághoz. 
Ezen kívül vannak még apróbbak, de szerintem épp elég komikusan hangzik ez a három is, ha valakinek felsorolnám ezt a hármat legfontosabb életcélként, valószínűleg kiröhögne. Ami nem zavar, attól még hogy valaki nem érti ezek mögött az üzenetet, vagy nem fogja fel, miért pont ezek a céljaim, annak nem is kell. :)

Ha pedig valakivel mégis együtt lennék valamikor, akkor annyit szeretnék tőle, hogy elfogadjon úgy ahogy vagyok, mert ez kölcsönös lesz. Valamilyen szinten munkamán vagyok, ezt tudom magamról, de leginkább az edzés az, ami mániám, az anime miatt. Ezen kívül meg sok időt töltök egyedül. 
Tehát ha valaki olyan lenne, aki hajlandó lenne úgy velem lenni, hogy NE tinédzser-szintű elvárásokat támasszunk egymással szemben, és ne egymás nyakán lógjunk mindig, és ellegyünk magunknak is adott esetben, mert mondjuk mindketten dolgoznánk valószínűleg és nem egy helyen laknánk... És még a hobbijai, céljai is egyeznének valamilyen szinten, vagy hasonlítanánk az meg még szuperebb lenne. 
És ami azt illeti, ismerek is ilyen személyt, de a hozzá fűzött érzéseim elég plátóiak. ^^"

Amit tudok, az az, hogy most, ebben az állapotban erősebb vagyok mint valaha, és azért nem változtatok, mert élvezem azt, hogy semmi nem húz előre vagy hátra, fel vagy le, hanem ebben az állapotban gyorsabban fejlődök mint eddig valaha, és jól érzem magam. :) 

Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. 

Végignéztem a Little Witch Academia című animét. :3 

Nagyon állati volt, és amit tényleg nem gondoltam volna, hogy nagyon top helyen végzett a saját listámon, nem gondoltam volna az elején amikor elkezdtem nézni, hogy ennyire tetszeni fog. Már a legelején jópofának tűnt, de nem gondoltam hogy a top 10-be sorolnám miután megnéztem.

Az elején csak egy kis vicces, aranyos történetnek indult, néztem a főhős szerencsétlenkedését, nagyon szerethető, nagyon szimpi karakter, és nem ilyen "rossz nézni", cringe szerencsétlenkedéseket csinál, hanem egyszerűen próbálja mindig a legjobbat tenni ami tőle telhető, csak nem elég. Megjegyzendő,  egy olyan világban, ami tök új neki, és eddig csak a távolból csodálta.

Aztán a történet is elkezd alakulni, megismerjük a karaktereket, a háttereket, meg a világot. A történet nagyon jól össze van rakva, minden epizód egy külön kis történetet mond el, az elején konfliktus, a végén meg megoldás, de mégis mindegyik szervesen összekapcsolódik, és van végső cél, és ez nagyon jó. 
A vége felé egyre komolyabb, egyre epikusabb, és nagyon-nagyon jól el van találva az, hogy minél jobban szeretjük, ismerjük meg a karaktereket, annál nagyobb hatással vannak ránk a dolgok amik velük történnek, és ráadásul annál nagyobb jelentőségű dolgok történnek velük, ahogy halad a történet. 

A végkifejlet nem sokkoló, vagy meglepő, egy szuper happy end, de annyira királyul van megcsinálva, és annyira drámai az egész, hogy könnyekig hatott, és hat még ma is ha megnézem. Állati komoly, és nagy hatással van az emberre, motivációként sem utolsó. :) 
Jómagam már nagyon sok animét láttam és az életemet is úgy vezetem, hogy követem az álmaimat, de ez is még egy lapáttal rátesz a dologra. ^^ Meg arra, hogy elmondja azt is, amit sok más anime is, hogy ha hiszel magadban, mindenre képes vagy. Csak csinálni kell. :)

Ami a legtöbbször eszembe jutott az anime nézése során, hogy ez az anime kb az, aminek a Soul Eater : NOT-nak kellett volna lennie. Úgy értem, tűkön ülve vártuk a Soul Eater hírhedt új évadát, aztán kaptunk valami langyi izét aminek alig van köze az eredeti sorozathoz. Persze, nem arról szól, de a Soul Eater fanok nem egy enyhe yuri cuki-animét vártak, hanem akciót, harcokat, epikus pillanatokat, megható jeleneteket, és csavarokat, és állati történetet, meg pörgős történetet. 

A Soul Eater erősségei mind megjelennek ebben az animében, egy kicsit kevesebb akcióval, bár abban sincs hiány.  A karakterek kidolgozottsága tökéletes, egy fontos szereplő háttere sem marad ki, vagy legalább egy rész arra van dedikálva, hogy megismerjük, milyen, a zenék egyszerűen zseniálisak (szimfonikus, amit a Dragon Ball Z óta nem hallottam animében, gyönyörű és epikus az akciójeleneteknél, a megható jeleneteknél meg zseniálisan szívfacsaró), a grafika nem csilli-villi, az effektek jók, jó helyen vannak, a karakterek személyisége átjön a rajzolásukon (ami nagyon sok mai animéből hiányzik), a színek, kontrasztok, tájak, minden jó helyen van, tökéletesen, nem zavaróan. A történet nagyszerű, jól felépített, kellő meglepetéssel és fájdalommal, örömmel. 

