Vannak visszatérő álmaitok?

Valószínűleg mindenkinek vannak, legalább egyet biztosan tud mondani mindenki, aki ezt olvassa. Van akinek több is, talán én három-négyet is tudnék említeni. Van amelyik már egész kis koromtól vissza-visszatér, van hogy csak 3-4 évente látom újra, aztán kicsit homályba merül, amíg újra meg nem látom álmomban.  Nem megyek bele milyenek, java részüknek értelme, következménye, valóságalapja nincsen, egyúttal van amelyik szép, van amelyik ijesztő, van amelyik szomorú, és van amelyik rejtélyes.
Én most az utolsó kategóriából szeretnék kiemelni egyet.

Ez a visszatérő álmom talán az egyik "legfiatalabb", mert talán először 16 éves koromban láttam, akkor is csak egy kis szeletét. Elsőre természetesen nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hiszen nem tudtam hogy majd visszatér. Aztán mikor másodszor jött, már tovább tartott (vagy csak többet jegyeztem meg belőle, mert visszatérő volt), és próbáltam is utána megjegyezni belőle többet, kielemezni, jelentést keresni neki.
Leírom.

Az álom úgy indul, hogy egyből az akcióba csatlakozok be. Érzem, hogy én vagyok az, aki a főszereplő, érzem a körülményeket és "a saját szememmel látok". Nagyon "gyűrűkurás" a szituáció, egy nagy nyílt füves pusztát képzeljetek el, dombokkal, egyik oldalon erdő, a másik oldalon egy város, fallal körbevéve, köztük terül el a síkság, ahol pedig két erő csap össze. A két faj nem ismert a számomra, de leginkább úgy tűnik hogy a város sima, emberi építésű, középkori kinézetű város, és akik védik is sima, páncélos lovagok, gyalogosok, íjászok, lándzsások, kőhajítógépek, és így tovább. A másik, támadó fél szintén emberszerű faj, nem páncélt hanem érdekes ruhákat hordanak, több íjász van mint kardos katona, de legtöbbjük fegyvertelen. Kézzel küzdenek, és furcsa varázslatokat használnak közelharc közben, kardokat kapnak el kézzel és törnek ketté, harcművészetekre hasonlító mozdulatokkal horpasztanak be páncélokat, némelyik harcos kezei vagy teste furcsa, világító anyaggá változnak, amivel égetnek, fagyasztanak, vagy épp a levegőbe repítenek harcosokat.  Alakra és mozgásra ilyen tünde-szerűek voltak de "normálabb" kinézetűek, nem olyan pálcika-vékonyak mint amilyennek a tündék általában megjelennek, szóval harcos kinézetük volt. Na mindegy, a lényeg, hogy nekik nem voltak páncéljaik, kőhajítóik, viszont két dolguk volt a varázslaton kívül ami az embereknek nem, sárkányaik illetve sasaik, akiket megültek.
Volt, mikor csak eddig álmodtam az egészet, és úgy ért véget, hogy belülről láttam magam, hogy én is egy vagyok a támadók közül, és egy sárkányon ülök, a bal kezemben egy hosszú, enyhén ívelt kardot fogok és tartok ki merőlegesen oldalra, miközben az alattam ülő sárkány gyeplőjét markolom és enyhe szögben lefelé zuhanok.
Csatazajt, kiáltásokat, robbanásokat hallottam, de nagyjából teljesen elnyomta a szél ami a repülés miatt fújt szembe velem. Hideg levegőt éreztem, tél eleje lehetett, de hó még nem volt.

