Ez a netbook 100%-on 5 órát bír, omg. :D

Most nem jön filozofálgatás meg semmi ilyesmi, csak egy kis helyzetjelentés. Túl sok volt mostanában már az agyalás itt a blogon. XD

Szóval kijött a bence. :3 Minden király, és nagyon sokat javt a kedvemen is. :3 Minden nap várom hogy hazaérjek mert mindig felvidít meg baromkodunk. XD Tegnap főztünk spenótot, vagyishát megtanítottam a bencének hogy hogyan kell. :3 Ha az elfogy akkor meg tökfőzeléket fogunk csinálni. OwO

Még hárman nyomorgunk a szobában, de nem nagy katasztrófa, elvagyunk végülis így is. XD De azért jó lenne ha lassan már rendeződne a helyzet. Csak így hogy a hülye román volt lakótársam nem költözik fel a másik szobába, valami mást kell kitalálnunk.

A melóban tegnap nagyon durván szaladgálni kellett, egy nagyon picit frusztrált voltam de csak amiatt mert nem hagytak békén folyamatosan, nem amiatt a tény miatt, hogy dolgozni kell meg elfoglaltak vagyunk. AZtán nem volt egy szavam sem mert aztán végre valahára ki tudtam venni a szünetemet és tudtam enni valamit (kábé délben először reggeltől. x_x Nem csoda hogy ingerült voltam, a jó kis croissant lenyugtatott. XD
Ja meg az sem utolsó, hogy kb a napi fizetésemet összeszedtük borravalóként, ami elég sok. O.o Úgyhogy azért jó nap volt.

Ma megint reggeles voltam, de szerencsére normális kollégámmal, úgyhogy egyrészt hamar el is ment a nap, élveztem is, és nem kellett megszakadnunk. :) Szeretem az olyan napokat, mikor elfoglaltak vagyunk ugyan, de nem kell megszakadni. Ilyen volt a mai is.
Bár volt egy pillanat mikor lehettem volna ideges, de csak nevettem ahogy szoktam. :D Azt mondták, költöztessem át a 412-est a 322-be, mondom oké. VIszont a nőciknek mindenük szanaszét volt pakolva, úgyhogy megjegyeztem mi hogy van, összepakoltam, átvittem mind a négy bőröndöt, meg a sok minden hülyeséget is és a másik szobában lehetőség szerint ugyanolyanra visszarendeztem.
Lementem a recepcióra, hogy na, kész a room move, erre mondják hogy... Hát... VIssza kéne vinni a cuccot, mindent, mert beszéltek a vendéggel telefonon, és szeretné előtte megnézni a szobát. Na, mondom, fasza. :D Röhögtem csak magamon, aztán megcsináltam. Majd a délutánosok szívhatnak megint vele, ha visszajön és tényleg át akar költözni. XD

Ja és amúgy nagyon furcsán érzem magam. O.o Még nem tudom elmondani nagyon, hogy hogyan, vagy miért, de nagyon vegyes hangulatom van a napokban.

Vagy valami olyasmi.

A napokban úgy veszem/vettem észre, hogy eléggé pozitív vagyok. Ha most valaki megkérdezné hogy hogy vagyok, tényleg rá tudnék mosolyogni, és őszintén azt mondani, hogy jól. Van egy olyan nézésem, amivel kb csak magamat tudom átverni, egy ilyen "mosoly, de nem is" arc, mikor megkérdik hogy vagyok, vagy minden oké-e, és én mondom hogy igen, meg persze, mosolyogva, de ha valaki a szemembe néz, már ha nem épp úgy mondom hogy nem is létesítek szemkontaktust, akkor lerí rólam, hogy nem mondok igazat. Olyankor még ha a szemébe is nézek valakinek, akkor is olyan, mintha csak keresztülnéznék a szemén az illetőnek. Ez abból is adódik, hogy alapból bárkinek a szemébe nézek, azonnal olvasni, kutatni kezdek benne, és nagyon sok minden le is jön egyből. Emiatt sok ember nem is tudja állni a tekintetem, mert tudat alatt ez érezhető is, vagy csak simán zavarba jönnek tőle.
Na amikor ez a hülye pofám van fent, ez a tök átlátszó álarc, olyankor csak úgy belenézek a másik szemébe, de mintha nem is oda néznék, hanem akárhová máshová, olyankor látszik, hogy belőlem semmi érzés vagy gondolat "nem jön ki" a nézésemmel, vagy akár a szavaimon keresztül.
Az egy olyan állapot, amivel csak kb magamat próbálom átverni, mert nem is próbálom mások elől elrejteni azt, hogy nincs minden rendben, magam elől meg nem is tudnám, ha akarnám sem. Inkább csak ilyen tehetetlen menekülés a valóság ellen.
Spacing out, ahogy az animékben mindig mondogatják, mikor úgy elbambul valaki a semmibe nagy gondolkodva, és nem tud odafigyelni.

Na az a jó, hogy ez az állapot már nagyon régóta nem volt nálam. A vízöntőről mindig azt írják, hogy így meg úgy szabad akar lenni meg szabadelvű meg nem tud elköteleződni meg blablabla. Hát ez (ugyanúgy mint minden horoszkóp) csak részben igaz, vagy inkább részben jó nagy hülyeség, részben meg igaz.
A szabadelvűség része az például tuti hogy igaz, mert a felfogásomat még nekem is nehéz lenne megfogalmazni. Mindegy miről legyen szó, vallásról, bármilyen morális dologról, zenéről, vagy bármi egyszerű dologról, az hogy mit gondolok, még számomra sem mindig világos. Sok dologtól függ, ki kérdezi , milyen célból, milyen kedvem van, min mentem eddig keresztül, stb. Nem tudok egy nézőpontnál megállni, és szeretem is ezt, hogy nem kell leragadnunk egy véleménynél. Emberek vagyunk, (többnyire) és megvan a jogunk arra, hogy olyan véleményt formáljunk a dolgokról amiket látunk, megélünk, amilyet csak akarunk, és ezt én maximálisan ki is használom. XD Nem kell megállnunk egy ponton, leragadni, és azt mondani, hogy csak ez a helyes. Lehet, hogy más szemszögéből pont az a helytelen, amit mi teszünk, ezt senkinek nincs joga eldönteni, és nincs is rá szükség eldönteni, hogy kinek van igaza. Mindenkinek lehet igaza, és senkinek sem.
Emellett az is igaz még, hogy egy helyen nem szeretek sokáig állomásozni, de mint mondtam, nem szoktam általánosítani, (legalábbis ha van okom rá hogy ne tegyem és érdekel valami, nem általánosítok) úgyhogy nem szeretem, ha engem általánosítanak, ez is csak az életem bizonyos területeire igaz.
Pl. ilyesmikre, hogy ha sokáig dolgozok egy melóhelyen, viszonylag hamar megunom (az álommelómat, az edzést még nem űzöm, azt sosem tudnám megunni, a tanítást :) ), de ugyanúgy ha egy szobában sokáig elvagyok, nagyon hamar mindennek pontosan tudom és megjegyzem a helyét, és egy idő után unalmassá is válik, és máris ingert érzek, hogy átrendezzem a szobát.
De olyanban például meg az állandóságot szeretem, hogy a barátaim már tizenakárhány éve ugyanazok, és ha párom van, őhozzá is inkább úgy ragaszkodok, hogy alig lehet levakarni (ami igazából nagyobb hátrány mint előny (a mai világban?), mert ez hamar az agyára megy mindenkinek úgy látszik.), nemhogy nem foglalkoznék a másikkal, még inkább túl sokat.
Inkább azt mondanám, hogy azokat az embereket szeretem és keresem magam mellé, akik szeretik "velem együtt azt csinálni amit akarnak". Tehát hogy nem szeretik, ha le vannak kötve, meg vannak határozva a lehetőségeik és azt követik amit a másik akar, vagy amit a társadalom elvár, "amit mások csinálnak", hanem akkor is azt csinálják amit akarnak, ha mindenki más hülyének nézi őket. Na én is ilyen vagyok, és azok az emberek képezik részét az életemnek, és azon emberek életének képzem én egy részét, akik szintén ilyenek.
Együtt csinálunk hülyeségeket, de ettől függetlenül mindenki azt csinál amit akar, és a saját álmaiért küzd, és mindannyian támogatjuk egymást ennek az elérésében.
Ez a szabadság amit most érzek, boldoggá tesz. Persze nem nevezhetjük teljes szabadságnak, mert gürizek meg húzom az igát, és alig van szabadnapom... XD De azt a szabadidőmet amit marad, azt a 16 órát naponta, amit nem munkával töltök, azt igenis arra használom amit akarok, tervezek, megvalósítok, dolgozgatok a jövőn szépen aprólékosan. És a magabiztosságomon is nagyon nagyot dobott ez a dolog, mert rájöttem, hogy senkinek a kedvéért nem fogok megváltozni direkt, és nem fogok semmi olyat csinálni, amit nem szeretek és nem őszintén azért csinálom, mert az nekem jó. Persze ez relatív, mert sok személlyel vagyok úgy, hogy ha nekik jó akkor az nekem örömet okoz, boldog vagyok tőle, és az nekem is jó, de nem csinálok olyat, vagy legalábbis nagyon ritkán, hogy úgy teszek valami jót valakivel, hogy abból nekem negatív dolgom származzon.

