Változások

Na most már ideje ide is írnom valamit végül. 

Kb öt bejegyzés van már itt vázlatba megírva, és mind úgy kezdődik hogy "jó rég írtam már". Hát annyira régen írtam, hogy ezeket inkább ki is töröltem, mert a mondanivalójuk már rég elavult. XD

Többek között az volt az oka annak, hogy sokáig nem írtam, hogy nem volt rá szükségem, és ennek nagyon örülök. Valamilyen szinten le kellett írnom a gondolataimat, szóval vezettem írott naplót, aminek köszönhetően sok mindent nagyon nyersen, nagyon őszintén ki tudtam írni magamból, az azért is jobb a blognál. Itt nem is tudom ki olvas vagy ki nem, és amúgy is csak nagyjából emlékszem már, hogy azon a 3-4 emberen kívül akinek tudom hogy megadtam, még ki tudja a címét, szóval egyrészt ez is okoz az emberben egy gátat, másrészt meg azért vannak olyan dolgok bennem, amit még a legjobb barátaim sem akarom, hogy lássanak, ahogy mindenkiben van egy kis ilyen rész. 

Sok minden történt viszont. Például az, hogy nappalos helyett éjszakásként dolgozok már (és sokkal jobban érzem magam így), voltam nyaralni Marseille-ben, és például az, hogy voltam végre szemműtéten, így már nem hordok szemüveget. Baromi jó. :D 
Még mindig szokatlan ugyan, hogy nincs rajtam, de ami még szokatlanabb, hogy mennyire hihetetlenül éles lett a látásom, van hogy 10-15 méterről el tudok olvasni dolgokat táblákra kiírva, egy rendszámot majdhogynem 50 méterről simán látok, a buszokra kiírt járatszámokat meg (amik kb 30 centis naaagy számokkal vannak kiírva) több száz méterről is látom.
Mikor épp biciklivel megyek munkába, egy nagyon hosszú főúton megyek végig, és elakadt a lélegzetem, annyira durván messzire elláttam az úton, mivel az a főút kilométereken keresztül nem kanyarodik semerre, én egy kisebb emelkedő tetejéről simán láttam az út melyik szakaszán mi történik, egészen addig ahol már annyira apró volt minden hogy azt meg már zoom nélkül senki sem látná. :D Hihetetlen jó. 
Ennek hátránya, hogy a műtét óta nem ihatok fehérjét, és elvileg még pár hétig nem ihatok, ez pedig számomra elég nagy kiesés az étrendemből. Főleg amiatt, hogy én azt a fajtát iszom, amiben elég kevés protein, de annál több szénhidrát van, szóval nagyon nagy részét a napi kalóriámnak azzal viszem (vittem) be. A refluxom miatt nagyon nehezen nyelek, meg a gyomrom sem olyan hú de nagy kapacitású, és amúgy sem szeretem telezabálni magam mint a legtöbb ember, hogy aztán mozdulni se tudjak, így a shake sokat segített abban, hogy azért mégis elegendő kalóriát vigyek be. 
Na mindegy, a jövő héten úgyis vizsgálat, és majd írok a klinikának, hogy most már oké-e, ihatom-e a varázsitalomat. :D