Minden a helyén van, és a végkifejlet annyira megdobja az animét, hogy az utolsó két részt már vagy tízszer végignéztem. 

10/10, tessék megnézni! :D

Opening!
(Ezt az openinget egyszer sem skipeltem el mikor néztem az animét, ami nagyon ritka, csak 1-2 animével voltam így (pl soul eater XD)) 

(Ezt a másik videót ne nézze meg senki akinek az opening alapján akár egy kicsit is megtetszett, mert spoiler! ^^)

Millenials. 

Millennials (also known as Generation Y) are the demographic cohort following Generation X. There are no precise dates for when this cohort starts or ends. Demographers and researchers typically use the early 1980s as starting birth years and the mid-1990s to early 2000s as ending birth years.

Millennial characteristics vary by region, depending on social and economic conditions. However, the generation is generally marked by an increased use and familiarity with communications, media, and digital technologies. In most parts of the world, their upbringing was marked by an increase in a liberal approach to politics and economics; the effects of this environment are disputed. The Great Recession has had a major impact on this generation because it has caused historically high levels of unemployment among young people, and has led to speculation about possible long-term economic and social damage to this generation.

 

Most használtam először ezt a behúzás funkciót, és majdnem elsírtam magam mert a régi szép B13-as időkre emlékeztetett... XD 
Mennyire imádtam is hogy szarrá lehetett szerkeszteni minden egyes kis vonalat a blogon és tényleg úgy nézett ki ahogy te akartad... Hjajj...

Na de akkor beszélgessünk erről a korosztályról, amit az angol "millenials"-nak nevez, arra a korosztályra utalva, akik a 2000-es évekhez közel cseperedtek fel, illetve akkor körül voltak gyerekek. Kicsit szeretnék erre kitérni már jó ideje, és sokat gondolkoztam rajta mostanában, úgyhogy most, hogy van is időm kifejteni meg leírni, nekiugrok.

Ahogy a definícióban is benne van, ez nem más lényegében, mint az úgynevezett Y-generáció, úgyhogy a bejegyzés többi részében így is utalok rá, mert magyarul egyszerűbb így. 
A kedvenc, és egyben legjobb angoltanárom, isten nyugosztalja, egyszer úgy definiálta nekem az Y-generációt, hogy az a korosztály, akinek már folyamatosan a fülhallgató zsinórját látod a testén, tehát a füleiből le a derekáig egy Y-t látsz a vezeték miatt. Ez nagyszerű definíció, mert abszolút lefedi a korosztályomat.
Ahhoz, hogy leírjam amire gondolok, úgy gondolom, legegyszerűbb lesz ha darabokra szedem életkor szerint és reflektálok kicsit magamra, meg arra is, hogy az én korosztályomból én mi tapasztaltam, legyen az a baráti köröm, vagy csak azok akik velem egykorúak és körülöttem éltek.

Kisgyermekkor:
Abban az időszakban amikor én születtem, nem sok gyerek született. Má akkor rég elkezdődött lemenni a születések száma, és nem pont amiatt mint ma, hogy a fiatalok má külföldön építik a jövőjüket, hanem azért, mert már akkor elkezdett egyre bizonytalanabbá válni nem csak a fiatalok, hanem a fiatal felnőttek jövője. Személy szerint, az én szüleim viszonylag fiatalnak mondhatók voltak amikor én megszülettem, és nagy bulizós, hifi korszak volt annak idején, szóval annak megfelelően jártak bulizni is, már amennyit melózás és gyerek mellett lehet. 

