~Háttérzene~

Imádok olvasni. Az egyik legjobb döntés volt, hogy megvásároltam ezt az e-book olvasót, szinte mindig rajta függök, és olvasom a jobbnál-jobb könyveket.
A "jobbnál jobb" itt azt takarja, hogy olyanokat amiket én szeretek, de lehet hogy ezek az emberek nagy részének unalmasnak tűnhetnek. :D
Jelenleg J.R.R. Tolkientől  a Szilmarilok című művet olvasom. Ez egyfajta előzménye a Gyűrűk Ura sorozatnak, csakúgy mint a Hobbit, de ez az idők kezdetéig nyúl vissza.
Ezt szó szerint értem, ez a történet azt mutatja be, hogyan teremtődött meg az a világ, amiben ez az egész történet játszódik. Hihetetlenül szépen és részletesen van leírva benne minden, és gyönyörű képek jelennek meg a fejemben amikor olvasom, szabadon szárnyalhat benne a fantáziánk ahogyan próbáljuk elképzelni, vajon hogy nézhet ki az, amit éppen olvasunk. :)

"Kezdetben volt Eru, az Egyetlen, akit Ardán Ilúvatarnak neveznek; s először az ainukat teremtette, a szentségeseket, akik gondolatának szülöttei voltak, s vele voltak, mielőtt bármi mást teremtett volna. S ő szólt hozzájuk, dallamokat dalolt nekik; s azok énekeltek előtte, s ő boldog volt. Ám hosszú időn át mindegyikük csak egyedül énekelt, vagy csupán néhányan daloltak együtt, míg a többiek hallgattak; mert mindegyikük csupán Ilúvatar elméjének azt a részét értette, amelyből származott, s a testvérek csak lassan ismerték meg egymást. Ám ahogyan hallgatták, egyre jobban megértették egymást, s összhangjuk és harmóniájuk növekedett.

S eljött a nap, amikor Ilúvatar összehívta valamennyi ainut, s fenséges dallamot dalolt nekik, amelyben sokkal nagyobb és csodálatosabb dolgok bontakoztak ki, mint amilyenekről addigelé szólt; s kezdetének dicsősége és végének ragyogása ámulatba ejtette az ainukat, tehát hódoltak Ilúvatarnak, és hallgattak.

Ekkor Ilúvatar így szólt hozzájuk: „Parancsolom, hogy a dallamból, amelyet nektek daloltam, közös harmóniában Nagy Muzsikát formáljatok. S mivel föllobbantottam bennetek az Olthatatlan Lángot, valamennyien meg fogjátok mutatni hatalmatokat a dallam díszítésében, ki-ki a maga gondolataival és eszközeivel. S én ülök majd és hallgatom, és örvendek, hogy általatok csodálatos szépség kel életre a dalban.”

Szeretem, mert lényegében egy teremtéstörténetet mesél el, de nem úgy, mint a biblia. Azt is olvastam, de nem fogott meg. Ebben a történetben azonban nincsenek lyukak, megválaszolatlan kérdések. Tényszerűen, mint egy történelemkönyvben le vannak írva a dolgok amik történtek, és logikusan épül fel minden.
Nem akarok vitatkozni arról, melyik igazabb, de ha hívő lennék, esküszöm, előbb hinném el, hogy így történt, mint a bibliában leírtakat. XD Ha valaki olvasta/olvassa, megérti miről beszélek. De mindegy is, mert az evolúcióelméletben és a tudományokban kitűnően hiszek, szóval én nem játszok biztosan. :D

Ahogy a Gyűrűk Urá-ban, itt is vannak komoly jelenetek, amik nem a sokkoló vagy megrázkódtató elemekkel hatják meg vagy kötik oda az olvasót, (mint manapság sok könyv khmm, nem mintha engem zavarna mondjuk) hanem a zseniális megfogalmazással, a gyönyörű/félelmetesen szép képekkel és komolysággal, és a tényszerűséggel, ami engem úgy leköt. Ennek ellenére mégsem törekszik a tökéletes részletességre, hiszen az unalmas lenne, mert a fantáziánknak semmi dolga nem lenne, ha "kész terméket" kap.
Az eddigi kedvencem:

"Akkor Fingolfin úgy vélte, eljött a noldák végromlása, s valamennyi házuk jóvátehetetlen veszteséget szenvedett; s szívében haraggal és elkeseredéssel fölpattant nagy lovára, Rochallorra, s kilovagolt egymaga, és senki sem tarthatta vissza. Ugy száguldott át Dor-nu-Fauglithon, akár a szél, s aki látta, döbbenten menekült előle, azt hivén, hogy maga Orome jött el, mert tébolyult haragjában Fingolfin szeme úgy izzott, mint a valáké. Így érkezett Angband kapujához, és megfújta kürtjét, megdöngette a rézkaput, s párviadalra hívta Morgothot.
És Morgoth jött. Azoknak a háborúknak az idején ez volt az utolsó alkalom, hogy kilépett erőssége kapuján, s úgy tartják, nem szívesen tette, mert bár hatalma nagyobb volt mindennél ezen a világon, egyedül a valáktól félt. Ám kapitányai előtt nem bújhatott ki a kihívás alól, mert a sziklák rengtek Fingolfin kürtjének éles szavától, s a király hangja tisztán és érthetően zengte be Angband mélyeit, s Fingolfin, nyúlszívűnek, rabszolgák urának nevezte Morgothot.
Így hát Morgoth jött, lassan állt föl föld alatti trónjáról, s lábának dobbanása olyan volt, akár a föld alatti mennydörgés. Fekete páncélban jött elő, s úgy állt a király előtt, mint egy torony, vaskoronásan, széles pajzsa, dísztelen szablyája a kezében, s árnyéka akár a viharfelhő borult a királyra. S alatta Fingolfin úgy ragyogott, mint a csillag, mert páncélja ezüst volt, kék pajzsán kristályok fénylettek, s előhúzta kardját, a Ringilt, amely úgy szikrázott, mint a jég. Akkor Morgoth fölemelte a Grondot, az Alvilág Kalapácsát, s lecsapott vele, mint a mennykő. De Fingolfin félreugrott, s a Grond mély lyukat vágott a földbe, amelyből tűz és füst csapott ki. Sokszor próbálta Morgoth agyonsújtani, ám Fingolfin mindig elszökkent; mint a villám a sötét felhő elől, és hét sebet ejtett Morgothon, és Morgoth hétszer kiáltott föl fájdalmában, s akkor az angbandi seregek rettegve borultak az arcukra, s az egész északi vidék visszhangozta azokat a kiáltásokat. De a király végül elfáradt, és Morgoth lecsapott rá a pajzsával.
Háromszor rogyott térdre a király, s háromszor állt föl újra, magasba emelve törött pajzsát, bezúzott sisakját. Ám körötte a föld csupa göröngy és gödör volt, s a király megbotlott, és hátrazuhant Morgoth lába előtt, és Morgoth a torkára tette a lábát, s annak a súlya olyan volt, akár egy leomlott hegyé. De végső, elkeseredett erejével Fingolfin még megsebezte Morgoth lábát a Ringillel, s a fekete, füstölgő vér zubogni kezdett, s megtöltötte a Grond által ütött lyukakat. Így halt meg Fingolfin, a noldák nagykirálya, a hajdani tünde urak legbüszkébbike és legvitézebbike. Az orkok nem dicsekedtek el soha ezzel a párviadallal a kapu előtt, s a tündék sem énekeltek róla, annál mélyebb volt a bánatuk."

Lehet, csak én gondolom így, de szerintem oltári epic az egész, és nagyon tetszik. Rákerestem kíváncsiságból, és találtam egy csomó rajzot is erről a jelenetről, és azt szeretném megosztani veletek, amelyik nekem a legjobban tetszett és a fejemben megjelent képhez leginkább közel van. Vagyis inkább kettőt.
Ez a kép azért tetszett, mert Morgoth-ot én is valahogy így képzeltem el, félelmetességileg, méretileg, és nagyon jól kihangsúlyozza a sötétség hatalmát. Az egyetlen gondom, hogy a tündék királya alig látszik rajta, (az a kicsi maszat ott alul a sziklán) ugyanakkor
Ezen a képen Fingolfin ábrázolása tetszik, itt már azért jobban hasonlít arra, akit elképzeltem. : )
Valahogy úgy érzem, sokszor jelenik ebben a könyvben az igazi vitézség és bátorság, ami a mai világból hiányzik. Az eltökéltség. Az igazság.
Tényleg... több hit van benne, mint azt elsőre gondolnánk. :D Nem csak az istenekben való hit, a sorsban, a szerencsében, a társainkban, a családunkban, és a népünkben való hit. Nem semmi. ^^

Még a felénél járok tán csak a könyvnek, de már most azt kívánom, bárcsak sose lenne vége. :3
Legalább egy kis menekülést is biztosít az unalmas hétköznapokból, igaz nehéz nem vágyakozni egy másik világba, ami ennyire tetszik.
Talán pont ez az olvasás lényege. ^^

Te olvastál már ma? (a facebook nem számít olvasnivalónak XD)

~Háttérzene~

Hihetetlen, hogy az életünk eseményei hogyan meg tudják magukat ismételni, csak újra és újra más köntösben. Van amikor pedig más embertársunkkal, vagy épp barátunkkal történik meg kb tök ugyanaz, mint ami velünk is megtörtént. Ilyenkor igazán együtt tudunk érezni a másikkal és reméljük hogy nagyobb szerencsével jár, mint mi akkor.

