Befejezés

Vajon miért van az, hogy az öngyilkosság gondolata megnyugtat minket? Ha jobban belegondolunk, annyira nem is nehéz ez a kérdés. Nem az öngyilkosság mint tett nyugtat meg minket, csak a halál gondolata, mint folyamat. Ami meg teljesen érthető, ha már eleget éltünk. Úgy értem, aki már eleget élt, az persze tudja, hogy azért mégse kéne meghalni, mert még itt meg ott sem jártunk, ki kell még próbálni egy csomó mindent, aztán lehet hogy majd családot is kéne alapítani, hogy tudja az ember hogy az milyen, felnevelni a kölköket, aztán meg hát még nem is lettem kétszázas latélben az meg hogy nézne már ki hogy úgy halok meg hogy nincs ott a nevem. XD
De mikor az embernek nincsenek épp rózsás kilátásai a jövőre nézve, vagy épp egy ilyen "ennél már nem lehet rosszabb" szituációban van, akkor teljesen természetes is (szerintem), hogy az embernek eszébe jut olyasmi is akár, ha nagyon szar a helyzet, hogy "bár döglenék meg inkább már". Ami mint mondtam, teljesen érthető, hiszen a halál önmaga nem egy ijesztő dolog. Én például sosem féltem a haláltól, de ez nem azt jelenti, hogy valaha is meg akartam volna halni. Csináltam már jó pár (jóóóó pár :D) olyan dolgot, amit ha akkor elcseszek, végem van. Ezeket most inkább itt nem taglalom, a lényeg csak annyi az összesben viszont, hogy minden ilyen helyzetben teljesen tudatában voltam annak, mit csinálok, és milyen kockázattal jár a dolog, hogy meghalhatok. Ennek ellenére mégsem izgultam jobban. Maximum akkor izgultam jobban az ilyen helyzetekben amikor nagyon nem akartam lesérülni, vagy arra gondoltam, ha elcseszem, mennyire szar lesz ha majd utána nem tudok edzeni, vagy ilyesmi. Ha úgy vesszük, inkább a fájdalomtól féltem, mint a haláltól.
Ami amúgy nem tudom, hogy jó-e vagy rossz. XD

Mindenesetre a halál gondolata mindenkiben megnyugvást vált ki. Hiszen nem kell onnantól tényleg semmi miatt aggódni, semmilyen felelősséggel nem tartozunk többé senkinek, semmi kötelességünk nincs többé. Persze ez egy önző gondolat nagyon, hiszen mindenkinek van családja, barátai, emberek akik ragaszkodnak hozzá. Akármennyire a padlón van valaki, vagy akármennyire magányos valaki, majdnem biztos vagyok abban, hogy nincs olyan ember, aki legalább egyvalakinek ne hiányozna, ha eltűnne. És ugyebár mivel egy ember, főleg ha már felnőtt (most már magamra is felnőttként referálok, annak ellenére hogy leragadtam egy 12 éves szintjén komolyságban XD), elég sok felelősséggel tartozik elég sok irányba, így ezeket sem menő hátrahagyni, hiszen akkor ezek valamilyen módon, de másra fognak hárulni.

Ennek ellenére is sokszor eszembe jut a halál, még akkor is, ha minden rendben van. Nincs amúgy semmi meglepő ebben számomra, meg akik ismernek, azok számára sem, mert azt mindenki tudja rólam, hogy elég elvont, furcsa gondolkodású vagyok. Na meg ugye hát azért én is olvastam a busidó alapjait, (Rick-sama, tudom hogy olvasol XD) és elég sok minden megmaradt és megfogadtam belőle dolgokat, ha nem is szó szerint. Abban is benne van, hogy egy szamurájnak minden nap elmélkednie kell a halálról. Hát mivel én szamuráj nem vagyok, ezért átfogalmazhatjuk ezt úgy egy kis egyszerűsítéssel meg közös nevezőre hozással, hogy azért néha nem árt mindenkinek, ha elmélkedik a halálról. XD Én az átlagnál talán ugyan többször, de ez most nem lényeg.

Ami viszont lényeg, hogy valahogy mégis mindig életben maradunk. És valahogy mindig egy kicsit jobb lesz, ha kitartunk. Ha sokszor futunk bele nehéz helyzetekbe, azért mondhatjuk, hogy nem vagyunk épp szerencsések, de ez nem határoz meg minket. Én például az ilyen élethelyzetekben időszakosan vagyok szerencsés. Ha épp "szerencsétlen vagyok" időszakom van, akkor minden összejön, és végig ilyen NEMHISZEMEL szituációkba keveredek, meg csak anyázok. De akkor is csak nyelem a körtét, és összeszorítom a fogam, és reménykedek. Reménykedek abban, hogy az életem megtartja azt a jó szokását, hogy azután, hogy ilyen helyzetekbe kényszerít, utána azért kárpótol valamivel. Ez leginkább úgy szokott megmutatkozni csak úgy simán, hogy erősebb leszek, mint voltam. Na, hát nem egy nagy durr, de valami. XD Jobban bírom a következő kihívásokat, és nem illetődök meg, vagy találok nehéznek olyan szituációkat, amiket előtte talán annak találtam volna.
Aztán vannak olyan időszakok, amikor meg szintén minden összejön, csak a jó értelemben. Minden klappol és minden okés, amibe belekezdek jól sikerül javarészt, kevés hülyeség meg agyfasz ér, és az általános mázlim kísérget mindenhova, és ilyen kis apró szerencsékkel a kedvemet is megtartja ahhoz, hogy továbbmenjek.
Szóval akiknek valaha voltak amúgy öngyilkos gondolatai, és túlléptek azon az időszakon, jobbra fordultak már a dolgok, talán csak egy kicsit, de talán sokkal sokkal jobbra, azok biztosan most úgy gondolják, hogy örülnek, hogy akkor nem tették meg, hogy még élnek.

Viszont ez nem változtat a tényen, hogy az adott pillanatban akkor tényleg úgy gondoltuk, hogy jobb lenne megmurdelni, és ezt nem is érdemes tagadni, mert ez is hozzá tartozik, ezzel is csak erősebbek leszünk. Mindig egy kicsit erősebb, és sokunkat (legalábbis engem biztosan) ez hajt előre, meg az, hogy a nehézségek után általában mindig egy kicsit boldogabbak leszünk, mint az egész előtt.

És ez a kicsi nekem pont elég.