Szétesünk újra meg újra

~Háttérzene~

Hihetetlen, hogy az életünk eseményei hogyan meg tudják magukat ismételni, csak újra és újra más köntösben. Van amikor pedig más embertársunkkal, vagy épp barátunkkal történik meg kb tök ugyanaz, mint ami velünk is megtörtént. Ilyenkor igazán együtt tudunk érezni a másikkal és reméljük hogy nagyobb szerencsével jár, mint mi akkor.

Megrémít ez a dolog.
Olyan szinten ismétlődnek meg ilyen dolgok, hogy az utóbbi napok eseményei egyszer csak felvetették bennem a kérdést: Akarom én ezt?
Félek. Még mindig félek, és nem is nagyon hiszem hogy ez változni fog a közeljövőben. Annyira klisés minden, és annyira ijesztő, mennyire ismétlik magukat a dolgok.
Csak hogy tisztázzuk végülis miről beszélek: A boldogság egy nagyon törékeny dolog. Rémítően valóságos az a tény, hogy bármelyik pillanatban összetörhet minden.
Egyik pillanatban még boldogan élhetsz szíved választottjával, és tervezgethetitek előre a közös jövőtöket, és semmi, de SEMMI biztosíték nincs arra, hogy az azt követő napon nem szakad a nyakadba az a bizonyos mázsa szar, és te csak kapkodod a fejed, hogy mi történt.
Ez a szituáció leginkább ahhoz hasonlítható szerintem, mikor mászunk fel egy hegyre, és egyszer csak random elkezdünk visszafelé csúszni és hiába fogsz meg bármit, kapkodsz a kapaszkodók felé, minden csak kicsúszik a kezedből és te nem tehetsz semmit. Mintha le lennél kötözve egy székbe és végig kéne nézned ahogy lerombolják a házadat amit a saját kezeddel építettél fel évtizedek munkájával és egy nap alatt a sors tréfás martalékává válik.
Mint valami nagyon komoly figyelmeztetés, egy rohadt nagy pofon az élettől, hogy : "Látod? Hiába vagy akármilyen boldog, egy pillanat alatt elvehetem tőled az egészet!"

Félelmetes.

És nem is arról van szó, hogy az ember ezek után nem tudná összeszedni magát, dehogy. Össze tudja magát szedni a saját erejéből, és mások segítségével, és lehet újra olyan, mint régen. A saját bőrömön is tapasztaltam, többször is újra ki kellett találnom, hogyan álljak meg a saját lábamon egy nagyobb törés után, és felálltam a saját erőmből, (persze segítettek is sokan) és visszatértem a régi önmagamhoz. Annyi a rossz az egészben, ha az ember sokáig nincs egyedül, (mármint párkapcsolatilag) akkor egy bizonyos idő után elfelejti, milyen is volt előtte, és ez marha nagy tanácstalansághoz vezet amikor beüt az élet. Ha nem tanácstalansághoz, akkor pedig akár rossz döntéshez, ha az ember a "ha nincsen ló, jó a szamár is" alapon azonnal folytatni akarja mással azt amit elvettek tőle. Ez a második nem nagyon működik hosszú távon. :D

Őszintén szólva én már kezdem leszarni az egészet.  Nem a saját tapasztalataim miatt, mert nem mondanám, hogy rossz tapasztalataim voltak, nem mondanám hogy akkora törések lettek volna az életemben amik miatt nem érdekelne, inkább úgy értem, hogy a saját tapasztalataim alapján és azok alapján az adatok és események alapján amit a közvetlen és közvetett környezetemből is pluszban összeszedtem, jelenleg nem látom értelmét. Ez mondjuk nagyban megkönnyíti a dolgokat, ráadásul jobban meg is nyugtat, mintha azon agyalnék, hogyan tudnék változtatni rajta.

Most nagyjából pont jól elvagyok a barátaimmal, sokat olvasok, főzök, dolgozok, és még többet edzek. :3 Örülök annak, hogy itt vannak a barátaim, és annak is örülök, hogy vannak olyanok, akik nem vesznek "aktívan" részt az életemben, csak távolról, kívülállóként figyelnek. Tudom, hogy ilyenek is vannak, és azt is, hogy most ezt olvassák, és csak szeretném ha tudnák, hogy még ha nem is beszélünk annyit ilyen vagy olyan oknál fogva, akkor is gondolok rájuk és sokat jelent hogy nem felejtenek el. X3

Nem akarok újra szétesni, újra meghalni belül, újra remélni, csak azért, hogy megint fájjon, akkor amikor már pont sebezhetővé válok. Legalábbis most így gondolom, és nem tudom hogy mikor fog ez változni, csak annyit, hogy ez most nem rajtam múlik.