Ha a jövőben lesz valami párkapcsolatom, akkor azt is úgy szeretném fenntartani azzal a valakivel, hogy attól még, hogy közös döntést hozok valakivel, ne feltétlenül kelljen az egyik félnek kedvezni csak, hanem hogy legalább valamennyire mindenkinek megfeleljen ez a döntés, és senkinek a szabadságából ne vegyek el. Talán úgy is mondhatnám, hogy nem szeretnék annyira kötődni, de ez nem igaz. Nagyon szeretnék kötődni, de anélkül, hogy korlátoznám a másik szabadságát, a döntéseit, vagy megmondanánk egymásnak, mit csináljon a másik.
Ez elég hasonló az eddigi felfogásomhoz is, ami szinte ugyanaz volt, csak annyi, hogy mindenkinek megvan a saját útja és a saját döntései, és én senkinek, semmilyen körülmények között nem fogok az útjába állni, ha valaki dönt, akkor nem az én dolgom eldönteni, hogy az helyes-e vagy sem. Véleményem lehet róla, de attól még tisztelem mindenkinek a döntését, és értékelem, és nem várom el, hogy az én kedvemre tegyen. Ha valakit kedvelek ,szeretek, legyen az barát, vagy több annál, akkor nekem az a fontos, hogy neki jó legyen és ő boldog legyen meg elégedett. Ha ő hoz egy döntést amitől ő boldogabb lesz, akkor én azt akkor is elfogadom, hogyha nekem rossz. :3 Lehet, hogy az illetőnek a tudtára adom, lehet hogy nem, ez attól függ, miről van szó. Ha az, hogy elmondom, rontana a kedvén vagy beárnyékolná a döntéséből származó pozitív dolgot, akkor inkább nem árulnám el.

Egy kutyus kéne. Vagy legalábbis valami magasabb szintű háziállat, mondjuk a patkánynál, vagy a süninél kezdve, ami aranyos, szőrös, meleg és mocorog és lehet szeretgetni meg törődni vele. X3 Leginkább persze egy kutyát szeretnék, ez az egyik legfőbb célom. *w* Egy saját kutyust szerezni, akit aztán én nevelek fel és képzek ki. ^^ Egy kutya nagyon sok szeretet ad, és én nagyon imádom őket, ami érthető is, hiszen a családomban talán ők szerettek a legőszintébben, feltétel nélkül, és két kuty is a család tagja.
Akinek nem volt ilyen igazi én nevelem fel, én foglalkozok vele, gondozom, stb. kutyája, az talán nem érti, ezzel tisztában vagyok, de ha egy kutyussal az elejétől kezdve törődnek, sokszor több szeretetet ad és ragaszkodóbb, mint egy ember, és hálásabb is, és az embert is jobb emberré teszi, arról nem is beszélve, hogy kiegyensúlyozottabb és boldogabb lesz mindkét fél. X3
Egy kutatás nemrég azt próbálta kideríteni, vajon a kutyák hogy látnak minket, és azt derítették ki, hogy a kutyák ha meglátnak egy embert, az ugyanolyan jellegű ingert vált ki belőlük, mint az emberekben egy kutya látványa, tehát amikor egy kutyakedvelő személy, mint én, meglát egy kutyust és eszébe jut hogy "Guu ott egy aranyos szőrös alacsony négylábú élőlény", és érdeklődő és boldog lesz, ugyanúgy ha egy "emberkedvelő kutya" meglát, azt gondolja kb. hogy "Guu ott egy aranyos nem szőrős kétlábú magas élőlény" és szintén boldoggá és érdeklődővé válik. :D
Talán emiatt is lehetséges, hogy a kutyuk szerves családtagokká válhatnak, ha együtt élnek velünk, tehát a mindennapi életünk részét képezik. ^^
Kutyik OwO

Erre nem tudom majd mikor kerül sor, de más háziállatot is szívesen szereznék be és gondoznék. ^^

Na szóval (fogjál halat lasszóval XD), a lényeg, hogy most elég boldog és kiegyensúlyozott vagyok, és ezzel most sem magamnak, sem másnak nem hazudok. :) Ez kitűnő dolog ugyan, az egyetlen hátulütője annyi, hogy most nem nagyon nyitok senki felé sem, mert ez kellett, ahhoz, hogy ezt az állapotot elérjem, és meglegyek úgy ahogy most vagyok. De most nem is akarok ezen nagyon változtatni, meeert ... nem tudom.
Mindennek megvannak a maga előnyei, meg hátrányai, maradjunk ennyiben. :3

De azért az ungabunga hiányzik, azt bevallom >_> XD

Vajon miért van az, hogy az öngyilkosság gondolata megnyugtat minket? Ha jobban belegondolunk, annyira nem is nehéz ez a kérdés. Nem az öngyilkosság mint tett nyugtat meg minket, csak a halál gondolata, mint folyamat. Ami meg teljesen érthető, ha már eleget éltünk. Úgy értem, aki már eleget élt, az persze tudja, hogy azért mégse kéne meghalni, mert még itt meg ott sem jártunk, ki kell még próbálni egy csomó mindent, aztán lehet hogy majd családot is kéne alapítani, hogy tudja az ember hogy az milyen, felnevelni a kölköket, aztán meg hát még nem is lettem kétszázas latélben az meg hogy nézne már ki hogy úgy halok meg hogy nincs ott a nevem. XD
De mikor az embernek nincsenek épp rózsás kilátásai a jövőre nézve, vagy épp egy ilyen "ennél már nem lehet rosszabb" szituációban van, akkor teljesen természetes is (szerintem), hogy az embernek eszébe jut olyasmi is akár, ha nagyon szar a helyzet, hogy "bár döglenék meg inkább már". Ami mint mondtam, teljesen érthető, hiszen a halál önmaga nem egy ijesztő dolog. Én például sosem féltem a haláltól, de ez nem azt jelenti, hogy valaha is meg akartam volna halni. Csináltam már jó pár (jóóóó pár :D) olyan dolgot, amit ha akkor elcseszek, végem van. Ezeket most inkább itt nem taglalom, a lényeg csak annyi az összesben viszont, hogy minden ilyen helyzetben teljesen tudatában voltam annak, mit csinálok, és milyen kockázattal jár a dolog, hogy meghalhatok. Ennek ellenére mégsem izgultam jobban. Maximum akkor izgultam jobban az ilyen helyzetekben amikor nagyon nem akartam lesérülni, vagy arra gondoltam, ha elcseszem, mennyire szar lesz ha majd utána nem tudok edzeni, vagy ilyesmi. Ha úgy vesszük, inkább a fájdalomtól féltem, mint a haláltól.
Ami amúgy nem tudom, hogy jó-e vagy rossz. XD

Mindenesetre a halál gondolata mindenkiben megnyugvást vált ki. Hiszen nem kell onnantól tényleg semmi miatt aggódni, semmilyen felelősséggel nem tartozunk többé senkinek, semmi kötelességünk nincs többé. Persze ez egy önző gondolat nagyon, hiszen mindenkinek van családja, barátai, emberek akik ragaszkodnak hozzá. Akármennyire a padlón van valaki, vagy akármennyire magányos valaki, majdnem biztos vagyok abban, hogy nincs olyan ember, aki legalább egyvalakinek ne hiányozna, ha eltűnne. És ugyebár mivel egy ember, főleg ha már felnőtt (most már magamra is felnőttként referálok, annak ellenére hogy leragadtam egy 12 éves szintjén komolyságban XD), elég sok felelősséggel tartozik elég sok irányba, így ezeket sem menő hátrahagyni, hiszen akkor ezek valamilyen módon, de másra fognak hárulni.

Ennek ellenére is sokszor eszembe jut a halál, még akkor is, ha minden rendben van. Nincs amúgy semmi meglepő ebben számomra, meg akik ismernek, azok számára sem, mert azt mindenki tudja rólam, hogy elég elvont, furcsa gondolkodású vagyok. Na meg ugye hát azért én is olvastam a busidó alapjait, (Rick-sama, tudom hogy olvasol XD) és elég sok minden megmaradt és megfogadtam belőle dolgokat, ha nem is szó szerint. Abban is benne van, hogy egy szamurájnak minden nap elmélkednie kell a halálról. Hát mivel én szamuráj nem vagyok, ezért átfogalmazhatjuk ezt úgy egy kis egyszerűsítéssel meg közös nevezőre hozással, hogy azért néha nem árt mindenkinek, ha elmélkedik a halálról. XD Én az átlagnál talán ugyan többször, de ez most nem lényeg.