Kisiskoláskor:
Itt azért már kicsit jellemzőbb volt a változás, és érezhető volt az "új generáció" mássága a korábbihoz képest. Fontos tényező, hogy ezeknek a generációknak a kialakulása meg sajátosságai rendszerint függenek az adott ország jelenlegi helyzetével is, tehát ez most az akkori Magyarországra van kivetítve. Ezt csak azért mondom, mert így egyszerűbb megérteni hogy az egyre újabb technológia természetessé (vagy akkoriban inkább csak elfogadottá) válása mennyie befolyásolta az adott fiatalokat.
Ez nálunk abban mutatkozott meg, hogy nekünk bizony már volt telefonunk például! Emlékszem, nekem kábé talán ötödik vagy hatodik osztályban vol először mobilom és nagyon menőnek éreztem magam tőle. Persze más gyerekeknek már sokkal előbb volt, meg sokkal újabb, de azt már hamar megszoktam, hogy a mi családunk nem az a fajta aki mindent megengedhet magának, sőt, be volt húzva azért a gatyamadzag ilyen "luxuscikkek" terén, amit egyáltalán nem is bánok egyébként, mert kaja volt, másrészt meg minél kevesebb kütyüje van az embernek fiatalon, annál inkább rákényszerül arra, hogy kimenjen. Mivel pedig annyira nem volt hű de jó gazdasági helyzet, senkinek nem ment annyira nagyon szuperjól, ezért (szerencsére) az én generációmból azért még legtöbben leginkább bicajozással, kint rohangálással, dobálózással, bunyózással meg bunkiépítéssel és egyéb bajkeveréssel töltöttük az időt. 
Aztán ugye egyre inkább természetes lett hogy mobilja van már szinte mindenkinek, és bár akkoriban tényleg inkább telefonálásra használtuk, elkezdődött a nagy sms-parádé a haverokkal, na meg bármilyen buta telefonja is volt az embernek, azért valami nagyon gagyi játék csak volt rajta, tehát máris lehetett nyomkodni ha az embernek volt szabadideje. Azt kell hogy mondjam, hogy ekkoriban azért már nagy játékguruk is kezdtünk lenni, mert azért pár szerencsésnek (pl nekem is!) már volt otthon super nintendo, vagy sima nintendo (ami épp olyan népszerű volt mint a super, emlékszem egyik haverhoz direkt azért jártunk át mert neki olyan volt. :D), és én nagyon menő voltam, mert nekem lett gameboyom is, ami senkinek nem volt az osztályban rajtam kívül. Aztán utána lett playstationöm is de az már akkor amikor már jó pár embernek volt, szóval az már "megszokott" volt (és mégsem). 
Ekkor még mindig abban az időben voltunk amúgy, amikor javában ment a mágneskazetta másolás, és itt jött be még egy nagyon fontos, vagy talán a legfontosabb tényező a generáció alakulásában: A zene. 
Ugyanis azt elmondhatjuk, hogy a leghíresebb bandák, leghíresebb előadók, zenék, stílusok meghatározzák egyrészt az épp fejlődésben levő generáció fejlődését, de bátran állíthatjuk, hogy az egész világra elég nagy hatással vannak. Ebben az időben pedig dúlt a Limp Bizkit, a Linkin Park, Eminem, na meg persze az akkoriban óriási újság, és az egyik leg nem-megértettebb dolog, hiszen alternatív volt, a Gorillaz. Ami nekem személyes kedvencem volt, és akkoriban már a walkman nem volt annyira kivételes dolog, így ronggyá hallgattam mind azt, mind pedig a Linkin Parkot.
Aztán abban az időszakban, amikor szépen lassan már elkezdtek bejönni a hiperszuper ámítógépek, megváltoztak a dolgok. Egyrészt azért mert ekkor már elkezdtek bejönni az mp3 lejátszók (mert ugye amíg nem volt a háztartásban számítógép, nem volt értelme az usb-s csodagépnek), és innentől kezdve már mindenkinek természetesen ott lógott a nyakában a vezeték, úgyhogy már abszolút stimmelt az Y generációs dolog. :D 
Ezek után kezdtek bejönni a hiperszuper már MP3-at is lejátszó telefonok (Wuaaaahhh :DD), de akinek olyan volt az már nagyon kemény volt. 

Aztán egy-két év múlva már beindult ez is jobban, jöttek a memóriakártyák, a Sony Ericsson csúcsszuper kihajthatós walkman mobiljai, amiket imádtunk és hamarosan mindegyikőnknek lett is. Na és persze szólt a zene a fülünkbe 26 órán át egy nap. 
Legalábbis nekem.

A zene. 
Ez volt talán a legmeghatározóbb, számomra, és a közeli barátaim számára is. Nyilván az ember barátai valamilyen szinten hasonló ízlésűek, és ez nekem sem volt másképp, a srácokkal nem PONTOSAN ugyanazokat a zenéket kedveltük, de volt pár ami megegyezett, és hát ezeket enyhén szólva szarrá hallgattuk, akkor is ha együtt voltunk meg akkor is ha épp külön. 
Igen, mi vagyunk azok akik a Breaking Benjamin, Trading Yesterday, Linkin Park, Eminem, RHCP (Red Hot Chilli Peppers), Disturbed, és Gorillaz számain nevelkedtünk. 
Mivel szépen lassan angolul is tanulgattunk úgy magunktól, meg a számítógépek mindennapokba való beépülésének köszönhetően, így a dalszövegeket is egyre jobban megértettük, és így vagy úgy, de motivációt nyertünk belőle.  Ha ilyen bandák tartják benned a lelket a nehéz időkben, akkor garantált, hogy kemény leszel. XD 
Egyikük sem épp arról híres, hogy könnyed slágereik vagy könnyű szövegeik lennének, és a témájuk nagy részüknek több mint borús. Ezt azért emelem ki külön, mert hozzátartozik a jellemzésem következő kategóriájához.

