Na írok valami gyorsat még mielőtt lefekszem, meg hogy ellensúlyozzam az előző bejegyzést. (Meg eltakarjam)

Mostanában megint elkezdtem egy mangát. ^^

A legutóbbi amit olvastam a Koe no Katachi volt, amiről talán írtam is bejegyzést, de most lusta vagyok kikeresni hogy belinkeljem. Az nagyon jó shoujo-romance-slice of life manga volt, egy nagyon érdekes adalékkal, sok csavarral, érzéssel, és drámával. Utána meg az Amaama to Inazuma-t olvastam ami meg aranyos, de egyben egy kicsit szomi is egy-két helyen, de főleg inkább moe meg főzős.
Most egy másikat olvasok, aminek Horimiya a címe. ^^ 
http://mangafox.me/manga/horimiya/
Csak olvassátok el a három soros bemutatót, az a történet lényege. :) Azt hiszem, ugyanaz az írója mint a Pandora Hearts-nak, úgyhogy lehet hogy az lesz a következő, végre nekiesek annak is. :)

Azért szeretem a mangát, mert az érzések, és a drámai pillanatok sokkal élesebben átjönnek mint az animében. Mangában sokkal kevesebb az inger, nincsenek színek, zenék, hangok, mozgás. Szóval még a képregénynél is kevesebb dolognak tesz ki, mert azok általában színesek, de a manga nem. Így a mintákkal játszanak sokszor, na meg hát a nagyszerű rajzolással. És mivel ez is mesterien van rajzolva, nagyon átjönnek az érzések, és ez jó. 

(Csak egy kis pillanatkép - mennyi érzés átjön ezen is: http://mangafox.me/manga/horimiya/v06/c036/11.html )

Mármint jó is, meg rossz is. :D A történet nagyon emlékeztet tinikoromra, amikor először éreztem szerelmet, tudjátok amikor az embernek még új ez az egész meg szégyenlős meg minden. :D Első csók meg ilyenek, hehe. Szóval kicsit nosztalgikus és emiatt megmosolyogtat, de ahogy az tőlem megszokott, a legbénább jeleneten is meg tudok hatódni és totál bestresszelek az izgalmasabb részeknél, ugyanúgy mint mikor könyvet olvasok. :D
Ilyenkor mindig nagyon furán érzem magam, mert általában kerülöm az erős érzelmeket, nagy ívben. Igazából még akkor is kerültem mindig, amikor kapcsolatban voltam akárkivel, legalábbis igyekeztem. XD Mindig a békességre törekedtem meg minél kevesebb veszekedésre, összetűzésre, minél több összhangra, meg egyetértésre, sértődés elkerülésére, stb. :D Az utóbbi... ő... őh. vájá... fassetudja. Na mindegy szal az utóbbi kb 4 évben meg kifejezetten érzelemmentes, legalábbis erősebb érzelem-mentes életet éltem, és jelenleg is ezt teszem. Most hogy ez jó vagy rossz, nem tudom, igazából mind a kettő, de inkább a jó felé hajlok, mert szeretem a nyugalmat.  :D
De ezek a mangák kicsit megdobogtatják legalább a szívemet, ezek a csavarok meg történetszálak amik kibontakoznak mindig érdekesek, viccesek, keserédesek, és életszagúak. :) Talán annyi elég is nekem, hogy csak írásban élem át ezeket mostanság... XD

Szóval szeretem a mangát! Egyétek ti is! Megyek iszok neo citránt mert dógozni kell mint a güzü.

Az vagyok ugyanis, együgyű. :D

Jól vagyok, és nem vagyok jól egyben. Megint túl sokat gondolkodok, és valszeg magamra vettem valamit, ami nem is nekem szól. Legalábbis remélem hogy nem nekem, mert én akármennyire is gondolkozom vagy filózok, nem vagyok K.

Őh. De amúgy milyen sokszor előfordult már ez az életemben. Valamelyik barátom blogján vagy bárhol olvastam valamit, és max 1-2 napig bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg: "-Te, amikor ezt meg azt írtad, rám gondoltál?" És mindig nevetés volt a válasz, meg az, hogy ja, nem, dehogyis, hanem ez meg az, és akkor máris értettem meg az egész tök érthető volt. :D 
De most nem ez van. 
Mármint most nem tudom megkérdezni az illetőt, hogy rám vonatkozik-e, akkor is ha remélem hogy nem, pedig a barátom. Volt. Egy jó ideig.

Nekem sem fér még mindig a fejembe, hogy lehet így, ennyire hirtelen abbahagyni valamit, pedig nem kéne csodálkoznom. Azt is tudom, mit kéne tennem, az egészet, mindent fogni, és semmibe venni. Lezárni ezt meg azt, és soha többé nem gondolni rá.

Hahaha. Mondta erendir és kiröhögte magát. Nekem ez sosem ment. Hadd meséljek el egy kis valamit, amit eddig kevesen tudtak rólam.
Mikor kicsi voltam, kb 10 éves, és már bőven kisiskolás voltam, a szüleim úgy gondolták, hogy ha már megkereszteltek, akkor valamiféle hittanra azért járjak már. (Amúgy ha jól tudom anyum katolikus, apám meg református, és elvileg én is református vagyok, és református templomban esküdtek, mert láttam a felvételen hogy ugyanaz a templom volt ahová engem is járatni akartak hittanra. Ilyen van? Mindegy, sosem értettem.)
Be is írattak hittanra, ahol kb 7-8 velem egykorú gyerekkel ültem együtt, na meg a pap bácsival aki egy szemüveges, magas, kedves ember volt. Ő kezdett el istenről magyarázni nekünk, és rendkívül biztos volt abban amit mondott, mégis hazudott. Úgy értem... Nem tudom. Néztem őt és figyeltem, és nem hittem el amit mond. Olyan volt, mint mikor anyáék még mikor nagyon nagyon pici voltam, mesét olvastak nekem. Elmondta, hogy mindenki, aki templomba jár az hisz ezekben a dolgokban, meg itt ez a biblia amit ezek meg azok az emberek írtak meg szentírás meg minden. Nagyon érdekesen hangzott, de rengeteg kérdésem volt. 
Sokat kérdeztem, már aznap. Túl sokat. 
Olyan sokat, hogy anyáék három hét után már nem küldtek tovább hittanra. Felidegesítettem a papot, és "butaságokat kérdeztem", olyan dolgokat amiknek "semmi értelme", és totál ellentmondanak a hittel. Mindenkinek a fantáziájára bízom hogy milyen kérdések voltak ezek, mindenki aki nem szuperhívő és olvasott tudományos könyveket, ki tudja találni kis kreativitással, hogy milyen kérdések voltak. 
Az egyik ok ez volt, hogy a pap bácsit, akinek "mindig igaza volt", hiszen "ő tudja". 
A másik az, hogy összezavarodtam. 
Nem mond igazat. A többiek miért nem tudják? Hazudik. 
Itt kezdődött talán el a különcségem még jobban, és egészen addig nagyon kényelmetlenül és egyedül éreztem magamat, amíg nem találkoztam olyan emberekkel, akik értették, akik tudták. 
Akik látták amiket én. 

Rossz ember vagyok? Annyira próbálok jó lenni, másoknak segíteni, HASZNOSNAK LENNI. Valakinek. Bárkinek. Mindenkinek. 
Ma amikor hazajöttem a melóból, és az aprót dobálgattam bele a kis fém konzervdobozba amibe a pénzt gyűjtöm jótékonyságra, elsírtam magam. 
Eszembe jutottak a kérdések amiket hallottam, elejtve itt-ott, melóhelyen, kollégáimtól, vagy egyenesen nekem célozva, amikor az egész nyereményemet felajánlottam jótékonyságra pár hónapja. Miért csinálod ezt? Minek adod másnak a pénzt? Miért nem tartod meg? 
A tréfás megjegyzések hogy milyen jóindulatú vagyok, meg milyen naiv, hogy azt hiszem, mások is olyan jó szándékúak mint én. Hogy "Erendir, te leszel az első ember a mennyben, olyan naiv vagy."
Tudom hogy csak tréfás megjegyzés, és én is mosolygok rajta. 
Amikor a kis pár pennyseket dobáltam a konzervdobozba, akkor is mosolyogtam, már előre hallom a kommenteket és megjegyzéseket amikor ezt is beviszem a melóba. Felét a cégünk jótékonysági alapítványának szeretném felajánlani, felét pedig az egyik helyi állatmenhelynek. 
"Miért csinálod ezt?" 
Azért, basszameg, hogy legalább egy kicsit úgy érezzem, hogy hasznos vagyok valakinek. Bárkinek. És itt ment át a mosoly rideg arckifejezésbe, és itt kezdett rossz kedvem lenni. 
Az egész életem erről szól, már régóta. Nekem nem kell sok, hogy boldog legyek, csak legyek valakinek hasznos. Ha csak egy kicsit is tudok segíteni másoknak már összetöröm magam, csak azért, hogy mosolyogni lássam őket, hogy nekik könnyebb legyen. Ez kb az egyetlen dolog ami örömet szerez nekem. 
Szánalmas? Lehet. De ez vagyok én.
Ha nem ezt teszem, tök haszontalannak érzem magam. Nem tudok magammal foglalkozni, nekem olyan mindegy. 
De megint csak magyarázkodok. 

Hiába magyarázkodok, mindegy. Nem fogják megérteni. Sem ők, sem az akinek a magyarázatot szántam. Azért sírtam, mert szomorú voltam. Szomorú, mert mások szemében érthetetlen amit csinálok, nem tudják, hogy ez nekem miért okoz örömet, hogy miért menekülök, hogy miért nem vagyok önző, miért nem törődök magammal, miért másokkal foglalkozok és miért helyezek másokat magam elé. 
Nem utálom magam, nem ezért. Inkább azért mert ez okoz örömet, meg talán így menekülök el a saját problémáim elől,. Amiből egyébként amúgy nincsen sok. Lehet ítélkezni, de mindenki menekül valahogy, aki ezt olvassa, és magába tekint, ő is meg fogja találni, hogy ő hogyan menekül, és én sem ítélkezek senki felett. Mindenkinek megvan a maga mankója, akár a cigi az, akár saját magát bántalmazás, vagy bármi.

Ezt a hittanos történetet azért meséltem el, hogy érthető legyen, miért vagyok ilyen értetlen. Az olyan dolgok, amiket nem tudok saját kútfőmből megérteni mert olyan idióta vagyok, vagy csak szimplán makacs, nagyon megakasztanak. Meg akarom érteni, látni akarom a másik nézőpontját, de néha nem tudom, mert az enyém bezavar, és azon pörgök. Az emberek nagy része ilyenkor hagyja a fenébe a másik nézőpontját, de én meg akarom érteni. Akkor is meg akartam érteni, és most is van egy dolog amit meg akarok érteni, de még mindig nem értem, és tudom hogy hiába pattogok itt, nem is fogok rá magyarázatot kapni, hiába is pattogok itt. 
Pedig kíváncsi lennék rá, nem sértődnék meg, se nem bántódnék meg. Vágták már a fejemhez elégszer, hogy milyen vagyok, mik a hibáim, és miért vagyok olyan elviselhetetlen amilyen vagyok. (Egyes embereknek, úgy látszik.) Szóval nem lenne meglepetés, de ha az is lenne, mosolyogva nyugtáznám azt is, nem fogom senki véleményére azt mondani hogy nem igaz, ahogy az enyémre sem várom el hogy bárki azt mondja hogy az.

Olyan sokan vannak a környezetemben, akik "új életet kezdtek". Én miért nem tudok? Valahogy azt látom, hogy páran képesek egy fejezetet "lezárni" az életükben és egy komplett újat kezdeni. Az előtte levő dolgokat mintha elásnák egy dobozban, szemet hunynak felette, és mintha meg sem történt volna, vagy nem emlékeznének rá, direkt "elfelejtik", az összes tanulsággal és leckével együtt. Na jó nem, mert a leckéket és tanulságokat sokan megtartják, ez jó. 
De én erre miért nem vagyok képes? Miért nem vagyok képes totál lezárni bármit is az életemben, mint egy fejezetet egy könyvben? Még ha valaki ki is lép az életemből, akkor is folyton szemmel tartom és készen állok, hogy majd egyszer újra találkozok/beszélek vele. Az egész életem egy nagy fejezetként él bennem, és mindenre tisztán emlékszem. Le tudok zárni dolgokat, igen, mert változnak a körülmények, a helyek, a társaság, az emberek, sőt, a véleményem is változik dolgokról, ez is nyilvánvaló, már nagyon sok mindenről másképp vélekedek, mint régen, jó értelemben. Sokkal több mindent elfogadok, és nem ítélkezek senki fölött, nem kategorizálok be senkit. 
De nem tudok úgy lezárni dolgokat, mint ezek az emberek. Ott hagyni valamit totálisan és úgy tenni, mintha soha nem is lett volna. Nem is tudom felfogni. Nem tudom, hogy van ez az "új életet kezdés" cucc.
És most már nincs itt az sem, aki amúgy tudom, hogy tudna erre okosat mondani, vagy segíteni. 
Senki nem segít.  Egy kicsikét kezdem úgy érezni, hogy egyre kevesebb ember van, aki tényleg megért, már csak olyanok maradnak majd a végén, akik csak úgy elfogadnak amilyen vagyok és kész.

"Mi ilyenek vagyunk." Tényleg mondtam volna ilyet? Elképzelhető, de tényleg nem emlékszem. x_X Weird, de tényleg nem. Ha igen, mit jelent?
Egyikőnk sem lesz több attól, ha egy kicsit többet lát, mint mások. Valószínűleg egy ember a francia szabadságharc idejéből totál kattantnak gondolná a mai embert, ha okostelefonokról meg számítógépekről magyarázna neki. Ez csak épp annyi, hogy ki mennyit fog fel a világból. Nem leszünk ettől mások, többek, vagy kevésbé emberek. Attól még hogy az ember ennyi mindent megtanult, még ember maradt.
Nem emlékszem, hogy ezt a mondatot mondtam volna, de arra emlékszem, hogy ezt igen: Minden csak addig természetfeletti, amíg meg nem tudjuk magyarázni, vagy megtapasztaljuk. Szóval nincsen abban semmi rossz.
De nem értem én miért vagyok mégis az. :/ 

Hmpfh. Azért kezdtem el írni, hogy kiírjam magamból a dolgokat, és kevésbé legyek bizonytalan, de nem nagyon sikerült ezt elérni.
Visszaolvasva csak zagyvaság és magyarázkodás meg emózás az egész. 

inkább megyek aludni

... és soha többé nem nyugszik le.

A minap kicsit gondolkoztam megint. A melóban láttam egy nagyon jó kiírást, ez volt a szöveg:

És szomorú, hogy ez mennyire igaz, és úgy gondolom, hogy rám is részben. De erre majd hadd térjek ki a bejegyzés vége felé amikor már nem olvassa senki. 

Ma Arzénnak meséltem, hogy ma is összefutottam az interneten egy észkombájnnal, aki ugyan nem ismer, de minden áron meg akarta magyarázni nekem hogy az ő álláspontja a helyes, és neki van igaza. O.o Jó, akkor igazad van, legyél vele boldog! 
Itt említettem meg neki, hogy sosem értettem ezt a dolgot. Találkoztam már jó pár ilyen emberrel, és sosem értettem, miért számít nekik, hogy mit gondolnak róluk mások. Sőt, ha ez lenne a legnagyobb gondjuk, még meg is érteném valamilyen szinten, de ennél kicsit mélyebben lapul a probléma forrása. Ezeket az embereket nem az érdekli, hogy te mit gondolsz róluk csak simán, azt akarják, hogy te ugyanazon a véleményen legyél mint ők. Mindegy, hogy te ki vagy, te érts velük egyet, mert más álláspont nem létezik, csak az övék. Konkrétan fontos nekik, számít, aggódnak azért, hogy te egyetérts velük. O.o 
Az egyik példa, hogy értsétek: Egyik nap, mikor biciklivel mentem a melóba (mikor még nem lopták el XD), átmentem egy kis utcán, ami biciklisek számára egy két sávos kis sikátor, autóknak viszont tilos a behajtás. Jön szembe egy autó, én meg mivel nem akartam felkenődni rá, és nincs dudám, szépen felmentem az út szélére és kérdő tekintettel néztem rá. Nő megáll mellettem, feka csajszi a barátjával... Mondom neki őőő, ez még csak nem is egyirányú, ide nem lehet behajtani kocsival. Erre elkezdi nekem, de, de ő már jött erre kocsival, és be lehet hajtani. Nem szóltam semmit, csak rábámultam a két táblára ami világosan megmutatja az utcácskára vonatkozó szabályokat, majd felhúztam a szemöldököm, és készültem továbbmenni. Erre nekiáll nekem magyarázni kapkodva, még mielőtt visszadugtam volna a fülhallgatóm a zagyamba, hogy de higgyem már el neki, ő tudja, és ő biztosan tudja és igenis tisztában van vele és a múltkor is erre jött és szabályos. 
Én meg továbbindultam, és mentem a dolgomra, gondolataimba mélyedve. Miért akart meggyőzni? Minek? Azt gondol amit akar, én meg azt gondolok amit én akarok, de ennek ellenére neki akart állni direkt vitatkozni velem. Minek? Hogy vagy ő meggyőzzön arról hogy neki van igaza, vagy én arról őt, hogy nekem? Kit érdekel? :D 
Légy vele boldog. 
Ma is találkoztam egy hasonló emberrel, aztán két mondat után éreztem hogy ja, oké, ő nem állítani akar valamit hanem engem akar meggyőzni, hogy az ő álláspontja létezik csak és az szentírás, szóval azonnal ignoráltam. Utána bocsánatot akart kérni 10 perc múlva. Minek? Nem érdekel. :D 
Ha valakivel lehet kulturáltan beszélgetni, akkor az azt jelenti nálam, hogy elfogadja a másik véleményét. Nem kell bizonygatni, meggyőzni a másikat, ha a másik nem hülye, akkor tudni fogja, hogy melyik fél véleménye áll közelebb a "valósághoz", bármi is legyen az. Ezektől az emberektől viszont a hideg futkos a hátamon és azonnal semmibe veszem őket. x_x Ráadásul pont engem találnak meg, akinek még néha a barátai is - akikről tudom hogy a legjobbat akarják nekem - úgy érzik mintha a falnak beszélnének. XD

És hogy miért igaz mégis rám is ez egy kicsit? Azért, mert nem szeretem azt, mikor valaki alábecsüli magát. Mikor pl valaki láthatólag küzd, eredményeket ér el, igyekszik, de mégis szomorú és rosszul érzi magát. Van valaki akit ismerek, és a minap alábecsülte magát, pedig az egyik legerősebb személy, akit ismerek. 
Már nem beszélünk, így nem mondhatom el neki a véleményem, mert már nincs szüksége a társaságomra, legfőképpen nem fogadná el hogy segítsek neki vagy fordulhasson hozzám, de elmondtam volna neki, hogy ezúttal nincs igaza. Hogy annak ellenére hogy az ellenkezőjét állítja, szerintem keményen küzd, és nagyon jól teljesít, és hogy azóta hogy először megismertem, nekem ő a bátorság jelképe. 
Mert bátornak lenni nem azt jelenti hogy nem félünk. Bátornak lenni azt jelenti, hogy kiállunk harcolni, minden félelmünk ellenére. Ő pedig minél inkább fél, minél bizonytalanabb, annál inkább képes odatenni magát és küzdeni. Ez pedig rendkívüli adottság. Remélem ezt tudja, és sosem fogja elveszíteni.

És itt jutott eszembe, hogy akkor tulajdonképpen én is ilyen vagyok. Mert el szerettem volna mondani ezt, és én sem arra koncentráltam elsősorban hogy megértsem, hanem hogy elmondjam, én mit gondolok, nem? Összezavaró dolog ez, mert mi van akkor, ha meg akarom érteni a problémát, meg is értem, és elfogadom, de attól még segíteni szeretnék? Talán ez is ilyen pókháló-effektus? Tudjátok, mikor valaki segíteni akar a lepkén aki a hálóba akadt. Ha segítesz, akkor sem biztos hogy túléli, sőt, utána is tuti hogy meghal, csak kicsit később. De ha segítesz, a pók hal éhen. Van pedig aki a pókot öli meg, mondván hogy az ne haljon éhen, és kiszabadítja a lepkét. Eh, bonyolult ez, de amúgy semmi köze nincs a fő témához, szóval nem is értem mit hablatyolok itt. XD
A lényeg csak annyi, hogy vicces a sors, és az, hogy az ember amúgy általában mindig kevesebbnek látja magát, mint mások, nem? De van mikor pont fordítva, mások nem látják azt, hogy mi mik vagyunk belül. Ami néha jó, néha nem. 
Az én esetemben én inkább jónak érzem. Jól érzem magam így, hogy nem sokan ismernek és tudják igazán, milyen vagyok. Hogy a hétköznapjaimon mit csinálok, mivel töltöm az időm, milyen gondolatok kavarognak a fejemben. A legtöbb ember akit ismerek, ha tudnának rólam kb feleannyit mint a közeli barátaim, szerintem minimum betegnek, vagy őrültnek, vagy simán hülyének, vagy szánalmasnak tartanának. Ami őszintén szólva engem annyira nem hatna meg, csak jobb a békesség. 
Csak mondjuk úgy, hogy nem véletlen hogy még a kollégáimmal sem beszélek túl sokat a melóhelyen, ha nem muszáj. 
Hm. :/

Jó lenne, ha lenne. Mindenki birtokolni akarja a másikat. Birtokolni, tulajdonává tenni, féltékenykedni, félteni, féltve lenni, mindenki csak fontosnak akarja gondolni magát valaki más szemében.

Soha nem értették meg, én mire gondolok, szerintem ezért történt minden úgy, ahogy történt. Ezért hagyott cserben mindenki aki azt mondta hogy "szeretett", aztán valahogy mégsem úgy gondolta. Nem hiszem hogy ez az ő hibájuk, ahogy azt sem gondolom, hogy az én hibám. Egyszerűen csak... Mintha úgy éreztem volna minden csalódás után hogy: "Hát, sajnos ő sem értette, mire gondolok." Ezért volt már eleve már az első kapcsolatom előtt némi félelmem attól, hogy megnyíljak, mert éreztem, hogy a másik fél nem egészen érti még azt, hogy mire gondolok, és amikor eljön az idő akkor meg úgyis itt hagy. És eddig mindig ez történt.
Most már végképp nem nyílok meg senkinek, és a hozzám legközelebb álló barátaim meg is értik nagyjából, hogy miért. Sőt, némelyikük még a saját bőrén is tapasztalja.

Én sosem voltam az a birtoklós ember. Sosem azt néztem, hogy nekem mim van, inkább azt, hogy mi nem kell és mivel tudok segteni a másiknak, hogy hasznos legyek valakinek, hogy könnyebb tegyem valakinek az útját. Nem azért, hogy most én legyek a nagy híró vagy valami, hanem egyszerűen csak belegondolok, hogy nekem is nehéz volt, és lefogadom, hogy attól függetlenül, hogy kinek milyen kihvással kell szembenéznie, ugyanolyan nehéznek éli meg mint amilyennek én éltem meg őket akkor amikor szembenéztem velük.

Nincs ez másképpen velem a kapcsolatokban sem, mert nálam annak is a barátság az alapja, sőt, sokszor jobban hasonlít egy barátságra, mint azt sokan gondolják, és baj. Igen, ez baj. Szerintem nem tudok eléggé ragaszkodni, pedig még így is úgy gondolom, hogy többet adok magamból, mint amennyit kéne. Akikben igazán komolyan megbízok, azokhoz kerülök nagyon közel és adok magamról annyi információt, és kérek segítséget, hogy ennek "kockázata" legyen. Megbízok bennük, mert tudom, hogy visszaélhetnének mindezzel, és nem teszik, én pedig elhiszem nekik, hogy nem teszik. Még ez is nagyon nehéz, de ők bebizonyították, hogy a kezükbe tehetem az életem, hogy ha megkérem őket valamire, akkor tudom, hogy tényleg segíteni fognak, nem pedig csak úgy mondják, ha nem tudnak akkor pedig megmondják, hogy bocs, nem.

Egy kapcsolatban pedig nem "elvárom" mindezt, mert nem várok el semmit, de azt gondolná az ember, hogy ha valakit szeret, akkor ennek mindez egy alapot képez. Nem képez természetesen, mert tudom milyen szerelmesnek lenni, és akkor nincsen semmi más az embernek csak az imádott személy, és mindig neki van igaza meg ő a legfontosabb, meg minden... Csakhogy a szerelem nem tart örökké. És mint annyi mindenben, ebben is megosztott a figyelmem, és nem tudom elkülöníteni a gondolataimat, hogy "ez csak ez, az meg csak az", hanem minden kihat mindenre. A világban minden kihatással van mindenre, és a fejemben kavargó gondolatok csak úgy cikáznak mindig, így akármilyen szerelmes is vagyok valakibe, attól még gondolkodok és gondolkodok mindenen, ahogy ezen is. Több mindenre oda kell figyelni, és nálam ez a bizalom-téma is nagyon fontos témaként a fejembe vetül.

Ezért amikor valakit szeretek, "máshogy" szeretem. Az én szerelmem nem lángol mint valami tűzorkán, de nem is ég le két perc alatt. Olyan inkább, mint egy parázs, ami fölött jól meg lehet még sütni a szalonnát órákig, ha már hasonlatokkal dobálózunk. :D Nem kérek szinte semmit, nem várok el kb semmit, csak hogy legyen velem őszinte a másik. Nem kell engem vacsorával hazavárni vagy takarítani, mindennap lefeküdni velem, vagy bármiben megfelelni. Inkább olyan valakire gondolok, akiben van saját motiváció. Akivel vannak közös témáink, akivel tényleg annyit tudok beszélgetni bármiről, amennyit csak akarok, és nem un rám csak úgy. Ugyanis hosszútávon unalmas tudok lenni, pont amiatt, hogy nem várok el sokat. Romantikus típus vagyok, szóval jutnak eszembe mindig dolgok, amivel kedveskedhetek a másiknak és meglepetést okozok, és mindig próbálok annak a kedvében járni akit szeretek, de ha neki nincs kedve ehhez, én nem várom el a viszonzást feltétlenül, és nem fogok megsértődni, ha nem az van amit én akarok. Sőt, egyáltalán nem sértődök meg semmire, talán ez is még egy másik baj. Ha egy barátommal nem értek éppen egyet valamiben, akkor nem fogok megsértődni, mert tudom, hogy nem kell mindenben egyetértenünk, nem muszáj mindenben egyeznie a véleményünknek, akkor a szerelmemmel sem kell. Ebből következik az, ami szerintem pedig "elfogadhatatlanná" tesz, vagyis ami leginkább felháborító a viselkedésemben: Nem tűröm el a visszáját sem.
Ha én őszinte vagyok valakivel és őszintén kimondom amit gondolok, akkor ezt bizony elvárom a másiktól is. Ha én nem sértődök meg vagy durcizok be egy bizonyos dologra, akkor bizony a másik se tegye. Ha én nem töltöm ki a másikon a haragom, maximum kulturáltan elmondom neki, hogy mi a bajom, és megbeszéljük, akkor legyen már annyi a másikban, hogy ő is képes rá.

Ezek a dolgok pedig elfogadhatatlanok.

Nem akarok szexista lenni, de ennek az egyik oka hogy nem vagyok meleg és lányokkal jártam eddig , és ezek után is ők a célközönségem. Rendkívül nehéz ugyanis olyan lányt találni, aki képes tényleg egyenlő félként kezelni a partnerét és racionálisan megvizsgálni egy helyzetet és azt mondani hogy "héj, tényleg itt a másiknak volt igaza és én ok nélkül rajta töltöttem ki a dühömet." Majd bocsánatot kérni a másiktól. Kérjen bocsánatot a férfi! Na, bocsánat, szexista megnyilvánulásomnak vége.
Egyszerűen csak nem szeretem, hogy a férfiaktól el van várva xyz dolog, de a nőknek minden megengedett. Mondja nyugodtan valaki hogy nem igaz, a mai világban sajnos egyre inkább az.
A másik oka annak, hogy még mindig egyedül vagyok, és bármilyen hihetetlen, ez nagyobb ok mint az előző amit említettem, az az, hogy az emberek változnak. Most ez hülyeségnek hangzik, mert persze, nyilvánvaló hogy nem lesz valaki ugyanolyan 56 évesen mint 17 évesen, boo hoo. Nem erre gondolok, hiszen mindenki idősebb lesz, változik... De változnak-e tényleg?

Az én véleményem szerint ha már valakinek kialakult a személyisége, sőt, inkább úgy értem hogy már alakulóban van, az már soha nem fog változni. Nem mi változunk, változhat a környezetünk, változhat a társaság aki körülvesz minket, változnak a körülmények, de MI nem. Az az én aki bennünk van, már nagyon korán kialakul, és a személyiségünk jegyei nem változnak. Az, hogy egyes helyzeteket hogyan kezelünk, mindig változik, persze, ezt látjuk változásnak, de belül mind ugyanolyanok maradunk mindig... Amikor egy stresszhelyzettel találkozunk, vagy szomorúak vagyunk valami miatt, vagy csalódottak vagyunk, vagy nagyon boldogok vagyunk, vagy bármilyen erősebb érzelemmel kerülünk szembe, hatás ér minket, ugyanúgy fogunk reagálni. Aki őrült, aki gyerekes, aki szótlan, aki érzelmes, az mindig is olyan lesz, olyan is marad, akkor is amikor negyven éves lesz majd. Ezt garantálom. Én tipikusan olyan ember vagyok, aki sok minden iránt érdeklődik, és nem ragadok le egy dolognál, próbálom megosztani a figyelmem és az érdeklődésemet, nem beskatulyázódni, ennek ellenére mégis nagyjából ugyanazokat a dolgokat kedvelem és csinálom már sok-sok éve. Talán azok, akik velem voltak eddig, ezt nem szerették bennem, mert ők "változtak". És ezt most olyan értelemben mondom, ahogy az előbb leírtam. Nem változott meg a személyiségük, nem kezdtek el másképp reagálni dolgokra, vagy más dolgokat szeretni hirtelen. Inkább csak megváltozott a társaságuk (sőt, eddig mindig ez történt), vagy a környezetük, vagy mindkettő, és az új mindig jobb volt, mint a régi. Az igen nemmé változott, a biztosból talán lett, az örökkéből pedig soha.

Mondhatja nekem azt bárki, hogy "ez az élet rendje", vagy hogy "ennek így kellet lennie", de én nem pont így gondolom. Mindenkinek a saját kezében van a döntés, és nem csak úgy a sors csinálgatja ezt velünk. A sorsunkat mi irányítjuk, mások döntésein keresztül. A mi döntéseink vezetnek azokhoz a dolgokhoz amik minket érnek, ha te változtatsz az életeden valamint, ha ezt vagy azt teszed, annak meglesz a következménye, és mások olyan hatásoknak fognak kitenni, olyan dolgokat fognak veled tenni, ami ebből következett. Vannak persze olyan dolgok amiket nem mi befolyásolunk, mint például az öregedés, vagy a halál, vagy ilyenek, de a természeti erőket senki nem fogja megváltoztatni.
Én soha nem tettem olyan ígéretet amit nem tartottam be.
Erre, ha másra nem is, büszke vagyok az életben, és továbbra is tartom magam ehhez. És nem azért tartottam be minden ígéretet, mert sosem hozok ígéreteket, még mielőtt rosszmájúskodva beszólna nekem valamelyik személyiségem. :D Ma is hozok ígéreteket, és segítek akinek tudok.
Nem filmben, meg animében élünk, de majdnem. Olyasmi anime ez ami kicsit realisztikusabb, de a szerepek ugyanazok. És lehetsz filler karakter, de lehetsz más is. Már sok embertől hallottam visszajelzést, hogy szerintük én milyen vagyok, és mit érdemlek, de erről szól az élet. Nem azt kapjuk, amit érdemlünk, és ez így van jól. Különben nem küzdenénk elég erősen, vagy egyáltalán nem küzdenénk. Céljainknak, és álmainknak kell lennie az életben.
Na de eltérünk a tárgytól, úgyhogy ezúton kanyarodjunk vissza, hogy akkor ebben a tekintetben nekem mi az álmom, célom?
Ha már nem várok el semmit a másiktól, mi lenne az, ami boldoggá tenne?
Nem sok.
Birtokolva lenni, anélkül, hogy birtokoljalak. Szeretni önzetlenül, és hogy hagyd, hogy szeresselek. Megnevettetni, felvidítani, és ha nem tudlak felvidítani, legalább veled sírni.
Élni.
Támogatni, segíteni téged, és úgy szeretni, ahogy te szeretnéd. Sokat nevetni, és szabadnak lenni. Nem magamhoz kötni, hanem veled lenni amikor tudok, és amikor szeretnéd.
Beszélgetni.
És néha, amikor kedved tartja: Hiányozni.
Na jó, amikor azt mondtam hogy nem sok, nem jól mértem fel, ez elég sok dolog. :D

Idealista egy elképzelés, azt tudom, de ez van. Egész életemben olyan álmaim, céljaim voltak, amiket kockázatos és nehéz volt elérni, és most is olyanok vannak. Bármikor fogadtam el az életemben egy-egy "könnyebb utat", vagy olyan alternatívákat amik középszerűek, bántam utána a döntést. Ezért döntöttem el hogy ezzel leállok, és visszatérek ahhoz az ambíciózus önmagamhoz, aki voltam, aki tudja mit akar, és meg is szerzi, nem elégszik meg félmegoldással.

Ti se érjétek be kevesebbel, mint a maximummal amit el tudtok érni. Türelmesnek, kitartónak, és legfőképpen képesnek kell lenni áldozatokat hozni. De ha sikerül, és így éritek el a céljaitokat, és visszatekintetek a küzdelemre, látni fogjátok, hogy ez az út éri meg a legjobban, és hogy milyen jó volt az, hogy megküzdöttetek azért a célért és nem elpazarolt idő/erőfeszítés volt. ^^

Avagy írjunk most már valami pozitívat is végre. :D

A napokban gondolkoztam, hogy hamarosan újra november lesz, és november 13-án lesz immáron két éve hogy itt vagyok Londóniában. Ha már így eszembe jutott, gondoltam számba veszem, mit értem el ezalatt az idő alatt, miket vittem véghez, meg hogy alakultak a dolgok, és... Hát azt kell hogy mondjam, hogy nem csalódtam! 
Ami nagy szó, mert általában nagyon nagy, vagy inkább lehetetlen elvárásokat támasztok magammal szemben, mert a közeli barátaim is nagyon gyorsan és sokat fejlődnek és nem akarok lemaradni tőlük, meg ráadásul még alá is becsülöm magam emellett. Szóval lássuk!

Megpróbálok egy kis pontokba szedett listát összeállítani, amennyire tudom kronologikus sorrendben, remélhetőleg nem zavarodok bele, meg látszik majd a lényeg:

1. Azután hogy kiérkeztem Londonba és lényegében minden létező pénzem elköltöttem szállásra/bérletre, már szinte másnap munkát találtam és három nap múlva már munkába álltam.
2. A hotelban rövid idő alatt a leginkább kedvelt emberré váltam, mindenki tudta hogy lehet bennem bízni és számítani rám, és a vezetőség is értékelt.
3. Az első két hónapban félretett pénzemből új telefont vettem, ami még most is nagyon jó, majd pedig egy számítógépet építtettem össze kb 300 font árából magyarországon mindenestül, amit aztán kihozattam.
4. A házban ahol laktunk kezembe vettem az irányítást, rendet tartottam, átvettem az internetet, gázt, áramot, mindet én intéztem, olcsóbb gáz- és villanyszolgáltatóra váltottam akik megbízhatóbbak és jobbak voltak, beköttettem a 6 mb/s-es net helyett a 185 mb/s-es netet majdnem ugyanannyiért.
5. Változtattam a környezetemen ahol tudtam, az első lakótársamtól, egy ordibálós román csávótól átköltöztem sikeresen egy nagyobb, jobb szobába a házon belül egy magyar sráchoz.
6. Kihívtam látogatóba két barátom, akik aztán hónapokon belül ki is költöztek szintén, de eleinte nem tudtunk egy helyen lakni, két két fős csapatban kezdtünk el összedolgozni, elsődleges cél volt persze hogy minél előbb egy helyen kössünk ki.
7. Hónapokkal később, komoly nehézségeket leküzdve végül összehoztuk az összeköltözést (council, nincs ni number, van ni number, nincs bankszámla, nincs lakcímigazolás, payslip három hónapra visszamenőleg, ilyen statement olyan statement, bankkártya kell, akkor három hónapra visszamenőleg bankszámlakivonat (!!!???) ), és nagyon szerencsések voltunk mert egy nagyon szép lakásba sikerült összeköltöznünk.
8. Ezen a ponton már mindannyiunknak volt félretett pénze, és az egész lakást mi bútoroztuk be, és személy szerint imádom a szobám, nem csak az anime poszterek teszik személyesség hanem még a bútorokat is a stílusomnak megfelelően válogattam össze... Röviden szólva minden fekete. :D (Ahogy az új ruháim is amiket kint létem során szereztem be)
9. Lehetőségem nyílt egy öt csillagos, nagy presztízsű apartman-komplexumban dolgoztak, ahová három körös, és meg kell hogy mondjam nagyon szigorú és nehéz interjú után fel is vettek! 
10. Elegendő pénzt spóroltam össze ahhoz, hogy kifizessem a közel egymillió forintos diákhitel tartozásomat, így most már semmi adósságom nincs (hacsak nem a sulit is vissza kell fizetni).
11. A munkahelyen egyedüliként adakoztam, ajánlottam fel pénzt, amit egy, az ottani csapattal játszott játékban nyertem, ezzel első helyre dobtam a szállodánkat a legtöbbet adakozó rezidenciák listáján.
12. Ötleteket adtam a munkahelyi környezet fejlesztésére, személyes kapcsolatokat építettem ki vendégekkel akik közül sokaknak komoly módon segítettem, és a főnökeim és kollégáim is megköszönték a munkám és a segítségem. Itt egy kicsit hadd térjek ki.
    Mi is fent vagyunk természetesen TripAdvisoron, méghozzá (4 hónapos küzdelem után újra) első helyen állunk egész London 750 felső kategóriás luxus szállásai között (!!!), magunk mögött hagyva a Hiltont, Four Seasons, és minden egyéb vendéglátóegységet. Áprilisi kezdésem óta már kétszer is megemlítettek ami nagyon jól esett, és nemcsak hogy dicséretet de még egy ingyen éjszakát is kaptam a hotelben a managementtől. A két kedvencemet hadd osszam meg. :D
    

    

     Az ilyenek tökre meghatnak, mert nem csak rám céloznak, hanem mégis az egész csapatra és nagyon örülök, hogy ennek én is fontos része lehetek, nem csak egy jelentéktelen eszköz, bár magamat mindig úgy fogom fel mint valakit aki pont hogy azért van ott, hogy azzal tegye jobbá a látogatást hogy ide-oda szaladgál és mások helyett csinál meg dolgokat. :) Végül is ez a dolgom lényegében, de lehet ezt jól is csinálni, meg rosszul is. Örülök, hogy én jól csinálom. (Eddig legalábbis látszólag úgy tűnik)

13.  Októberben indulok a félmaratonon és a cég csapata részeként fogok futni és nagyon fogok igyekezni hogy jól teljesítsek. ^^
14. Ez annyira nem nagy eredmény ugyan, de most, hogy itt dolgozok, még edzegetni is van néha időm meg energiám, ha a melóban nem fáradok el nagyon, szóval azt sem hanyagolom már el. Annyira, na. >w>

Jelenleg nem jut eszembe sok más dolog, de az önfényezésből elég ennyi is. Ezt amúgy is csak azért írtam le, hogy valami látsszon azért számomra is, hogy valamit azért csinálok. :D
Roppant egyszerűek a következő céljaim, mégis nehéz lesz őket megvalósítani. 
1. Saját kertes ház, lehetőleg nem Londonban, vagy akkor nagyon a külvárosban.
2. Kutya.
3. Munka. Ezt úgy értem, hogy nem londinerként akarom ledolgozni az életem, recepciós meg annál magasabb pozíciót sem szeretnék vendéglátásban, így valami más témájú meló elérése később. (Pl vagy állatokkal foglalkozni valahogy, vagy az álmom, a tűzoltóság megvalósítása)
4. Bónusz - saját autó. Eljárkálok én simán a rollerkémmel meg a tömegközlekedéssel, de ha külvárosban, vagy más városban leszünk, és kutyám is lesz, kelleni fog, nem beszélve arról hogy nagybevásárlásoknál mennyivel megkönnyíti a dolgokat. Nem használnám túl gyakran, de külvárosban nem is számít annyira, csak legyen, na meg azzal tudok majd utazgatni azért ide-oda.

Ezek a hosszú távú célok, később akár olyan is benne lehet hogy a ház egy részét kiadni pénzkeresésért, aztán talán az ingatlanozásba kicsit beszállni, mert ha később akár egy másik házat is sikerül megvenni, és azt kiadni, akkor utána már mivel magától mennek szinte a dolgok, később dolgozni sem kell... de ez már csak ilyen képzelgés, valószínűleg nem lesz ilyen egyszerű a dolog, de a fenti célokat simán el fogom érni, ezt tudom. :3 

Örülök annak, hogy a barátaim is önállóak és egyenként is erősek. Szerintem lehetséges, hogy azért ilyen stabil és hosszan tartó a barátságunk így a csapattal, a többiekkel, mert pont hogy nem azon van a hangsúly, hogy támogatjuk, segítjük egymást, hanem amellett hogy természetesen segítünk a másiknak ha kell, inkább húzzuk a másikat, arra ösztönözzük hogy még jobb, okosabb, gyorsabb, erősebb, mindenebb legyen a tegnapi önmagánál. 

Mostanában van egy kis szertartásom a melóban, amikor végzek, lemegyek az öltözőbe, átöltözök, alaposan megmosom a kezemet, az arcomat, megtörölközök, és megnézem magamat a tükörben. Elgondolkozok egy pillanatra, hogy most éppen hol tartok, min dolgozok éppen, és megkérdezem magamtól: 
Én, az, aki most, ebben a pillanatban visszanéz magamra a tükörben, jobb, mint a tegnapi önmagam? Fejlődtem egy kicsit a tegnapi önmagamhoz képest? És ha úgy gondolom hogy igen, elgondolkozok hogy mégis miért, mi az oka hogy ezt mondom, hogy tényleg így van-e.  
És mostanában mindig igen a válasz. :) 

Minden nappal közelebb kerülök a céljaimhoz, és minden nap egy kicsikét előrébb jutok. Nem szeretek előre tervezni semmit, csak vannak álmaim, vágyaim, és ezeket el akarom - és éppen ezért el is fogom - érni, kemény munkával, türelemmel, és stabil fejlődéssel, és némi segítséggel a barátaimtól. ^^

Na, önfényezés vége, ennyi magabiztosság-építés egy évig legalább elég kell hogy legyen. :D 

Ezt csak hagyom nagyon rövidre, mert nagyon késő van és nagyon korán kelek. Csak egy kis önsajnálat így estére. 
Kezdem elveszteni a motivációt, hogy írjak egyáltalán bármit is. Ez is amiatt van, hogy sokszor már kezdem úgy érezni, csak azért van a blog, hogy kiírjam magamból a fasságokat és kiidegeskedjem magam, és akkor attól megnyugszom, de igazából ha csak le akarom írni akkor azt nem kell kiposztolnom az internetre. Így is alig olvassák a blogot, ha egyáltalán olvassa valaki, az meg hogy ezt meg azt panaszolom el csak folyton, még szerintem azt sem érdekli.
De ha már a panasznál tartunk. Éreztetek már olyat, hogy valakit nem akartok "zavarni", rátukmálni magatokat, beleavatkozni az életébe azzal hogy beszéltek vele, de valahogy magával a gondolattal nem vagytok kibékülve? 
Tudom, már lassan lerágott csont, de még mindig ugyanaz a problémám, hogy valaki aki a barátjának nevez valakit és beszélnek rendszeresen, hogy tudja egyszer csak semmibe venni a másikat egyről a kettőre... Hiába gondolkozok felnőtt fejjel és tudom, hogy nem kéne foglalkoznom az egésszel, ahogy a másik felet sem érdekli valszeg, hiszen pont ezért történt így ami történt, de én erre nem vagyok képes. És amellett, hogy nem vagyok képes szó nélkül hagyni, nem akarom neki szóvá tenni, nyilván mert a továbbiakban nem kíváncsi a véleményemre én meg nem fogom senkire ráerőltetni... Csak mindig felbassza az agyamat bármi amit nem értek. 

(Pedig én tényleg akkor csak legalább a Hitevesztetteket meg a Jeneryt szeretném tudni olvasni.)
namindegggy.

Más hírekben: Vasárnap megyünk egy igazi Japán fesztiválra. ^^ Tök jó lesz, pont úgy néz ki mint a mangákban meg az animékben mikor mászkálnak ezekre a matsurikra. :D Olyasmi mint nálunk a borutca, vagy a majális, ha jobban belegondolok, csak kultúráltabb. :D A lényeg persze itt is a kaja, nekünk is, ez nyilvánvaló. XD 

Ha más nem, megpróbálok talán ide csak pozitív dolgokat írni... (?) Nem fog menni szerintem. Lehet nyitok egy új blogot valahol máshol ahová szórom a mindenféle lelki bajomat, meg kiírom magamból úgy tényleg őszintén azt ami bánt, de ide nem akarom, már csak azért sem mert nem akarom hogy azok akik tudják a blogom címét - és ezekbe beleértem a legjobb barátaimat is - meglássák, hogy mennyi baromság meg rossz van a fejemben miközben pont hogy úgy tűnik hogy jól vagyok. 

Őszintén szólva sok minden zavar.

Na szóval itt a két hetem második fele, amit már Akai-san nélkül töltöttem. Sokkal kevésbé eseménydús, de meg kell említenem. :)

Szóval miután Akai vasárnap hazarepült, én egy hétig a hotelban laktam ahol dolgozom, mert igazából nem is hotel, hanem egy apartman-komplexum vagyunk, ami azt jelenti hogy több vendég is akár évekig ott lakik, de legalábbis legtöbbször sokáig. Elég jól összehaverkodtam az egyik párral akik egy évig ott laknak, és van egy angol bulldogjuk, és megkértek szépen hogy tudnék-e vigyázni rá egy hétig, de úgy, hogy ott is maradok estére, mert ők spanyolországba utaztak. 
Akinek nem volt még kutyája, annak mondom, hogy ez rohadt nagy felelősség, és elég nagy megtiszteltetés is. XD Egy kutyára teljesen más vigyázni mint egy gyerekre, egy gyereknek sokkal több igénye lehet, viszont egy kutya akkor sem tud magára vigyázni ha történetesen öt éves és nagyon okos kutya. Egy kutya intelligenciaszintje kb megegyezik egy kétéves gyerekével, de abban különbözik hogy attól még új ismereteket gyűjt az évekkel, tapasztalatot. Szóval kialakul egy személyisége is, amit nem lehet megváltoztatni.

Lényeg a lényeg hogy elvállaltam, és egy hétig ott dekkoltam az apartmanjukban. Nem mondom hogy rossz volt meg nem mondom hogy jó volt, mert megvoltak az előnyei meg a hátrányai is. Először is amikor beköltöztem, már az első pillanattól hiányoztak a barátaim, most itt Arzénra meg Endyre gondolok, mert fizikailag velük lakok együtt nap mint nap. 
Aztán ugye hiányzott a saját kis kuckóm, a szobám, amit annyira imádok hogy nem bírom kihangsúlyozni. Mindennek megvan a helye, minden úgy néz ki ahogy én elterveztem, minden ott van ahol lennie kell. Biztonságban érzem magam itt, pontosan tudom hogy ha merre mozdulok mi hol van és hogy tehetem. Az apartmanban hiányzott a "saját" konyhám is, idekint is már az új lakásban ahol most lakunk, már számtalan órát töltöttem el főzéssel, sütéssel, mindenhez megvannak az eszközeim ugye, szintnén tudom mi hol van, és otthonosan mozgok. 
Bent nem is nagyon főztem, kedves Iceland barátomhoz fordultam, ami egyébként meg tökéletes volt, mert arra a hét napra teljesen jól bevásárolgattam mindenféle jót, kísérletezgettem új termékekkel,  (tényleg, kéne új icelandos bejegyzés lassan új kajákkal :D) és mindezt fillérekért (na jó, fontokért, de itt egy font kb annyi értéket képvisel mint otthon egy kétszázas a boltban).

A kutyával elvoltam, sok dolgot nem tudok mondani róla. Neveletlen volt, elkényeztetett, és roppant csúnya. XD De attól még szőrös, kutya, és még így is sokkal jobban kedvelem még őt is - a neve amúgy Hemingway - mint sok embert akit ismerek. XD A makacssággal meg a neveletlenséggel meg tudok bánni, elég szigorú vagyok ha bármilyen téren tanítok/nevelek/fegyelmezek, de ugyanakkor eredményes is, és nem szemét. :) Szóval elértem, hogy a kutya azt csinálja amit én mondok és ne fordítva legyen, ami neki nem tetszett mert a gazdáival ez a helyzet. :D Hát csalódást okoztam neki, de egy pár nap durci után már ő törleszkedett hozzám, ami természetes, mert a kutya falkaállat. Hiába akarja valaki családtagként kezelni, a kutya csak hierarchikusan tud gondolkodni, és akkor adja a legtöbb szeretetet, akkor hűséges, akkor okos, engedelmes, fegyelmezett, egészséges és awesome in general, ha ebben a hierarchiában a gazdája áll legfölül, és ezt meg sem szabad engedni kérdőjelezni, mert a kutya ha megkérdőjelezi, megpróbál falkavezér lenni, ergo neveletlen és követelőző lesz.

Az még jó volt, hogy a gépemet bevittem, így nem unatkoztam napközben, és nagyon gyors internet van bent, amit ki tudtam használni. Azért igyekeztem nem egész nap bent lenni, de egyes zónában csak a gazdagoknak van mulatsága, ami meg nekem eleve nem fekszik, nem azért mert nincs pénzem, de nem fogok hülyeségekért felesleges pénzt kidobni, így neveltek és kész. Az élet meg, a saját tapasztalataim eléggé olyannak neveltek, eléggé megnézem még most is mindennek az árát, csak több dolgot engedhetek meg magamnak ilyen fizetéssel, de így is próbálom minimumon tartani a felesleges hülyeségek vásárlását. :D (De azért a lávalámpáról ami már fél éve benne van az ebay-es watch listemben, még nem mondtam le XD)
Elmentem inkább az egyik parkba, és kiderült, hogy az egy nagyon nagyon szép park, sokkal szebb mint a Hyde park itt Londonban, csak a város nyugati részén van, mi meg izomból északon- északkeleten. 

Aztán egyszer hazalátogattam, mert bekötötték végre az internetet. Nem azt amire eleinte iratkoztunk fel, mert az még mindig "folyamatban van", már vagy egy éve... De legalább valami van. Kicsit lassú, kicsit gyenge, de a miénk. Legalább már nem a szomszéd netjét kell lopni amin hatszázan vannak meg nem a lépcsőn kell tárolnom a mobilomat ahonnan száz méter vezetéken át fut bele a net a mobilomba... Aztán majd csak megjön a gyorsabb net is egyszer.

Mondanom sem kell, vasárnap amikor kipakoltam az apartmanból, nagyon boldog voltam. Nagyon hiányoztak már a srácok, meg a saját kis otthonom. Nagyon fura is volt, mert én még életemben nem éreztem honvágyat, de tényleg. Amikor kisebb voltam és a lakótelepen laktunk, nem kötődtem annyira nagyon a helyhez, de szerettem azért. Miután onnan elköltöztünk, albérletben laktunk, azt már nem tekintettem otthonomnak. Mikor anyának meg apának is lett lakása, ekkor már rég el voltak válva, itt is-ott is voltam, legtöbbet anyánál, szóval azt szoktam meg, de az sem hiányzott soha, miután eljöttünk sem, pedig ott voltunk vagy hat évet asszem.
Soha nem volt egy megszokott hely, egy hely ahol felnőttem. Az egyetlen állandó dolog az Akai-san és Endy lakása volt nekem. :D Az mindig ugyanott volt (egyszer változott, de csak egy emeletet), és ott töltöttem a legfontosabb időt szerintem. XD
Utána ugye megépült a ház vonyarcon, azt a helyet meg szintén nem hiányolom, mert sok jó emlék kötődik oda, de annál több rossz... Pesten meg megint albérleteztünk, ott sem nagyon voltam otthon, csak mikor Akai-sannal laktunk ketten, na akkor pl abszolút otthon éreztem magam és éreztem, hogy jó helyen vagyok. 
Aztán mikor kijöttem ide, az első helyen ahol laktunk nem éreztem/éreztük jól magunkat, ahová Arzén csatlakozott mellém, aztán mikor már összeköltöztünk négyen ebbe a lakásba, onnantól kezdve nagyon jól éreztem magam. :) Eddig tényleg nem tudtam, mit jelent az az "otthon melege" vagy honvágy. Legelőször akkor csodálkoztam amikor hazautaztam magyarországra, és kb egy hét otthonlét még el sem telt, de már hiányzott a saját szobám, a srácok, így egyben az egész, az otthonom. 

Más téma, még mindig elég szarul/szarnak érzem magam, az előző bejegyzésben leírtak nyomán. Nem hibáztathat mondjuk senki, gondolom csak természetes hogy ha valaki csak úgy kilép az életedből aki a barátod volt addig, akkor hiányzik, és nem veheted fel vele a kapcsolatot, meg próbálsz nem is gondolni rá hogy ilyet tegyél, de hát most ez milyen már? Úgy értem, persze hogy eszedbe ötlik, mert meglátsz egy képet amit szívesen elküldenél egy barátodnak akinek tudod hogy tetszene, vagy csak úgy dumálnál vele egyet hogy mi újság, de egyszer csak nem teheted meg... Elég fos. 
Na mindegy, majd megszokom, hozzászokok, beletörődök idővel. :)

Következő bejegyzésben írok a S.O.M.A.-ról, amit nemrég fejeztem be, és nagyon pozitív élmény volt. Nagyon rég játszottam olyan játékkal ami akár megközelítette volna ezt a szintet, a mai horror játékok elég gagyik.
Ez valami más volt. :) Na csó! 

És ezt most nem úgy kell érteni hogy lúzer, mint amit azokra mondanak akiknek semmi nem jön össze, nem erről van szó. Szó szerinti értelemben értem, vesztes. Veszítek, folyton.

Ideges vagyok, mérges, és zavart. Ilyenkor általában nem szoktam írni, de már pár napja cseszi az agyamat valami, úgyhogy úgy döntöttem, most mégis írok ide.
Normál esetben, ha valakivel bajom van, általában csak magamban tartom, vagy ha valami bánt, esetleg egy embernek akiben megbízok elmondom, akár Akai-nak akár Rick-nek, vagy ilyesmi, és annyival letudom az egészet, megosztottam, valaki tudja, és kész, kitomboltam magamat, onnantól kezdve meg a sérelmem szépen lassan elfelejtődik, de most nem ezt fogom tenni.
Azon gondolkoztam, hogy ez az én blogom végülis, azt írok ide amit akarok és nem szólhat bele senki, akinek meg nem tetszik az meg nem olvassa úgysem, ez az egyik ok, szóval lehetek őszinte. A másik ok meg az, hogy én meg másnak az életében nem szólhatok bele és egyáltalán nem is akarok és nem is volt célom soha, de ha ide írom le ami bánt, akkor van rá esély, hogy elolvassa valaki (akár több valaki is), aki kiváltotta belőlem ezt, ilyen módon eljut hozzá az információ, amit nem akarok levélben összefoglalni mert nem akarom zaklatni vele.

Mi is a bajom?
Egy bizonyos személy, akit barátomnak nevezek még most is, csak úgy "kitörölt" az életéből. Én csak a végeredményt láttam, azazhogy pont azt hogy elkezdtem "nem látni" semmilyen platformon, ami nyilvánvalóvá tette hogy ignore-ra vagyok téve mindenhol, de ami rosszabb/jobb (mert mindkettő), hogy a magyarázatot is megtaláltam.
Csak a tény bántott, hogy úgy találtam meg, és még arra sem lettem méltatva, hogy legalább egy mondatban összefoglalva megmondja nekem hogy: "Hé, többet nem beszélünk oké? Oké."
Nem lettem volna ideges, nem sértődtem volna meg. Így is, hogy csak máshol olvasva találtam meg az okot, megértem abszolút, de nem hittem volna, hogy ennyire keveset jelentek.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy most én valami hú de fontos embernek állítom be magamat akárki életében, csak magamból indulok ki. Ha valakit én barátomnak nevezek, akkor az nem azt jelenti feltétlenül, hogy mindennap órákat beszélek vele mint pl Akai san-nal, vagy együtt élek vele, mint Arzénnel. Rick sama meg én van hogy egy hónapig vagy hónapokig teszünk-veszünk, aztán egyszer random írunk egymásnak, és totál nem vagyunk kevésbé jó barátok tőle, kevésbé sem fontos a barátságunk. Ha valakit kedvelek annyira és bízok benne annyira, hogy beszélgessünk és barátomnak nevezzem, akkor meg ér nekem annyit, hogy - elnézést a kifejezésért - eldobjam mint egy büdös rongyot. Ez egy kicsit erős volt, de így érzem magam, én vagyok a büdös rongy.
Megértem amúgy az okot, tényleg van ráció amögött a magyarázat mögött amit olvastam, de én mégsem tudnám azt mondani EGYIK barátomra sem, még ha nem is annyira áll közel hozzám, hogy "feleslegessé vált", vagy megszakítani vele a kapcsolatot mert "nem előnyös" vagy "nem visz sehova". Ez azt jelentené hogy csak azokat az embereket tartanám meg az életemben akik "elég hasznosak" ahhoz hogy időt áldozzak rájuk, mintha csak azért töltenék időt velük mert abból nekem előnyöm származhat bármilyen módon, mintha ki akarnám őket használni. O.o Nekem ez nagyon rideg. Ennek ellenére értem mögötte a rációt, csak én nem lennék erre képes, és legfőképpen nem tudtam volna elképzelni ezt arról akitől ezt kaptam.
Ezt persze mindennemű minősítés nélkül mondom, megértem a másik álláspontját és nem haragszom rá, meg különben is mindenki saját felelősségére dönt, és aki a maga ura, tudja mit akar, én meg nem szólok bele.

Az viszont szomorúvá, csalódottá, és rohadtul nyomorulttá tesz, hogy az egész életem során ezt kaptam mindenkitől, <számol...> kb 5 emberen kívül ezen a világon. Ugyanaz.
Mert akármilyen hihetetlen, én is tudok barátokat szerezni. XD És a legszarabb az amikor tényleg szerzel barátokat, először csak ismerős, osztálytárs, vagy kolléga, aztán egy idő után haver, majd barát, és elkezd a két ember megbízni egymásban. És ezt most nem csak én képzelem be magamnak, de eddig mindig az volt, az említett pár embert kivéve, hogy megunnak, majd eldobnak, semmibe vesznek, továbbállnak. Találnak új ismerősöket, barátokat maguknak, akik izgalmasabbak, érdekesebbek nekik, a régit meg mint egy régi játékot eldobják maguktól. Az vagyok én, egy játék.
Lehet hogy bennem van a hiba, de senkinek nem mondtam még hogy a barátom, anélkül, hogy komolyan gondoltam volna. "Komolyan" alatt azt értem, hogy ha most rám írna hogy mi újság segítsek már neki kijönni angliába, vagy mittomén miben segítsek, ne segítenék. Vagy csak beszélgessünk egyet, vagy bármi. Megbízok benne, tehát szeretek időt tölteni vele, szórakozni, bármilyen módon. A különbség, hogy azt tapasztaltam, hogy a másik fél sokszor nem ilyen. Kölcsönös egy ideig a dolog, aztán utána csak úgy önként, sokszor figyelmeztetés vagy különösebb ok nélkül eltávolodik tőlem. Rendkívül sokan csinálták ezt velem, sőt, ami leginkább bebizonyítja hogy milyen naiv és szerencsétlen vagyok az az, hogy volt már nem egy ember, aki totál megszakította velem direkt, és nyilvánvalóan, a képembe dörgölve a kapcsolatot, majd később, akár évek múlva visszatért az életembe, mintha mi sem történt volna, én pedig mintha tényleg mi sem történt volna, ugyanúgy folytattam vele a barátságot. Azért mert én mások döntéseibe, életébe akkor sem szólok bele, ha engem bánt, ha meg ilyet csinál velem valaki, olyan naiv vagyok hogy "nem nagy dolog" alapon nemhogy megbocsátok de alapból nem is haragszom. Jó nagy barom vagyok ezért, és tisztában vagyok vele, hogy akár emiatt ki is használhat valaki. Tisztában vagyok ezzel is, és akit kedvelek, szeretek, azt sokszor hagyom is, hogy kihasználjon.
Most lehetne mondani nekem, hogy a sarkamra kéne állnom meg nem hagyni, hogy az ilyen embereket az életemből ki kéne zárni, de akkor még az a kb 6 ember száma akik eddig velem maradtak végig, kb 3-ra csökkenne, és még annyi ismerősöm se lenne mint most. Azért nem mondom hogy barát, mert a kollégáim, meg más ismerősöket akiket pl itt Londonban szereztem eddig, nem tartom barátnak, eddig összesen 3 ember van akit igazán barátomnak neveznék, akikben megbízok és számíthatnak rám.

Mindegy, nem is lényeg. A legrosszabb az egészben talán az, hogy már megszoktam. Hogy már lassan úgy vagyok vele, hogy direkt, elvből meg sem bízok senkiben és még kevésbé engedek magamhoz közel akárkit is, mert kurvára elegem van, hogy mindenkit elveszítek akiben egyszer reménykedtem, hogy szintén komolyan gondolja hogy számíthatok rá és nem csak ideig-óráig marad az életemben, és csak úgy továbbáll... Lassan már attól is elkezdek félni, hogy az a maroknyi barátom, akik tényleg hosszú évek óta, akár 5-10 és némelyikük még annál is több éve ismernek, egyszer csak megunnak és itt hagynak ugyanúgy. Nagyon szerencsésnek mondom és érzem magam, hogy ilyen hosszú ideje mellettem állnak, és kimondhatatlanul hálás vagyok, mert ők adják nekem azt a kevés reményt amim van, hogy bennük nem kell csalódnom és eddig mindig támogattak.
Az a pár ember az, akinek nem csak én adtam magamból, hanem én is számíthattam rájuk.
Minden egyes ember akit megismerek rajtuk kívül manapság, csak a kivételt erősíti, és ettől, főleg ha fontosabb emberről van szó, még inkább befordulok, még bizalmatlanabbá válok.
Még mindig ugyanolyan vagyok mint egy kutya, és ösztönösen működök, és ezt akik ismernek, tudják.
Hasonlattal élek, egy kutya vagyok. Valaki ételt nyújt nekem, majd amikor közelebb megyek, odaadja, és megsimogatja a fejem. Örülök, megbízok benne, mindent megteszek hogy őt is boldognak lássam. Aztán legközelebb mikor odamegyek, mielőtt odaadná a jutalomfalatot, elhúzza a kezét és a másikkal pofon vág. Én, kutya lévén nem tudom mi a baj, gondolkozok hogy mit csináltam rosszul és szégyellem magam. Utána megint ha látom hogy ételt nyújt felém, félénkebben, de megint megpróbálom megenni de megint pofont kapok. Aztán utána teljesen ott hagy, én pedig egyedül gondolkozok szomorúan, hogy mit csináltam rosszul, mi rosszat tettem hogy elment, és örökké magamat hibáztatom. Aztán jön valaki más, aki szintén ételt nyújt felém. Én pedig visszaemlékezek, mi történt azelőtt. Kaja, simi, öröm, aztán kaja, pofon, kaja, pofon, aztán egyedüllét, mert büntetés, mert valamit rosszul csináltam, elrontottam, és haragszik rám. És ezúttal inkább nem megyek oda és nem fogadom el az ételt, csak egyedül maradok és nem merek odamenni.
Hasonlat vége.

"Loser" vagyok. Nem azért mert nem jönnek össze a dolgok, hanem elveszítek dolgokat. Embereket, barátokat, bizalmat. Biztos bennem van a hiba, de bennem ezek nagyon mély nyomot hagynak, és soha nem tűnnek el. Persze, mindenki veszít el dolgokat, és én nagyon szerencsés vagyok, mert kevés dolgot veszítek el az életemben, többet nyerek és érek el, mint amennyit veszítek, és úgy érzem, sok mindent elértem, szóval nem akarok panaszkodni, csak ez a dolog nagyon szomorúvá tesz.
Ahogy egyre idősebb vagyok, egyre nehezebben kerülök közel bárkihez és engedek közel akárkit, és próbálom elhitetni magammal, hogy ez nem az én hibám. Lassan már nem is érdekel, csak beletörődöm, bármikor ilyen történik, már könnyen belenyugszom.

És megjegyzem újra, nem haragszom senkire, legfeljebb magamra. Önsajnálat vége, megy minden tovább, köszöntem a figyelmet... :)

Na, végre valahára sort kerítettünk Akai-san látogatására. :3 Mármint nem őt látogattuk meg, hanem ő látogatott meg minket itt Londonisztánban. :D Már terveztük egy ideje, és szerencsésen jöttek ki a dolgok, pont kijött, összejött, bejött minden, és neki is, nekem is volt időm a találkozásra. Kellemes meglepetés volt, hogy egy egész hétre jött, nem számítottam rá hogy ennyi időt együtt tudunk tölteni, de rohadt jól jött ki, na meg persze örültem neki, tovább is ellettünk volna. :D

A tervezés, repülőjegyvásárlás, meg várakozás után nagyon hamar eljött az utazás napja is. Akai-san még sosem repült, de miután már felszálltak, ő is élvezte, ahogy szerintem mindenki aki még nem repült, először én is izgultam, szerintem csak azok félnek mindig akiknek valamiféle fóbiájuk van, vagy rossz tapasztalatuk.
Mikor leszállt, jó sok ideig tartott kikeverednie a váróba, ami tökéletes volt, mert én is rohadt sokat késtem. XD Hideg volt, esett az eső, még a leheletem is látszott, szóval olyan igazi augusztusi british summer volt mint az állat, és amíg a terminálban várakoztam sikeresen vettem valami nem tom miféle kaját, meg ügyesen leemeltem a polcról egy szörpöt amire azt hittem, narancslé (vagy mangó vagy mi a tököm volt amúgy meg XD) Mikor végre összetalálkoztunk, meg is húzta előbb ő, aztán én, akkor jöttünk rá hogy BASZKI ez rohadt édes. XD Mivel a buszt amivel visszafelé indultunk volna jóformán már akkor lekéstük, megpróbáltunk utánanézni (vegyes sikerrel) hogy na vajon hogy az istenbe jutunk vissza Lendenbe vasárnap este 11-kor, mikor az autópálya is úgy be van dugulva mint az orrom mikor influenzás vagyok.
Miután elküldtek minket kb 5 helyről az anyánkba (udvariasan persze, angliában vagyunk), de ettől továbbra sem voltunk előrébb, random megláttunk egy kisbuszt egy eldugott megállóban. Odamentünk könyörögni tanácsért, erre a laza sofőr kivette a jegyet a kezemből (ami ázott szarrá az esőben), kettétépte, és egy "Let's go."-val betessékelt minket a buszba, anélkül hogy igazából ránézett volna, hogy hová megyünk, vagy meghallgatta volna hogy mi mire várunk. :D
Igazából ezen a ponton már leszartuk csak vigyen minket valahová. XD A sötét, nyirkos kisbuszban (ami tényleg nagyon kicsi volt mert bele volt nyomva vagy 10-12 ülés lényegében egy normál méretű furgonban) kicsit úgy éreztük magunkat, főleg így hogy kint esett az eső, hogy egyből normandiára visznek minket partraszállni vagy vietnámba, de ettől nem voltunk rosszabbul. XD Én nyammogtam valami szendvicsen, meg végigpofáztuk az utat, szerintem az út végére mindenkinek elege volt belőlünk hogy ott hablatyolunk valami földöntúli sátánista nyelven (magyar XD), de amúgy nem voltunk hangosak, sőt.
Aztán bent mikor leszálltunk londenban, vadásztunk gyorsan csirkére (KFC), és Liverpool sztrítről hazanavigáltuk magunkat. Istentelen késő volt már úgy emlékszem mire hazaértünk, de legalábbis sokkal később volt mint kellett volna hogy legyen, de minden oké volt. :3

Másnap már kezdődött is az edzőtábor, mert az egész hetet úgy éltük meg. Jó is volt. :D Első nap elmentünk a sportsdirectbe, miután a subwayben összepakoltattunk magunknak egy-egy jó kis szenyát, hogy keressünk egy-egy- pár bunyós kesztyűt. Igazából sosem edzettünk még kesztyűben, vagy ha igen, akkor az csak vékony szövetkesztyű volt és az is csak a hideg ellen. Most viszont arra gondoltunk, hogy ha edzünk, eddzünk ezúttal kesztyűben, hogy egy kicsit kevésbé verjük szarrá egymást, és többet tudjunk edzeni. Megjegyzem utólag, így sem vertük szét kevésbé egymást. XD Ugyanannyi sérülést okoztunk egymásnak, de élveztük, hogy sokkal nagyobbat üthettünk meg rúghattunk. :3

Ha már ilyen jól tele lettünk zúzódásokkal meg jól agyongyepáltuk egymást a parkban, másnap elmentünk Arzénnal falat mászni. :D Vicces volt,mert már reggel puding volt az izmaink helyén, de összeszedtük magunkat, aztán nekimentünk az eseménynek, hogy kihasználjuk az időt. Jól tettük, miután odaértünk már minden oké volt. Mielőtt bejuthattunk megküzdöttünk verbálisan egy igazi british idiótával, azzal a típussal aki téged néz hülyének, hogy nem érted mit mond, miközben olyan módon beszéli az angolt mintha egy szögedi tájszólással szóló kínai próbálná megértetni magát egy keletnémet zsidó pappal. Miután nagy nehezen hárman sikerült kisilabizálnunk hogy mi a faszt akar kérdezni, válaszoltunk, aztán bementünk, és funoltunk. :3
A mászófal nagyon király, és rengeteg pálya van, így mindenkinek lehet sikerélménye, és az a jó benne hogy nagyon fokozatos, legközelebb mikor mész pl kitűzöd magadnak, hogy "na, erre most felmászok". Aztán lehet hogy nem sikerül, de akkor visszamész pár könnyebb pályára, azokon gyakorolsz, aztán legközelebb amikor mész, akkor meg már lehet hogy sikerülni fog. :3
Na ez az amiről kettőnknek NEM szólt a történet. XD Kb egy óra mászás után annyira zselatinok voltunk már, legalábbis én személy szerint teljességgel, hogy konkrétan a földön kúszva mentem oda a különböző falakhoz. XD Akik ott nyomatták szintén mosolyogva/csodálkozva nézték hogy gurulva, kúszva, csúszva-mászva odamegyek és kézzel felcibálom magam a pályákra. :D Az oka ennek az volt, hogy menni már nem bírtam, de mászni még úgy kb igen, szóval ha odajutottam a falhoz, felráncigáltam magam, aztán mivel könnyű vagyok az alkarom meg erős, fél kézzel is tudom magam tartani elég sokáig, meg a hosszú végtagjaim miatt elég jól elérem a kapaszkodókat. Akai-san is jól nyomta, és láthatóan élvezte, úgyhogy ennek örültem, annak ellenére is nyomatta hogy a magnesia nem éppen előnyös módon befolyásolta az ekcémáját ami még külön szárítás nélkül is megeszi a kezét kb.
Aztán mikor már mozogni nem bírtunk, hazavánszorogtunk (itt már menni is alig bírtunk, tudniillik van külön falmászó cipő is ugyebár amit hordani kell bent, aki már hordott magassarkút aminek hegyes az orra, az tudhatja milyen érzés :D), aztán lefeküdtünk némi kaja után.

Másnap jobb híján tartottunk egy géming-pihenőnapot, nyomattuk a starcraftot mint a disznó, meg kajáltunk, hogy töltődjünk a következő napra.

Következő nap, csütörtökön elmentünk a trambulin parkba, de csak mert még nem mozogtunk eleget. :D Arzén még dolgozott, szóval miután ő három körül hazaért, azonnali hatállyal indulóba vettük a célt, ekkor már Endy is velünk tartott, Akai-san öccse. Nagyon vicces busz út után bementünk egy "nagypapás törökbe", ami azért volt az, mert két nagyfater korú bácsika üzemeltetett egy kebabost, ez épp útba esett, szóval gondoltuk gyorsan tolunk egyet. Hát ebből az lett, hogy szépen komótosan nekiállt megcsinálni két kebabot, mi meg téptük a hajunkat (legalábbis én már rohadt ideges voltam, mert rossz döntés volt épp oda bemenni, de muszáj volt mert Arzén semmit nem evett szinte és nagyon durva kalóriaégetés előtt álltunk).
Aztán nagy nehezen kész lett, tulajdonképpen akkor már tuti volt hogy elkésünk de lenyomtunk egy erőltetett menetet, kb fél-futás közben zabáltuk az amúgy finom kebabunkat. Volt benne hús is elég, de háromszorakkora mennyiségű saláta volt benne, két centi vastag uborkaszeletekkel meg mindennemű salátával amit el tudtok képzelni. Eddig is sokat röhögtünk, de így, hogy Arzénnal mi szinte kocogás közben nyakig kebabosan túrtunk fejjel a kajánkba, és közben jancsi és juliska módjára reptettük a járdára a különböző zöldségeket, nehéz volt egyenesen menni. XD Disznó módra leturkáltunk az orrunkkal a húsig, aztán amit épp sikerült megettünk belőle. :D Nagyon röhögtünk, de közben meg siettünk is, elég komikus volt. :D
Ott aztán átöltöztünk gyorsan, megkaptuk a két karszalagunkat, ami azt jelentette hogy két órán keresztül bent lehettünk, aztán neki is ugrottunk a mókának. Most még sokkal lejjebb esett az állkapcsa mindenkinek mint mikor csak ketten jöttünk Arzénnal, ami érthető. Ott pattogott négy állat össze-vissza szaltózgatva, amit nem látnak minden nap. :D Két óra alatt legalább arra volt időnk mondjuk hogy mindent kipróbáljunk, meg mivel már nagyon szarrá voltunk fáradva eleve, az a két óra nagyjából pont elég volt hogy kiugráljuk magunkat ezúttal. Na meg nagyon sok volt a kisgyerek, ami mondjuk sajnos megszokott, de hát na, nincs velük semmi bajunk. :)
Miután amennyire tudtuk, kihasználtuk a mindenséget, hazamentünk. Az is kalandos volt, a buszunk nem jött, akkor Akai-san meg Endy toltak valami hambit a buszmegálló melleti csirkés bigyóban, aztán utána már annyira kajak nem jött a busz, hogy meglátogattuk a mcdonaldsot is. XD Vettünk négy fagyit, én meg egy almás pitét magamnak pluszba, ezek a cuccok jók a mekiben, a "rendes" kajájukat nem tudom megenni...
Aztán meguntuk a dekkolást, elindultunk amerre Endy vezetett minket, hogy végre találjunk is valami buszmegállót ahol megáll az a busz, amivel hazakeveredhetünk egyszer. Nagy nehezen sikerült is, és úgy másfél óra után visszaértünk. Idehaza még kajáltunk egy jót, aztán aludtunk mert másnap sem hagytuk abba a mozgást. :D

Pénteken elindultunk a "High street"-re, lényegében az itt a közelünkben levő sétáló utca, ami tele van mindenféle kis- és nagyboltokkal mindkét oldalt, tehát a helyi shopping district. Útközben megálltunk egy kosárpályánál amit előző este kinéztünk magunknak és vittem a kosárlabdát, el is voltunk ott egy jó két órát, őszintén szólva annak örültem a legjobban, hogy a való életben is ott volt a kosárpálya, nem csak a google mondta, annak meg még jobban örültem, hogy milyen király volt, merthogy nagyon jó volt a pálya is maga, a palánk, meg minden. Az időjárás is ragyogó volt, de az már lényegében attól kezdve hogy Akai-san megjött, még aznap este mikor leszállt, akkor volt szokásos ítéletidő, onnantól kezdve hawaii volt egészen addig amíg el nem ment, szóval vissza is vitte magával a jó időt. :D Nem bánom nagyon őszintén, pont elég is volt annyi a melegből. 
Kosarazás után elindultunk haza, és mikor Arzén hazaért, mind a négyen elindultunk moziba. :P Kinéztünk egy filmet, a "Lights out" nevezetűt, ami egy horrorfilm, Arzén meg Endy meg szintén eljöttek velünk mert akkor már őket is érdekelte és minél többen vagyunk annál funabb. X3 Vicces volt, mert horrorfilmet nem igazán néztem még moziban. Mikor megnéztük rá is jöttem hogy miért, nem nagyon lehet élvezni. :D Jó a hangrendszer, de ha valaki hangosan belekiabál folyamatosan a filmbe és mások azon röhögnek, vagy sikoltozik a fülembe valaki mögöttem és azon röhög mindenki, igazából totál elveszti minden hangulatát a film. Pedig egyébként nem volt rossz, egy külön bejegyzésben le is írom majd a véleményem róla, akkor a moziélménytől függetlenül. 
Mindegy, azért jól éreztük magunkat, sokat röhögtünk, a film is azért jó volt, aztán jöttünk haza. :3

Másnap, szombaton nekem már be kellett mennem a hotelbe, hogy miért, arról a következő bejegyzésben szólok inkább. Akai és Arzén bejöttek délután, Arzén továbbindult a barátnéjéhez, mi meg kimentünk a Hyde parkba egyet. Igaszából nagyon szép és nagy park, nagyon szeretem, mert nagyon békés, és sok látnivaló van, meg télen ott szokott lenni a winter wonderland is. ^^ Mászkáltunk kicsit ott, aztán még ajándékot keresni indultunk. Nagyon szakadt már le a lábunk, azért megérezte az egész hetes kiképzést mind a kettőnk, nem csak lábban. :D Aztán találtunk is pár apróságot, és mivel nekem a hotelba kellett visszamennem, Akai meg másnap már hazafelé repült, nem kísértem haza, elköszöntünk a metrón, és ment. :3
Állat volt a látogatás, marha jól elvoltunk, kár hogy neki is meg nekem is csak ennyi időnk volt időt együtt tölteni, de hát végülis örüljünk neki, mert ahhoz képest hogy ő otthon van én meg itt kint, még tök jól jártunk.
Minden nap beszélgetünk egymással amúgy is, ha más nem facebookon üzengetünk egész nap, de javarészt teamspeaken is szinte minden nap dumálunk, legalább is ha van rá lehetőség akkor mindig. Mikor kint volt, végre egy hétig megint éreztem azt a szokásos érzést, amit otthon mindig is, hogy leginkább azok az emlékek maradnak meg bennem, amiket együtt szerzünk, mármint ha ő is ott van. Mivel archon módban működünk, ha fizikailag nincs itt mellettem, nem együtt vagyunk valahol, kb olyan érzésem van még mindig, mintha csak felét látnám, észlelném a dolgoknak. Mivel mindig minden, a legkisebb dolgokat is megosztjuk egymással, mindig egész képet kapok ha ő is ott van, amit ő nem hall meg megtudja tőlem, amit én nem látok meg vagy észlelek azt tőle tudom meg, egyrészt sokkal magabiztosabb vagyok és nagyobb biztonságban is érzem magam. Együtt nőttünk fel, és az időnk jelentős részében mindig együtt voltunk, szóval nekem kb természetellenes érzés ha nem együtt lógunk valahol. A többi barátom is fontos nekem, igen, ez nem is kérdés, hiszen Arzén és Endy itt laknak velem és annyira jó ez, de Akai inkább a második felem, ők is tudják hogy egyikőnk nélkül nincs másik.
Lehet hogy majd amikor egyikőnk meghal így csak simán random szívrohamot kap a másik hogy IIJJJJJ, aztán kész. XD

Kár hogy ő valszeg nem a közeljövőben kerül ki ide anglijába, vagy egyáltalán nem, úgyhogy ha egyáltalán nem akkor nekem kell majd valami okosat kitalálni hogy visszakerüljek magyarországra anélkül hogy az anyagiak miatt kelljen a körmömet rágni. Az még persze bőven a jövő zenéje, addig is elleszünk ahogy tudunk. :3 Na csó!