Más. 
Az utóbbi időben kicsit lecsendesedtem. Igen, itt a blogon is, de most a való életre gondolok, és most a közelmúltra célzok. Sok dolog történt körülöttem, és az én lelkiállapotomat sokszor jobban befolyásolja az, hogy mi történik azokkal akik fontosak számomra, mint az, hogy velem mi történik, vagy hogy érzek. Ebből mondjuk persze az is következik, hogy az, hogy mit érzek nagyban függ attól is, ezekkel a személyekkel mi történik épp. 
Annak az oka, hogy így lecsendesedtem, az az, hogy megilletődtem. Elgondolkoztattak a közelmúlt eseményei arról, hogy kinek mi a fontos, hogy miért, és hogy én kinek vagyok fontos, és nekem ki fontos. 
Ez több dologra is rádöbbentett, és ebbe úgy belebonyolódtam, hogy gondolkodóba estem, és olyankor egyrészt nagyon óvatos vagyok azokkal, akiket nem ismerek annyira nagyon, azokkal pedig akiket igen, csendesebb vagyok, mert a gondolataimba vagyok merülve. 
Rádöbbentem ugyanis, hogy ez a "fontosság" nagyon relatív. Az elmúlt 4 évben amióta kint vagyok, sok új embert ismertem, és közülük pár embert barátomnak is nevezhetek. Természetesen tekintve, hogy elég nehezen bízok meg emberekben, ez a szám nem túl magas, de számtalan új ismerőst szereztem, és sokat tudtam meg az emberekről. Barátaimnak azokat nevezem, akiknek azt is engedtem, hogy ők is megismerjenek engem, legalábbis megtudjanak bizonyos dolgokat rólam. 
Ez azért fontos, mármint hogy sok új embert ismertem meg, mert rájöttem arra, hogy minél több embert ismerek meg, minél többeknek tudom meg a történetét, annál inkább rájövök, mennyire másképp lehet hozzáállni az emberekhez, és hogy milyen különböző értékrendjeink vannak. Ugyanakkor az is kiélesedett bennem, hogy sokszor az, hogy mennyire érzünk valakit fontosnak, mennyire fontos nekünk egy személy, nem jelenti azt, hogy mi is ugyanolyan fontosak vagyunk neki. 
Jó persze, ez nyilvánvalóan hangzik, de fogalmazzuk meg inkább úgy, hogy vannak pl olyan emberek is, akik nekünk nagyon fontosak mondjuk, és mi is szeretnénk, hogy nekik fontosak legyünk, de mégsem vagyunk annyira, mert a másik a felfogása, az ízlése, meg úgy csak simán az életstílusa miatt, és az eltérő értékrendje miatt nem talál minket annyira nélkülözhetetlennek, vagy érdekesnek, mint mi őt. 
Ez teljesen érthető és természetes, és persze aki ezen kiakadna, hogy ugyan már miért nem vagyok olyan fontos a másiknak mint ő nekem, az annak a saját baja. 
Ami engem érint ebből, az az, hogy ez nekem soha nem jutott eszembe. 

Úgy értem, megvoltak, és megvannak a nagyon közeli barátaim, aztán azok akikkel barátságot ápolunk de kicsit jobban el vagyunk foglalva a saját életünkkel, mint egymással, persze még mindig nagyon jól elvagyunk egymással, aztán vannak az ismerőseim, akikkel meg akkor beszélgetek vagy vagyok együtt, amikor az élet úgy hozza, nem én tervezem, vagy akarom úgy éppen. 
Soha nem jutott eszembe, hogy ezeknek az embereknek én mennyire vagyok fontos, maximum pár esetben, amikor konkrétan a tudtomra adták ezt. Ha ugyanis ilyen vagy olyan módon nem hozza tudomásomra valaki, hogy valójában fontos vagyok neki, csak még nem mutatta ki, akkor én nem foglalkozok azzal, mert jobb dolgom is van egyrészt, másrészt meg akinek nincs elég belső ereje hogy őszintén elém álljon és beolvasson nekem, vagy legalábbis elmondja a véleményét, azzal hosszú távon úgysem lehetünk barátok. Mint mondtam, az én barátaim egytől-egyig agresszív emberek. XD
Nemrégiben viszont mikor pl Kou-channal beszélgettem, újabb állásponttal találkoztam. Neki ugyanis annak ellenére hogy nagyon jó barátok vagyunk, nagyon különböző felfogása van úgy általánosságban, és azt hittem eddig, hogy én vagyok kicsit antiszoc, de ő mondta, hogy ő pl képes a saját és csak a saját érdekeit nézni, és ahogy láttam, tényleg így éli az életét. Nem teszi függővé azt, hogy hol él, attól, hogy hol vannak a barátai, vagy a családja, vagy bárki, nem befolyásolja az, hogy hol, mikor és kivel van, és ezen meghökkentem. 
Elmondtam neki, hogy én is szeretek pl. egyedül ellátogatni valahová pár napra, vagy ilyesmi, de nekem nagyon sokat számít, hogy kivel és hol vagyok. Ha pl megnézek valakivel egy filmet amit még nem láttam, akkor ha egyedül nézem, nekem nem olyan szórakoztató, mintha valaki olyannal nézném, aki fontos nekem. Ha a közeli barátaimmal együtt nézek meg egy filmet, az a film nekem onnantól kezdve egy közös élmény, és legalább akkora jelentősége van számomra annak, hogy együtt néztük meg, mint magának a filmnek. Ha kirándulunk valahol, szintén, azokat a helyeket, azokat az emlékeket amiket átélek, mind-mind ahhoz a személyhez, vagy azokhoz a személyekhez kötöm, akivel éppen vagyok, és ez onnantól kezdve elválaszthatatlan lesz számomra. 
Eddig azt hittem, ez "a természetes", de amint mondtam, minél több embert ismerek meg, annál inkább látom, hogy ez mindenkinek mást jelent. 
Aztán ez indított el bennem egy újabb gondolatlavinát, egy újabb gondolatmenetet, amiből aztán jutottam el ehhez a "ki a fontos, ki nem" dologig. Az én álláspontom nem változott arról, hogy nekem ki a fontos és ki nem, de szépen sorra vettem, hogy vajon másoknak mennyire lehetek az, ugyanis ezen még annyira nem gondolkodtam el. 

