"Loser" vagyok

És ezt most nem úgy kell érteni hogy lúzer, mint amit azokra mondanak akiknek semmi nem jön össze, nem erről van szó. Szó szerinti értelemben értem, vesztes. Veszítek, folyton.

Ideges vagyok, mérges, és zavart. Ilyenkor általában nem szoktam írni, de már pár napja cseszi az agyamat valami, úgyhogy úgy döntöttem, most mégis írok ide.
Normál esetben, ha valakivel bajom van, általában csak magamban tartom, vagy ha valami bánt, esetleg egy embernek akiben megbízok elmondom, akár Akai-nak akár Rick-nek, vagy ilyesmi, és annyival letudom az egészet, megosztottam, valaki tudja, és kész, kitomboltam magamat, onnantól kezdve meg a sérelmem szépen lassan elfelejtődik, de most nem ezt fogom tenni.
Azon gondolkoztam, hogy ez az én blogom végülis, azt írok ide amit akarok és nem szólhat bele senki, akinek meg nem tetszik az meg nem olvassa úgysem, ez az egyik ok, szóval lehetek őszinte. A másik ok meg az, hogy én meg másnak az életében nem szólhatok bele és egyáltalán nem is akarok és nem is volt célom soha, de ha ide írom le ami bánt, akkor van rá esély, hogy elolvassa valaki (akár több valaki is), aki kiváltotta belőlem ezt, ilyen módon eljut hozzá az információ, amit nem akarok levélben összefoglalni mert nem akarom zaklatni vele.

Mi is a bajom?
Egy bizonyos személy, akit barátomnak nevezek még most is, csak úgy "kitörölt" az életéből. Én csak a végeredményt láttam, azazhogy pont azt hogy elkezdtem "nem látni" semmilyen platformon, ami nyilvánvalóvá tette hogy ignore-ra vagyok téve mindenhol, de ami rosszabb/jobb (mert mindkettő), hogy a magyarázatot is megtaláltam.
Csak a tény bántott, hogy úgy találtam meg, és még arra sem lettem méltatva, hogy legalább egy mondatban összefoglalva megmondja nekem hogy: "Hé, többet nem beszélünk oké? Oké."
Nem lettem volna ideges, nem sértődtem volna meg. Így is, hogy csak máshol olvasva találtam meg az okot, megértem abszolút, de nem hittem volna, hogy ennyire keveset jelentek.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy most én valami hú de fontos embernek állítom be magamat akárki életében, csak magamból indulok ki. Ha valakit én barátomnak nevezek, akkor az nem azt jelenti feltétlenül, hogy mindennap órákat beszélek vele mint pl Akai san-nal, vagy együtt élek vele, mint Arzénnel. Rick sama meg én van hogy egy hónapig vagy hónapokig teszünk-veszünk, aztán egyszer random írunk egymásnak, és totál nem vagyunk kevésbé jó barátok tőle, kevésbé sem fontos a barátságunk. Ha valakit kedvelek annyira és bízok benne annyira, hogy beszélgessünk és barátomnak nevezzem, akkor meg ér nekem annyit, hogy - elnézést a kifejezésért - eldobjam mint egy büdös rongyot. Ez egy kicsit erős volt, de így érzem magam, én vagyok a büdös rongy.
Megértem amúgy az okot, tényleg van ráció amögött a magyarázat mögött amit olvastam, de én mégsem tudnám azt mondani EGYIK barátomra sem, még ha nem is annyira áll közel hozzám, hogy "feleslegessé vált", vagy megszakítani vele a kapcsolatot mert "nem előnyös" vagy "nem visz sehova". Ez azt jelentené hogy csak azokat az embereket tartanám meg az életemben akik "elég hasznosak" ahhoz hogy időt áldozzak rájuk, mintha csak azért töltenék időt velük mert abból nekem előnyöm származhat bármilyen módon, mintha ki akarnám őket használni. O.o Nekem ez nagyon rideg. Ennek ellenére értem mögötte a rációt, csak én nem lennék erre képes, és legfőképpen nem tudtam volna elképzelni ezt arról akitől ezt kaptam.
Ezt persze mindennemű minősítés nélkül mondom, megértem a másik álláspontját és nem haragszom rá, meg különben is mindenki saját felelősségére dönt, és aki a maga ura, tudja mit akar, én meg nem szólok bele.