Ami viszont lényeg, hogy valahogy mégis mindig életben maradunk. És valahogy mindig egy kicsit jobb lesz, ha kitartunk. Ha sokszor futunk bele nehéz helyzetekbe, azért mondhatjuk, hogy nem vagyunk épp szerencsések, de ez nem határoz meg minket. Én például az ilyen élethelyzetekben időszakosan vagyok szerencsés. Ha épp "szerencsétlen vagyok" időszakom van, akkor minden összejön, és végig ilyen NEMHISZEMEL szituációkba keveredek, meg csak anyázok. De akkor is csak nyelem a körtét, és összeszorítom a fogam, és reménykedek. Reménykedek abban, hogy az életem megtartja azt a jó szokását, hogy azután, hogy ilyen helyzetekbe kényszerít, utána azért kárpótol valamivel. Ez leginkább úgy szokott megmutatkozni csak úgy simán, hogy erősebb leszek, mint voltam. Na, hát nem egy nagy durr, de valami. XD Jobban bírom a következő kihívásokat, és nem illetődök meg, vagy találok nehéznek olyan szituációkat, amiket előtte talán annak találtam volna.
Aztán vannak olyan időszakok, amikor meg szintén minden összejön, csak a jó értelemben. Minden klappol és minden okés, amibe belekezdek jól sikerül javarészt, kevés hülyeség meg agyfasz ér, és az általános mázlim kísérget mindenhova, és ilyen kis apró szerencsékkel a kedvemet is megtartja ahhoz, hogy továbbmenjek.
Szóval akiknek valaha voltak amúgy öngyilkos gondolatai, és túlléptek azon az időszakon, jobbra fordultak már a dolgok, talán csak egy kicsit, de talán sokkal sokkal jobbra, azok biztosan most úgy gondolják, hogy örülnek, hogy akkor nem tették meg, hogy még élnek.

Viszont ez nem változtat a tényen, hogy az adott pillanatban akkor tényleg úgy gondoltuk, hogy jobb lenne megmurdelni, és ezt nem is érdemes tagadni, mert ez is hozzá tartozik, ezzel is csak erősebbek leszünk. Mindig egy kicsit erősebb, és sokunkat (legalábbis engem biztosan) ez hajt előre, meg az, hogy a nehézségek után általában mindig egy kicsit boldogabbak leszünk, mint az egész előtt.

És ez a kicsi nekem pont elég.

Ezt már annyiszor írtam a blogon, hogy lassan már nekem is uncsi. XD

Ez alapján feltételezem, hogy nektek, akik meg ki tudja mióta olvastok, még unalmasabb lehet. De én amúgy is hajlamos vagyok arra, hogy valamit többször elmeséljek véletlenül, vagy ismételjem önmagam.. egész egyszerű oka van, elfelejtem, hogy már elmeséltem. XD
Szóval igen, még mindig visszatérő gondolatom ez, hogy néha, sőt, inkább nagyon gyakran olyan érzésem van, mintha egy animében élnék. Vagy inkább egy mangában, ha úgy vesszük, mindegy, akár azt is mondhatnánk, hogy mintha egy filmben élnék. Viszont így, hogy visszatekintek "az előző részekre", úgy vélem látni, hogy előfordultak olyan részek, amikor nem én voltam a fő-fő főszereplő ebben a showban. Most abszolút úgy érzem magam, mert egy csomó minden történik velem és mindenféle eksön vesz körül szinte nap mint nap. Mintha "minden körülöttem forogna"? Úgy értem ezt, hogy úgy érzem (hogy ez jó vagy rossz-e, nem tudom) hogy egyrészt én is fontos vagyok több területén is az életemnek, és bizonyos embereknek is. Amit eddig őszintén szólva tudtam és éreztem egy picit, de mindig alábecsültem magam, és úgy éreztem, gondoltam, hogy nem érdemlem meg azt a figyelmet, és sokszor nem akartam elhinni, hogy fontos vagyok azoknak, akiknek valójában az voltam. Vagyok.

De sokszor tényleg úgy érzem mintha egy mangaka írná az újabb és újabb fejezeteket az életemben. Lényegében még azt is látom, hol ér véget egy fejezet, és hol kezdődik egy másik. Tök jól "meg van írva", mintha tényleg meg lenne tervezve az egész, tetőpontokkal, cliffhanger endingekkel, meg minden. Bár ha el akarnánk dönteni a műfaját, azt lehetetlen lenne, hiszen mindenféle tud lenni, ahogy szerintem ezt mások is észlelték már. Románc, vígjáték, akciófilm, thriller, krimi, dokumentumfilm... (vagy épp pornó, vagy épp esetleg horror? :D Olyan is van XD)
Sokféle fejezet lejátszódott már az életemben, és úgy összességében eddig nagyon tetszik. :D Jók a fordulatok, tetszettek a megható részek is nagyon, na meg jók a karakterek is. XDDD Az a jó ebben, hogy ha visszatekintek eddig, semmit nem bántam meg még. Emlékszem mindenre nagyon jól, és úgy érzem, akkor, amikor döntéseket kellett hoznom, vagy épp ezt vagy azt csináltam x idős koromban, akkor az számomra a megfelelő dolog volt. (Ez a kis gép azt írja már 20 perce folyamatosan, hogy 21 perc van hátra az aksijából... nem rossz XD)

Nem bántam meg semmit, és úgy érzem, nem is hagytam ki semmit. Vannak dolgok amiket nem próbáltam ki, és kipróbálhattam volna, igen. Kipróbálhattam volna a folyamatos bulizást ami oly nagy divat, vagy a cigit, vagy a drogot... Sőt, ha nagyon nagyképű akarok lenni, akkor fűzhettem volna a csajokat, mert jóképűnek mondanak és tudok nőcsábászni. De nem tettem.
És egyiket sem bánom, mert EZ NEM ÉN VAGYOK. És nem érzem, hogy ezekben részt kellett volna vennem, mert ezek a "NINCS KEDVEM" kategóriába tartoznak, tehát amikor még lehetőségem lett volna ezekre, akkor is inkább nemet mondtam. Nem igényeltem, és attól még, hogy lehetőségem nyílt rá, meg mindenki azt mondta hogy nekem azt kéne csinálnom, vagy mindenki aki korombeli vagy a környezetemben van, azt csinálta, én nem éreztem úgy, hogy nekem emiatt azt kéne tennem. Inkább azt gondoltam: Magam miatt érdemes ezt csinálnom?
Ha igen volt a válasz, megtettem, ha nem, nem.

Voltak rossz döntéseim, ez tény. De mindegyikből jó történet kerekedett a végére, mert még ha nehéz döntéseket is kellett hoznom, akkor is sikerült olyanokat hoznom, amik miatt olyan fordulatot vett mindig a történet, hogy még ha vért is kellett izzadnom, egy picikével afölött a szint fölött voltam, mint ahol előtte álltam. És ez nekem bőven elég volt ahhoz, hogy továbbmenjek, és elhigyjem, hogy képes vagyok többre is, és lássam, hogy jó úton haladok, és ha lassan is, de fejlődök.

Szóval nem hinném, hogy egyszer majd mondjuk mikor harminc, vagy negyvenéves leszek, hirtelen megbánnám, mit nem tettem meg mondjuk húszévesen. Inkább azt bántam meg eddig az életemben végig, amit megtettem, annak ellenére, hogy nem kellett volna... vagy nem akartam igazán. Szóval ebben is úgy látszik, szöges ellentéte a felfogásom, mint az átlagnak általában. Na mindegy, ez már megszokott. :)

Na erről még szeretnék írni valamit, mert ezzel az "animés" dologgal kapcsolatban még van valami, amit meg akartam említeni, de azt majd a következőben, mert most megígértem magamnak, hogy megpróbálok nem olyan nagyon hosszúakat írni. :)

Puszi, csőőő

Alakulnak a dolgok szépen. :3

Mint ahogy azt a blogon már írtam, egyáltalán nem is gondoltam volna, hogy idekint ilyen "könnyen" elhelyezkedek és megélek majd, de még ha sejtettem is, azt még inkább nem gondoltam volna, hogy a legjobb barátaim ilyen hamar követnének. :D Amik meg ezután jöttek és jönnek, még inkább megleptek!