Megrémít ez a dolog.
Olyan szinten ismétlődnek meg ilyen dolgok, hogy az utóbbi napok eseményei egyszer csak felvetették bennem a kérdést: Akarom én ezt?
Félek. Még mindig félek, és nem is nagyon hiszem hogy ez változni fog a közeljövőben. Annyira klisés minden, és annyira ijesztő, mennyire ismétlik magukat a dolgok.
Csak hogy tisztázzuk végülis miről beszélek: A boldogság egy nagyon törékeny dolog. Rémítően valóságos az a tény, hogy bármelyik pillanatban összetörhet minden.
Egyik pillanatban még boldogan élhetsz szíved választottjával, és tervezgethetitek előre a közös jövőtöket, és semmi, de SEMMI biztosíték nincs arra, hogy az azt követő napon nem szakad a nyakadba az a bizonyos mázsa szar, és te csak kapkodod a fejed, hogy mi történt.
Ez a szituáció leginkább ahhoz hasonlítható szerintem, mikor mászunk fel egy hegyre, és egyszer csak random elkezdünk visszafelé csúszni és hiába fogsz meg bármit, kapkodsz a kapaszkodók felé, minden csak kicsúszik a kezedből és te nem tehetsz semmit. Mintha le lennél kötözve egy székbe és végig kéne nézned ahogy lerombolják a házadat amit a saját kezeddel építettél fel évtizedek munkájával és egy nap alatt a sors tréfás martalékává válik.
Mint valami nagyon komoly figyelmeztetés, egy rohadt nagy pofon az élettől, hogy : "Látod? Hiába vagy akármilyen boldog, egy pillanat alatt elvehetem tőled az egészet!"

Félelmetes.

És nem is arról van szó, hogy az ember ezek után nem tudná összeszedni magát, dehogy. Össze tudja magát szedni a saját erejéből, és mások segítségével, és lehet újra olyan, mint régen. A saját bőrömön is tapasztaltam, többször is újra ki kellett találnom, hogyan álljak meg a saját lábamon egy nagyobb törés után, és felálltam a saját erőmből, (persze segítettek is sokan) és visszatértem a régi önmagamhoz. Annyi a rossz az egészben, ha az ember sokáig nincs egyedül, (mármint párkapcsolatilag) akkor egy bizonyos idő után elfelejti, milyen is volt előtte, és ez marha nagy tanácstalansághoz vezet amikor beüt az élet. Ha nem tanácstalansághoz, akkor pedig akár rossz döntéshez, ha az ember a "ha nincsen ló, jó a szamár is" alapon azonnal folytatni akarja mással azt amit elvettek tőle. Ez a második nem nagyon működik hosszú távon. :D

Őszintén szólva én már kezdem leszarni az egészet.  Nem a saját tapasztalataim miatt, mert nem mondanám, hogy rossz tapasztalataim voltak, nem mondanám hogy akkora törések lettek volna az életemben amik miatt nem érdekelne, inkább úgy értem, hogy a saját tapasztalataim alapján és azok alapján az adatok és események alapján amit a közvetlen és közvetett környezetemből is pluszban összeszedtem, jelenleg nem látom értelmét. Ez mondjuk nagyban megkönnyíti a dolgokat, ráadásul jobban meg is nyugtat, mintha azon agyalnék, hogyan tudnék változtatni rajta.

Most nagyjából pont jól elvagyok a barátaimmal, sokat olvasok, főzök, dolgozok, és még többet edzek. :3 Örülök annak, hogy itt vannak a barátaim, és annak is örülök, hogy vannak olyanok, akik nem vesznek "aktívan" részt az életemben, csak távolról, kívülállóként figyelnek. Tudom, hogy ilyenek is vannak, és azt is, hogy most ezt olvassák, és csak szeretném ha tudnák, hogy még ha nem is beszélünk annyit ilyen vagy olyan oknál fogva, akkor is gondolok rájuk és sokat jelent hogy nem felejtenek el. X3

Nem akarok újra szétesni, újra meghalni belül, újra remélni, csak azért, hogy megint fájjon, akkor amikor már pont sebezhetővé válok. Legalábbis most így gondolom, és nem tudom hogy mikor fog ez változni, csak annyit, hogy ez most nem rajtam múlik.

Furcsa mondatok, furcsa érzések, sok duma, sok rinya, sok értelmetlen dolog, megjegyzés meg minden jön. Ja és hosszú is lesz.
Kis háttérzene mellé.

Aki nincs lelkileg felkészülve vagy nem érdekli, az most váltson csatornát. :D

Olyan érzésem van most, mintha sok tükör szegeződne felém az életben. A barátaim, az ismerőseim, a család, az iskola, a munkahely, mindenki akit ismerek, mind-mind egy tükör. Megint úgy érzem/látom magam, mint egy kívülálló, aki csak figyeli, merre sodródik az a személy, az a bábu aki vagyok, de csak a látszat az, hogy a saját életét irányítja, valójában csak megy amerre épp viszi az idő meg a sors. Közben legbelül egyedül vagyok, és csak gondolkodom, és lassan egyre távolabb kerülök a valóságtól, ami körbevesz.
Csak a tükrök maradnak amikből látom magam. Olyan érzés mint mikor álltok ketten, és te a barátod tükörképét nézed, még csak nem is egy másik embert, annak is csak a tükörképét látod.

"Csuklyás napok jönnek." Jut eszembe az idézet-gondolat, még régről. Ez csak azt takarja, mikor mész a buszon, az utcán, de csuklyában, hogy mindenki felfogja, hogy nincs kedved beszélgetni, és ne szóljon hozzád senki. Én ugyanezt mondhatnám most magamról, csak úgy, hogy "kendős napok".
Ez elég hülyén hangzik tudom, de elmagyarázom. Szeretem a különféle kendőket, ezeket a kis sima, négyzet alakú, egész vékony sima gyapjúból készült vászonszerű kendőket, amiket először háromszög alakba hajtunk, vagy még valahogy, aztán ízlés szerint nyakba kötjük. Pont így.
Furán hangozhat, ha azt mondom, nekem ez helyettesíti a csuklyát, és egyfajta védekező mechanizmus. Lehet, hogy ezzel nem vagyok teljesen egyedül, az vagyok, akinek minél több ruha borítja a testét, annál védettebbnek érzi magát a külső hatásoktól, lelkileg is, és testileg is. Ez kicsit abba az időbe is visszanyúlik, amikor még ennek tényleg volt jelentősége is, amikor azért hordtam hosszú ujjú pólót, bő szárú hosszúnadrágot, hogy ne látszódjon az igazi erőm, hiszen most is elég vékony vagyok, mégis... na mindegy a lényeg. A ruha ami rajtam van biztonságérzetet ad, nem érzem magam olyan kiszolgáltatottnak, ennek pedig mentálisan is előnyét látom, vagy legalábbis érzem. A kendőt azért sorolom ide, mert vagy akkor hordom egész nap, ha beteg vagyok, vagy ha nagyon hideg van, vagy pedig ha lelkileg érzem magam rosszul, sebezhetőnek érzem magam. Mivel nem vagyok beteg, hideg sincs, ezért csak a legutóbbi a logikus.

Fura, mivel nem sokkal ezelőtt meg még pont arra voltam ráállva, az volt a késztetésem, hogy új barátokat, ismerősöket szerezzek, vagy esetleg valaki olyat, akivel igazán különlegesek vagyunk egymásnak. Most meg inkább a fülhallgató, kendő jellemző, és távolságtartóbb vagyok mint valaha. Nem is nagyon megyek ki, csak ha muszáj, úgyhogy lehet majd conra el kéne néznem, vagy csak úgy elmászkálni. Azt se bánnám, ha lenne már meló, mert akkor ha tetszik, ha nem, emberekkel találkozok, többnyire sokkal és sokfélével, amit általában szeretek. :)
Eléggé rápánikoltam arra, hogy fogy a pénzem. Jogosan mondjuk, mert nem számíthatok nagyon segítségre sehonnan ha gáz lesz, szóval jó lenne mielőbb visszajelzést kapnom valamelyik melóról.

A Tumblr még mindig sokat segít, hogy valamennyire megőrizzem a kedvem, ez a elittárs meg nagyon durván minden nap két küldött legalább, hogy váltsak prémium tagságot meg ilyenek. XD Letiltottam a francba, nincs értelme így, hogy ha az ember beregel, fizethet folyamatosan mint a hülye és még csak lemondani sem tudja. :D

Sokszor, egyre többször érzem azt, hogy el akarok menni innen. Érdekes, amikor olvasom a különféle horoszkópokat a saját csillagjegyemről, ami a vízöntő egyébként, elég sok mindenben magamra ismerek általában. Szeretem a változatosságot, ez igaz, gyakran átrendezem a szobám (másét is XD), és nem annyira szeretek sokáig egy helyen lenni, de csak akkor, ha érzem, lehetne jobb is. Ezért mindig a jobbra törekszem, de ez nem azt jelenti hogy telhetetlen vagyok, csak azt, hogy ha tudom, hogy lehet jobb, akkor törekszem rá, hogy elérjem. Ezért nem "tűröm meg" az életemben az olyan embereket akik lehúznak ebben, mert én mindig fejlődök és haladok előre, éppen ezért aki lemarad, azt lehagyom és lemarad. :o Szerencsére mondjuk többnyire olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik inkább húznak magukkal (és nem a rossz irányba), és akik mellett tudok fejlődni.
Ha például egy új munkahelyen vagyok, ott is egy-két hónap alatt, mivel mindent beleadok, kiismerek nagyon sok mindent, megtudom mi hogy működik, de úgy fél év múlva már annyira átlátom, hogy bele is unok akár, és nem okoz gondot átmenni másikra, teljesen más típusú munkának nekiállni, vagy valami totál újba, ismeretlenbe belekezdeni, bár szerintem csak természetes, hogy az ember szomjazik az új tudásra, tapasztalatra. ^^
Azt mondjuk soha nem értettem, miért írják, hogy "párkapcsolatban is szabadságra vágyik", talán ez az egyetlen pont, ami nem igaz. XD Eddig az életben mindig akkor éreztem  magam a legjobban, és ezt mások is tudják, talán olyanok is akik épp ezt olvassák, mikor valaki maga mellé kötözött engem.
Igyekszem olyan személynek lenni az életben, akire egy biztos pontként lehet gondolni, akár barátként, akár másként. Valaki, akihez mindig lehet fordulni, a nap bármelyik percében és sosem fog elküldeni, hogy most nem ér rá, hanem meghallgat bármi problémát és segít. Eddig sikerült is megőriznem ezt a szerepet elég sok ember életében, és ha másra nem is, erre legalább büszke vagyok.
Azonban én is ezt keresem másokban, de alig-alig találom. Sajnos az igazság az, hogy hiába vannak nagyon jó barátaim, sokkal nagyobb arányban foglalkoznak magukkal és a saját céljaikkal és érdekeikkel, mint amilyen arányban én foglalkozom mások érzéseivel, problémáival. Ebben nem hasonlítunk.
De volt egy-két ember az életemben, aki olyan volt számomra, mint én annak a maréknyi embernek, akihez mindig fordulhattam, mindig kibeszélhettem magam és bármit elmondhattam és tudtam, hogy értelmes és részletes választ fogok kapni. Jól elvagyok a barátaimmal, de nem lelkizek velük, mert tudom, tapasztalat alapján is, hogy a sok mindenből, ami bennem van, nem sok mindenre tudnának reagálni egy "hát nem tom"-nál többel.
Talán ezért érzem magam kicsit egyedül.
Egy ideig nagyon boldog voltam az életben és akkor tényleg úgy éreztem, hogy maximálisan meg vagyok értve, és megvan a biztos pontom az életben akire mindig számíthatok, és annyira jó érzés volt, mintha biztonságban lettem volna mindentől. Semmi és senki nem tudott ártani nekem és nagyobb erőm volt mindenhez, mint valaha.
Ezért keresek most is egy hasonló érzést, és ezért törekszem mindig arra, hogy valaki olyat ismerjek meg, akit nem csak én kérdezgetek meg mondom neki a dolgokat, hanem tudok vele rendesen beszélgetni. Nagypofájúságnak hangozhat ha azt mondom, hogy nem sok ilyen ember van, de sajnos ezt tapasztalom és kész...

