Együgyű!

Az vagyok ugyanis, együgyű. :D

Jól vagyok, és nem vagyok jól egyben. Megint túl sokat gondolkodok, és valszeg magamra vettem valamit, ami nem is nekem szól. Legalábbis remélem hogy nem nekem, mert én akármennyire is gondolkozom vagy filózok, nem vagyok K.

Őh. De amúgy milyen sokszor előfordult már ez az életemben. Valamelyik barátom blogján vagy bárhol olvastam valamit, és max 1-2 napig bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg: "-Te, amikor ezt meg azt írtad, rám gondoltál?" És mindig nevetés volt a válasz, meg az, hogy ja, nem, dehogyis, hanem ez meg az, és akkor máris értettem meg az egész tök érthető volt. :D 
De most nem ez van. 
Mármint most nem tudom megkérdezni az illetőt, hogy rám vonatkozik-e, akkor is ha remélem hogy nem, pedig a barátom. Volt. Egy jó ideig.

Nekem sem fér még mindig a fejembe, hogy lehet így, ennyire hirtelen abbahagyni valamit, pedig nem kéne csodálkoznom. Azt is tudom, mit kéne tennem, az egészet, mindent fogni, és semmibe venni. Lezárni ezt meg azt, és soha többé nem gondolni rá.

Hahaha. Mondta erendir és kiröhögte magát. Nekem ez sosem ment. Hadd meséljek el egy kis valamit, amit eddig kevesen tudtak rólam.
Mikor kicsi voltam, kb 10 éves, és már bőven kisiskolás voltam, a szüleim úgy gondolták, hogy ha már megkereszteltek, akkor valamiféle hittanra azért járjak már. (Amúgy ha jól tudom anyum katolikus, apám meg református, és elvileg én is református vagyok, és református templomban esküdtek, mert láttam a felvételen hogy ugyanaz a templom volt ahová engem is járatni akartak hittanra. Ilyen van? Mindegy, sosem értettem.)
Be is írattak hittanra, ahol kb 7-8 velem egykorú gyerekkel ültem együtt, na meg a pap bácsival aki egy szemüveges, magas, kedves ember volt. Ő kezdett el istenről magyarázni nekünk, és rendkívül biztos volt abban amit mondott, mégis hazudott. Úgy értem... Nem tudom. Néztem őt és figyeltem, és nem hittem el amit mond. Olyan volt, mint mikor anyáék még mikor nagyon nagyon pici voltam, mesét olvastak nekem. Elmondta, hogy mindenki, aki templomba jár az hisz ezekben a dolgokban, meg itt ez a biblia amit ezek meg azok az emberek írtak meg szentírás meg minden. Nagyon érdekesen hangzott, de rengeteg kérdésem volt. 
Sokat kérdeztem, már aznap. Túl sokat. 
Olyan sokat, hogy anyáék három hét után már nem küldtek tovább hittanra. Felidegesítettem a papot, és "butaságokat kérdeztem", olyan dolgokat amiknek "semmi értelme", és totál ellentmondanak a hittel. Mindenkinek a fantáziájára bízom hogy milyen kérdések voltak ezek, mindenki aki nem szuperhívő és olvasott tudományos könyveket, ki tudja találni kis kreativitással, hogy milyen kérdések voltak. 
Az egyik ok ez volt, hogy a pap bácsit, akinek "mindig igaza volt", hiszen "ő tudja". 
A másik az, hogy összezavarodtam. 
Nem mond igazat. A többiek miért nem tudják? Hazudik. 
Itt kezdődött talán el a különcségem még jobban, és egészen addig nagyon kényelmetlenül és egyedül éreztem magamat, amíg nem találkoztam olyan emberekkel, akik értették, akik tudták. 
Akik látták amiket én. 

Rossz ember vagyok? Annyira próbálok jó lenni, másoknak segíteni, HASZNOSNAK LENNI. Valakinek. Bárkinek. Mindenkinek. 
Ma amikor hazajöttem a melóból, és az aprót dobálgattam bele a kis fém konzervdobozba amibe a pénzt gyűjtöm jótékonyságra, elsírtam magam. 
Eszembe jutottak a kérdések amiket hallottam, elejtve itt-ott, melóhelyen, kollégáimtól, vagy egyenesen nekem célozva, amikor az egész nyereményemet felajánlottam jótékonyságra pár hónapja. Miért csinálod ezt? Minek adod másnak a pénzt? Miért nem tartod meg? 
A tréfás megjegyzések hogy milyen jóindulatú vagyok, meg milyen naiv, hogy azt hiszem, mások is olyan jó szándékúak mint én. Hogy "Erendir, te leszel az első ember a mennyben, olyan naiv vagy."
Tudom hogy csak tréfás megjegyzés, és én is mosolygok rajta. 
Amikor a kis pár pennyseket dobáltam a konzervdobozba, akkor is mosolyogtam, már előre hallom a kommenteket és megjegyzéseket amikor ezt is beviszem a melóba. Felét a cégünk jótékonysági alapítványának szeretném felajánlani, felét pedig az egyik helyi állatmenhelynek. 
"Miért csinálod ezt?" 
Azért, basszameg, hogy legalább egy kicsit úgy érezzem, hogy hasznos vagyok valakinek. Bárkinek. És itt ment át a mosoly rideg arckifejezésbe, és itt kezdett rossz kedvem lenni. 
Az egész életem erről szól, már régóta. Nekem nem kell sok, hogy boldog legyek, csak legyek valakinek hasznos. Ha csak egy kicsit is tudok segíteni másoknak már összetöröm magam, csak azért, hogy mosolyogni lássam őket, hogy nekik könnyebb legyen. Ez kb az egyetlen dolog ami örömet szerez nekem. 
Szánalmas? Lehet. De ez vagyok én.
Ha nem ezt teszem, tök haszontalannak érzem magam. Nem tudok magammal foglalkozni, nekem olyan mindegy. 
De megint csak magyarázkodok. 