Nemrégiben (idekint nagyon gyorsan megy az idő, szóval szerintem már több mint egy hónapja), Endy és a barátnője jöttek ki Londonba. Amikor kijöttek, elkezdtek munkát keresni, és kicsit hosszadalmas keresés után ugyan, de jó melót találtak mindketten, elsőre, aminek nagyon-nagyon szuperul örülök. :3 Egyikőjük egy call centeres, telefonálgatós melót talált, hasonlót, mint amilyet én is végeztem odahaza egy ideig, kétszer is, de neki szerencsére nem kell eladnia, hanem inkább ilyen közvéleménykutatás-kérdőív-elégedettségfelmérés jellegű munkákat kell végeznie, ráadásul németül, az anyanyelvén. :) És eleve nem minimálbérért, ami idekint első melóként ritkaság. OwO
Endy is keresgélt az ő területén, és kicsit hosszabb keresés, és több próbálkozás után, de szintén talált, és rendes programozós melót. :D És eleve nemhogy nem minimálbérrel, hanem egy elég megbecsülendő fizetéssel kezd, pedig az első három hónap lényegében oktatásról fog szólni neki. :3
Arzén pedig már jön is ki 19-én, ami e hét pénteke. :D Nagyon gyorsan zajlanak az események. :3 Ami király még, hogy Endy munkahelye pl kb 5-10 percre van az ikeától, ahová mi szeretnénk jelentkezni dolgozni.
Kicsit terveztünk is már így, mert most, hogy már lassan ez is folyamatban van, előre láthatunk egy kicsit. Annyira legalábbis mindenképpen, hogy eltervezzük, mit szeretnénk végbevinni az elkövetkező fél évben.
Ha Arzén már kint van, elsőnek neki megpróbálunk minél hamarabb munkát szerezni, és lehetőleg ott az Ikeában. Ha ez sikerül, már fél siker, mert egyrészt mindannyiónknak van munkája, ami a fő cél, másrészt pedig akkor ő már fel tudja mérni ott a helyzetet, hogy milyen is ott a meló, mennyit kell dolgozni, hogyan, mennyi a fizetés, stb. stb. Aztán közben én úgy terveztem, hogy kiveszem a szabadságomat a mostani munkahelyen, mondjuk egy két hetet, vagy egyet, ki tudja. Ezt még eldöntjük, mert nekem azért jó lenne valamikor augusztusban minimum hazalátogatni, még amíg tart a nyár legalább, és tudok találkozni azokkal, akik szeptembertől már elfoglaltak. Legfőképpen Tenshi-channal, mert ő már úgy hiányzik hogy megőrülök. :( Tényleg nagyon rossz, ha ennyire hiányzik valaki, aki ennyire szerves része az életünknek, és nem lehet azt mondani hogy "de csak egy barát", főleg nem az én esetemben, akinek a barátok számítanak a legtöbbet. És igen, sajnos mikor odahaza voltam még, akkor sem tudtunk sokat találkozni sajnos, a távolság és az elfoglaltságok miatt, munka, suli, mindkettő együtt, de mégis kicsit másképp érződik a dolog. Nem azért mert 200 kilométer helyett ezerakárhány kilométer van köztünk, hanem azért inkább, mert most sokkal elfoglaltabbá váltam azt hiszem. Jó, ez majd változhat hamarosan, ha heti 5 napos melót találok a mostani heti 6 napos helyett, de nem sokkal. Viszont szép lassan ahogy nézem, mindenki itt köt ki, és örülök, hogy összetartunk, hogy tényleg vagyunk egymásnak annyira fontosak, hogy amellett, hogy mind követjük az álmainkat, azért összetartsunk ilyen szinten is. :)

Szóval ha még nyáron hazajutok az jó lesz, és akkor ha utána arról a szabadságról visszajövök, felvételizek én is az ikeába, és remélem lesz hely. Ha felvesznek, megmondom a mostani melóhelyemen, hogy még egy picit tudok maradni, de felmondok.
Ha tényleg összejön, akkor egy csomót tudunk a közlekedésen is mindnyájan spórolni, meg hát szinte mind egy helyen dolgozunk. :3 Endy még felvette azt is, ami abszolút jó ötlet, hogy később akár egy autót is vehetünk közösen ócsóér, aztán azzal is tudunk járni. Mindannyiónknak van jogsija is, amit simán át lehet ittenire "konvertálni", és egy használt renault clio ilyen 600 font... Ergo 1000-ből már egy egész jó használt autót tudnánk venni ami nem is túl öreg, nem beszélve arról, hogy itt egy autó a bevásárlásnál is elég hasznos, ráadásul miután eltelt 6 hónap hogy Arzén kijött, és addigra már mindenki rendbeszedte magát meg minden megvan, kiveszünk közösen egy kisebb házat. és éldjjéééé... Oké kispálra nem lehet bejegyzést írni. XD Túlságosan elvonja a figyelmemet a hülye szöveg, túl alter ez hogy komolyan írjak. :D

Szóval ezek csak tervek, ilyen támpontok amiket követünk. Az eredeti terv persze tök más volt, de mindig úgy változik, ahogy a körülmények, szóval semmit nem tervezünk el annyira komolyan, hogy ne lehessen rajta bármikor változtatni. Meg különben is mindenkinek megvan a saját élete, nem függünk egymástól, de... közben mégis. XD Fura ez.
De tetszik.

Nna... Hát lássuk akkor, mennyire tudok rászokni erre a billentyűzetre. :3

A helyzet az, hogy nemrégiben beszereztem egy netbookot. Ennek az oka nem más mint a blog, meg a levelezés, és már most jó döntésnek tartom. Mindig rámjön, hogy írogassak egy kicsit a metrón, vagy hazafelé, vagy odafelé, meg csomószor akarok mondjuk válaszlevelet írni valakinek, de telefonon, az érintőképernyőn pötyögni... Hát nem tudom, nekem nagyon kényelmetlen élmény. XD

Otthon is sokszor pl amikor az ágyban fekszem, rámjön az írhatnék, de kicsit lusta vagyok felkelni, meg jól esik melóban 8 óra szaladgálás meg állás után egy kicsit feküdni, gondolkodni, szóval nincs kedvem ülő pozícióba mászódni a gép elé. De minden áldott alkalommal meg nem akarom előszedni a laptopomat, meg amúgy is szegénynek ilyen fél órába telik felébrednie, így, hogy nincsen rendszeresen használva.
Szóval szétnéztem ebayen a netbookok között, mert tudom, hogy ezek a kis gépek nagyon kis helyet foglalnak, ráadásul elég sokáig bírják is. Találtam is egyet 5ö fontért (kb 20.000 forint), ami nem olyan sok az 1100 fontos havi fizetés mellé, szóval gondoltam ezt megengedhetem magamnak.
Hát igen, sajnos vicc, hogy itt sokszor még olcsóbbak a dolgok, mégis 5-ször többet keresnek a mezei paraszt melósok mint én...

Na aztán meg is jött két nap alatt a bébi, így néz ki:

Használt, de igazából totál nem látszik rajta, úgyhogy nagyon kméletesen lett használva úgy látom. :) Az aksija maxra töltve több mint három órát bír, ami nekem tökéletesen megfelel, tekintve, hogy kb 40 percig tart a melóba érnem, szóval hogyha egyedül jövök haza és van időm meg ihletem írni, teljesen elég arra, hogy egy-egy bejegyzést megírjak. ^^
Amire rá akarok feküdni, mert mostanában sokat írnék, de nem teszem, és ezen változtatni akarok. Kicsit rövidebbeket, de gyakrabban. :3

Na most megyek is, mert lassacskán elérem a melóhelyem megállóját, el kéne pakolnom. Amúgy nem is néznek furcsán az emberek, ááá, itt egy gyerek zöld-kék hawaii mintás rövidgatyában, piros pólóban, hátizsákkal meg egy összecsukott gigarollerrel, ölében egy netbookkal, ami amúgy le van hajtva javarészt, és néha csukott szemmel pötyögök. XD

Azt még nehéz volt amúgy összehozni, hogy ezen a gépen ugyebár totál angol billentyűzet van, de szerencsére szinte minden gomb megvan és ugyanazon a helyen, csak más dolgok vannak ráírva, úgyhogy lényegében nem számít nekem, mert amúgy sem nézek a billentyűzetre. De nem volt egyszerű belőni, hogy a Z és az Y helyet cseréljen, hogy legyen mégis valahogy hosszú í, meg hogy az ű,á,é, és társaik meglegyenek, és mindezt egyidőben. XD De megoldottam valahogy véletlenül, most már csak meg kell szoknom, hogy ez a billentyűzet kisebb, és kicsit közelebb vannak egymáshoz a billentyűk, kicsit szűkebb mozdulatokat kell tennem az ujjaimmal. :3

Na legyetek purik, szép napot, és minden jót. ^^ Sziasztok!

Ma gondolkoztam egy kicsit a melóba menet reggel. Miért van az, hogy mindig úgy teszek, mint akinek nincs szüksége segítségre? Mármint... Abból a szempontból nincs is, hogy meg tudom oldani a gondjaimat egyedül is, de mégis, sokszor hajlamos vagyok teljesen magamra hagyatkozni, akkor is, ha tudom, hogy vesznek olyan emberek körül, akik szívesen segítenének, meg "kivennék a részüket az életemből", és én meg önző módon "nem engedem be őket", hanem csak mosolyogva, ahogy mindig is szoktam, könnyedén lebírkózom az akadályokat, amik az utamba kerülnek... De mi zajlik le belül? Nézzünk be megint kicsit? :D Legutóbb elég creepy volt a bejegyzés amit full őszintén írtam arról, ami bennem kavarog, de ez talán annál jobban körvonalazható, nem olyan absztrakt, mint azok a gondolatok, érzések, amik mindig száguldoznak bennem.

Félelem. Leginkább ezzel magyarázható szerintem az elővigyázatosságom. Másodsorban pedig az, hogy nem akarok mások terhére lenni, és emiatt választom sokszor azt a megoldást, hogy inkább magamra hagyatkozom teljesen. De most lássuk őszintén a problémát, lássuk mik azok a gondolatok amik tényleg előbukkannak bennem ilyenkor.
"Nincs szükségem másra." , "Ne segíts te nekem." , "Nem is ismersz." , "Egyedül is meg tudom csinálni." Ilyen és ehhez hasonló gondolatok zajlódnak le bennem, pedig általában nem vagyok ellenséges, csak... Nem tudom.
Zárkózott?