Aztán volt éjszaka, mikor azt is láttam, hogy nézek ki, kívülről figyeltem magam ahogy rezzenéstelen arccal zuhanok, szinte mozdulatlanul. Szürkés ruha volt rajtam, némi ezüst díszítéssel és mintákkal, vastag, fekete feszes bőrkesztyű és nyakvédő, fekete csizma, hátamon kardtok, a kezeimen és a lábaimon pedig furcsa, ezüstszínű láncok tekeredtek. A hajam hosszú volt, még hosszabb mint akkor amikor való életben a derekamig ért, és szürkésfehér színe volt. Az arcom kicsit más elrendezésű volt, de nagyon hasonlított a "mostanira", kicsit szűkebb vágású szemeim voltak és kevésbé határozott szemöldököm, illetve egy kicsit keskenyebb és hegyesebb orrom és vékonyabb ajkaim. Ezeken kívül nagyjából ugyanúgy néztem ki mint most, testfelépítés-ügyileg is, éppen ezért volt olyan furcsa érzésem végig az álomban, hogy igen, ez tényleg én vagyok, de ami még inkább furcsa volt hogy úgy éreztem hogy az a lélek ami bennem van az álomban, megegyezik azzal ami a valóságban is bennem van...
Ezt nem tudom jobban elmagyarázni, aki ismer eléggé,csak az érti.
Megegyezett a felépítése, az érzések, a reakciók, az észlelés... Furcsa volt, mert tényleg úgy éreztem, hogy az ott tényleg ÉN vagyok, csak régebben. Sokkal régebben, vagy sokkal később, máshol, másmikor, annyira máshol, hogy nem csak a helyszín, hanem a világ különbözik. Maradjunk annyiban, hogy a sík.

Igazán sajnálom hogy mindig ezzel dobálózok, de megint ezt kell hogy mondjam, hogy: Aki igazán ismer, az tudja, hogy miféle "hitem", vagy "vallásom" van ezzel kapcsolatban. Bár egyiknek sem nevezném úgy igazán, inkább nevezném teóriák, számítások, tapasztalatok következtetések összességének.
Inkább nem is megyek bele, de a lényeges részlet belőle: Mindenkinek és mindennek van más ideje, helye, és állapota. Attól még hogy te most az vagy aki vagy, nem biztos, hogy mindig is az voltál csak akiről most tudsz, és nem tudhatod, "mi leszel még", vagy éppen hogy nincs-e "még egy belőled" éppen akkor, amikor ezeket a sorokat olvasod, csak egy egészen más időben és térben, testben... És egyébként nem kimondottan hiszek a lélekvándorlás elméletében, legalábbis "abban a fajtában", amit milliók hisznek és vallanak... Hiszen az túl általános, korlátolt, és "szabályokkal" teli, ami megmondja neked hogy ez és ez így meg így van. Ez persze természetes, az ember mindent meg akar mondani az embertársainak hogy hogyan tegyen, még azt is, hogy miben hogyan higgyen, csak azért hogy fenntartsa az illúziót, hogy ő irányítja azt, vagy valamivel felsőbbrendű, mint a többi ember (pl pápa, vagy bármilyen más vallási vezető). Na de eltérek a tárgytól.