És minél jobban elgondolkodtam rajta, annál komorabb lett a kedvem. 

Vagyishát nem is azt mondanám, hogy komorabb lettem, csak egyre inkább kinyílt a szemem, és jöttem rá arra, hogy talán pár dolgot rosszul csináltam, vagyis csinálok még most is az életemben.
Az jutott ugyanis az eszembe, miután az általam fontosnak tartott emberek lehetséges álláspontját megvizsgáltam, racionálisan átgondolva, hogy vajon én mennyit jelenthetek nekik, hogy nagyon-nagyon kevés olyan ember van, akinek a "mennyire-vagyok-fontos" értéke megegyezik, vagy legalábbis viszonylag közel van az én "mennyire-fontos-nekem" értékemhez, hihetetlenül kevés. Talán ha hármat mondok akkor még sokat is mondok, de maradok a háromnál. 
Olyasmit játszottam, mint mikor a total commanderben vagy bármi fájlkezelőben játszol a fájlokkal úgy, hogy különböző szempontok szerint berendezed őket. Csak itt amellett, hogy van "név", "dátum", meg ilyen oszlopok, hozzáadtam pár ilyen oszlopot is. 
Azt akarom ezzel elmondani, hogy ha én sorba állítom az ismerőseimet aszerint, hogy én milyen fontosnak tartom őket, mennyire sokat jelentenek nekem, majd utána őket, aszerint hogy fordítva ez hogy áll, (azok alapján hogy én mennyire ismerem őket/mennyire hiszem hogy fontos vagyok nekik) hát nem sokaknak lenne tényleg szükségük rám. 

És hogy mi alapján gondoltam ezeket? Hát főként az alapján, hogy belegondoltam, vajon mennyire viselné meg ezeket az embereket, ha nem beszélnénk annyit, amennyit eddig? Ugyanis, mivel én elég nagy szófosógép vagyok (na nem mondod, mire elolvas idáig valaki, kinő a szakálla), valamint elég vehemens is, ha emberi kapcsolataimról van szó, így aki nekem fontos, azt megkeresem, írok neki itt-ott, amott, küldök vicces képet, meg ez meg az. Ők pedig válaszolnak, ha nem épp rögtön akkor valamikor, és értékelik az interakciót (vagy nem XD), de felmerült bennem a kérdés: Ők is megtennék ugyanezt? 
Keresnének, ha én nem keresném őket? 
Kerestek, amikor én nem kerestem őket? 
Nagyon sok ismerősömnél akikről úgy éreztem, eddig ugyanolyan fontos lehetek, mint nekem ők, a válasz erre a NEM volt, ha őszintén belegondoltam, és megpróbáltam megválaszolni. 
Persze lehet erre azt mondani hogy nem, ez nem így van, meg mindenki más, meg van aki nem szeret annyira hívni, vagy írni, vagy találkozni mert így meg úgy, de szerintem ez csak kifogás. 
Úgy értem, azért mondom, hogy az, mert ugyanakkor ellenpéldának ott vannak a közeli barátaim, akiket még egy napig sem kell üzenet vagy interakció nélkül hagynom, és máris elérnek valamilyen platformon, hogy "na, mi van, mi a helyzet?". 