Hiába magyarázkodok, mindegy. Nem fogják megérteni. Sem ők, sem az akinek a magyarázatot szántam. Azért sírtam, mert szomorú voltam. Szomorú, mert mások szemében érthetetlen amit csinálok, nem tudják, hogy ez nekem miért okoz örömet, hogy miért menekülök, hogy miért nem vagyok önző, miért nem törődök magammal, miért másokkal foglalkozok és miért helyezek másokat magam elé. 
Nem utálom magam, nem ezért. Inkább azért mert ez okoz örömet, meg talán így menekülök el a saját problémáim elől,. Amiből egyébként amúgy nincsen sok. Lehet ítélkezni, de mindenki menekül valahogy, aki ezt olvassa, és magába tekint, ő is meg fogja találni, hogy ő hogyan menekül, és én sem ítélkezek senki felett. Mindenkinek megvan a maga mankója, akár a cigi az, akár saját magát bántalmazás, vagy bármi.

Ezt a hittanos történetet azért meséltem el, hogy érthető legyen, miért vagyok ilyen értetlen. Az olyan dolgok, amiket nem tudok saját kútfőmből megérteni mert olyan idióta vagyok, vagy csak szimplán makacs, nagyon megakasztanak. Meg akarom érteni, látni akarom a másik nézőpontját, de néha nem tudom, mert az enyém bezavar, és azon pörgök. Az emberek nagy része ilyenkor hagyja a fenébe a másik nézőpontját, de én meg akarom érteni. Akkor is meg akartam érteni, és most is van egy dolog amit meg akarok érteni, de még mindig nem értem, és tudom hogy hiába pattogok itt, nem is fogok rá magyarázatot kapni, hiába is pattogok itt. 
Pedig kíváncsi lennék rá, nem sértődnék meg, se nem bántódnék meg. Vágták már a fejemhez elégszer, hogy milyen vagyok, mik a hibáim, és miért vagyok olyan elviselhetetlen amilyen vagyok. (Egyes embereknek, úgy látszik.) Szóval nem lenne meglepetés, de ha az is lenne, mosolyogva nyugtáznám azt is, nem fogom senki véleményére azt mondani hogy nem igaz, ahogy az enyémre sem várom el hogy bárki azt mondja hogy az.

Olyan sokan vannak a környezetemben, akik "új életet kezdtek". Én miért nem tudok? Valahogy azt látom, hogy páran képesek egy fejezetet "lezárni" az életükben és egy komplett újat kezdeni. Az előtte levő dolgokat mintha elásnák egy dobozban, szemet hunynak felette, és mintha meg sem történt volna, vagy nem emlékeznének rá, direkt "elfelejtik", az összes tanulsággal és leckével együtt. Na jó nem, mert a leckéket és tanulságokat sokan megtartják, ez jó. 
De én erre miért nem vagyok képes? Miért nem vagyok képes totál lezárni bármit is az életemben, mint egy fejezetet egy könyvben? Még ha valaki ki is lép az életemből, akkor is folyton szemmel tartom és készen állok, hogy majd egyszer újra találkozok/beszélek vele. Az egész életem egy nagy fejezetként él bennem, és mindenre tisztán emlékszem. Le tudok zárni dolgokat, igen, mert változnak a körülmények, a helyek, a társaság, az emberek, sőt, a véleményem is változik dolgokról, ez is nyilvánvaló, már nagyon sok mindenről másképp vélekedek, mint régen, jó értelemben. Sokkal több mindent elfogadok, és nem ítélkezek senki fölött, nem kategorizálok be senkit. 
De nem tudok úgy lezárni dolgokat, mint ezek az emberek. Ott hagyni valamit totálisan és úgy tenni, mintha soha nem is lett volna. Nem is tudom felfogni. Nem tudom, hogy van ez az "új életet kezdés" cucc.
És most már nincs itt az sem, aki amúgy tudom, hogy tudna erre okosat mondani, vagy segíteni. 
Senki nem segít.  Egy kicsikét kezdem úgy érezni, hogy egyre kevesebb ember van, aki tényleg megért, már csak olyanok maradnak majd a végén, akik csak úgy elfogadnak amilyen vagyok és kész.

"Mi ilyenek vagyunk." Tényleg mondtam volna ilyet? Elképzelhető, de tényleg nem emlékszem. x_X Weird, de tényleg nem. Ha igen, mit jelent?
Egyikőnk sem lesz több attól, ha egy kicsit többet lát, mint mások. Valószínűleg egy ember a francia szabadságharc idejéből totál kattantnak gondolná a mai embert, ha okostelefonokról meg számítógépekről magyarázna neki. Ez csak épp annyi, hogy ki mennyit fog fel a világból. Nem leszünk ettől mások, többek, vagy kevésbé emberek. Attól még hogy az ember ennyi mindent megtanult, még ember maradt.
Nem emlékszem, hogy ezt a mondatot mondtam volna, de arra emlékszem, hogy ezt igen: Minden csak addig természetfeletti, amíg meg nem tudjuk magyarázni, vagy megtapasztaljuk. Szóval nincsen abban semmi rossz.
De nem értem én miért vagyok mégis az. :/ 

Hmpfh. Azért kezdtem el írni, hogy kiírjam magamból a dolgokat, és kevésbé legyek bizonytalan, de nem nagyon sikerült ezt elérni.
Visszaolvasva csak zagyvaság és magyarázkodás meg emózás az egész. 

inkább megyek aludni