A lényeg: Éreztem, hogy az ott az én testem és lelkem, csak más időben, térben, és más körülmények között.
Az álomban nem mindig láttam egyben, hogy mi történik, volt hogy csak egy kisebb részletet láttam mielőtt felébredtem, majd valamikor máskor egy hosszabbat, vagy "ismétlést". A végeredményt a kis részletekből, részekből raktam össze. Éppen az történt az álomban, azok akik a sasokon, illetve sárkányokon repültek, rohamosan fogyatkoztak. Az emberek táborában hatalmas dárda/nyílvető gépek lőttek rájuk, és hiába voltak gyorsak és erősek, időről időre, egyre gyakrabban el-eltaláltak egy lovast. A sasokat úgy képzeljétek el pont, mint a Gyűrűk Ura filmekben, elég nagyok voltak hogy egy ember méretű lovas simán megülje, a sárkányok viszont érdekes módon kisebbek voltak mint a "normál" sárkányok (ne kérdezd XD), akkorák voltak nagyjából mint a sasok, kicsit nagyobb szárnyakkal, és természetesen hosszú nyakkal és farokkal. Le-lecsaptak az ellenségre, tömegével kaptak fel katonákat karmokkal, csőrökkel, fogakkal hogy összeroppantsák vagy csak a magasból lehajítsák őket.
Ahogy körülnéztem és láttam hogy azok akikkel együtt harcolok, elesnek és az ellenség kaszaboló sorai közé zuhannak, úgy fordultam az ellenség felé és kezdtem el ereszkedni. Valahogy esélytelenség volt a szívemben, eltökéltség és valami vakbuzgó düh, mert védekezés nélkül, a kardot oldalra tartva száguldottam lefelé. Mellettem suhogtak a nyílvesszők és dárdák, de nem érdekelt, tartottam a sebességet és a szöget.
Aztán azt láttam, hogy az egyik dárda a sárkányom szárnyát átlyukasztva továbbszáll a levegőben, élénkpiros vér száll a levegőben, majd egyszerre több dárda találja el újra, átlyukasztva a mellkasát, hasát... És nekem ugyanannyira fájt, és belém hasított a félelem, hogy most meghalunk. Aztán leestem a sárkányról ahogy ő átfordult, és együtt kezdtünk el zuhanni. Abban a pillanatban engem is eltalált egy dárda a mellkasomon, szinte teljesen átszúrva az egész testemet. Furcsa, bizsergető érzés volt, olyan mint amilyet akkor éreztem eddig a való életben, amikor a legnagyobb, legkomolyabb sérüléseimet szenvedtem el. Mikor szórakozottan bámulod a tátongó sebed, vagy a mozdulatlanul csüngő karod és tudod hogy csak azért nem szakítja még szét a fejed a fájdalom mert az akkora a sérülés hogy az endorfin azonnal szétterjedt a testedben, mint egy érzéstelenítő drog ami megakadályozza, hogy elájulj, és telepumpálja a szíved adrenalinnal, hogy felkészüljön a tested a fájdalom elviselésére... Csend a vihar előtt.
Félig álmodva az álomban zuhantam lefelé, szórakozottan nézve a belőlem kiálló dárdát, és ahogy egyre inkább eljutott a tudatomig, hogy már nem tudok lélegezni és hamarosan a szívem is megáll, váltott át az arckifejezésem is a sokkos állapotban levő csodálkozással vegyes ijedt, félelmetes, pánikkal teli formába. Aki elég animét nézett, az talán tudja miről beszélek, de itt van (kb fél óráig kerestem mire találtam egy megfelelő képet ami jól szemlélteti nagyjából XD).
Aztán ilyenkor már késő, láttam ahogy elsötétül minden, és csak úgy simán, akár egy normál ember akinek megszűnik a pulzusa, meghaltam. Aztán pedig felébredtem, hiszen mikor meghalunk álmunkban, mindig felébredünk, ha mi vagyunk a főszereplők (habár Freud szerint az álom minden szereplője maga az álmodó, de ebbe most ne menjünk bele XD).

Ami nagyon furcsa ezzel az álommal kapcsolatban, az a következő. Nemrégiben (ami azt jelenti hogy tavaly, vagy tavalyelőtt XD) kezdtem el olvasni Cristopher Paolini: Eragon című könyvsorozatát. Négy fejezetből álló könyv, egyenként kb. 6-700 oldalas könyvek, és nemrégiben fejeztem be a harmadik könyvet. Nagyon megfogott már az elejétől fogva, mert ebben is vannak sárkányok, és kicsit elámultam mikor kiderült a számomra, hogy a történet a sárkánylovasok körül forog, most nem megyek bele a történetbe, de nagyon jó egyébként. X3 Nagyon letehetetlen könyvek voltak ezek eddig is a számomra, néha olyan izgalmas volt és úgy magába szippantott, hogy simán elfelejtettem leszállni a villamosról, metróról, (ez többször is előfordult XD) illetve volt hogy még a vér is kiment a kezemből-lábamból, mint mikor az ember a való életben egy öt méteres ugráshoz készülődik és tudja hogy meg fogja csinálni. X3 (akik nem parkouroznak gondoljanak nagyon durva vizsgadrukkra, vagy horrorfilmre :D). Másrészt nagyon nagyon tetszik az ami a sárkányokat és lovasaikat összekötő kötelék, ahogy az érzéseket és gondolatokat, mint ahogyan a testüket is egyként kezelik, egymással szorosan összefonódó tudattal rendelkeznek, és nagyon tetszett a szeretet ami Eragon és a sárkánya, Saphira között áramlik. :3
Aztán a harmadik részben volt egy jelenet, amit hüledezve olvastam el, nagyon nagyon komoly volt, és kísértetiesen emlékeztetett erre a visszatérő álomra, és ahogy olvastam, folyamatosan tértek vissza belém az ezzel kapcsolatos emlékek és a jelenet minden kis részlete amit az álomban láttam. O.o
Elég durva volt, beillesztem ide, hogy lássátok.
Vigyázat, spoiler alert. :D
Aki el szeretné olvasni a könyvet és nem szeretné hogy egy kicsi részletet előre lásson belőle, az ne olvassa el ezt! Tenshi-chan, ha ezt olvasod, hagyd ki ha még nem olvastad el a harmadik könyvet! :D