Mostanában ez járul hozzá ahhoz az egészhez, hogy egyedül akarok lenni. Sokszor egész nap csak egyedül vagyok, nem igazán szólok senkihez, csak úgy elvagyok a kis saját dolgaimmal, mert nincs kedvem. Ilyet is találtam. Nem teljesen értem, miért van ez így, de tökre igaz rám. Mégis az lenne a jó, ha újra találnék valakit akivel "együtt lehetek egyedül", mint régen, akinek a társasága mellett érzem magam egésznek. Valakit aki kicsit az ellentétem, de mégsem, aki a harmónia meg az egyensúly kialakítására vágyik az életben és ezt akarja kicsit elérni, aki mondjuk nem annyira kedveli a konfliktusokat és szereti az élet napos oldalát nézni. X3 Az se árt ha kedveli a társas életet mert én is szeretem, ha "van kivel kedvelni". :D Aki nem akar egyedül lenni (mert elég ragaszkodó tudok lenni, sajnos talán néha túlságosan is, és van aki ezt nem kedveli, de nem tehetek róla. :( ), mert nem szeretem az egyedüllétet, és szereti az állandóságot, de nem szürke hétköznapokat akar élni és nem mindennapos átlagemberként akar megöregedni. X3
Vagy csak szimplán érdekli amit mondok.
Már ilyen embert is önmagában nagyon nehéz találni. XD
(Vagy épp találni, csak 10.000 kilométerre lakik tőlem)

Aya-chan jól bevált receptje még mindig mindenre alkalmas. XD Ez pedig a forró zuhany. Fáj a fejed? Forró zuhany! Nem fáj a fejed? Forró zuhany! Fáradt vagy? Forró zuhany! De tényleg mindenre jó. :D Ha rossz kedved van, ha jó kedved van, ha túl aktív vagy, ha túl fáradt vagy, ha beteg vagy, (nekem még egyszer a lázam is levitte, nem vicc), ha szomorú vagy, ha boldog vagy (akkor meg még lehet hogy mással is lehet, az még jobb XD), a forró zuhany mindig segít. Tegnap igénybe vettem és elég jól kitisztította az elmémet és jól éreztem magam utána. :)

Lassan el kéne mennem orvoshoz. Mostanában alig eszek, egy-két szendvics lemegy egy nap, reggel eszek valami apróságot, aztán késő délután pár falatot, meg este későn még egy kicsit.
Ha sokat eszek, és úgy tényleg úgy érzem, hogy na most jóllaktam, utána kb fél órára rá nagyon elkezdek émelyegni, és van hogy órákig tart amíg elmúlik és nem tudok mit csinálni vele, meg a nyelés is néha nehezebb mint szokott. Az a baj, hogy már nem is emlékszem, mihez kéne viszonyítanom... Hogy mihez képest vagyok jól vagy rosszul.
Az meg külön nem túl jó, ha már a barátaim is megjegyzik, hogy lehet jó lenne ha megnézetném magam. Ők ismernek és tudják, hogy milyen a betegségem ezért nem szokták túlreagálni, ezért ha már ők is látják hogy gáz van, akkor tényleg gáz van, úgyhogy valamikor el kéne néznem a dokihoz, nehogy valami komolyabbra forduljon.
Remélem hogy nem fordult már already komolyabbra...

Emlékszem, hogy lett még volna egy-két dolog, amit le akartam írni, de totál elfelejtettem... Na mindegy, egyelőre talán bőven elég ennyi, így is sokat írtam, majd ha eszembe jut még valami, jön a következőben~.
Most megyek sütök valamit és közben hallgatom amire újra rátaláltam.

Mindenkinek szép napot!

... annyi mindenről, annyi téma van bennem, de "nem jön ki". Vagy inkább mondjuk úgy, hogy nem is tudom, mivel kezdjem és hogy fogalmazzam meg pontosan?

Úgy érzem kicsit, hogy ez a bejegyzés egy tőlem megszokott jibba-jabba lesz mindenféle bölcsességgel meg közhellyel, úgyhogy aki nem annyira kíváncsi az ilyesmire, az most váltson csatornát, kicsit unalmas lesz szerintem. XD

Elolvastam a Hobbit című könyvet és nagyon tetszett. :) Mégis hihetetlennek tartom, hogy 3 filmet tudtak csinálni egyetlen könyvből, ami majdnem fele olyan hosszú sincs, mint akár az első kötet a Gyűrűk Urá-ból. Kicsit a film második része csalódás volt a könyv után, sokat változtattak és kissé a könyv és a film minőségének rovására, szerintem.

Munkám az sajnos még mindig nincsen, de ennek az utóbbi pár napban láttam előnyét is. Nagyon sokat találkoztam a barátaimmal, szinte minden nap, és ilyen már régen volt és nagyon örültem neki, már el is felejtettem hogy milyen jó ha az ember sokat tud találkozni az IGAZÁN jó barátaival, nem csak azzal a "fajtával" akivel találkozik az ember, jól érzi magát vele aztán utána felejtsük el egymást egészen addig amíg nem találkozunk újra. XD Sajnálom egy kicsit, hogy nem lehet visszamenni kicsit a múltba, ahogy Tenshi-chan mondta, amikor még mindez egyszerűbb volt és sokkal többet tudtunk találkozni, meg én is úgy általánosságban többet tudtam a barátaimmal lenni, naponta összejárni, erősíteni a barátságainkat. :3 Sokan nem tudják mennyire fontos ez a "bonding" tevékenység, együtt csinálni dolgokat, együtt nevetni, beszélgetni, kirándulni, közel hozza egymáshoz az embereket és legalább úgy érzi az ember, hogy igen, ők elfogadnak olyan idiótának amilyen vagyok és így szeretnek. ^^"

Elfogadásról jut eszembe.
Felnéztem egy társkeresős oldalra. XD Az ilyenekről megoszlanak a vélemények, de hát én mindig az újdonságok híve vagyok, úgyhogy rámentem erre az elittárs izére, mondom hátha találok valakit aki a bulizáson meg az iváson kívül más is érdekel. (Ezzel nem általánosítani akarok csak úgy vettem észre a tapasztalatok alapján hogy a 90% egyáltalán nem is sportol, kirándul, főz, animézik, vagy bármi olyat amit én csinálok, ergo nincs semmi közös bennünk (tudom, én vagyok a fura))
Az oldal maga egész jó, csak hát... XD
Kapom az e-mailt, hogy üzent nekem egy pesti csajszi, 24 éves, mondom OMG O.o
Ez gyors volt, a másik oldalon még rám se néztek soha. Erre nézem... Ha el akarod olvasni, váltsál ilyen-olyan tagságot 1500 forintért!
Aha... XD Képeket nem tudsz megnézni, üzenetet nem tudsz váltani másokkal, ha nincs fizetős tagságod. O.O
Ezmiez? :D
Pedig amúgy jó az oldal, meg szimpatikus hogy összeveti az érdeklődésemet másokéval és csak olyanokat ajánl fel akivel van közös érdeklődésünk, csak hát...
Utánaolvastam, hogy van-e valami kiskapu, de nincs, viszont olvastam létező tagoktól, hogy ki akarták próbálni, hogy akkor egy hónapra befizetik magukat, utána pedig automatikusan vonták a következőt, újra meg újra, úgy, hogy ők nem is akarták, lemondani meg kilépni meg nem tudnak mert valami német székhelyű a cég, a telefonszámuk is, amit nem vesznek fel. XD
Na mondom ez király. :D Jól kitalálták ezt az oldal készítői, gratula nekik, és részvétem azoknak akiket behúztak. O.o De nekem sajnos ez felejtős.
Az elfogadás azért jön ide, mert most már tök jól "feladtam" azt az ideát, hogy nekem meg kéne felelni másoknak, legyen az a társadalom, legyen az emberek csoportja, vagy egy személy. Ismerem a sorsot meg az életet már annyira, hogy tudjam, hogy megint az a "keresem a kulcsot de nem találom" szituáció lesz, tudjátok mikor keresel valamit és csak akkor találod meg, amikor már végképp el is feledkeztél róla. XD
A szeretethiány azért néha nem kellemes, ezt bevallom, és egyszerűen utálok egyedül aludni, ez már így marad azt hiszem...
De majd idővel változnak a dolgok és jön valaki aki elfogad olyannak amilyen vagyok és nem kell a kedvéért változnom és ő is olyan lesz akit én kedvelek. :) Az ember nem változik, mindig ugyanolyan marad, de idővel másképp csinál dolgokat és máshogy áll hozzá dolgokhoz. A lelkünk, a hozzáállásunk, sok kis általános dolog ami minket önmagunkká tesz, az életünk végéig elkísér és ugyanolyan marad. Ez ellen kár küzdeni. :)

