Egyedül

Be vagyok regelve egy ilyen társkeresős mizériára.
Egyszer gondolkodtam rajta, hogy milyen lehet, aztán kipróbáltam, hátha ott is lehet normálisan ismerkedni, vagy ilyesmi. Hát nem jött be. XD Most, hogy kint vagyok itt, gondoltam szerencsét próbálok megin'.

Ami érdekes, hogy két lány is visszajelzett nem is olyan rövid idő alatt. Ami még érdekesebb, hogy egyiknek sem volt nagyon értelme.
Az egyik lánnyal egész jól elbeszélgettem, még parkourozik is, aranyos, kinézetre is teljesen oké, de... Nem tudom. Valami annyira hiányzott, de nem tudom mi. <- hazugság, szerintem pontosan tudom mi hiányzott.
Ahogy beszéltünk, nem igazán találtunk közös témát. Beszélgettünk mindenféle dologról, ők mit kedvelnek, én mit kedvelek, de olyat alig találtunk ami mindkettőnk érdeklődését felkeltette volna. Persze, nem ez a lényeg, mert úgy ismer meg az ember új dolgokat, ha mások érdeklődési körét megismeri, de azért ez csak egy bizonyos szintig igaz.
Attól még hogy szeretem az új dolgokat, olyan dolgok iránt, amik tudom, hogy abszolút nem érdekelnek, nem fogok tudni jobban érdeklődni, ha akarok sem, maximum színlelni hogy érdekel, annak meg semmi értelme nincs.


Egyszóval hiányoltam az érdeklődést, mindkét irányba.
 Kell nekem az a mesés érzés, az a valami, amitől tudom, hogy különleges a dolog. Eddig is mindig csak álom volt nekem a szerelem, egészen addig, amíg egyszer csak úgy sodort az élet , hogy megtörtént a dolog.
Na de most ne sodródjunk el más irányba. A lényeg, amiről beszélni akartam, az az egyedüllét. Szóval hogy mulatságos (és nem is),  hogy úgy érzem, nem csak kiskoromban, mikor ténylegesen rengeteget hagytak egyedül, voltam egyedül, hanem egy kicsit mindig...
Úgy értem, a barátaim mindig itt voltak mellettem, szóval effektíve sosem voltam
 teljesen egyedül, amiért a mai napig összeteszem a kezem, és nagyon szerencsésnek gondolom magam, és nagyon nagyon hálás vagyok. Főleg azokért a pillanatokért, amikor mindenkit eltaszítottam és a magányba akartam menekülni, és ilyen ritka alkalmakkor Akai-san, vagy L fogta magát és erőszakkal beleavatkozott a szituációba és kirángattak az egyedüllétből, mert tudták, hogy magamnak többet ártok vele, de csak így lehet rám hatni.
Amit egyik lakótársunknak is meséltem, mikor beszélgettem vele, az viszont az, hogy hiába nyilvánvaló, mennyire testvéri, és mennyire közeli a kapcsolatunk egymással, mégis mind "egyedül vagyunk". Ezt jó értelemben mondom, márpedig úgy, hogy ha tényleg nagyon nagy gáz van, akkor segítünk a másiknak, de általában inkább csak húzzuk a másikat feljebb és feljebb, és mindenki a saját fejlődésére koncentrál a képességei határait feszegetve, hogy minél többek, jobbak legyünk egyedülálló lényként. A saját fejlődésünkkel ösztönözzük a másikat fejlődésre, versenyzünk, és néha direkt nem segítünk a másiknak, ha pl úgy látjuk, hogy ugyanazt a hibát követi el a másik, mint amit mi is elkövettünk régen.
Ilyen pl sokszor előfordult. Az nem segít, ha azt mondjuk valakinek, hogy te ugyanazt a hülyeséget csinálod mint én ekkor és ekkor, és koppanni fogsz és nem lesz jó, hallgass rám. Hamar megtanultam, hogy ilyenkor még ha nem is támogatjuk a másikat hogy csinálja, de hagyni kell, mert másképp nem fogja megtanulni a leckét. Úgyis csak utólag látja be az ember, hogy aki jót akart neki, annak van igaza. Ez is hozzátartozik a fejlődésünkhöz. Ha minden kihívástól megkímélnénk egymást, akkor pudingok maradnánk, és nem lennénk okosabbak tőle.
Ez az a fajta egyedüllét, ami igazán pozitív. Ha jön egy szituáció, ami nagyon nehéz, és lehetetlennek tűnik, mit teszünk? A legtöbb ember leküzdi magától a kisebb, "kényelmesebb" problémákat. De mi van, ha valami olyan hatalmas gond jön, amivel még nem találkoztunk? Sőt, fűszerezzük meg egy rakás balszerencsével, és mondjuk ezt még előzze meg az, hogy folyamatosan rosszabbnál rosszabb szerencsétlenségek bombáznak minket, és UTÁNA jön valami rohadt nagy kihívás, ahol mindent bele kell adnunk lelkileg, vagy akár testileg, hogy keresztülmenjünk rajta. Vagy egy ilyen után egy törés után hogy felálljunk, magunktól, leporoljuk magunkat, és továbbinduljunk. Ez az igazán nehéz, de a különbség itt mutatkozik meg köztünk, és "más barátok" között.
Az ilyen helyzetekben mi alapból úgy állunk hozzá: "Ezt nagyon nehezen fogom tudni megoldani, mindent bele kell adnom."
Mások, akiknek olyan barátaik vannak akik még a legapróbb dolgokban is segítenek, csalódhatnak. Ezek az emberek olyan barátokkal vannak körülvéve, akik elmennek velük bulizni, adnak zsepit, esetleg hazafelé eldobnak kocsival, ne adj isten meghívnak erre-arra egyszer-kétszer. Amikor komolyra fordul a helyzet, ezek a nagy nagy barátok hirtelen eltűnnek, mert "magánügy", és "ebben én nem tudok segíteni" mondatok váltják fel a "persze, segítek" mondatot. És az illető, aki eddig minden kis dologban segítséget kapott, még elveszettebb lesz, hiszen a legnehezebb dologban, amihez igazán szüksége lenne a segítségre, na ott nem segít senki.

Na, akkor melyik a jobb?
Igen, talán így nehezebb, hogy javarészének a szitukban nem nyújtunk segítséget egymásnak, pedig megtehetnénk. De tudjuk, hogy ott vagyunk egymásnak, ha igazán nagy a baj, és akkor jön a segítség, ha igazán szükségünk van rá, és így nincs is kinyalva a segge a másiknak, még erősödik is.
Mászunk, mászunk fel a hegyen, de mondhatni csak akkor nyújtjuk a kezünket a másiknak, amikor már épp zuhanna le, és az utolsó pillanatban meg kell menteni. És onnan ha felsegítjük, tudjuk, hogy megáll a másik, mert tisztában vagyunk vele hogy erős, és leküzdi az akadályt.

Szóval így értem, hogy kicsit belül mindig egyedül vagyunk. Sok embernek fel kell ébrednie abból a tévhitből, hogy mindig van valaki, akire lehet számítani, és majd segít valaki mindig, bármi van. Jobb úgy hozzáállni, hogy képesek legyünk magunktól szembenézni bármivel, és belül tudni, hogy ha esetleg mégsem bírnánk a gyűrődést, van, aki nyújt egy segítő kezet.