Ez aztán megint elindított bennem valamit, mert egyre inkább úgy éreztem, hogy Kou-chan felfogása teljesen megállja a helyét, de aztán Maka kirakott instán egy olyan idézetet, ami felrakta az i-re a pontot. 
Lényegében nagyon nem változott meg az eddigi felfogásom, mert egyrészt gyerekként is azt sulykolták belém, hogy ha valaki nem kér belőlem, azt hagyjam, engedjem el. Emiatt alakult ki bennem egy bizonyos "Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek" felfogás, és ez az egész életemet végigkísérte, de mégis, amikor lehetőséget láttam arra, hogy fenntartsak egy emberi kapcsolatot, mert mindkettőnknek előnye származhat belőle, mindig túlléptem az egómon, vagy a fájdalmaimon, vagy bármin ami emberi érzésként megakadályozta volna, hogy objektíven gondolkodjak, és eddig mindig csak jó dolgok származtak belőle. (Ezt kimondván azt gondolnánk, hogy akkor ez jó, miért ne folytatnám ugyanígy?)
Ez most módosult annyival, hogy az "ami megy, engedjétek" részét egy kicsit jobban... "letesztelem"? 
Inkább ezt úgy mondanám, hogy nem vagyok benne már biztos, hogy azok a döntéseim, amik ahhoz vezettek, hogy "rátukmáltam magam" csúnyán szólva bizonyos emberekre, csak azért, mert nekem is és neki is összességében csak előnyünk származhat abból, hogy beszélgetünk, találkozunk, lehet hogy mégsem voltak helyesek. Főleg, hogy talán ugyanolyan jól meglennének közben nélkülem is. Vagy akár jobban is meglennének, de ezt persze nem tudhatjuk, mert az élet másképpen is alakulhatott volna, de a "mi lett volna ha" sosem volt az én műfajom, mert az életben nincs checkpoint vagy mentés vagy visszatöltés. 
Hmm. 

Eddig sem aggódtam azon, hogy azok, akik nekem fontosak, vajon keresni fognak-e vagy sem, mert kerestem őket helyette én. 
Annyi csak, hogy ezek miatt az érzések miatt most úgy döntöttem, hogy visszaveszek ebből kicsit, és lehet, hogy jobbat teszek vele egyeseknek, nekem pedig végső soron az számít. 

Az meg, hogy mennyire válnék ettől magányosabbá, vagy nem, nem nagyon érdekel, hiszen nekem igazából mindig inkább az számított, hogy a másik félnek mennyire fontos vagy mennyire előnyös az amit én teszek érte, vagy a társaságom, nem pedig a saját érzéseim. Azok, akiknek meg tényleg annyira fontos vagyok mint amennyire sejtem, úgyis mindig velem lesznek és keresnek, nekem meg elég az is, ha őket zaklatom folyton. :D 
Úgyis mindig egyedül voltam, és csak ők álltak mellettem akkor, amikor a legjobban fájt, vagy a legnehezebb volt. 

Nem érdemes a klipet nézni, de érdemes megnyitni alatta a szöveget, és követni. :)

Jól esett most írni így, úgyhogy lehet, hogy még a közeljövőben fogok. ^^ Písz!