Az viszont szomorúvá, csalódottá, és rohadtul nyomorulttá tesz, hogy az egész életem során ezt kaptam mindenkitől, <számol...> kb 5 emberen kívül ezen a világon. Ugyanaz.
Mert akármilyen hihetetlen, én is tudok barátokat szerezni. XD És a legszarabb az amikor tényleg szerzel barátokat, először csak ismerős, osztálytárs, vagy kolléga, aztán egy idő után haver, majd barát, és elkezd a két ember megbízni egymásban. És ezt most nem csak én képzelem be magamnak, de eddig mindig az volt, az említett pár embert kivéve, hogy megunnak, majd eldobnak, semmibe vesznek, továbbállnak. Találnak új ismerősöket, barátokat maguknak, akik izgalmasabbak, érdekesebbek nekik, a régit meg mint egy régi játékot eldobják maguktól. Az vagyok én, egy játék.
Lehet hogy bennem van a hiba, de senkinek nem mondtam még hogy a barátom, anélkül, hogy komolyan gondoltam volna. "Komolyan" alatt azt értem, hogy ha most rám írna hogy mi újság segítsek már neki kijönni angliába, vagy mittomén miben segítsek, ne segítenék. Vagy csak beszélgessünk egyet, vagy bármi. Megbízok benne, tehát szeretek időt tölteni vele, szórakozni, bármilyen módon. A különbség, hogy azt tapasztaltam, hogy a másik fél sokszor nem ilyen. Kölcsönös egy ideig a dolog, aztán utána csak úgy önként, sokszor figyelmeztetés vagy különösebb ok nélkül eltávolodik tőlem. Rendkívül sokan csinálták ezt velem, sőt, ami leginkább bebizonyítja hogy milyen naiv és szerencsétlen vagyok az az, hogy volt már nem egy ember, aki totál megszakította velem direkt, és nyilvánvalóan, a képembe dörgölve a kapcsolatot, majd később, akár évek múlva visszatért az életembe, mintha mi sem történt volna, én pedig mintha tényleg mi sem történt volna, ugyanúgy folytattam vele a barátságot. Azért mert én mások döntéseibe, életébe akkor sem szólok bele, ha engem bánt, ha meg ilyet csinál velem valaki, olyan naiv vagyok hogy "nem nagy dolog" alapon nemhogy megbocsátok de alapból nem is haragszom. Jó nagy barom vagyok ezért, és tisztában vagyok vele, hogy akár emiatt ki is használhat valaki. Tisztában vagyok ezzel is, és akit kedvelek, szeretek, azt sokszor hagyom is, hogy kihasználjon.
Most lehetne mondani nekem, hogy a sarkamra kéne állnom meg nem hagyni, hogy az ilyen embereket az életemből ki kéne zárni, de akkor még az a kb 6 ember száma akik eddig velem maradtak végig, kb 3-ra csökkenne, és még annyi ismerősöm se lenne mint most. Azért nem mondom hogy barát, mert a kollégáim, meg más ismerősöket akiket pl itt Londonban szereztem eddig, nem tartom barátnak, eddig összesen 3 ember van akit igazán barátomnak neveznék, akikben megbízok és számíthatnak rám.

Mindegy, nem is lényeg. A legrosszabb az egészben talán az, hogy már megszoktam. Hogy már lassan úgy vagyok vele, hogy direkt, elvből meg sem bízok senkiben és még kevésbé engedek magamhoz közel akárkit is, mert kurvára elegem van, hogy mindenkit elveszítek akiben egyszer reménykedtem, hogy szintén komolyan gondolja hogy számíthatok rá és nem csak ideig-óráig marad az életemben, és csak úgy továbbáll... Lassan már attól is elkezdek félni, hogy az a maroknyi barátom, akik tényleg hosszú évek óta, akár 5-10 és némelyikük még annál is több éve ismernek, egyszer csak megunnak és itt hagynak ugyanúgy. Nagyon szerencsésnek mondom és érzem magam, hogy ilyen hosszú ideje mellettem állnak, és kimondhatatlanul hálás vagyok, mert ők adják nekem azt a kevés reményt amim van, hogy bennük nem kell csalódnom és eddig mindig támogattak.
Az a pár ember az, akinek nem csak én adtam magamból, hanem én is számíthattam rájuk.
Minden egyes ember akit megismerek rajtuk kívül manapság, csak a kivételt erősíti, és ettől, főleg ha fontosabb emberről van szó, még inkább befordulok, még bizalmatlanabbá válok.
Még mindig ugyanolyan vagyok mint egy kutya, és ösztönösen működök, és ezt akik ismernek, tudják.
Hasonlattal élek, egy kutya vagyok. Valaki ételt nyújt nekem, majd amikor közelebb megyek, odaadja, és megsimogatja a fejem. Örülök, megbízok benne, mindent megteszek hogy őt is boldognak lássam. Aztán legközelebb mikor odamegyek, mielőtt odaadná a jutalomfalatot, elhúzza a kezét és a másikkal pofon vág. Én, kutya lévén nem tudom mi a baj, gondolkozok hogy mit csináltam rosszul és szégyellem magam. Utána megint ha látom hogy ételt nyújt felém, félénkebben, de megint megpróbálom megenni de megint pofont kapok. Aztán utána teljesen ott hagy, én pedig egyedül gondolkozok szomorúan, hogy mit csináltam rosszul, mi rosszat tettem hogy elment, és örökké magamat hibáztatom. Aztán jön valaki más, aki szintén ételt nyújt felém. Én pedig visszaemlékezek, mi történt azelőtt. Kaja, simi, öröm, aztán kaja, pofon, kaja, pofon, aztán egyedüllét, mert büntetés, mert valamit rosszul csináltam, elrontottam, és haragszik rám. És ezúttal inkább nem megyek oda és nem fogadom el az ételt, csak egyedül maradok és nem merek odamenni.
Hasonlat vége.

"Loser" vagyok. Nem azért mert nem jönnek össze a dolgok, hanem elveszítek dolgokat. Embereket, barátokat, bizalmat. Biztos bennem van a hiba, de bennem ezek nagyon mély nyomot hagynak, és soha nem tűnnek el. Persze, mindenki veszít el dolgokat, és én nagyon szerencsés vagyok, mert kevés dolgot veszítek el az életemben, többet nyerek és érek el, mint amennyit veszítek, és úgy érzem, sok mindent elértem, szóval nem akarok panaszkodni, csak ez a dolog nagyon szomorúvá tesz.
Ahogy egyre idősebb vagyok, egyre nehezebben kerülök közel bárkihez és engedek közel akárkit, és próbálom elhitetni magammal, hogy ez nem az én hibám. Lassan már nem is érdekel, csak beletörődöm, bármikor ilyen történik, már könnyen belenyugszom.

És megjegyzem újra, nem haragszom senkire, legfeljebb magamra. Önsajnálat vége, megy minden tovább, köszöntem a figyelmet... :)