"Fentről újabb fémes kondulás hallatszott, és Glaedr mellett lezuhant Naegling. Az aranykard villogott esés közben. A félelem hideg karma először mart bele az arany sárkányba. Oromis szó-akarat-energiájának zömét Naegling tárolta, és a védő varázslatok is a pengéhez voltak kötve. Naegling nélkül Oromis védtelen.
Glaedr nekifeszült Galbatorix varázslatának, teljes erejéből harcolt a szabadulásért, ám nem menekülhetett. És éppen mikor a tünde kezdett volna magához térni, Glaedr érezte, hogy Zar'roc válltól keresztcsontig végighasítja Oromist. Glaedr üvöltött.
Úgy üvöltött, mint Oromis annak idején, amikor ő elveszítette a lábát.
Ellenállhatatlan erő feszült Glaedrban. Nem is fontolgatta, hogy lehetséges-e, csak ellökte Tövist és Murtaghot a belőle kirobbanó varázslattal, elfújta őket, mint szél a levelet, azután testéhez szorította szárnyait, és zuhanórepülésben indult GiVeadba. Ha elég gyorsan odaér, Islanzadí és igemondói megmenthetik Oromist! De túl messze volt a város. Oromis tudata sápadt... halványult... elenyészett.
Döntötte az erejét Oromis roncsolt testébe, igyekezett életben tartani, amíg földet érnek. De akármennyi energiát adott neki, nem állíthatta el a vérzést, a rettenetes vérzést!
"Glaedr... engedj el", mormolta az elméjében Oromis.
Egy perc múlva még gyöngébb hangon susogta: "Ne gyászolj."
És aztán Glaedr életének társa eltávozott a semmibe.
Elment.
Elment!
ELMENT!
Feketeség. Üresség.
Glaedr egyedül volt.
Bíbor köd ereszkedett a világra, egyszerre lüktetett a sárkány szívverésével. Kitárta szárnyait, visszakanyarodott oda, ahonnan jött, kereste Tövist és Murtaghot. Nem engedi, hogy elmeneküljenek; utoléri őket, összemarcangolja őket, és addig égeti őket, amíg kiírtja őket a világból!
Meglátta a lecsapó vörös-gébics-sárkányt. Felüvöltött gyászában, és megkettőzte sebességét. Az utolsó pillanatban a vörös sárkány hirtelen kitért, hogy oldalba kapja, de nem volt elég fürge, hogy kitérjen Glaedr elől, aki rávetődött, és háromlábnyit leharapott a vörös sárkány farkából. A csonkból véres szökőkút lövellt. Kínjában vonítva vergődött arrébb a vörös sárkány, és bevágódott Glaedr mögé. Glaedr fordulni kezdett, hogy szemben legyenek, ám a kisebbik sárkány túlságosan gyors volt, túlságosan ügyes. Glaedr szúró fájdalmat érzett a nyakszirtjén. A világ villant egyet, aztán kihunyt.
Hol volt?
Egyedül volt.
Egyedül volt, sötétben volt.
Egyedül volt, sötétben volt, nem mozoghatott, nem láthatott."

Ez a jelenet sokkolt. O.o Nyilván azért is, mert rendelkezem a háttérinformációval, a történettel, az eseményekkel amik ezt megelőzték, ezért sokkal nagyobb a hatás, de még pluszba jött a párhuzam is. Furcsa érzés volt mikor ezt elolvastam.
Olyan... "Igen, valami ilyesmi történhetett." Furcsa ezt mondani de egyfajta elégedettség töltött el, olyan elégedettség ami azt mondta bennem hogy "Végre teljesen el tudom képzelni mi történt."
Kicsit furcsán éreztem magam ettől, mert emellett nagyon szomorú volt, és kicsit olyan volt, mint mikor az embert szembesítik a valósággal és rájön, hogy az sokkal kevésbé fényes és szenzációs, mint amit elképzelt.
Nem is tudom pontosan megfogalmazni, de az jutott eszembe, amit a cím is írt...

Hát így ért véget...

Hogy mi, hol, ki, és mikor... Ezt talán senki nem tudja és nem is fogja soha. :)