Kicsit ridegnek mondanám... magam. Kívülállóként is meg lehet állapítani rólam. Szerintem mindenki levágja azt, hogy ki az akit kedvelek meg akiben megbízok, és ki az, akivel csak úgy elbeszélgetek. Nagyon távolságtartó tudok lenni az emberekkel, és ezt nem titkolom. Nem kell szuper emberismerőnek lenni ahhoz, hogy valaki lássa, kedvelem-e azt az illetőt akivel éppen beszélek, vagy sem. Ha nem, akkor valószínűleg még jelét is adom a dolognak, hogy észrevegye. Már rég leszoktam a színészkedésről, mármint arról a részéről, hogy ha valakitől valamit akarok, ha valakinél el akarok érni valamit, akkor kedves vagyok vele, meg úgy viselkedek vele, hogy akkor viszont senki nem tudná megmondani, hogy valójában hátsó szándékom van valójában. Már nincsenek ilyen céljaim mert fárasztó. Mostanában inkább még racionálisabb lettem, és ezáltal kicsit ridegebb is, azt hiszem.

Hogy is értem. Elég rideg vagyok, amikor döntéseket hozok. Régen is ilyen voltam, mindig amikor döntéseket hoztam, olyasmi módon működtem, mint egy katona, vagy nem tudom. Azt hallottam, meg olvastam, akkor is ha általánosítás, de igaznak is bizonyult eddig a tapasztalataim alapján, hogy a férfiak jobban képesek elvonatkoztatni érzelmileg amikor döntéseket hoznak. Na most ezt a férfi-női témát félretéve, én ettől is függetlenül próbálok minimális érzést belevinni minden döntésembe. Matekból nem vagyok jó, de a dolgok értékét tudom. Tudom, minek mi a következménye, és mi fog BIZTOSAN megtörténni, ha ezt, vagy azt a döntést hozom. Aztán persze azok a dolgok amik nem biztosak, variálódhatnak, de azok alapján soha nem döntök. Olyan dolgok alapján, ami majd "lehet hogy úgy lesz". Ha döntök, az még sokszor a bizalmamat is felülírja, nem csak az érzéseimet. Mint valami számítógép. :D

Rossz vagy nem rossz, én ilyen vagyok. Ha olyan szituációban vagyok, ahol különféle érzelmek harcolnak bennem, sőt, nem csak az én érzéseimet kell belevennem a számításba, hanem mások érzéseit is, és akár kényes is a téma, és nyakig benne vagyok, még akkor is. Akkor is hajlamos vagyok inkább az eszemre hallgatni, mint a szívemre. Minden érzés és minden szempont és álláspont és nézőpont eszembe jut, és átgondolom az egészet, de akkor is tudom, mit fogok dönteni. Az a döntés lesz a végső a számomra, ami mindenkinek egyformán megfelelő, mind nekem, mind másoknak. Nincs ilyen, hogy preferálok valakit, mert szeretem, vagy a barátom, vagy magamat preferálom mert önző lennék, vagy inkább másokat preferálok mert önzetlen vagyok. Mindig azt a döntést fogom hozni, ami nagyjából egyforma arányban megfelelő mindenkinek. Ha a helyzet olyan, hogy nincs olyan megoldás, ami mindenkinek egyformán jó, hanem mindenképpen fájni fog mindenkinek valamennyire, akkor azt a megoldást fogom választani, ami "mindenkinek egyformán fáj", ahelyett, hogy mondjuk azt a megoldást választanám hogy nekem jobban fájjon és másnak legyen jobb, vagy pedig hogy másnak fájjon jobban, és nekem, vagy valakiknek jobb legyen ezáltal.
Nem tudok olyan döntést hozni amibe mások érzéseit, vagy akár az én érzéseimet belekeverem, mert annak ellenére hogy pont ezt a "preferálást" akarom elkerülni, pont ez az, hogy mindenkinek az érdekeit próbálom egyúttal szem előtt tartani, és pont ezért próbálok olyan megoldást találni, ami mindenkinek egyformán jó.
Vagy egyformán rossz.

Bonyolult ez. Vagyis csak én bonyolítom túl megint, gondolom. De nem tudom másképp leírni amit érzek.

Változtatnék én rajta szívesen, de nem tudok nagyon, pedig évek óta próbálok. A közeli barátaim varázslatos módon tudják erre a megoldást. Nagyon jól tudják, mennyire el tudom szigetelni magam a külvilágtól, hogy milyen rideg tudok lenni. De ők azok akik nem hőkölnek vissza ha abba az áttörhetetlen falba ütköznek, amit felállítok magam körül, hanem átrontanak rajta mint egy tank, és berobbannak az életembe. Mindig is az ilyen emberek tudtak a közelembe jutni, mert ők akartak igazán, és "nem hagyták magukat lerázni". Ők is megkapták ugyanezt, és nagyon sajnálom... Ugyanezt, hogy "nem tudsz nekem segíteni, ne segíts nekem, stb." ... Amiket persze nem mondtam ki így nyíltan, hanem kedvesen elutasítottam, vagy épp befordultam, stb. De ők nem feladták, hanem látták azt, hogy jobban szükségem van a segítségre, és jobban fáj az amikor bebizonyosodik bennem a mások általi próbálkozás hiánya, hogy "Látom, hogy nem is igazán akartál segíteni/akartál megismerni.", mint az, hogy felrúgják az én kis szabályaimat, és bemondják nekem a jól ismert "Akkor is segítek, ha nem akarod." szöveget, amitől megnyugszom. :)

Fura ez. Néha magam sem értem magam, meg hogy mit miért csinálok, de valahogy mégis kiegyensúlyozottnak érzem magam, és jól érzem magam a bőrömben.

Most egy kicsit összezavarodtam én magam is, úgyhogy egyelőre nem írok többet... Majd folytatom.

Mind változunk idővel.
Ki többet, ki kevesebbet. Van aki rövid idő alatt, van aki nagyon lassan, de változik. Ami érdekes, hogy gyakran ez szinte senkinek nem tűnik fel. Azok akik körülöttünk élnek, közvetlen közelünkben, napi szinten beszélnek, találkoznak
velünk, nem veszik észre.
Ahogy gyakran mi sem, hiszen nem külső szemlélőként nézünk magunkra.
Azokon, akiket ritkán látunk, akikkel kb havonta vagy ritkábban találkozunk, beszélünk, hamar meglátjuk a változást.

Ha viszont valaki nagy változáson megy keresztül, annak nemhogy a barátai, hanem még önmaga is észreveszi, hogy mi az, amit másképp csinál, vagy másképp áll hozzá.
Velem is ez történt. Annyit változtam kb fél év alatt, amennyit otthon két év alatt sem. Ez hozzám képest elég gyors változás, mert egyébként nagyon nagyon lassan változok bármiben is, ha változok egyáltalán. Ez köszönhető annak is, hogy
a legjobb barátaim is keveset és lassan változnak. Szeretjük az állandó, időtálló, és biztos dolgokat. Egymásnak is azok vagyunk. :3
Most viszont messze voltam tőlük majdnem fél évig. Ha belegondolok, ez nekem nagyon hosszú idő, szerintem soha nem voltam még távol tőlük ennyi időre. Nem is mondom hogy jó volt, nehéz volt egyedül, de jót tett, mert jobban odafigyeltem
magamra, és kicsit lecsiszoltam a lelkem repedezett részeit, kijavítottam a hibákat, és megerősítettem magam.

Amit megtanultam itt, az az, hogy boldog lehetek és szabad, bármi is történik. Senki nem mondhatja meg, hogy mit csináljak, hogyan csináljam, és szabad a választás, hogy mit szeretnék csinálni. ^^ Megismertem sok új embert. Nem mondanám,
hogy sok barátot szereztem, max egy-kettőt, de nen is volt feltétlen célom. A lényeg, hogy megismertem sok különböző sorsot és stílust... És valahogy a legtöbbje segített megnövelni az önbecsülésemet meg a magabiztosságom. :D Most ezzel
nem másokat akarok fikázni, de most, hogy látom, mennyi ember csak vesztegeti az idejét ahelyett, hogy élne, és azt csinálná ami boldoggá teszi (vagy épp nem hogy az idejét vesztegeti, hanem egyenesen hülyeségeket csinál, maga alatt
váhja a fát), elnézőbb vagyok magammal szemben, és igenis elégedett vagyok azzal, amit eddig elértem. Eddig nem voltam, mert amúgy nem sokat tettem le az asztalra.
De most már erre is büszke vagyok, és bátor is!

Végre jó úton haladok, és érzem, hogy az álmaim kergetem végre szabadon, és mindig is ezt akartam. ^^ A barátaim is követnek, most máris jobban érzem magam, hogy már ketten kint vannak. ^^ elmászkálunk ide-oda, vásárolgatunk, vacsizunk
egymásnál, sétálunk, edzeni megyünk... És még mindig mi vagyunk a furák másoknak. :D
Mindig furcsán néznek ránk, mikor marhulunk, bunyózunk, ugrálunk, fára mászunk, kiabálunk, vagy egyéb irracionális viselkedési formát valósítunk meg. XD Hát igen, ez hiányzott, hogy velük önmagam lehetek. Ők hasonlítanak rám, ötszáz
oldalas könyvek, nem ötven, amit az ember elolvas, de már olvasott 100 olyat és unottan visszarakja a polcra. Büszke vagyok rájuk. ^^
És most már kicsit magamra is.