Kicsit mostanában (jó pár hónapja) antiszoc vagyok, ezt is tudom, de sajnos nem mindenkinek ugyanolyan könnyű ismerkedni és új embereket megismerni, keresni. A Tumblr őszintén szólva sokat segít. Nem abban, hogy új ismerősöket találjak (ebben is segít kicsit, de sok mindent nem érek el azzal ha a fülöp-szigeteken lesznek barátaim sajnos), inkább csak abban, hogy jó kedvem legyen továbbra is. A sok aranyos kutyákok, sütik, kaják amiket látok, a király/aranyos vagy épp szexi anime képek, meg a sok természetfotó, gyönyörű tájak japánról... Már messziről elkerülöm a darkos posztokat mert azok pillanatok alatt lehúznak ha hagyom hogy abba az irányba klikkelgessek, így ezek a boldog posztok amiket mindig megosztok, nézegetek, állandóan elfogadható szinten tudják tartani a jó kedvem. ^^

Furcsa egyébként, az agyam még most is ragaszkodik egyes emlékekhez és nem enged el csomó mindent, és néha emiatt gondolkodóba esek, de ez végülis szerencsére "semmi súlyos", immár csak mosolyogva eszembe jut pár dolog, elgondolkozok rajtuk, hümmögök egy-kettőt, aztán megyek tovább.

Na megyek vissza a könyveimhez. ^^
(Amit most olvasok: J.R.R. Tolkien : A Szilmarilok  (jobb mint a biblia höhö) )

Kicsit fura érzésem volt nemrég a napokban. A játékban amivel játszunk, egyszer csak belépett egy lány a szövetségünkbe (guild, a könnyebb érthetőség végett a hozzáértőknek), és nagyon rövid idő alatt rájött, hogy ő meg akar ismerni engem. El is kezdtünk ismerkedni, és szimpatikusnak találtam. További fejlemények nem nagyon voltak, nem is lesznek valószínűleg, meg most nem is ez a lényeg, csak azt akartam ezzel kapcsolatban mondani, hogy ugyanolyan érzés kerített hatalmába, mint mikor 1-2 hónapja közel kerültem valakihez és kicsit jobban megismertem és egyúttal engedtem magam megismerni, és ez az érzés az volt, hogy:
"Őő, oké, most hogy ismerjük egymást, hogyan tovább?" O.o
Hamar rájöttem, hogy igen; Elfelejtettem, hogy is kell ezt. XD  Mulatságosnak találtam, ahogy mondtam magamnak:
Hú várjál, hogy is kell ezt? Igen-igen, megismertem, mondtam neki pár dolgot magamról, kérdeztem őróla is, én is tudok már egy-két dolgot... Őőőő, mi is a következő? :D
Tulajdonképpen némi kis nosztalgia kúszott a történetbe, konkrétan olyan formában, hogy belegondoltam: Hogyan is szoktam meghódítani valakit?

Azt tudni kell rólam, hogy soha nem akarok "birtokolni" valakit, vagy meggyőzni erről-arról. Én az a fajta vagyok, aki inkább próbál a másikra olyan hatással lenni, hogy a kiszemelt illető akarjon mindig többet azon tettek hatására, amiket én teszek és nem feltétlenül számítanának nyomulásnak.
Egy kis rajz amit neki csináltam, vagy csak egy kedves gesztus, egy cukorka amit "csak úgy" adok, kis apróságok amik a figyelem jelei, de semmi olyan dolog ami konkrét kérés vagy akár követelés lenne. Csak kis finom gesztusok, és ezeket szépen fokozni szoktam, egyre komolyabb dolgokká, és egyúttal ha jól mennek a dolgok, egyre jobban meg is ismerjük egymást. Ezért szokott az lenni, hogy annak ellenére, hogy én is tervezek közelebb kerülni a másikhoz, mégis ő teszi meg a következő lépést, mert én nyitott kaput tartok, úgymond "előkészítem a terepet" (vagy csapdát állítok? :D Mondjuk ahogy akarjuk).
Tehát lényegében nem csinálok semmit de közben mégis nagyon sok mindent teszek, ezt szeretem tenni.

Kicsit mulatságos volt visszaemlékezni ezekre a dolgokra, és keserédes is, ahogy magamban mosolyogva felötlöttek ezek bennem, és próbáltam magam meggyőzni hogy: Igen, igen, vissza kell térnem az ilyen dolgokhoz is, és újra megpróbálni, újra felépíteni szép apránként valamit.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok ötlöttek a fejembe, de valahogy (nem a depizés vagy a lelkesedés hiánya miatt) mindig elvetettem a további kezdeményezéseket vagy tetteket. Miért?
Mondanám, hogy magam sem tudom, de szerintem hazudnék.
Mostanában sikerült elfogadnom olyannak magamat amilyen vagyok. Végre sikerült egy kis önbizalmat és lelkesedést kiépítenem magamban azt hiszem, és élvezni amit csinálok, és örömmel tenni azokat az egyszerű, mások által és általam is unalmasnak nevezhető tevékenységeket amiket napi szinten elvégzek. Ez úgy történt, hogy egyszerűen csak elhatároztam magamban, hogy NA, most már akkor elég legyen. e foglalkozzak annyira azzal, hogy ki az aki szeret meg nem szeret meg kinek járok a kedvében, kicsit legyek megelégedve magammal már, és fejlesszem, javítsam magam, ne mások kedvéért, csak úgy, saját magam miatt, úgy általánosságan, hogy jó legyek. Megint sikerül azt az utat járnom amit régen ; fejlesztem magam, egyre jobb leszek, és majd egyszer valakinek az útja keresztezi az enyémet, egy olyan valakié, akinek meg pont az jön majd be, akivé én éppen válok. :3

Szerintem istenkirály a Free! második évadja. Most kezdődnek igazán a konfliktusok (és lassan vége is az évadnak, GG -.-'), és nagyon érdekesnek találom, hogy egyre jobban kibontakozik a karakterek személyisége és egyre több dolgot tudunk meg róluk. *SPOILER ALERT* Nagyon érdekesnek találtam pl hogy a legutóbbi részben Haru mit mondott arról, hogy neki nincsenek konkrét céljai, meg álmai, és látszott rajta, hogy nem akarja, hogy az emberek bármit elvárjanak tőle és csak megfeleljen mindenkinek. Magamra emlékeztetett egy kicsit ebben, valaki aki nem akarja elkötelezni magát valami konkrét dologban annyira, és nem akarja előre megtervezni minden lépését, csak csinálni azt amit szeret...

Ha már elköteleződésnél tartunk; Elvesztettem a munkahelyem! ^^" Ehh...
Felhívtak pénteken a diákszövetkezetből ugyanis, hogy a cég, aminél dolgozom, már hónapok óta nem fizeti feléjük az én fizetésemet, és ennek következtében már akkora tartozást halmoztak fel náluk, hogy felbontják velük a szerződést, és a szeptemberi hónapban már nem dolgozhatok rajtuk keresztül ott.
Na most. Egyrészt tök rendes tőlük hogy szóltak, és az is, hogy kifizették nekem az eddig hónapokat. Másrészt, elég szemét a cégtől, hogy erről nekem nem is nagyon szóltak, de még most sem, csak annyit tettek, hogy szó nélkül levettek a két projektről amin eredetileg én dolgoztam, legjobb hatékonysággal az egész csapatban (ezért is adták nekem a két projektet, mert tudták hogy egyedül jobban elvégzem, mint két másik ember együtt.). Ez egy elég sunyi dolog.
Én is észrevettem mivel nem vagyok vak, hogy a cégtől folyamatosan mennek el emberek, olyanok is akik már több éve ott dolgoznak, illetve hogy amikor odamentem, mintegy 6-7 diákmunkás is volt, most pedig én vagyok az egyetlen.
A lényeg:  1. Most nincs munkám, ergo minden egyes itthon töltött órával fogy az a kevés pénzem is ami van.
2. Kezdődik a suli így találnom kell gyorsan egy másik munkahelyet, ahol rugalmasan tudok dolgozni mert a tárgyamat ami nem lett meg, újra végig akarom járni ebben a félévben.
3. Te leszel a párom.
4. Észnél légy
5.-vös Lóránt Tudományegyetem

Szóval mondhatom megint rózsás a helyzet. :) Nem mondom hogy annyira nagyon bánom, hogy ezt a helyet ott kell hagynom, őszintén szólva a szellemi munkákat elve kevésbé kedvelem mint a fizikaiakat, még akkor is ha talán kicsit többet keres, és nem igazán szeretem eleve a telefonos munkákat, akarva-akaratlanul rájukstresszelek kicsit. A másik meg hogy nem is nagyon szeretek egy helyen dolgozni nagyon sokáig, elég sok helyen megfordultam eddig is, és örültem hogy mindig tudtam valami újabb, változatos dolgot csinálni, aztán megint valami mást. Egyedül a párkapcsolatban keresem az állandóságot, de bezzeg abban nem találom. :D
Ez a karma. XD

Szóval jah, ez van. Szurkoljatok, hogy ne kerüljek 1-2 hónapon belül az utcára és legyen mit ennem, nem szeretnék megint hetekig zacskós levesen élni mint évekkel ezelőtt mikor lázasan jártam sulia meg melóba és estem haza a jéghideg lakásba. :D

Szép napot mindenkinek, és minden jót!

Kb két napot töltöttem csak el takarítással amíg itthon voltam.