Kamaszkor:
Na itt kezdődnek csak a bulis évek. :D Ezek mindenkinek az életében nagyon meghatározó, nem életkorilag akarom ezt belőni, hanem a gimis, vagy szakközépes évek, kinek mi. Nekünk többnyire gimi volt, a mi generációnkból nagyon kevesen mentek szakközépbe, egyből szakmát tanulni. Hogy miért, arra is mindjárt kitérek.
Amit én személy szerint elsőként megtapasztaltam a kamaszok között, itt a gimiben kezdődve, hogy a klikkesedés szinte azonnal beindul. Beindul a menőzés, a felnőttnek lenni akarás, hogy jaj mi nekiállunk cigizni, meg bulizni járunk meg iszunk mert az menő meg azt nem szabad. Aztán voltak akik tepertek, tanultak, ők lettek a puncsosok, meg még kialakult mindenféle szub-atom klikk, igazából engem rohadtul nem tudott érdekelni, de ez a gimiben nem így működik. Vagy tartozol valahová, vagy kiközösíenek. És ha nincs meg a saját érdeklődési körödnek megfelelő klikk, akkor bizony ez fog történni. Egyébként szerintem ez viszont pont nem generációfüggő, szerintem ez mindig így van kb. 
Mindenesetre vannak azok akik beleolvadnak ezekbe a klikkekbe, minden nap ugyanarról beszélgetnek és minden héten a mondvacsinált barátaikkal találkoznak, akik még annyit sem tudnak róluk, hgoy mi a kedvenc színük. Ezek nem barátok, soha nem lennének ott, ha számítani kéne rájuk egy nehéz helyzetben. Viszont cserébe "elfogadják" őket, és van társaságuk.  Nincsen ezzel semmi baj.
Én a másik oldalra kerültem a lovon, de nem igazán bántam. Ha kicsit jobban belegondolok, most talán még közelebb vagyok az akkori állapotomhoz, mint évek óta. 
Az életemet pár egyszerű dolog töltötte ki, az edzés, a rajzolás, meg az anime. 
Annyi, hogy ma dolgozok is. Meg kevesebbet rajzolok. 

Én voltam az aki mindig fura volt, szótlan, mindig szólt a fülében a zene, egyedül ültem az osztályban, és rajzolgattam. Néha-néha, ha kellett valami, beszéltek hozzám az osztálytársaim, odajöttek, de mivel mindenki ilyen 4-5-ös vagy nagyobb csoportban helyezkedett el a szünetekben vagy bármi szabadidőben a klikkek miatt, nekem nem igazán volt kedvem odamenni senkihez. Így is tökéletesen hallottam mindegyiküket, hgoy ki miről beszél, így tudtam, miről maradok le. A fülhallgató néha csak be volt dugva, de nem hallgattam semmit. 

Na de térjünk vissza a generációra, meg hogy ez az időszak milyen irányba húzott úgy mindenkit egybevéve. Azt kell mondjam, hogy már akkor elkezdődött az a tendencia, hogy óriási nyomást tegyenek a diákokra. Az egész azzal kezdődött, hogy amikor mi általános iskola vége felé jártunk, kitalálták, hogy nagyon kevés diplomás van és "az a menő", így minden szülő minnél jobb gimibe próbálta begyömöszölni a gyerekét, hogy aztán egyetemre menjen és sebész, állatorvos, fogorvos, de minimum bróker legyen belőle. Az, hogy te mit szeretnél 12-14 évesen, rohadtul nem számít, és igazából nem csak azért mert a szüleid fogják 90%-ban eldönteni, hanem te sem tudod még úgy nagyon, mit akarsz, nekik meg több tapasztalatuk van úgy általánosságban. 
A probléma csak annyi, hogy ők is annyira ismernek téged meg az adottságaidat, mint te magad. Nem eléggé. 
Ez meg csak természetes, te fiatal vagy, ők meg sokkal idősebbek, két külön világ. 
Mindenesetre ment mindenki a gimibe, és mivel rohadtul sok ember volt, már előre tudni lehetett, hogy iszonyat nagy harc lesz az érettségin, hogy minél jobb jegyeket kapjon az ember, na meg hát ugye a gimis tanulmányok közben végig, mert a pontok összeadódnak. Nulladik óra, hét tanóra mellé, vagy nyolc, 100 kiló házi feladat, és dolgozatok minden második nap, felelés minden nap, szinte minden tárgyból. Hazaértél déluán 3-4 felé, annál előbb még akkor sem ha mázlista vagy és közel laksz, aztán állj neki tanulni. Ha szerencséd van/zseni vagy, még végzel is mire vacsoráztok, de mivel nekem se szerencsém nem volt akkoriban annyi mint most, se zseni nem vagyok, sőt, leginkább az ellenkezője, így volt hogy 9-10-ig tanulnom kellett esténként, csak hogy tartsam a lépést. 
Na most ez minden hétköznap reggel hat órai keléssel elég fáraszó, és ahogy haladtunk előre az évekkel, egyre több felelősséget, nyomást pakoltak ránk, olyan szinten hogy már csak simán úgy tűnt, azzal kísérleteznek inkább, hogy mennyit bírunk mielőtt összeomlunk. Amíg én befejeztem a gimit, csak az én osztályomból hárman hagyták ott a sulit, mert nem bírták. (És ez csak romló tendenciát mutat, a fiatalabb generációra a jobb sulikban manapság még többet pakolnak. Igen Fatly barátném, sajna nem lennék a helyedben. x_x :D) 

Ezek után már a "jobbak" a gimi felé már kicsit kezdtek felnőttesedni. Legalábbis én igen, mert érettségi után máris a terveket szőttem hogy pestre költözök, és a legtöbb embernek akik jó eredményeket értek el az érettségin (az enyém sem volt rossz, de természetesen nem volt elég ahhoz, hogy bárhová felvegyenek amelyik suli tetszett (pedig aztán lehetett hármat is választani, mindegy lúzer vagyok tudjuk :D).