Most már nem félek semmitől, és semmi sem állíthat meg. Nem kell többé még megfontolnom sem, hogy visszaforduljak, és ez még csak a kezdete az utamnak. :3
Talán épp ez (is) az oka egyébként, hogy senkibe nem akarok belebonyolódni, vagy magamba belebonyolítani. Ebben olyan meggondolatlan vagyok, mint a kirándulásokban. XD Mindig mikor elviszek valakit kirándulni, mikor már ott vagyunk jut
eszembe, hogy valaki lehet hogy nem ugrál végig velem a köveken, vagy mászik fel egy sziklafalon. Megszoktam, hogy a barátaim igen, na. XD Eddig hihetetlen mázlim volt, hogy minden barátnőm adventurous volt és elviselte az ilyen
hülyeségeim és belementek ahelyett, hogy elküldtek volna a picsába. XD

Tudom viszont, hogy most már nem erről van szó. A barátaim is idővel családot alapítanak majd, letelepednek, azért nem vagyunk már tizenévesek (harmincasok se, de szeretünk kicsit érettebben gondolkozni), és ez így van rendjén, nem
fogunk mindig együtt éldegélni, ezért ők "nem kötnek le", mármint egy helyre, így értem.
De kétlem, hogy egyhamar találok olyan lányt, aki csak úgy képes lenne velem elköltözni bárhová, meg minden random hülyeségemet el tudná viselni, meg az érzelgősségemet. Vagy azt, hogy képes vagyok a legszarabb helyzetben is a jó
dolgokat nézni és vigyorogni. Pretty sure vagyok, hogy ha elgázolnának (mármint nem úgy mint eddig hanem úgy istenigazából és eltörne pár csontom), akkor is vigyorognék a kórházban, hogy ne aggódjanak értem akik szeretnek, és a jó
oldalát nézném, azaz hogy még élek... :D Volt már pár helyzet az életemben, amikor nevetséges, hogy mennyire rossz dolgoknak tudtam a jó oldalát nézni, és ez valamiért idegesítő egyes embereknek. Sőt, minden embernek, aki stresszelni
akar a helyzeten, és a rossz oldalát nézni, meg erősködni, hogy de hát ez rossz és borzalmas és nincsen semmi jó benne.
Mindig van benne valami jó. Csak van mikor az ember nem veszi észre, vagy nem veszi észre időben.
Szóval most nem akarnám így lekötni magam, legalábbis ha elkötelezném valaki mellett magam, akkor az azt jelentené, hogy áldozatot hozok érte, hogy együtt tervezek, inkább letelepedni akarok vele, mint utazgatni. Mármint ha nem olyan
mint én. De őszintén szólva engem annyira nem vonz az ellentét, sosem vonzott, és mindig inkább azokkal az emberekkel szerettem körbevenni magam (közeli barátokra gondolok, vagy párkapcsolatra), akik azért elég mindenben hasonlítottak
hozzám, hogy megértsük egymást. Ilyen embereket találni, de kétlem, hogy olyat is találnék, aki a nagyon elvont gondolkodásommal meg viselkedésemmel is megbírkózna, főleg hosszú távon. XD

Mindenesetre megváltoztam. Ebben is. Már nem érdekel túlzottan, egyedül leszek-e, maradok-e, vagy sem. Ahogy körülnézek és megnézem a barátaim, ismerőseim párkapcsolatait, látom a jó és rossz oldalát is a dolognak, és hát szerintem
ugyanannyi előnye meg hátránya is van, mint annak, ha valaki egyedül van. :D Szóval jól vagyok így most, és nem is akarnék senkit terhelni magammal.
Eddig sem érdekelt, mit gondolnak rólam az emberek, de ezt most valahogy még magasabb szintre fejlesztettem. Most már nagyon nagyon nem tud érdekelni, ki minek tart, minek ítél, mit gondol rólam ha rám néz a metrón, hogy milyen
kategóriába sorol. Ahogy az emberek se nagyon érdekelnek úgy általánosságban.
Idekint megtanultam, ha nem akarok stresszelni, meg aggódni, érdemes még inkább a magam dolgával foglalkozni. Akiket szeretek, annak a dolga érdekel, meg az enyém, és kész. Amíg valakinek a véleménye, döntései nem befolyásolják
közvetlenül az életemet, egyszerűen nem érdekel. Persze ezt úgy értem, hogy akikkel beszélek rendszeresen (vagy rendszertelenül), és actually én is akarok beszélni velük, azoknak is kihat a véleménye, meg élete az én életemre. :3

Sokkal könnyedebb, gondtalanabb lettem, most már még kevesebbet stresszelek mindenen. Az érzelmek még most is felhalmozódnak bennem időről-időre, de általában csak kisírom magam amikor épp úgy érzem, kicsit depizek egyedül egy pár
percig, aztán veszek egy forró fürdőt és minden megy tovább a pozitív felfogással meg minden boldog. :) És végre nem csak ál-mosolygok. ^^ Bár az igazán boldog és őszinte mosolyo

Megint agymenés következik, szóval lehet, hogy egyesek unalmasnak találhatják.

Ma azon filóztam, hogy mennyire relatív minden. Ezen belül is azon gondolkoztam leginkább, hogy a párkapcsolatok terén hogy van ez, meg így ebben a szerelmes dologban.

Annyi féle különböző ember van, és bárki szerethet bárkit, hiszen nem mi választjuk, hogy kibe szeretünk bele, ki az akivel összehoz minket a sors. Olyan is van, hogy akibe beleszeretünk, nem bánik jól velünk, vagy egyenesen bunkó, vagy ilyesmi. Nem történt még ilyen velem, de hallottam már lány ismerősömtől is, hogy hiába bunkózik vele a srác, akkor is vele marad, mert szereti, de az okát igazából nem tudja. Csak őt választotta.
Vagy hányszor van olyan, hogy halljuk hogy egy házasságban gondok vannak, és olyan is előfordul, hogy bántalmazzák a nőt, és mégis a férfivel marad, mégis kibírja inkább, mert szereti. Annak ellenére, hogy ütlegelte... Ezt talán én nem is tudom, tudnám megérteni, egyrészt a felfogásom miatt, másrészt mert ez mindenki szempontjából relatív, nem tudhatjuk, mi zajlik le a másik fejében.
Lehet, hogy azt mondanám, hogy de hát akkor ha bántja, miért nem hagyja ott? Ha semmi jó nincs a kapcsolatban, csak szenvedés, akkor minek? Ha vannak gyerekek, akkor arra még talán rá lehet fogni, hogy a gyerekek érdekében, a gyerekek miatt. Persze ha előttük megy a veszekedés, vagy úgy általában rossz a hangulat a családban emiatt, akkor megintcsak úgy gondolom, hogy semmi értelme az egésznek. 
De még ekkor sincs igazam, mert nem tudom teljesen átélni a szituációt. Mindig van valami ok, még akkor is, ha ezt csak az az egy ember tudja, aki érzi, és nem tudja elmagyarázni másoknak. És az lehet akár szerelem is, ami nem múlik el, és az már elég ahhoz, hogy az ember érthetetlen dolgokat tegyen, ezt már tudjuk. 

Az ember sok mindenre képes amikor szerelmes. Képes hazugságokat bármiféle megkérdőjelezés nélkül elfogadni, csak a saját feje után menni, képes akár önző is lenni, és arra is képes, hogy csak a saját érdekeivel foglalkozzon, még másoknak is képes fájdalmat okozni, ha valami az útjába áll.
Gondolok most az olyan szituációkra mikor pl egy férfi elcsábítja egy másik férfi partnerét, és ez teljesen nyilvánvalóan megy végbe, és megalázó annak, akivel megtörténik, de senki az égvilágon nem foglalkozik vele, hiszen az "új pár" boldog, és nekik csak ez számít. 
Vagy akár olyasmi, hogy valaki megcsalja valakivel a párját. Ezt szintén nem értem, mert velem nem történt meg, nem is szeretném, de én úgy fogtam fel, hogy ha valaki ilyesmire "adja a fejét", akkor már a létező kapcsolatát nem tartja annyira fontosnak, komolynak, hogy folytassa. 
Akkor már legyen korrekt, és vessen véget az előtte levőnek, nem? 
De hát ez is relatív, mert az ember meg nem tudja a gondolatait annak a félnek sem, aki ilyet tesz. Lehet, hogy pont a "kaland" érzése miatt csinálja, vagy ilyesmi. Nem tudni, kinek milyen a felfogása az ilyesmiről, hogy mit gondol erről. 