Én nem akarok senkit minősíteni vagy ítélkezni dee... Hát őszintén szólva jó hülye vagyok hogy azt mertem mondani amikor otthon voltam az albiban, hogy rendetlenség meg kosz van... XD
Csak azt nem értem, hogy ilyen szintű kupiban meg koszban hogyan tud valaki mindennapi életet élni. Mikor bármit le akar tenni az ember az asztalra, másik három dolgot kell odébb tenni, ahhoz hogy megtegye. Szóval neki is álltam rendet rakni, gondoltam kezdem a konyhával, meg a mosogatással. Na most ahhoz hogy eljussak addig, hogy egyáltalán nekiállhassak mosogatni, kb 2-2,5 órán keresztül pakoltam, szemetet szedtem, rendet raktam, port töröltem, pultot takarítottam. Aztán utána mosogattam, akkor ahol a százezerféle mosogatnivaló volt, azt a részét is kezelésbe vettem a konyhának... Hát elég durva volt. :D

Leginkább az volt még kemény, hogy még ki sem nyitottam a hűtőt, de már 4 féle romlott kaját összeszedtem. x_X
De legalább találtam egy pár csokit, kekszet meg apróságot, amik már évek óta ott vannak és talán nem enné meg senki csak én, úgyhogy azokat eltettem, ahelyett hogy kidobnám. XD
Aztán kitakarítottam a hűtőt is, kiszedtem onnan is a romlott kajákat amik már nem tudom mennyi ideje ott vannak, talán már régebb óta mint mikor legutoljára otthon jártam, márpedig az is elég régen volt...
A bontatlan kefirek, tejfölök szavatosságát meg sem mertem nézni, azokat csak ott hagytam... Még kb tavaly óta ott lehetnek. XD

Utána meg már egyszerűbb dolgom volt, csak a lakás többi részén elpakoltam az asztalról mindent a helyére, port töröltem, ágyat megcsináltam, pokrócokat, törölközőket hajtogattam, helyükre tettem, stb. stb. Akkor már volt olyan állapotban a lakás hogy azt mondjam, oké most már bejöhet valaki egyáltalán, anélkül hogy én szégyelljem magam. XD
A porszívózást, felmosást már másnapra hagytam, így legalább mikor eljöttem, szépen pikk pakk rendben hagytam ott mindent. X3 Bár biztos vagyok benne hogy ha anyám felhív úgyis csak a lecseszést fogom kapni, nem a köszönöm-öt, még nem tudom miért, de valami ezt súgja. De Akai-nak is megmondtam, hogy akkor Arzén-san módjára fogom és leteszem. XD

Nem tom, most már úgy nagyon nem érdekelnek az ilyen dolgok, inkább azt csinálom amit akarok. Most hogy frankón sikerült elfogadni aki vagyok és elhitetni magammal azt, hogy jó vagyok úgy ahogy vagyok, nem kell megfelelnem senkinek, és csak éljem az életemet úgy ahogy szeretném és ne támaszkodjak senkire (vagy legalábbis ne annyira, hiszen a közeli barátaim itt vannak nekem), így már sokkal kevesebb dolgon aggódom, sokkal lazább és sokkal boldogabb, vidámabb is vagyok.
Sajnos egy kicsit ez azt a következményt is maga után vonta, hogy kicsit ridegebb vagyok az emberekkel, legalábbis azokkal akik nem az említett baráti körbe tartoznak. Ez azt jelenti hogy most már nem haverozok annyi mindenkivel meg annyira nem befolyásol az amit nekem mondanak, "nem tartom olyan nagyra", mint régen, nem veszem magamra. Felfogtam, rájöttem, hogy az emberek többsége aki körülvesz, nem vesz komolyan, és nincs rám szüksége igazán, így inkább azokkal foglalkozok, akiknek tudom, hogy szükségük van rám és szeretnek. :) Ez bőven elég, és nem pazarolok energiát hogy kétségbeesetten keressek olyanokat "akiknek megfelelek", aki nem fogad el úgy ahogy vagyok és nem érdeklődik felőlem, annak nem is vagyok elég fontos ahhoz, hogy az élete része legyek, és kész. ^^


Ja és ma levettem kicsit a nyakláncomat, mert kezdett kioldódni a csomó. Kb 5 éve van rajtam folyamatosan, egy nap szünet nélkül, olyan érzés volt levenni nagyjából, mint mikor egy tűt kihúznak egy érből, vagy egy szálkát kihúzol a kezedből ami már hosszú ideje ott van. O_o Annyi különbséggel, hogy ezt úgy értem, hogy az a kellemes, ha rajtam van. XD
Mondjuk nehéz megérteni, de ha olyan hasonlattal élek, hogy a bilincs biztonságot ad, az úgy oké? XD
Nem. OwO
Illetve legtöbbeknek nem. X3

Vannak visszatérő álmaitok?

Valószínűleg mindenkinek vannak, legalább egyet biztosan tud mondani mindenki, aki ezt olvassa. Van akinek több is, talán én három-négyet is tudnék említeni. Van amelyik már egész kis koromtól vissza-visszatér, van hogy csak 3-4 évente látom újra, aztán kicsit homályba merül, amíg újra meg nem látom álmomban.  Nem megyek bele milyenek, java részüknek értelme, következménye, valóságalapja nincsen, egyúttal van amelyik szép, van amelyik ijesztő, van amelyik szomorú, és van amelyik rejtélyes.
Én most az utolsó kategóriából szeretnék kiemelni egyet.

Ez a visszatérő álmom talán az egyik "legfiatalabb", mert talán először 16 éves koromban láttam, akkor is csak egy kis szeletét. Elsőre természetesen nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hiszen nem tudtam hogy majd visszatér. Aztán mikor másodszor jött, már tovább tartott (vagy csak többet jegyeztem meg belőle, mert visszatérő volt), és próbáltam is utána megjegyezni belőle többet, kielemezni, jelentést keresni neki.
Leírom.

Az álom úgy indul, hogy egyből az akcióba csatlakozok be. Érzem, hogy én vagyok az, aki a főszereplő, érzem a körülményeket és "a saját szememmel látok". Nagyon "gyűrűkurás" a szituáció, egy nagy nyílt füves pusztát képzeljetek el, dombokkal, egyik oldalon erdő, a másik oldalon egy város, fallal körbevéve, köztük terül el a síkság, ahol pedig két erő csap össze. A két faj nem ismert a számomra, de leginkább úgy tűnik hogy a város sima, emberi építésű, középkori kinézetű város, és akik védik is sima, páncélos lovagok, gyalogosok, íjászok, lándzsások, kőhajítógépek, és így tovább. A másik, támadó fél szintén emberszerű faj, nem páncélt hanem érdekes ruhákat hordanak, több íjász van mint kardos katona, de legtöbbjük fegyvertelen. Kézzel küzdenek, és furcsa varázslatokat használnak közelharc közben, kardokat kapnak el kézzel és törnek ketté, harcművészetekre hasonlító mozdulatokkal horpasztanak be páncélokat, némelyik harcos kezei vagy teste furcsa, világító anyaggá változnak, amivel égetnek, fagyasztanak, vagy épp a levegőbe repítenek harcosokat.  Alakra és mozgásra ilyen tünde-szerűek voltak de "normálabb" kinézetűek, nem olyan pálcika-vékonyak mint amilyennek a tündék általában megjelennek, szóval harcos kinézetük volt. Na mindegy, a lényeg, hogy nekik nem voltak páncéljaik, kőhajítóik, viszont két dolguk volt a varázslaton kívül ami az embereknek nem, sárkányaik illetve sasaik, akiket megültek.
Volt, mikor csak eddig álmodtam az egészet, és úgy ért véget, hogy belülről láttam magam, hogy én is egy vagyok a támadók közül, és egy sárkányon ülök, a bal kezemben egy hosszú, enyhén ívelt kardot fogok és tartok ki merőlegesen oldalra, miközben az alattam ülő sárkány gyeplőjét markolom és enyhe szögben lefelé zuhanok.
Csatazajt, kiáltásokat, robbanásokat hallottam, de nagyjából teljesen elnyomta a szél ami a repülés miatt fújt szembe velem. Hideg levegőt éreztem, tél eleje lehetett, de hó még nem volt.

Aztán volt éjszaka, mikor azt is láttam, hogy nézek ki, kívülről figyeltem magam ahogy rezzenéstelen arccal zuhanok, szinte mozdulatlanul. Szürkés ruha volt rajtam, némi ezüst díszítéssel és mintákkal, vastag, fekete feszes bőrkesztyű és nyakvédő, fekete csizma, hátamon kardtok, a kezeimen és a lábaimon pedig furcsa, ezüstszínű láncok tekeredtek. A hajam hosszú volt, még hosszabb mint akkor amikor való életben a derekamig ért, és szürkésfehér színe volt. Az arcom kicsit más elrendezésű volt, de nagyon hasonlított a "mostanira", kicsit szűkebb vágású szemeim voltak és kevésbé határozott szemöldököm, illetve egy kicsit keskenyebb és hegyesebb orrom és vékonyabb ajkaim. Ezeken kívül nagyjából ugyanúgy néztem ki mint most, testfelépítés-ügyileg is, éppen ezért volt olyan furcsa érzésem végig az álomban, hogy igen, ez tényleg én vagyok, de ami még inkább furcsa volt hogy úgy éreztem hogy az a lélek ami bennem van az álomban, megegyezik azzal ami a valóságban is bennem van...
Ezt nem tudom jobban elmagyarázni, aki ismer eléggé,csak az érti.
Megegyezett a felépítése, az érzések, a reakciók, az észlelés... Furcsa volt, mert tényleg úgy éreztem, hogy az ott tényleg ÉN vagyok, csak régebben. Sokkal régebben, vagy sokkal később, máshol, másmikor, annyira máshol, hogy nem csak a helyszín, hanem a világ különbözik. Maradjunk annyiban, hogy a sík.

