Miért nem tudok még mindig felejteni? :D Mindig is ilyen voltam, és ez a halálom, komolyan... Általában az emberek, ha új élményekkel találkoznak, új dolgokat éreznek, tapasztalnak, a régi dolgok elhalványulnak, már nem foglalkoznak velük. Nekem elég kb 10 percig egyedül lennem, és akár 10-15 évvel ezelőtti emlékek, sebek, fájdalmak, boldog pillanatok és nagy nevetések jutnak eszembe, cikáznak az agyamban a gondolatok, elidőzök itt-ott, itt tizennégy éves koromban próbálom nem eltörni a saját kezem, kicsit tovább ugrok, itt már tizennyolc évesen a padlástérben ölelek valakit a forróságban, ismét továbbugrok, és hopp, már itt is vagyok, körülnézek, és egyedül vagyok, csak én, meg az emlékeim.
Francért élnek bennem ilyen élesen. Nem tudok elfelejteni semmit. És nem is a sérelmek zavarnak, a fájdalmas képek vagy a csalódások... Inkább csak a veszteség, a hiány, a boldog, gondtalan pillanatok elmúlásának ténye, az űr ami mosolyogva néz rám, ahol azok a boldog emlékek vannak, amelyek már elsüllyedtek, és egy vastag, fekete, sűrű, sötét réteg választ el tőlük. Ott vannak, tudom hogy ott vannak, de már sosem lesznek olyan kapcsolatban az életemmel, mint akkor, mert nincs folytatás. Lezárt fejezetek, befejezett történetek.

Unhappy endek.

Hány ilyen történetem van már... Az ember életében nincsenek happy endingek. Vannak azonban nagyon szép, boldog történetek, és ezek tartanak minket életben, hajtanak minket előre, és visznek magukkal, hogy tovább hajszoljuk őket, hogy legyen miért élnünk, ne csak unatkozzunk. :D

Nagyon szomorú számomra, hogy ez a felismerés mennyire igaz. Hogy mindegy, mennyire tudnám megtalálni újra a boldogságot, nem tudhatom, meddig fog tartani, és egyszer úgyis vége lesz és még akkor sem tudhatom, hogy tényleg sokáig fog tartani, ha minden, de tényleg minden úgy tűnik, hogy rendben van. x_x :o Ez demotivál annyira, hogy konkrétan nem is érdekel most az ilyesmi. Lényegében pont tegnap jutott eszembe az éjszaka közepén még mielőtt elszenderültem volna.
Lényegében újra 17 vagyok. Akkor voltam ugyanilyen állapotban. Munka, edzés, és kész. Akkoriban annyiban volt más, hogy előtte kevés tapasztalatom volt a boldogsággal kapcsolatban, ami konkrétan itt azt takarja, hogy mivel 18 éves koromban lett először barátnőm (ami nem azt jelenti hogy ekkor voltam először szerelmes, hanem "ekkor volt először eredménye"), előtte nem törődtem egyáltalán a lányokkal, vagy ilyesmivel. Kizárólag az edzéssel, és a munkával nyáron, a sulival meg un-nyáron. Érzés, érzelmek nuku.

Annyiból rosszabb most, hogy most már tudom. Tudom milyen mikor egyedül fekszel le, egyedül alszol, egyedül ébredsz fel, szóval mindig mindenhol egyedül vagy. Nincs egy olyan valaki melletted, akit bármikor megkereshetsz, vagy megfoghatod a kezét, megölelheted, csinálhatsz neki vacsit, reggelit, meglepheted, megviccelheted... egyszóval valaki, akivel törődhetsz, akit szerethetsz, aki ott van a gondolataidban a nap minden órájában... Hülyeséget beszélek, minden percében. :)
Szóval ez hiányzik, olyan ez, mint mikor pl nem hiányzik neked a jégkrém, amíg nem tudod, milyen finom, még nem is ettél. Nekem se hiányozna az olívabogyó ha még nem ettem volna, és nem tudnám, hogy finom. X3 Vagyishogy nekem finom és én szeretem. X3

Mivel csak dolgozok és otthon pihenek/játszok, nagyon ismerkedni nem járok, így a jövőben sem lesz ez egyhamar másképp valószínűleg. Ami még érdekesség és érdemes tudni, hogy SENKIT nem érdekel. XD Ez is egy olyan dolog ami a "te bajod", senki nem sajnál érte vagy szeretne rajta változtatni vagy segíteni.  Persze ez "így van jól", hiszen senki nem segít kimászni a gödörből, senki nem fizeti ki a számlákat helyetted, szóval ilyen az élet, éppen ezért nem panaszkodom, hogy ez van, de azért nem is örülök neki, ezért szomorú vagyok. Az azért csak lehetek. X3

Az emlékek tudnak mondjuk kínozni, mindig visszatérnek, és kegyetlenül megmutatják újra, mi történt akkor és milyen jó volt ez meg az régen, és hogy már nem jön vissza soha. Mintha a múlt nekem egy olyan dolog lenne, amit le tudok ugyan zárni magamban, feldolgozom és elkönyvelem, de olyan, mintha nem tudnék továbblépni és mindig így "függőben lenne", vagy hogy is mondjam. Ismerek még valakit, akinek az emlékezete érdekességekkel teli, és nem ilyen, de hasonló "problémákkal" küzd. Kíváncsi vagyok, ő most hogy van. :)

Jönnek vissza képek a régi időkből is... Hívogat egy régi téma, amit már régen eltemettem magamban, és "másik úton" indultam el, nem azt választottam amit valaki felajánlott nekem. Hogy ez most miért jut eszembe, azt egy kedves olvasó biztosan tudja legalább, de enélkül is eszembe jutott a hetek folyamán többször is, nagy örömömre... Mikor már az ember szinte teljesen elfelejt, lezár valamit magában, és visszajön... :D Mondom én, hiába telik el akár 10 év is, akkkor sem záródik le bennem semmi, nem tudom elengedni. Pont kb 13 voltam egyébként, szóval még stimmel is a 10 év. És hiába a tíz hosszú év, mert tényleg hosszú idő, akkor is olyan, mintha csak tegnap lett volna. Tudom, hogy örülne, ha náluk lennék, de nem tudnám fenekestül felforgatni az életem újra, túl zűrös lenne, elég nyugodt életet élek és nincs kedvem elmebetegekkel találkozni újra, és éppen elég az az izgalom amit átélek. Azaz semmi. XD

És megint kezdem azt érezni, hogy nincs kedvem most már többet írni, mert mindent le akarok írni ami bennem van, de meg kell válogatnom a szavaim, ha nem akarok valakit megbántani vagy inappropriate dolgot írni az életemből olyannak, aki olvas. Úgy látszik ez az átka annak, ha olyan emberek tudják a blogom címét, akiket ismerek. Próbálja az ember leszarni, hogy ki olvassa, de tudat alatt még akkor is benne van az emberben, hogy "jaj hoppá ezt nem írom le mégsem, mert xy-t ez rosszul érintené". És máris a backspace felé nyúl az ember.
Szerintem csinálok is ugyanitt egy privát blogot, amiben akkor meg tényleg mindent leírhatok "cenzúra nélkül", és lehet hogy akkor azt nem fogja látni senki (vagy épp egy-egy bejegyzést elküldök 1-2 embernek akiről szeretném, hogy elolvassa, vagy tudom, hogy érdekelheti), de legalább abba mindent beleírhatok ami ebben az őrült, insane fejben van.