Amellett, hogy a suli tette ránk a nyomást, otthon is meg kellett felelni az elvárásoknak, minden szülő azt várta tőlünk, hogy majd azok leszünk, akik ők akartak lenni, és mi megvalósítjuk az ő álmaikat. (Vagy ez sem generációfüggő, hanem csak néhány szülőre igaz). Ez a kettő együtt elég stresszes körülményeket eredményezett, ami azt eredményezte, hogy volt aki összetört ez alatt a stressz alatt, és volt aki megtanulta magától leküzdeni, levezetni, és kibírni a nyomást, és erősebbé válni tőle. 
Néha nem tudom, hogy én erősebb lettem-e tőle, vagy csak kattant és emiatt vagyok mai napig selejtes. :D

Mindenesetre a kezdetektől ránk rakott stressz és nyomás, a sok "emós zene", és a tény, hogy javarészt csak magunkra számíthattunk, hogy a társadalom, szülők, és iskola által támasztott eltúlzottan magas elvárásoknak megfeleljünk, különböző emberek kialakulását eredményezte. 
Voltak azok akik mindent frankón kibírtak, megtanultak, egyetemre jutottak, talán mostanra már lediplomáztak, vagy talán még előbb (nem jellemző), és hazai viszonylatban jó keresettel dolgoznak valami jó hazai cégnél. 
Voltak azok akiknek nem jött be az egyetem, de nem is nagyon tanultak sokat vagy erősödtek meg ezek alatt az évek alatt, ezek közül sokan hazakölöztek (ha elköltöztek egyáltalán) és vagy valami saját családi vállalkozásban kezdtek el dolgozni irdatlan kis összegért (ha egyáltalán kaptak), vagy valami bámi ótvar melót elfogadtak a közelben ahol épp felszabadul hely mert a józsi bácsi már 90 éves és már feketén sem engedik többet dolgozni a fődhivatalban, és oda beültették.
Aztán voltak azok akiknek szintén nem tetszett az egyetem vagy csak túl hülyék voltak hozzá (*intenzív jelentkezés*), vagy lusták voltak tanulni de volt sütnivalójuk (*intenzív mutogatás Endymionra*), viszont a múlt eseményei kellően megerősítették őket ahhoz, hogy a jég hátán is megéljenek. 

Jómagamat is ebbe a kategóriába sorolnám, mert annak ellenére hogy az élet nagyon sokszor minden téren próbált kibaszni velem (őszintén szólva elég sokszor sikerült is neki), valahogy mindig sikerült összeszednem magam, és valami nagyon kicsi lehetőséget megragadni és felhúzni magam a víz fölé.

Az, hogy a felnőttkor hogy alakul, hogy alakult a mi generációnk számára, már nem nagyon tudom megmondani, mindenki más irányba ment, meg javarészt nem tudok azokról akik nagyjából az én korcsoportomba tartoztak és ugyanezek a dolgok befolyásolták őket. Az újabb generációk már az internet világába születtek, nekik más, nekünk akkor jelent meg pont, amikor kb 12-3 évesek voltunk, mondhatni pon jó időben, mert addig meg a "tradicionális eszmék" szerint neveltek minket, meg olyan hatások értek is minket. 

Annyit viszont tudok, hogy a közeli barátaim, meg azok is akiket ismerek és kedvelek de nem feltétlenül nevezném őket barátaimnak, egyet tudnak érteni ezzel, és ezekkel a tényezőkkel amik befolyásoltak minket, és lehetőleg a jó irányba tereltek minket. 
Persze mindenkinek egyedi a fejlődése, csak vannak ilyen "kategóriák", amikbe nagyjából beleesik az ember ahogy felnőtt, és formálja az illetőt egy bizonyos mértékben. 

Ahogy azt is tudom, hogy az "én kategóriám" veszélyesebb mint a többi. Mi vagyunk azok, akiknek mindig mindenki a hátát ütötte, akik mindig meg akartak felelni, és akiknek vért kellett izzadni azért, hogy bármi komolyat elérjenek. Mi, de legalábbis én mindenképpen, mert nem akarok mindenki nevében beszélni még rendelkezünk álmokkal, célokkal, és olyanokkal, amik tényleg komolyak, és komolyan is vesszük őket. 
És ebben az időben igenis mi leszünk azok, akik így vagy úgy, de megváltoztatják a világot. 

Rájöttem, hogy felesleges küzdenem azok ellen a dolgok ellen, amit csinálni akarok. 

Úgy értem, tudom, hogy vannak olyan dolgok, amiket jobb, ha nem tennék, mindenkinek vannak ilyen dolgai, és többnyire annak ellenére is megtesszük. Én most jó ideig küzdöttem, de rájöttem, hogy minek.

Mikor van valami amit meg akarok tenni és mások könyörögnek hogy ne csináljam, akkor is úgyis mindig megteszem. Eddig magamra tudtam hallgatni, de ma "megszegtem egy szabályt" amit felállítottam magamnak, de szerintem jól tettem. 

Ha meg nem, akkor sem lesz nagyobb következménye, csak megerősítést nyer valami amit gondoltam eddig is. Nem kell aggódnom rajta. 

Csak csináljam a dolgom. Most húzódzkodtam, 17+10+10+10+10+10-et , és megyek éjszakás műszakra. Egyek, igyak, és foglalkozzak azzal hogy egészséges legyek. Csak menjek az álmaim felé, azok felé amik mindenkitől függetlenek, és amik körülöttem történnek, majd alakítják a dolgokat erre-arra. 
Nem kell mindenen túlaggódnom magam. 

Csak ezt még meg is kell tanítani magamnak. :D 

Szóval most itt állok a recepció mögött a melóhelyemen, mert az elkövetkezendő kb. két hetet éjszakás műszakban fogom tölteni. OwO 
Nem gyakori, de mivel rohadt unalmas a téma, ezért valószínűleg sokat fogok olvasni/animét nézni/ és lehetőség szerint bejegyzést írni, ahogy azt most is teszem, és ez jót tenne az olvasóimnak is, meg nekem is jót tenne. Még arra is gondoltam, hogy megpróbálok rajzolgatni majd kicsit, de ahhoz rendesen le kéne ülnöm az meg annyira gyakran nem fog előfordulni azért. 

Egy kicsivel ezelőtt beszélgettem itt a securitys kollégával, Igorral aki egy két méteres orosz vadbarom állat. Nem akarok bunkó lenni, csak őszinte, de intellektuálisan nem két méter magasan áll, szóval nem a legkomplikáltabb beszélgetőpartner, de mindenre kitűnően rá tud csodálkozni. :D 
Bármikor elkezdek neki dumálni a harcművészetről, vagy bármiről amiben úgy jobban benne vagyok (és amiben "jobban benne vagyok" azt jelenti hogy akár órákig tudnék pofázni róla), csak csodáskodik hogy hű meg ha. 
Meséltem neki arról is, hogy anno még kb... több mint 10 éve megígértem egy bizonyos valakinek hogy meglátogatom majd egyszer, és az illető Hawaii-on lakik, és persze egyből arra asszociált hogy nyilván azért megyek Hawaii-ra mert várok valamit meg majd "lesz valami". Ami persze tök érthető, mert "mindenférfidisznómindennőkurva", mindenki erre fog asszociálni ha férfi vagy. Egy-kétszer megpróbáltam nekifutni elmagyarázni, hogy nem, ami azt illeti nagyon nem az én korosztályom, családos, már unokája van, de persze nem bírta felfogni csak ott röhögött hogy az nem számít meg hogy nem baj az meg höhöhö, úgyhogy hamar lemondtam arról hogy ezt elmagyarázzam neki. XD 
Aztán mivel úgyis ilyesmire terelődött a szó, mondtam neki, hogy hát én inkább szeretek fair lenni az emberekkel amennyire tudok, tehát arra is gondolok ez alatt, hogy pl ha valakinek tudom hogy van barátja, partnere, férje, stb. , akkor nem leszek faszfej és nem környékezem meg az illetőt, hogy elszedjem tőle. 
Természetesen ez nála teljesen ledobta a láncot, elkezdett magyarázni hogy de hát egyszer élünk meg rövid az élet meg hát hogy én jóképű vagyok meg fiatal ilyenekkel nem kéne foglalkoznom csak menni és "önzőnek lenni a szerelemben", nagyjából így fogalmazott és ez kicsit megragadt bennem hirtelen. 

Ugyebár mondják azt hogy szerelemben és háborúban mindent szabad, meg hogy "love is war", meg ilyesmi. Abszolút van benne igazság, főleg hogy ha egy kis párhuzamot húzok az én felfogásommal, ami csak annyi, hogy a barátság meg a szerelem abban különbözik, hogy megvannak ugyanazok az érzelmek a barátságban is, csak minden sokkal intenzívebben. Ebben benne van minden, a vonzalom, a bizalom, meg minden ami egy normál emberi kapcsolatban benne van, mindegy hogy most szerelem vagy barátság, viszont ez marhára kétélű dolog. Ugyanúgy ahogy a szerelemben pl talán egy bizonyos dolog, ami egy bizonyos szintű örömet okozna egy sima barátságban, egy kapcsolatban sokkal nagyobb örömet okozhat, ugyanakkor ha valami baj van, ha valami negatív érzelem fordul elő, akkor ugyanúgy ahogy a barátságban enyhébbek lesznek a következmények és nem lesz annyira intenzív maga az érzelem sem, úgy egy kapcsolatban sokkal nagyobb lesz a fájdalom is. Féltékenykedés például ugyanúgy előfordul egy barátságban is, csak nem annyira intenzív, így kb. nem is nevezzük annak, de ott van. Mivel egy kapcsolatban, ha ott a szerelem is, sokkal nagyobb a birtoklási vágy, úgy sokkal intenzívebben fordul ez elő. 
Talán akkor ez a baj velem, mert én nem ilyen vagyok. Ahogy azt már leírtam korábban is, egy kapcsolatot általában egy stabil barátságra szeretek felépíteni optimális esetben, ezt most csak úgy értem, hogy ahhoz hogy összejöjjek valakivel, azért tudnom kell előtte annyira bíznom, hogy legalább barátnak nevezzem (nem tudom ez másoknak mennyire furcsa, vagy hogy a mai világban ez hogy működik). Ha egy kapcsolatban vagyok valakivel, akkor pedig próbálok nem túl önző lenni, nem túl birtokló, hogy a másik, aki velem van, azért hadd csinálja azt amit szeret, meg azért nekem se kelljen mindent eldobnom ahhoz, hogy "vele lehessek". 
Ez amúgy leírva egyben tök alapnak hangzik, meg tök idealistának és naivnak is. XD Szóval elég érdekes, még magam sem tudom hogy ez hogy van akkor. :D

Na mindegy, mindenesetre kicsit furán hangzott nekem ez az "önzőnek kell lenni" dolog, mert semmiben sem szeretek az lenni, és általában a mindennapi életben is szeretek sokat törődni másokkal, természetesen főleg a barátaimmal, és őket helyezni magam elé, de mindig is ilyen voltam. Ahogy a barátaim is mind azért erős személyiségek, mert máskülönben kb semmi társas életem nem lenne, mert magamtól nem nagyon keresnék meg másokat. :D (Szóval akkor lehet ezért vagyok egyedül? Vagy ha "egyedül maradok", akkor legalább így tudom az okát?)

Mindenesetre nem szeretek önző lenni, semmiben, de abból a szempontból mégis igaza volt a securitys Igornak, hogy  a szerelem az egy önző dolog, azért az ember a partnerével töltött időt, illetve magát a partnerét nem szívesen osztja meg másokkal. 

Hmm. 

Mindegynapok, azaz Erendir megint túl fáradt ahhoz, hogy egy kreatív címet találjon ki. 

Most úgy döntöttem, hogy azt az időt ami még lefekvésig hátravan, kivételesen nem értelmetlen youtube-videók nézegetésével fogom tölteni (tudod, az amiken csak elrötyögsz, de végső soron semmi xp-t nem ad), vagy játékkal, hanem végre kicsit updatelem itt a dolgokat a blogon. 
Actually, ezt egy kicsit gyakoribb szokássá kéne tennem (Itt most elképzelem az olvasók helyeslően bólogató fejét), mert abban is segít, hogy összeszedjem a gondolataim, és haladjak előre az életemmel.

Na lássuk, mik történtek a közelmúltban. Pillanatnyilag nem ugrik be meddig kéne visszamennem, szóval megpróbálok csak úgy gondolatban magamtól visszamenni az utolsó pontig amit leírtam még...
Megpróbáltam kivenni a szabadságom a múlt héten, ami viccesen zajlott. Alaposan megnéztem, nem-e foglaltak a napok amiket ki akarok venni, és aznap ki is vettem őket a menő kis online rendszerünkben, amit a főnöknek el kell fogadnia később. Pénzben kellett volna fogadnom, magamban mondtam, hogy TUTI, 100% hogy valami gond lesz vele és kapom az e-mailt hogy valami nem jó, csak mert miért ne. Megjegyzés: A rossz előérzeteim ugyanúgy kb. 100%-ban bejönnek mint a jók, a gond csak az hogy jóból és rosszból és ritkán van, de rosszból gyakrabban. 
De lehet akárminek betudni, a lényeg hogy már másnap kaptam az e-mailt hogy deeeeee nem jó mert az egyik éjszakás kolléga kivett PONT ugyanakkor két hetet mint én. Ez még önmagában nem jelentene semmit, hiszen semmi közük a nappali beosztáshoz, DE! Én vagyok az egyetlen a londinereink közül aki eddig csinált éjszakás műszakot, és mivel hárman vagyunk, ezért ha a nappali műszakot fedezni akarjuk, ahhoz legalább két ember kell, és mivel így éjszakás nem lesz, egy hetet  nekem kell majd nyomatni éjszakás műszakban. Ezt abszolút nem bánom, mert én mondtam, hogy nyugodtan tegyenek éjszakára ha akarnak, nincs vele semmi bajom, csak EGY: szólhatott volna a kedves főnököm, hogy "Ja amúgy éjszakás műszakra tettelek EGY HÓNAP MÚLVA", mikor max 2 hétre előre látom a beosztást, KETTŐ: Jó lett volna ha esetleg abban a táblázatban ahol a szabadságot vezetjük (azaz mindenkinek ott van mikorra vette ki), ott lett volna szóban forgó kollégám is, ugyanis oda is el lett felejtve beleírni, HÁROM: Tervezhettem újra mindent, mert már majdnem nekiálltam minden jegyet is megvenni ami kell, NÉGY: Így most kb 2 héttel későbbre van minden tolva, és azért vettem volna ki így a szabadságot, mert már eléggé le vagyok fáradva így is fizikailag meg lelkileg, és elkelt volna egy kis pihenés.
Na mindegy, ezt áthidalva megváltoztattam a dátumokat, most már el van intézve minden, az a lényeg... 

Ami a pihenést illeti, meg a bejegyzés címét, némi pihenést most elintézett a testem számomra egy kis kényszerpihenővel, ami még engem is meglepetésként ért, ugyanis lebetegedtem. Ez önmagában nem nagy cucc, egy influenzavírust, egy náthát, egy kalicit simán elkapok, de általában ez még annyira sem hat meg, hogy ne kelljen munkába mennem miatta, ellenben most annyira szarul voltam, hogy konkrétan hazaküldtek melóból. Ami megintcsak azt takarja, hogy én ott akartam maradni ugyan, de erősen elküldtek haza mert már annyira sárgultam. XD 
A reggel még jól indult, aztán éreztem, hogy a refluxom kicsit a kelleténél kényelmetlenebbül nyomja a mellkasom meg a nyelőcsövem, ami nem épp kellemes, de reggelizni és inni még tudtam reggel, semmi gond, mondom akkor nagy baj nem lehet, majd elmúlik pár óra alatt. 
Aha. 
A melóban már a műszakom kezdeténél éreztem hogy valami nem okés, ugyanis kezdtem egyre sűrűbben venni a levegőt, és ezzel szemben egyre kevesebb oxigénhez jutni. Az izmaim meg a bőröm és a fejem elkezdett fájni, és ezek mind egyre erősebben jelentkeztek és egyre gyorsabban romlott az állapotom. 
Le-leültem egy öt percre, aztán mikor jobban lettem vissza-visszaálltam a hallba, de már kezdtem lassan a látásom is elveszíteni, mondom ez már elég jó kis oxigénhiány, mondom lemegyek szünetre, aztán utána majd meglátjuk. 
Azt az egy órát végigaludtam, semmit nem ettem és ittam már reggel óta, de se szomjas, se éhes nem is voltam. 
Miután felmentem a szünetemről, nem nézhettem ki jobban, mert leültettek az irodába aztán miután visszaért egyik kollégám a szünetről mondták, hogy zúzzak haza inkább. XD Eleinte taxit is akartak nekem hívni, de gondoltam annyira azért nem vagyok béna hogy ne tudjak hazajutni. :D Ezt a kijelentésemet háromszor is átgondoltam miközben hazafelé mentem, mert egyre jobban fájt mindenem, ekkor már hasmenésem is volt így bárminemű mozgás kínszenvedés volt, és most már az egész testem égett, így biztos voltam benne hogy lázas vagyok, mert a hideg is rázott ezzel egy időben. Aztán a szokott kb 45-50 perc helyett olyan másfél óra alatt hazaértem, de itt már annak is örültem, hogy élve egyáltalán és nem a közelben működő temetkezési vállalkozásnak kellett kiküldenie a fekete mentőautójukat értem. :D Kb 4 óra alvás után kicsit begyógyszereztem magam, bátor voltam mert bevettem egy nurofent, annak ellenére hogy arra is enyhén immunis/allergiás vagyok, ergo több fájdalmat okoz mint amennyit csillapít, de aztán végső soron segített, másnap reggelre jobban lettem valamivel. Ezután már enni-inni is tudtam, szóval nekiálltam megpróbálni visszapótolni mindent amit veszítettem, de a gyakori vécére rohangálás mellett ez nem olyan egyszerű. Aztán végülis jobban lettem, annyira, hogy Arzénnal, aki amúgy szintén hasonló tünetekkel küzd, elmentünk boltba mert azért kaja mégiscsak kell. 
Kalandos út volt, mert nagy önbizalommal indultunk el, de úgy értünk haza mint két félhalott, úgyhogy mégsem voltunk annyira nagyon a toppon még. :D

Itthon aztán kicsit jobban visszaregenerálódtam, főzni is tudtam, úgyhogy minden oké, holnap már tényleg visszamegyek melóba. Csak kicsit sokkolt a tény, hogy annyira le tudott dönteni valami, hogy ezt a napot is ki kellett vennem, ma jelentettem beteget először egész életemben. O__O Fura érzés, de remélni tudom csak, hogy ez is volt az utolsó egyben. XD

Jó hír, hogy mostanában kevesebb jutyúbot nézek, és több animét. Ami azért szuper mert sok anime van tervben, és nagyon sokkal vagyok lemaradva, és igazából időm van rá, csak másra kell beosztanom. 

Őőő... Még esküszöm lett volna egy csomó minden amit le akartam volna írni, de egyrészt most már késő van eléggé, másrészt meg hót elfelejtettem! O.o Majd a következőben kitérek azokra is, ha addig eszembe jut! :D 

Na, még egy fantáziadús cím. 
Azt hiszem, ez a mindegynapok egy bevált sorozat lesz itt. :D

Elcsesztem, az új billentyűzetet úgy kötöttem be, hogy nem tudom az ölembe venni ha felteszem így oldalt a lábam az ágyra... Na mindegy.

Szóval ja. 
Szar napok vannak.

Jó ideje nem írtam, úgyhogy ne ugorjunk így előre, inkább kezdjük valami derűsebbel. Például ha már a billentyűzetnél tartunk, befejeztem az új gépem építését. :P Brutális atomerőmű lett, nagggyon durván visz mindent, mint a piros hetes. :D 

A reggeli műszakok végtelen hulláma ragadott el, hét nap earlyt kaptam be, reggel nyolctól este négyig nyomom minden nap, ami tök jó, mert amúgy hamar elmegy a nap, és annyira nem is kell mostanában megszakadni, de most, hogy már az ötödiket nyomatom, még csak most kezdek hozzászokni újra a korán keléshez. 
Ami nagyon nem megy nekem, mert most is tízkor akartam feküdni, hogy aludjak 8 órát reggel hatig, aztán megint nem vagyok álmos.

Mindegy, muszáj mennem mert holnap kikészülök ha nem alszok... Rám férne már egy kis nyaralás...
Remélem Tenshi-channak bejön az ötlet hogy elugorjunk együtt olaszba vagy valahova csak pihenni egy hetet, nem akarok egyedül menni. O.o