Viszont épp ez az amire ki akarok lyukadni. Nagyon gyakran ez okozza a legnagyobb fájdalmat. 
Annak a képességnek a hiánya, hogy toleráljuk mások érzéseit, felfogását. Sokszor mondunk, teszünk olyat az életben, amit teljes önbizalommal teszünk, és szerintünk jót cselekszünk, és eszünkbe sem jut, hogy vajon ezzel kinek okozunk fájdalmat. 
Nem tudjuk persze minden egyes döntésünknél, tettünknél figyelembe venni mindenkinek az érzéseit, ez lehetetlen, de nem ez a lényeg. 
A lényeg, hogy sokszor azoknak okozunk fájdalmat így, akik a legfontosabbak nekünk. Az ilyen dolgokat pedig mindig csak utólag vesszük észre, amikor már túl késő, és van hogy nem tudjuk jóvátenni. Ilyenkor pedig csak abban bízhatunk, hogy akit szeretünk, akinek eredetileg nem akartunk fájdalmat okozni, megbocsájt nekünk. Az nem kifogás, hogy nem tudtuk, hogy a másiknak rosszul eshet valami. Nem kifogás, de enyhítő körülmény, hiszen megsérthetünk egy jó barátot egy szarkasztikus megjegyzéssel is, ha épp elfelejtettük, hogy érzékeny területére tapintottunk a mondanivalónkkal, vagy épp azt még nem tudtuk róla, hogy amit mondunk épp, azzal megsérthetjük. 
A párkapcsolatban ez persze felerősödik, mert ott minden érzés erősebb. Ha valakit szeretünk, mindent felerősítve érzünk. Ha boldogok vagyunk, örülünk, akkor nagyon boldogok vagyunk, de ha megbántjuk a másikat, sokkal jobban is aggódunk, jóvá akarjuk tenni, ha szomorúak vagyunk, akkor azt is nagyon felerősítve érezzük. 
Szerintem emiatt is kockázatosabb az egész, egy kicsikét olyan, mint egy játszma. Ebben különbözik talán leginkább a barátságtól, amire egy kicsit később szeretnék kitérni egy személyes reflexióval.
Szóval egy párkapcsolatban, legyen az csak egy sima kapcsolat, távkapcsolat, vagy házasság, kicsit olyan, mintha mindkét fél kockáztatna a döntéseivel, és ha rossz lépést hoz, akkor az egésznek vége szakadhat. 
Nagyon relatív ez az egész, és mára még inkább azzá vált szerintem, és elmondom, szerintem miért.

Manapság az emberek már nagyon nehezen bíznak meg egymásban. Nehezebb kicsit új barátságokat kötni, vagyis hogy pontosítsak, könnyű embereket megismerni, de nehéz igazán bensőséges, közeli barátságot kialakítani valakivel. 
És itt egy nagyon fontos különbség az emberek többsége, és az én felfogásom között (nem azért így mondom mert én olyan egyedi lennék, szerintem rengetegen vannak még akik így gondolják), ez pedig az, hogy a legtöbb esetben már egy ismeretség legeslegelején kialakul az, hogy ez most barátság, vagy annál több lesz. 
Azonnal belekerülünk egy kategóriába, hogy ez az ember csak az ismerősöm lesz, esetleg a barátom, de több nem, vagy pedig egyből tetszik az illető nekünk, vagy mi tetszünk neki, és rövid úton kezdeményez az egyik fél, aztán vagy lesz belőle valami, vagy felejtsük el egymást örökre. 

Nem vagyok szakértő, de szerintem ez a legrosszabb megközelítés. Hadd írjam le az én kifordított, furcsa felfogásomat, ami egyeseknek érthető lesz majd, de a többségnek furcsa és érthetetlen lesz.
Számomra minden a barátságon alapul. Ha megkérdezik tőlem a munkahelyen a kollégáim, hogy "Na, az a csaj tetszik?", ránézek, és csak rángatom a vállam, és mondom hogy persze, jól néz ki, meg egy bombázó, csinos, szép, de nem ismerem. Nem tudom. Nem tudom, hogy tetszik-e.
Fogalmam sincs, hogy tetszik-e vagy nem, mert az lesz az utolsó dolog ami alapján eldöntöm, hogy tetszik-e vagy sem, hogy hogy néz ki. Már ez lecsapja a biztosítékot az emberek nagy részénél, pedig szerintem eléggé érthető.
Ha valakit megismerek, beszélgetek vele, először haverok vagyunk. Lényegtelen hogy fiú vagy lány az illető, az fogja meghatározni hogy mennyire ragaszkodok az illetőhöz, hogy mennyit tudunk egymásról. Ha szimpatikus az illető, nyilván hamarabb meg fog ismerni hiszen én is többet mesélek magamról, és igyekszem én is többet megtudni róla. 
Régen is mindig így működtem. Ha valaki tetszett, akkor annak nem a kinézete fogott meg, hanem a lelke. A személyisége, a beszélgetéseink, a kérdései, a válaszai, a nevetése vagy a mosolya. Valami olyan dolog, ami beindította a fantáziám, vagy elgondolkoztatott valamin. Kevés emberrel lehet igazán jókat beszélgetni, órák hosszát, bármiről, és az ilyen emberek fognak meg, az ilyen emberekkel barátkozom és kötök barátságot. 
Szintén kevés olyan ember van, aki irántam így érez, mármint hogy érdekli amit mondok, és érdeklődik az olyan dolgok iránt, mint én. :D De ez most nem ide tartozik, vissza az eredeti témához.
Ha az ellenkező nemből van egy barátom, teljesen folyékony számomra, hogy hogy érzek iránta. Lehet, hogy lesz olyan, hogy valami megváltozik, és beleszeretek az illetőbe, lehet hogy nem, és ha több lesz belőle mint barátság, akkor is másképp alakulnak bennem a dolgok, mint ahogy azt általában gondolná az ember, hogy valakiben lezajlik. 
Ha valakibe beleszeretek, akkor sem a szerelmet fogom a fókuszban tartani. Bármennyire is vagyok szerelmes valakibe, rózsaszínfelhő meg minden, föld felett lebegés, akkor is az lesz az elsődleges számomra, hogy mennyire értjük meg egymást, mennyire tudjuk megoldani egymás között a konfliktusokat, és hogy mennyire ismerjük egymást. A barátság része a párkapcsolatnak sokkal fontosabb számomra, mint a szerelem része. Az is nagyon fontos persze, hiszen a romantika meg az egyéb dolgok ami hozzátartoznak, teszik azzá, ami, de mégis úgy gondolom, hogy ha a barátság része nem stimmel a dolognak, akkor halott ügy. Ha valakivel hosszabb távon tervezünk, akkor szerintem a legfontosabb, hogy megértsük a másikat, és mindent meg tudjunk beszélni, hiszen ha huzamosabb ideig együtt akarunk maradni egy emberrel, akkor annak barátság lesz az alapja, hiszen ha a kölcsönös bizalom és megértés nincs meg, akkor azt a szerelem nem fogja helyettesíteni, nem fogja megjavítani. Önmagában a szerelem az semmi, annak kell egy alap. 
Talán ezért nem hiszek a szerelemben első látásra. A szerelem kialakul, és nem egyről a kettőre jön számomra. Aztán van akinek igen, és ez teljesen rendben van, ez is teljesen relatív mindenkinek. 
Aztán van akinek ha egyszer elmúlik a szerelem, akkor ott vége szakad mindennek. Ha komolyabb partnerünk van, ő felfogja, hogy a szerelem néha kicsit takarékon ég, és inkább a szeretet kerül előtérbe, és ilyenkor nem szabad elfelejteni azt, hogy nem csak vonzódunk a másikhoz mert a vonzalom nem fog életben tartani egy párkapcsolatot sem, hanem hogy ragaszkodunk a másikhoz, és fontos nekünk, és bízunk benne és megértjük. Mint ahogy a barátainkhoz is. Az igazán jó barátainkhoz.

Ha van egy párunk, akkor az legyen a legjobb barátunk is. Ha van egy olyan valakink, barátunk, aki jobban ismer a párunknál, az sem probléma, attól még lehet ő a legjobb barátunk, de a párunk lesz az, akit előrébb helyezünk, a kölcsönös tisztelet, a "prioritás" azt illeti meg, akinek a több figyelmet szenteljük, és ez az lesz, akivel együtt vagyunk párkapcsolatilag, és ezt a barátaink is megértik, hiszen mindenkinek az a célja, hogy találjon valakit, akivel aztán boldogan élhet, amíg meg nem halhat. (Vagy lehet hogy nem, de nekem igen) Sokaknak ijesztő lehet az a gondolat, hogy ugyanazzal az emberrel maradjanak életük végéig, de nekem mindig ez volt a végső célom. Hiszen ha családot akarok alapítani, akkor valakit választanom kell ehhez, akiről tudom, hogy velem marad, akkor is ha olyan hülye vagyok amilyen amúgy vagyok. Aki elfogad, és ami a legfontosabb: Nem hagy cserben. 
Itt is bejön egy relativitás, hiszen nem tudhatjuk, hogy alakul majd a jövő. Még akkor is, ha valaki velünk marad nagyon sokáig, családot alapít velünk, és gyerekeket nevelünk együtt vele, lehet, hogy útközben megváltoznak a dolgok, és ez a legborzasztóbb. 
Úgy értem, ez szörnyen ijesztő számomra. Itt a helyzet, keressük aki hozzánk tartozik, találunk valaki különlegeset, akiről azt gondoljuk, hogy igen, vele elkezdhetjük ezt az utat, ezt a kalandot, akivel körbeutazhatjuk a világot, aztán mikor már kimulatta magát az ember, letelepedhet, és családot alapíthat, és gyerekeket nevelhet. És ez a helyzet annyira törékeny. Semmi garancia nincs arra, hogy az az illető tényleg velünk marad. És ami a legborzasztóbb, hogy még az sem biztos, hogy mi vele akarunk maradni! 
Hiszen mindenki változik, és minden egyes változással változik a nézőpontunk, és ezért mondom, hogy minden relatív. Nem tudhatjuk, a másiknak, vagy nekünk mikor lesz egy olyan tapasztalatunk, élményünk, ami megváltoztatja a felfogásunk valamiről. 
És vannak ilyen dolgok, ilyen változások, és van olyan is amit "nem lehet megbeszélni", és nem lehet megoldani. 
Ha valaki olyannal hoz minket egy ilyen út elején a sors, aki képes áldozatokat hozni értünk, vagy a közös jövő érdekében, akkor nagyon sok minden megoldható. Hiszen olyan nincs, hogy csak úgy találkozunk az Igazival, mert ahhoz, hogy valakiből "igazi legyen", ahhoz nagyon sok lemondás, áldozat és változás kell, és arra mondhatjuk hogy Igazi, aki ezen mind keresztülmegy velünk, és képes szenvedni is velünk, ahhoz, hogy valami jó szülessen belőle a végén, mert ismeri mindennek az árát.
Szóval nagyon törékeny dolog ez, és nem tudom miért ,de bennem félelmet ébreszt kicsit ez a relativitás, ez a törékenység, ez a tudat, hogy hiába találkozunk azzal aki tökéletes számunkra, ez kijöhet ugyanolyan rosszul, mint jól, és nem tudni mikor. 