Igazán sajnálom hogy mindig ezzel dobálózok, de megint ezt kell hogy mondjam, hogy: Aki igazán ismer, az tudja, hogy miféle "hitem", vagy "vallásom" van ezzel kapcsolatban. Bár egyiknek sem nevezném úgy igazán, inkább nevezném teóriák, számítások, tapasztalatok következtetések összességének.
Inkább nem is megyek bele, de a lényeges részlet belőle: Mindenkinek és mindennek van más ideje, helye, és állapota. Attól még hogy te most az vagy aki vagy, nem biztos, hogy mindig is az voltál csak akiről most tudsz, és nem tudhatod, "mi leszel még", vagy éppen hogy nincs-e "még egy belőled" éppen akkor, amikor ezeket a sorokat olvasod, csak egy egészen más időben és térben, testben... És egyébként nem kimondottan hiszek a lélekvándorlás elméletében, legalábbis "abban a fajtában", amit milliók hisznek és vallanak... Hiszen az túl általános, korlátolt, és "szabályokkal" teli, ami megmondja neked hogy ez és ez így meg így van. Ez persze természetes, az ember mindent meg akar mondani az embertársainak hogy hogyan tegyen, még azt is, hogy miben hogyan higgyen, csak azért hogy fenntartsa az illúziót, hogy ő irányítja azt, vagy valamivel felsőbbrendű, mint a többi ember (pl pápa, vagy bármilyen más vallási vezető). Na de eltérek a tárgytól.

A lényeg: Éreztem, hogy az ott az én testem és lelkem, csak más időben, térben, és más körülmények között.
Az álomban nem mindig láttam egyben, hogy mi történik, volt hogy csak egy kisebb részletet láttam mielőtt felébredtem, majd valamikor máskor egy hosszabbat, vagy "ismétlést". A végeredményt a kis részletekből, részekből raktam össze. Éppen az történt az álomban, azok akik a sasokon, illetve sárkányokon repültek, rohamosan fogyatkoztak. Az emberek táborában hatalmas dárda/nyílvető gépek lőttek rájuk, és hiába voltak gyorsak és erősek, időről időre, egyre gyakrabban el-eltaláltak egy lovast. A sasokat úgy képzeljétek el pont, mint a Gyűrűk Ura filmekben, elég nagyok voltak hogy egy ember méretű lovas simán megülje, a sárkányok viszont érdekes módon kisebbek voltak mint a "normál" sárkányok (ne kérdezd XD), akkorák voltak nagyjából mint a sasok, kicsit nagyobb szárnyakkal, és természetesen hosszú nyakkal és farokkal. Le-lecsaptak az ellenségre, tömegével kaptak fel katonákat karmokkal, csőrökkel, fogakkal hogy összeroppantsák vagy csak a magasból lehajítsák őket.
Ahogy körülnéztem és láttam hogy azok akikkel együtt harcolok, elesnek és az ellenség kaszaboló sorai közé zuhannak, úgy fordultam az ellenség felé és kezdtem el ereszkedni. Valahogy esélytelenség volt a szívemben, eltökéltség és valami vakbuzgó düh, mert védekezés nélkül, a kardot oldalra tartva száguldottam lefelé. Mellettem suhogtak a nyílvesszők és dárdák, de nem érdekelt, tartottam a sebességet és a szöget.
Aztán azt láttam, hogy az egyik dárda a sárkányom szárnyát átlyukasztva továbbszáll a levegőben, élénkpiros vér száll a levegőben, majd egyszerre több dárda találja el újra, átlyukasztva a mellkasát, hasát... És nekem ugyanannyira fájt, és belém hasított a félelem, hogy most meghalunk. Aztán leestem a sárkányról ahogy ő átfordult, és együtt kezdtünk el zuhanni. Abban a pillanatban engem is eltalált egy dárda a mellkasomon, szinte teljesen átszúrva az egész testemet. Furcsa, bizsergető érzés volt, olyan mint amilyet akkor éreztem eddig a való életben, amikor a legnagyobb, legkomolyabb sérüléseimet szenvedtem el. Mikor szórakozottan bámulod a tátongó sebed, vagy a mozdulatlanul csüngő karod és tudod hogy csak azért nem szakítja még szét a fejed a fájdalom mert az akkora a sérülés hogy az endorfin azonnal szétterjedt a testedben, mint egy érzéstelenítő drog ami megakadályozza, hogy elájulj, és telepumpálja a szíved adrenalinnal, hogy felkészüljön a tested a fájdalom elviselésére... Csend a vihar előtt.
Félig álmodva az álomban zuhantam lefelé, szórakozottan nézve a belőlem kiálló dárdát, és ahogy egyre inkább eljutott a tudatomig, hogy már nem tudok lélegezni és hamarosan a szívem is megáll, váltott át az arckifejezésem is a sokkos állapotban levő csodálkozással vegyes ijedt, félelmetes, pánikkal teli formába. Aki elég animét nézett, az talán tudja miről beszélek, de itt van (kb fél óráig kerestem mire találtam egy megfelelő képet ami jól szemlélteti nagyjából XD).
Aztán ilyenkor már késő, láttam ahogy elsötétül minden, és csak úgy simán, akár egy normál ember akinek megszűnik a pulzusa, meghaltam. Aztán pedig felébredtem, hiszen mikor meghalunk álmunkban, mindig felébredünk, ha mi vagyunk a főszereplők (habár Freud szerint az álom minden szereplője maga az álmodó, de ebbe most ne menjünk bele XD).

Ami nagyon furcsa ezzel az álommal kapcsolatban, az a következő. Nemrégiben (ami azt jelenti hogy tavaly, vagy tavalyelőtt XD) kezdtem el olvasni Cristopher Paolini: Eragon című könyvsorozatát. Négy fejezetből álló könyv, egyenként kb. 6-700 oldalas könyvek, és nemrégiben fejeztem be a harmadik könyvet. Nagyon megfogott már az elejétől fogva, mert ebben is vannak sárkányok, és kicsit elámultam mikor kiderült a számomra, hogy a történet a sárkánylovasok körül forog, most nem megyek bele a történetbe, de nagyon jó egyébként. X3 Nagyon letehetetlen könyvek voltak ezek eddig is a számomra, néha olyan izgalmas volt és úgy magába szippantott, hogy simán elfelejtettem leszállni a villamosról, metróról, (ez többször is előfordult XD) illetve volt hogy még a vér is kiment a kezemből-lábamból, mint mikor az ember a való életben egy öt méteres ugráshoz készülődik és tudja hogy meg fogja csinálni. X3 (akik nem parkouroznak gondoljanak nagyon durva vizsgadrukkra, vagy horrorfilmre :D). Másrészt nagyon nagyon tetszik az ami a sárkányokat és lovasaikat összekötő kötelék, ahogy az érzéseket és gondolatokat, mint ahogyan a testüket is egyként kezelik, egymással szorosan összefonódó tudattal rendelkeznek, és nagyon tetszett a szeretet ami Eragon és a sárkánya, Saphira között áramlik. :3
Aztán a harmadik részben volt egy jelenet, amit hüledezve olvastam el, nagyon nagyon komoly volt, és kísértetiesen emlékeztetett erre a visszatérő álomra, és ahogy olvastam, folyamatosan tértek vissza belém az ezzel kapcsolatos emlékek és a jelenet minden kis részlete amit az álomban láttam. O.o
Elég durva volt, beillesztem ide, hogy lássátok.
Vigyázat, spoiler alert. :D
Aki el szeretné olvasni a könyvet és nem szeretné hogy egy kicsi részletet előre lásson belőle, az ne olvassa el ezt! Tenshi-chan, ha ezt olvasod, hagyd ki ha még nem olvastad el a harmadik könyvet! :D

"Fentről újabb fémes kondulás hallatszott, és Glaedr mellett lezuhant Naegling. Az aranykard villogott esés közben. A félelem hideg karma először mart bele az arany sárkányba. Oromis szó-akarat-energiájának zömét Naegling tárolta, és a védő varázslatok is a pengéhez voltak kötve. Naegling nélkül Oromis védtelen.
Glaedr nekifeszült Galbatorix varázslatának, teljes erejéből harcolt a szabadulásért, ám nem menekülhetett. És éppen mikor a tünde kezdett volna magához térni, Glaedr érezte, hogy Zar'roc válltól keresztcsontig végighasítja Oromist. Glaedr üvöltött.
Úgy üvöltött, mint Oromis annak idején, amikor ő elveszítette a lábát.
Ellenállhatatlan erő feszült Glaedrban. Nem is fontolgatta, hogy lehetséges-e, csak ellökte Tövist és Murtaghot a belőle kirobbanó varázslattal, elfújta őket, mint szél a levelet, azután testéhez szorította szárnyait, és zuhanórepülésben indult GiVeadba. Ha elég gyorsan odaér, Islanzadí és igemondói megmenthetik Oromist! De túl messze volt a város. Oromis tudata sápadt... halványult... elenyészett.
Döntötte az erejét Oromis roncsolt testébe, igyekezett életben tartani, amíg földet érnek. De akármennyi energiát adott neki, nem állíthatta el a vérzést, a rettenetes vérzést!
"Glaedr... engedj el", mormolta az elméjében Oromis.
Egy perc múlva még gyöngébb hangon susogta: "Ne gyászolj."
És aztán Glaedr életének társa eltávozott a semmibe.
Elment.
Elment!
ELMENT!
Feketeség. Üresség.
Glaedr egyedül volt.
Bíbor köd ereszkedett a világra, egyszerre lüktetett a sárkány szívverésével. Kitárta szárnyait, visszakanyarodott oda, ahonnan jött, kereste Tövist és Murtaghot. Nem engedi, hogy elmeneküljenek; utoléri őket, összemarcangolja őket, és addig égeti őket, amíg kiírtja őket a világból!
Meglátta a lecsapó vörös-gébics-sárkányt. Felüvöltött gyászában, és megkettőzte sebességét. Az utolsó pillanatban a vörös sárkány hirtelen kitért, hogy oldalba kapja, de nem volt elég fürge, hogy kitérjen Glaedr elől, aki rávetődött, és háromlábnyit leharapott a vörös sárkány farkából. A csonkból véres szökőkút lövellt. Kínjában vonítva vergődött arrébb a vörös sárkány, és bevágódott Glaedr mögé. Glaedr fordulni kezdett, hogy szemben legyenek, ám a kisebbik sárkány túlságosan gyors volt, túlságosan ügyes. Glaedr szúró fájdalmat érzett a nyakszirtjén. A világ villant egyet, aztán kihunyt.
Hol volt?
Egyedül volt.
Egyedül volt, sötétben volt.
Egyedül volt, sötétben volt, nem mozoghatott, nem láthatott."

Ez a jelenet sokkolt. O.o Nyilván azért is, mert rendelkezem a háttérinformációval, a történettel, az eseményekkel amik ezt megelőzték, ezért sokkal nagyobb a hatás, de még pluszba jött a párhuzam is. Furcsa érzés volt mikor ezt elolvastam.
Olyan... "Igen, valami ilyesmi történhetett." Furcsa ezt mondani de egyfajta elégedettség töltött el, olyan elégedettség ami azt mondta bennem hogy "Végre teljesen el tudom képzelni mi történt."
Kicsit furcsán éreztem magam ettől, mert emellett nagyon szomorú volt, és kicsit olyan volt, mint mikor az embert szembesítik a valósággal és rájön, hogy az sokkal kevésbé fényes és szenzációs, mint amit elképzelt.
Nem is tudom pontosan megfogalmazni, de az jutott eszembe, amit a cím is írt...

Hát így ért véget...

Hogy mi, hol, ki, és mikor... Ezt talán senki nem tudja és nem is fogja soha. :)

Tegnap este nagyon fura álmom volt. Azért ez a bejegyzés címe, mert olyan volt, mintha egy filmet néztem volna. Egy izgalmas akció-misztériumfilmet, legalábbis a műfaját így tudnám meghatározni. :D

Úgy kezdődött, hogy minden szürke volt. Szürkében láttam mindent, és nem kívülről, hanem belülről, a "főszereplő" szemeivel láttam a világot. Valami nagy, tágas szobában ébredt, egy modern berendezésű, letisztult, tiszta belső térrel, olyasmi szoba volt mint amilyet én akarnék magamnak. Semmi nyitott polc, inkább szekrények, szögletes formák, minden a helyén, de minden szürke volt,  kint és bent is, és hangok helyett csak halk sistergés-búgás hallatszott.

Nem írok le mindent annyira részletesen mert nagyon hosszú volt, de a lényeget megpróbálom érthetően összefoglalni. A történet szerint a csávó "akiben ébredtem", kiszaladt az utcára, de nem volt egy élő ember sem az utcán, de a kocsik maguktól mentek, ajtók nyíltak és záródtak, mintha szellemek mozgattak volna mindent. Ekkor már kívülről láttam mindent, és azt gondoltam, ez a férfi valami olyan síkon van ahol csak az embereket nem látja, akik azonban körülötte vannak és őt nem látják, de nem tudnak egymással kontaktusba se lépni.
Mikor a férfi eléggé kigondolkozta magát és kipánikolta magát hogy most mi van és hogy jut vissza, hirtelen újra felébredt, ugyanabban a szobában, de ekkor már a mi síkunkon. Felpattant és kiment az erkélyre, és onnan átlátott egy nagyobb, magasan fekvő családi házra, ahol pedig egy fiatal, szép nő játszott a kislányával.
A pali felismerte és lement, majd átszaladt hozzájuk, a nő pedig beengedte és megkérdezte mit szeretne.

Idegenek voltak egymásnak, de a férfi elkezdett erősködni, hogy ő ismeri mindkettejüket, sőt, azt állította, hogy a nő a felesége, és a kislány az ő közös lányuk. A nő ezt nem hitte el, illetve nem akarta, de közben a férfinek beismerte, hogy belül érzi, hogy ez tényleg így van, de nem érti hogy hogyan, meg hogy miért nem ismerik egymást mégsem (wtf), és mindketten ott álltak és gondolkoztak hogy akkor most mi van, miért nincsenek közös emlékeik, de tudnak mégis arról, hogy kellene hogy legyenek.
Aztán együtt kitalálták hogy akkor valahogy a jövőben valaki vagy valami módosíthatta a múltat vagy az ő emlékeiket és átcsapott az egész hirtelen ilyen előre kell néznünk az időben hogy megakadályozzuk azt hogy valaki megváltoztassa a múltat történetbe. XD
Ennek a trükkje csak az, amit én kívülállóként tudtam és gondoltam hogy ez lesz, hogy ha valaki a jövőben vagy a múltban turkál hogy megváltoztasson valamit, csupán azt éri el, aminek az ellenkezőjét akarja elérni, hiszen pont azért fog aztán úgy történni, mert ő meg akarta próbálni megakadályozni, és ez egy ördögi körben bezárul és ugyanahhoz az eredményhez, vagy rosszabbhoz minden lehetséges útvesztő végén visszatalál az illető aki meg akarja változtatni a múltat, vagy a jövőt, az eredmény mindig ugyanaz lesz.
Történt sok minden ezzel a két emberrel ahogy próbálták kideríteni hogy ki és miért csinálta ezt, vagy miért történtek így a dolgok, a lényeg, hogy a végén kitaláltak valami olyan megoldást (most jön a weird rész), hogy találkoztak egy pikminnel ( Ez ebből a játékból van egyébként, ezek a pikminek XD) aki egy varázsló volt, volt szakálla, és fehér volt, és megkérték őt hogy találjon ki valamit, ő pedig elvarázsolta őket hogy olyan picik legyenek mint egy pikmin, ilyen fél centisek lettek, és egy nagyon pici házban éltek, ahol tök boldogan elvoltak hárman, de mindig ha kellett valami, pl bevásárolni, és mondjuk a férj kilépett az ajtón, megint nagy lett, amikor meg vissza akart menni a házba, megint összement. XD
És ez a pici ház meg abban a szobában volt az asztalon, ahol az elején a főhősünk felébredt. :D
Aztán voltak még bonyodalmak abból, hogy akkor a másik házból áthoztak dolgokat és berendezték a kis házat, meg pakolásztak meg ilyenek, meg volt hogy valami állat bejött, erre már nem emlékszem annyira, aztán felébredtem. XD

Elég érdekes volt, ahogy az elejéből ilyen misztikus nyomozósból átcsapott ilyen happy-go lucky hangulatba, pár random hülyeséggel, de valamiért mély nyomott hagyott bennem, de leginkább csak az eleje, kár hogy az álmokra nem emlékszünk pontosan csak ha szinte azonnal leírjuk őket, így nem tudom megosztani mi volt még az elején ami olyan nagyon érdekes volt. :) Mindenesetre jót mosolyogtam így egyben az egészen, vicces dolgokat tud összehozni az agy. :D

Van még egy érdekes dolog, ami pedig egy visszatérő álmomhoz kapcsolódik és most vált nagyon érdekessé... azt leírom szerintem most, de egy másik bejegyzésben. :)

Eléggé hogyismondjam a helyzet. Tulajdonképpen úgy tudnám megfogalmazni, hogy semmilyen.

A héten többször is fellátogattam a blogra, és igen, mindig eszembe jutott, hogy na, most írni kéne valamit erről, meg arról amit érzek... Aztán miután két három percig néztem a villogó kurzort a fehér felület előtt amit karakterekkel szeretnék megtölteni, újra meg újra bezártam, és ott hagytam a lapot.
Szerettem volna írni, de úgy érzem, megint csak panaszkodni tudnék. Ami részben annyira nem zavar mert ez úgyis egy ilyen "rinyablog", vagy legalábbis kicsit az utóbbi időben azzá vált, másrészt pedig mikor ezt a blogot írom, nem nagyon érdekel, hogy kik azok akik olvassák. Tudatomban benne van, tudom, hogy kik olvashatják ezeket a sorokat a gép előtt, de nem hat meg különösebben, ezért írok le őszintén mindent ami bennem van. Nem tehetek róla, hogy most ez van bennem, nem én választottam... Úgyhogy sajnálom, de csak ilyen bejegyzést tudok most írni, mert ha azt írom le ami bennem van, márpedig azt akarom, sehogyan sem fogok tudni belőle semmi vidámat meg pozitívat kikerekíteni, ha egyszer nincs miből. Eminem egyik dalszövege jut eszembe:

"It's like my mother always told me;
[Eminem Impersonates His Mom]
Rana Rana Rana Rana Rana Rana Rana Rana Rana Rana,
and codeine and goddamit, you little motherfucker
If you aint got nothin' nice to say then don't say nothin'!!!

Uh...
Fuck that shit, bitch, eat a motherfuckin' dick
Chew on a prick, and lick a million motherfuckin' cocks per second
I'd rather put out a motherfucking gospel record!!!"

Ez a rész XD

Már hogy az jut erről eszembe, hogy ha mást nem tudok csinálni csak rinyálni, akkor miért nem fogom be, nem? XD Hát csak azért mert ez az én blogom, meg úgy döntöttem, mégsem privátban írom le mert úgy nem vicces. OwO Úgyis csak az olvassa aki akarja.

Sokat olvasok mostanában.
Nagyon sokat.
Megvan az ebook olvasóm, és azóta szinte le sem teszem, múlt héten kaptam meg de már 80%-ot befaltam egy 700 oldalas könyvből. És van még vagy 7000 könyvem, úgyhogy elleszek. :D Ami aggaszt az csak az, hogy hogyan repül az idő körülöttem, de erre egy kicsikét később térjünk vissza.
Szóval végre olvashatok újra és belemerülhetek a történetekbe és nem agyalással töltöm el az egész napot vagy kockulással.
Ahogy Tenshi-chan írta nekem:
"Tudod, nekem sokáig a könyvek voltak a lelkitársaim.*.*"Igen, tudom... De valahogy nekem mégis szükségem van valakire aki hús-vér lelkitárs, hehe. :) Ez olyan, mint mikor az ember nem tudja még, hogy a csoki finom mert még nem kóstolta, és nem is érez igényt rá hogy egyen, hiszen még nem tudja milyen. Miután az ember megérzi, milyen az mikor van egy másik fele, onnantól már nem akar fél emberként élni. Na de már megint kezdem, inkább be is fejezem nem folytatom..

Szóval sokat olvasok és ezzel elvagyok. Sok minden mást nem csinálok, főzögetek itthon, melózok, kockulok... Kicsit idéznék a másik blogomból:

"No matter how many people tells me to be social and get to know other people, it's just NOT WORTH IT. The first reason for that is, i am very much different than others at my age... I don't go to parties, clubs... I don't drink alcohol, nor do i smoke, and i actually hate drunk people around me, and i hate if someone smokes near me. If i just notice someone smoking in front of me on the street, i rather speed up to get in front of them, or just stop until they go far away enough.
I don't listen to the stupid disco hits that everyone listen to, and i can't stand too loud music because my hearing is pretty sensitive.
I do martial arts, train hard, play games, listen to a wide variety of music, a lot of japanese, vocaloid, anime musics, movie soundtracks, pop, rock, jazz, blues, etc. etc., i like to go hiking and do all kinds of sports, and i love cooking. And of course there's anime.
Everyone is so hyped around walking dead and game of thrones and i'm sure it's cool but i'm still not interested and like animes better. :/

Well the thing is, all these things, the things that make me "ME", separates me from all the people around me nowadays. This is something i can't really do anything about. I say that, because i won't be like someone else, just to be accepted... This is not a way for me to accept, i won't give up my personality and my individuality just to make friends i can hang out with but when we are not together it's like i don't even exist. Because most of the friendships nowadays are like: Oh, we're together, party party we are best friends yay! And when you go home and try to make contact or go out for a walk and talk with someone they're like OMG what do you want from me so weird lol (and this goes for everyone, not just boys or girls)."

Egyébként nem emlékszem, mikor váltam ennyire introvertálttá, vagy mikor billent át a mérleg. Vagy lehet, hogy mindig is ilyen voltam? Arra meg már nem emlékszem.

Mellette amúgy edzek mint az állat, lassan menni fog a 3x20 húzódzkodás... Lehet hogy mégis menni fog hogy elérjem Makoto-senpai hátizom-szintjét? XD Minden hétvégén kimegyek úszni, néha egyedül, néha Akai-sannal, mikor egyedül vagyok akkor úszok hosszakat is, mikor együtt vagyunk inkább labdázunk mint a fókák. X3 :D
Aztán csocsózunk egyet az Auchanban ahol ingyen lehet nyomatni... X3
Nem mondhatom annyira, hogy unatkozom, mert elvagyok, Tumblizgatok, játszok, főzök, nevetek azért... De ha nincs kivel megosztani, nem igazán élvezem. Na de majd lesz máshogy is valamikor.

Most egyelőre semmi mást nem tudok mondani.. kissé üres vagyok, bocsánat.

Addig is itt egy vers az Eragon-ból, amit olvasok... helyettem:

"Elröppensz, tovaszállsz
Hegyen át, völgyön át,
Messzi földeken,
Elröppensz, tovaszállsz
Hozzám vissza nem találsz...

Elmentél, itt hagytál engem,
Elvittek tőlem a holnapok,
Elmentél, itt hagytál engem,
S én várlak, míg meghalok..."

Miért nem tudok még mindig felejteni? :D Mindig is ilyen voltam, és ez a halálom, komolyan... Általában az emberek, ha új élményekkel találkoznak, új dolgokat éreznek, tapasztalnak, a régi dolgok elhalványulnak, már nem foglalkoznak velük. Nekem elég kb 10 percig egyedül lennem, és akár 10-15 évvel ezelőtti emlékek, sebek, fájdalmak, boldog pillanatok és nagy nevetések jutnak eszembe, cikáznak az agyamban a gondolatok, elidőzök itt-ott, itt tizennégy éves koromban próbálom nem eltörni a saját kezem, kicsit tovább ugrok, itt már tizennyolc évesen a padlástérben ölelek valakit a forróságban, ismét továbbugrok, és hopp, már itt is vagyok, körülnézek, és egyedül vagyok, csak én, meg az emlékeim.
Francért élnek bennem ilyen élesen. Nem tudok elfelejteni semmit. És nem is a sérelmek zavarnak, a fájdalmas képek vagy a csalódások... Inkább csak a veszteség, a hiány, a boldog, gondtalan pillanatok elmúlásának ténye, az űr ami mosolyogva néz rám, ahol azok a boldog emlékek vannak, amelyek már elsüllyedtek, és egy vastag, fekete, sűrű, sötét réteg választ el tőlük. Ott vannak, tudom hogy ott vannak, de már sosem lesznek olyan kapcsolatban az életemmel, mint akkor, mert nincs folytatás. Lezárt fejezetek, befejezett történetek.

Unhappy endek.

Hány ilyen történetem van már... Az ember életében nincsenek happy endingek. Vannak azonban nagyon szép, boldog történetek, és ezek tartanak minket életben, hajtanak minket előre, és visznek magukkal, hogy tovább hajszoljuk őket, hogy legyen miért élnünk, ne csak unatkozzunk. :D

Nagyon szomorú számomra, hogy ez a felismerés mennyire igaz. Hogy mindegy, mennyire tudnám megtalálni újra a boldogságot, nem tudhatom, meddig fog tartani, és egyszer úgyis vége lesz és még akkor sem tudhatom, hogy tényleg sokáig fog tartani, ha minden, de tényleg minden úgy tűnik, hogy rendben van. x_x :o Ez demotivál annyira, hogy konkrétan nem is érdekel most az ilyesmi. Lényegében pont tegnap jutott eszembe az éjszaka közepén még mielőtt elszenderültem volna.
Lényegében újra 17 vagyok. Akkor voltam ugyanilyen állapotban. Munka, edzés, és kész. Akkoriban annyiban volt más, hogy előtte kevés tapasztalatom volt a boldogsággal kapcsolatban, ami konkrétan itt azt takarja, hogy mivel 18 éves koromban lett először barátnőm (ami nem azt jelenti hogy ekkor voltam először szerelmes, hanem "ekkor volt először eredménye"), előtte nem törődtem egyáltalán a lányokkal, vagy ilyesmivel. Kizárólag az edzéssel, és a munkával nyáron, a sulival meg un-nyáron. Érzés, érzelmek nuku.

Annyiból rosszabb most, hogy most már tudom. Tudom milyen mikor egyedül fekszel le, egyedül alszol, egyedül ébredsz fel, szóval mindig mindenhol egyedül vagy. Nincs egy olyan valaki melletted, akit bármikor megkereshetsz, vagy megfoghatod a kezét, megölelheted, csinálhatsz neki vacsit, reggelit, meglepheted, megviccelheted... egyszóval valaki, akivel törődhetsz, akit szerethetsz, aki ott van a gondolataidban a nap minden órájában... Hülyeséget beszélek, minden percében. :)
Szóval ez hiányzik, olyan ez, mint mikor pl nem hiányzik neked a jégkrém, amíg nem tudod, milyen finom, még nem is ettél. Nekem se hiányozna az olívabogyó ha még nem ettem volna, és nem tudnám, hogy finom. X3 Vagyishogy nekem finom és én szeretem. X3

Mivel csak dolgozok és otthon pihenek/játszok, nagyon ismerkedni nem járok, így a jövőben sem lesz ez egyhamar másképp valószínűleg. Ami még érdekesség és érdemes tudni, hogy SENKIT nem érdekel. XD Ez is egy olyan dolog ami a "te bajod", senki nem sajnál érte vagy szeretne rajta változtatni vagy segíteni.  Persze ez "így van jól", hiszen senki nem segít kimászni a gödörből, senki nem fizeti ki a számlákat helyetted, szóval ilyen az élet, éppen ezért nem panaszkodom, hogy ez van, de azért nem is örülök neki, ezért szomorú vagyok. Az azért csak lehetek. X3

Az emlékek tudnak mondjuk kínozni, mindig visszatérnek, és kegyetlenül megmutatják újra, mi történt akkor és milyen jó volt ez meg az régen, és hogy már nem jön vissza soha. Mintha a múlt nekem egy olyan dolog lenne, amit le tudok ugyan zárni magamban, feldolgozom és elkönyvelem, de olyan, mintha nem tudnék továbblépni és mindig így "függőben lenne", vagy hogy is mondjam. Ismerek még valakit, akinek az emlékezete érdekességekkel teli, és nem ilyen, de hasonló "problémákkal" küzd. Kíváncsi vagyok, ő most hogy van. :)

Jönnek vissza képek a régi időkből is... Hívogat egy régi téma, amit már régen eltemettem magamban, és "másik úton" indultam el, nem azt választottam amit valaki felajánlott nekem. Hogy ez most miért jut eszembe, azt egy kedves olvasó biztosan tudja legalább, de enélkül is eszembe jutott a hetek folyamán többször is, nagy örömömre... Mikor már az ember szinte teljesen elfelejt, lezár valamit magában, és visszajön... :D Mondom én, hiába telik el akár 10 év is, akkkor sem záródik le bennem semmi, nem tudom elengedni. Pont kb 13 voltam egyébként, szóval még stimmel is a 10 év. És hiába a tíz hosszú év, mert tényleg hosszú idő, akkor is olyan, mintha csak tegnap lett volna. Tudom, hogy örülne, ha náluk lennék, de nem tudnám fenekestül felforgatni az életem újra, túl zűrös lenne, elég nyugodt életet élek és nincs kedvem elmebetegekkel találkozni újra, és éppen elég az az izgalom amit átélek. Azaz semmi. XD

És megint kezdem azt érezni, hogy nincs kedvem most már többet írni, mert mindent le akarok írni ami bennem van, de meg kell válogatnom a szavaim, ha nem akarok valakit megbántani vagy inappropriate dolgot írni az életemből olyannak, aki olvas. Úgy látszik ez az átka annak, ha olyan emberek tudják a blogom címét, akiket ismerek. Próbálja az ember leszarni, hogy ki olvassa, de tudat alatt még akkor is benne van az emberben, hogy "jaj hoppá ezt nem írom le mégsem, mert xy-t ez rosszul érintené". És máris a backspace felé nyúl az ember.
Szerintem csinálok is ugyanitt egy privát blogot, amiben akkor meg tényleg mindent leírhatok "cenzúra nélkül", és lehet hogy akkor azt nem fogja látni senki (vagy épp egy-egy bejegyzést elküldök 1-2 embernek akiről szeretném, hogy elolvassa, vagy tudom, hogy érdekelheti), de legalább abba mindent beleírhatok ami ebben az őrült, insane fejben van.