Az az igazság

A minap kicsit gondolkoztam megint. A melóban láttam egy nagyon jó kiírást, ez volt a szöveg:

És szomorú, hogy ez mennyire igaz, és úgy gondolom, hogy rám is részben. De erre majd hadd térjek ki a bejegyzés vége felé amikor már nem olvassa senki. 

Ma Arzénnak meséltem, hogy ma is összefutottam az interneten egy észkombájnnal, aki ugyan nem ismer, de minden áron meg akarta magyarázni nekem hogy az ő álláspontja a helyes, és neki van igaza. O.o Jó, akkor igazad van, legyél vele boldog! 
Itt említettem meg neki, hogy sosem értettem ezt a dolgot. Találkoztam már jó pár ilyen emberrel, és sosem értettem, miért számít nekik, hogy mit gondolnak róluk mások. Sőt, ha ez lenne a legnagyobb gondjuk, még meg is érteném valamilyen szinten, de ennél kicsit mélyebben lapul a probléma forrása. Ezeket az embereket nem az érdekli, hogy te mit gondolsz róluk csak simán, azt akarják, hogy te ugyanazon a véleményen legyél mint ők. Mindegy, hogy te ki vagy, te érts velük egyet, mert más álláspont nem létezik, csak az övék. Konkrétan fontos nekik, számít, aggódnak azért, hogy te egyetérts velük. O.o 
Az egyik példa, hogy értsétek: Egyik nap, mikor biciklivel mentem a melóba (mikor még nem lopták el XD), átmentem egy kis utcán, ami biciklisek számára egy két sávos kis sikátor, autóknak viszont tilos a behajtás. Jön szembe egy autó, én meg mivel nem akartam felkenődni rá, és nincs dudám, szépen felmentem az út szélére és kérdő tekintettel néztem rá. Nő megáll mellettem, feka csajszi a barátjával... Mondom neki őőő, ez még csak nem is egyirányú, ide nem lehet behajtani kocsival. Erre elkezdi nekem, de, de ő már jött erre kocsival, és be lehet hajtani. Nem szóltam semmit, csak rábámultam a két táblára ami világosan megmutatja az utcácskára vonatkozó szabályokat, majd felhúztam a szemöldököm, és készültem továbbmenni. Erre nekiáll nekem magyarázni kapkodva, még mielőtt visszadugtam volna a fülhallgatóm a zagyamba, hogy de higgyem már el neki, ő tudja, és ő biztosan tudja és igenis tisztában van vele és a múltkor is erre jött és szabályos. 
Én meg továbbindultam, és mentem a dolgomra, gondolataimba mélyedve. Miért akart meggyőzni? Minek? Azt gondol amit akar, én meg azt gondolok amit én akarok, de ennek ellenére neki akart állni direkt vitatkozni velem. Minek? Hogy vagy ő meggyőzzön arról hogy neki van igaza, vagy én arról őt, hogy nekem? Kit érdekel? :D 
Légy vele boldog. 
Ma is találkoztam egy hasonló emberrel, aztán két mondat után éreztem hogy ja, oké, ő nem állítani akar valamit hanem engem akar meggyőzni, hogy az ő álláspontja létezik csak és az szentírás, szóval azonnal ignoráltam. Utána bocsánatot akart kérni 10 perc múlva. Minek? Nem érdekel. :D 
Ha valakivel lehet kulturáltan beszélgetni, akkor az azt jelenti nálam, hogy elfogadja a másik véleményét. Nem kell bizonygatni, meggyőzni a másikat, ha a másik nem hülye, akkor tudni fogja, hogy melyik fél véleménye áll közelebb a "valósághoz", bármi is legyen az. Ezektől az emberektől viszont a hideg futkos a hátamon és azonnal semmibe veszem őket. x_x Ráadásul pont engem találnak meg, akinek még néha a barátai is - akikről tudom hogy a legjobbat akarják nekem - úgy érzik mintha a falnak beszélnének. XD

És hogy miért igaz mégis rám is ez egy kicsit? Azért, mert nem szeretem azt, mikor valaki alábecsüli magát. Mikor pl valaki láthatólag küzd, eredményeket ér el, igyekszik, de mégis szomorú és rosszul érzi magát. Van valaki akit ismerek, és a minap alábecsülte magát, pedig az egyik legerősebb személy, akit ismerek. 
Már nem beszélünk, így nem mondhatom el neki a véleményem, mert már nincs szüksége a társaságomra, legfőképpen nem fogadná el hogy segítsek neki vagy fordulhasson hozzám, de elmondtam volna neki, hogy ezúttal nincs igaza. Hogy annak ellenére hogy az ellenkezőjét állítja, szerintem keményen küzd, és nagyon jól teljesít, és hogy azóta hogy először megismertem, nekem ő a bátorság jelképe. 
Mert bátornak lenni nem azt jelenti hogy nem félünk. Bátornak lenni azt jelenti, hogy kiállunk harcolni, minden félelmünk ellenére. Ő pedig minél inkább fél, minél bizonytalanabb, annál inkább képes odatenni magát és küzdeni. Ez pedig rendkívüli adottság. Remélem ezt tudja, és sosem fogja elveszíteni.

És itt jutott eszembe, hogy akkor tulajdonképpen én is ilyen vagyok. Mert el szerettem volna mondani ezt, és én sem arra koncentráltam elsősorban hogy megértsem, hanem hogy elmondjam, én mit gondolok, nem? Összezavaró dolog ez, mert mi van akkor, ha meg akarom érteni a problémát, meg is értem, és elfogadom, de attól még segíteni szeretnék? Talán ez is ilyen pókháló-effektus? Tudjátok, mikor valaki segíteni akar a lepkén aki a hálóba akadt. Ha segítesz, akkor sem biztos hogy túléli, sőt, utána is tuti hogy meghal, csak kicsit később. De ha segítesz, a pók hal éhen. Van pedig aki a pókot öli meg, mondván hogy az ne haljon éhen, és kiszabadítja a lepkét. Eh, bonyolult ez, de amúgy semmi köze nincs a fő témához, szóval nem is értem mit hablatyolok itt. XD
A lényeg csak annyi, hogy vicces a sors, és az, hogy az ember amúgy általában mindig kevesebbnek látja magát, mint mások, nem? De van mikor pont fordítva, mások nem látják azt, hogy mi mik vagyunk belül. Ami néha jó, néha nem. 
Az én esetemben én inkább jónak érzem. Jól érzem magam így, hogy nem sokan ismernek és tudják igazán, milyen vagyok. Hogy a hétköznapjaimon mit csinálok, mivel töltöm az időm, milyen gondolatok kavarognak a fejemben. A legtöbb ember akit ismerek, ha tudnának rólam kb feleannyit mint a közeli barátaim, szerintem minimum betegnek, vagy őrültnek, vagy simán hülyének, vagy szánalmasnak tartanának. Ami őszintén szólva engem annyira nem hatna meg, csak jobb a békesség. 
Csak mondjuk úgy, hogy nem véletlen hogy még a kollégáimmal sem beszélek túl sokat a melóhelyen, ha nem muszáj. 
Hm. :/