A másik ami nagyon fura, hogy mi van, ha vége? Úgy értem, ha valakivel elmúlik a szerelem és vége a párkapcsolatosdinak? Itt jön be a másik furcsa hülyeségem: Semmi.
Úgy értem, a legtöbb embernek az a felfogása, hogy oké, akkor ennek vége, többé köztünk nem lesz semmi, és ne is halljak rólad többet, mert ez meg az történt. És tényleg így is történik, nem beszélnek többet és tulajdonképpen erre rá is kényszerítik magukat, sokszor úgy, hogy még ezzel több fájdalmat okoznak maguknak és másoknak, mint azzal, hogy ténylegesen megpróbáljanak tenni valami mást. 
Az én felfogásom mindig is más volt. Mivel nekem minden a barátsággal indul, ha elmúlik egy szerelem, ha véget ér egy kapcsolat, mindenképpen visszatérek, vagy vissza próbálok térni a barátsághoz. Attól még, hogy két ember úgy dönt, mégsem akarnak "annyira" közel lenni egymáshoz, nem kell véget vetni egy fontos barátságnak. Persze ez időt vesz igénybe, meg ember kell hozzá, úgy értem ez is relatív, hiszen erről is változó mindenkinek a felfogása, de én úgy vagyok vele, hogy ha valakit jól ismerek, megbíztam benne, jóban voltam vele, és számíthattam rá, akkor ha erre nem adott külön okot, ezt nem "vonom meg tőle", és nem dobok el egy fontos barátságot. 
Azért mondtam, hogy ez felfogás függő, mert sokan meg nem akarnak "visszamenni" a barátság állapotába, mintha az "gagyibb" lenne, mint a szerelem. Itt jön be az én fura felfogásom, ami világosan kimondja nekem, hogy a barátság fontosabb, mint a szerelem, akkor is, ha két ember között megjelenik, majd elhalványul a szerelem. A barátságnak nem kell eltűnnie ezzel, hiszen egyrészt előtte is barát volt a másiknak a két személy, másrészt attól még hogy a szerelem által indukált dolgok eltűnnek a  kapcsolatból, attól még a közös emlékek, a vidámság, a hülyéskedések, kirándulások nem lesznek kevésbé szép emlékek. Másképp emlékszik vissza rá az ember, de nem különbözik sokban attól, ha egy barátunkkal megyünk el kávézni, beszélgetni, kirándulni, vagy edzeni, biciklizni, akármi. Tetszikérteni? Nem.Az emberek túlnyomó többsége nem képes felfogni amiről beszélek és érthetetlen számukra, hogy ilyet hogy lehet. 

Akkor hogy még jobban összezavarjam a dolgokat, folytassuk. Az én felfogásom szerint a szerelem egy rugalmas, a barátság pedig egy rugalmatlan dolog. Vegyük úgy, mintha a barátság kézzelfogható tényeken alapulna. (Kézzelfogható tények <- put that on a t-shirt)
A barátság erőssége függ a közös élményektől, attól hogy mennyit tudunk a másikról, mennyit beszélgettünk az illetővel, mennyi időt töltöttünk együtt, és ez határozza meg, mennyire bízunk benne. Szóval elég bonyolult dologként fogom fel.
A szerelemhez számomra két nagyon fontos dolog kell, ha úgy vesszük, hogy a barátság már "adott", az egy alap. Egy: Az illető lány legyen. XD Kettő: Valamiért szeressünk egymásba.
Ezt nem tudom részletesebben leírni, mert magam sem tudom és senki sem tudja, ez miért meg hogyan történik pontosan, velem is fordult már elő, hogy nem találtam vonzónak a másik felet, amíg valamiért egyszer csak ő nem talált annak, vagy hogy a másik fél nem talált engem vonzónak, amíg én nem találtam varázsütésre valamitől annak. A szerelem egy megfoghatatlan dolog, ezt tudjuk.
Na szóval, a lényeg ebben ott van, hogy ha valakivel párkapcsolatban vagyok, mint mondtam, eleve úgy kezelem, hogy az örökké tarthat, de legalábbis életünk végéig. De ha valamiért mégis elmúlik a szerelem, és véget ér a dolog, akkor ezt nem úgy kezelem, hogy abból már semmi sem lehet. 
Értem ezt úgy, hogy mint mondtam, egy barátságot a részemről nem fogok hagyni elveszni, és örülök, ha a másik fél is így gondolja, és egy idő után barátja lehetek. De ami még furcsa bennem, hogyha én valakit vonzónak találtam egyszer, akkor nyilván vannak olyan jegyei, amikbe beleszerettem, és még ha a szerelem el is múlik a részéről vagy a részemről, vagy bármi történik, attól még ezek nem múlnak el. Mondhatnánk ezt úgy is, hogy ha valaki egyszer tetszett nekem, az utána nem fog varázsütésre "nem tetszeni". Tehát mondhatnám ezt úgy is, hogy aki az első partnerem volt, azzal ma is összejönnék újra ha úgy lenne, vagy bárkivel, aki eddig olyan közel volt hozzám. (Most, hogy így jobban belegondolok, tévedtem. XD Talán egyvalakivel nem)
Ezzel szerintem többen is így vannak, nem hinném, hogy én lennék az egyetlen, de aki nem tud úgymond lemondani dolgokról, vagy nem tudja a dolgok értékét, az nem képes "visszatérni" azokhoz a dolgokhoz, ami igazán fontos. 

Úgy értem ezt, hogy mondjuk van egy fiú, nevezzük srác1-nek. Srác1 összebarátkozik egy csinos, okos lánnyal, barátok mondjuk két évig, anélkül, hogy egymásba szeretnének (igen, van ilyen, tényleg huhuhú aztamindenit XD), aztán összejönnek. Utána együtt vannak mondjuk egy évig, és szétmennek. Utána srác1 azt mondja, hogy hmm, hát tök jó volt mikor egy pár voltunk, sokkal jobb volt mint az amikor csak barátok voltunk, az már nem is kell. És inkább megszakít minden kapcsolatot a lánnyal, pedig lehettek volna barátok újra. (Ahol az "újra" kifejezés hülyeség is, hacsak nem úgy mentek szét, hogy a barátságnak fellegzett be inkább, mint a szerelemnek)

Én ezt mindig egy nagyon egyszerű példával magyaráztam magamnak, és azoknak, akiket érdekelt. Ha mondjuk azt vesszük, hogy én kaptam 18 éves koromban egy laptopot a mamámtól, akkor mondhatjuk, hogy nagyon örültem, és tök király volt az előtte lévő gagyi géphez képest, na meg a sajátom volt. Használtam mondjuk 7 évig azt a laptopot, és most van egy csúcsszuper gépem ami 10-szer gyorsabb, meg nagyobb teljesítményű. Ha valaki itt ülne és használná ezt is mondjuk egy évig, és elvennénk tőle 

Ma mikor felébredtem, unatkoztam, gondoltam, írok majd valamit, ha már szabadnapom van. Megfáztam pár napja, kúrálom magam, és tegnap este elég szarul voltam, de ma már egész jól vagyok, holnapra pedig remélhetőleg már semmi bajom nem lesz. 
Gondoltam ma nem leírom a napom, inkább megmutatom képekben, szóval kezdtem reggel. X3

Felkelés, zsepi a kézben mert beteg vagyok. Anime poszter, az én asztalomon rend, zolién meg káosz. :D Reggel fél kettő... :D

Reggebéd készítése, egy kis paradicsomleves, és pizza. Az icelandben kapható pizza ezért a kemény 1 fontért nagyon finom. :D És nem mű:

Aztán hazajöttem: