Vannak olyan dolgok az életben amik egyszerűen nem mennek. 

Nem, nem és nem.
Biztos mindenki így van vele, tuti van mindenkinek legalább egy valami mumusa, ami az egész életében elkísérte eddig, és nem tudta megváltoztatni.
Nekem a fixa ideáim az egyik, az, hogy folyton másoknak akarok jót, és ezt túlzásba viszem. Hogy lehet ezt eltúlozni? Illetve hogy lehet zavaró? Úgy, hogy semmit nem törődök magammal, sokszor túlhajszolom magam, vagy nem tudok nemet mondani, segítek mindenkinek akinek tudok, és százfelé szakítom magam, és sokszor tudatosan olyan embereknek is segítek, akik nem érdemlik meg. Most az, hogy ki érdemli meg meg ki nem, lehet rajta vitatkozni, maradjunk annyiban hogy a józan ész diktálja ezt általában, és én párszor nem hallgatok rá és akkor is segítek valakinek ha tudok, ha tudom, hogy az illető nem tenné meg ugyanezt értem (segíteni amúgy is akkor is segítek ha tudom hogy nem kapok cserébe semmit, nem azért segítek, hogy kapjak.), és ezt a barátaim is sokszor észreveszik, és őket viszont nyilvánvalóan frusztrálja, mert igazságtalanságnak érzik velem szemben, és ez még inkább zavaró lehet úgy, hogy ezzel én is tisztában vagyok.
Ez a problémám már elég fiatal korom óta fennáll, és egyszerűen nem tudok változtatni rajta. Ott kezdődött, amikor elkezdtek olyan problémák megjelenni az életemben, és olyan nyomás nehezedett rajtam, amit nem tudtam kezelni. Mindig mindenen rengeteget agyalok, folyamatosan pörög az agyam millió dolgon, attól a pillanattól kezdve hogy felébredtem, egészen addig a pillanatig amíg este el nem alszok. Így, ha nekem merül fel valami személyes problémám, azon is, és minél nagyobb, annál inkáb tönkreteszem magam vele, rövid időn belül. És minél nagyobb a felelősség, a nyomás, maga a probléma, annál inkább elemésztem magam.

Így szoktam rá arra, hogy ha ilyen szituáció áll fenn, másoknak segítek inkább, mások problémáit segítek megoldani, és ezzel foglalom el magam, ezzel vonom el a figyelmet a rám nehezedő nyomástól.
Gáz vagy nem gáz, érzékeny vagyok, és az érzelmeim nagyon könnyen elhatalmasodnak felettem és fizikai nyomot hagynak bennem (nem alszok rendesen, nem eszek, stb). Így nem nagyon szeretem hagyni hogy agyaljak, ha nem tudom elfoglalni magam akkor meg alapból visszakanyarodok automatikusan a saját gondjaim felé, az meg nem egészséges, így keresek mindig valakit, akinek segíthetek. A közeli barátaimnak nem nagyon kell, de velük meg bármikor bármiről el tudok beszélgetni, szóval ők nagyon jól támogatnak ebben, és minden másban is természetesen, amit nagyon értékelek. :)

Viszont légyszi ne gondoljátok, hogy ezt csak emiatt az önző ok miatt teszem, hogy azért segítenék másoknak kizárólag, hogy én jobban érezzem magam miatta, hogy a saját figyelmem elvonjam. Nem, szeretek próbálkozni hogy a világot egy kicsit jobb hellyé tegyem. Szeretem látni, ha valaki megkönnyebbül, boldogabb lesz, és erősebb lesz, tudja folytatni épp azt a bármilyen harcot, amit folytat. Nekem is meg kellett küzdenem mindenért, és jól esett, amikor a barátaim támogattak, segítettek, ha más nem, csak egy pár bátorító szóval. A legtöbbször pont csak ennyi kell, hogy higyj magadban és a maximumot nyújtsd.

Próbáltam már ezt megváltoztatni magamban többször is, hogy egy kicsit "önzőbb" legyek, de soha nem ment. Hogy kivonjam magam mások problémáiból, még csak-csak, egy kevés ideig, de az sem sokáig, de az, hogy magammal is törődjek, foglalkozzak, az soha nem ment. Sajnos néha ez az egészségem rovására is ment/megy, de nem tehetek róla, ha egyszer ilyen vagyok. A legtöbb barátomtól már hallottam a mondatot, miszerint vigyázhatnék jobban magamra, meg hogy ne másokat tegyek magam elé, hanem a saját egészségemmel, jólétemmel is foglalkozzak, de annyira nem megy. :D Ahogy megpróbálom, rögtön az jut eszembe, hogy nem érdemlem meg ezt, vagy azt, és hogy nekem nem szabad még lazítanom, lazsálásnak érzem, és szarul érzem magam tőle, nem tudom kiélvezni. De azért ezen tudtam javítani, mondjuk ahhoz rendkívüli mértékben hozzájárult az is, hogy most anyagilag is van rá lehetőségem, értsd; Néha elmegyek masszázsra, vagy egy jacuzzi-szauna-gőzkabin kombóra (mondjuk már vagy fél éve nem voltam, de most szerintem fogok a napokban), meg szolizni. B-) Amit igazából nem azért csinálok hogy barnább legyek, mert így sem vagyok sosem túl fehér komplexusú, inkább csak a kellemes érzés miatt megyek, mert sok természetes napfényt itt kint a JÚKÉban nem nagyon tapasztalunk. :D Jó, nem egy nagy dolog amúgy, csak akkor érzed meg igazán a hiányát amikor néhanapján előbújik a nap egy pár percre a folyamatos jellegű egybefüggő felhőrétegből, és rád süt egy kicsit. :D Akkor jut eszedbe, hogy jé, tényleg, az a fényes izé is létezik még. XD
Na meg azért törődök az egészségemmel, a vitaminok, az edzés gondoskodik is róla, szóval azért nem mondhatni hogy nem törődök magammal. A külsőmre is elég érzékeny vagyok, de legfőképp a meló miatt, mivel olyan helyen dolgozom ahol 5 csillagosan is kell kinézni. XD

Na de beszéljünk akkor a másik problémámról is.
Az pedig a felejtés, ahogy a címben is olvashatjuk. Az említett nevű program valószínűleg nem kompatibilis az én operációs rendszeremmel. XD Abban is megmutatkozik ez, hogy a hosszútávú memóriám oltári jó, van hogy olyan dolgokra, amik egy-öt- vagy akár tíz éve történtek, olyan élesen emlékszem, mintha tegnap történt volna, szóról szóra képes vagyok felidézni arcokat, beszélgetéseket, helyszíneket, mindent. A rövidtávú memóriám is egész jó, de azért nem a legjobb. X3 A baj csak ott van, hogy sok dologra mint említettem, túlságosan részletesen emlékszem, és ez az egész nap pörgő agyammal kombót alkotva nem éppen egészséges finish him-et biztosít az amúgy is könnyen kiakasztató lelkemnek.
Sokszor nosztalgiázok, és a preferenciámnál gyakrabban fordul elő, hogy nem kellemes dolgokon. Valahogy a jó emlékek, a boldog pillanatok felidézése mintha nem okozna akkora örömet, mint amekkora bánatot okoz az ellenkező, kellemetlen időkre való emlékezés. Az agyamnak nem tudom megmondani, hogy most éppen mire emlékezzek, és ez a legnagyobb baj. Csodálkozom azokon az embereken, és egyfajta módon csodálom is őket, akik képesek "direkt" elfelejteni dolgokat. Kellemetlen emlékeket, szituációkat, esetleg embereket. Azt mondják maguknak, hogy +nem érdekel", és onnantól kezdve elkerülik még azt is, hogy gondoljanak rá. Egy idő után megfeledkeznek róla, és hacsak valaki meg nem említi ezeket a dolgokat előtte, akkor totál eszükbe sem jutnak.
Ezt a képességet nagyon nagyon irigylem. Nekem valahogy (bár ezzel talán sok más ember is így van) nem megy ez a dolog. Addig még oké, hogy elhatározom, hogy nem fogok többet arra a dologora gondolni, amit el akarok felejteni, de még ha tartom is magam ehhez, maximum egy hónapon belül valamilyen úton-módon akkor is visszakerül hozzám, mert az agyam egyszerűen annyira összeköti az emlékeket, annyira kapcsolódik minden mindenhez, hogy egy pillanat alatt megtalálja az emléket, amire nem akartam emlékezni, és hopp, máris azon agyalok.
Így előfordulnak dolgok amiket "nem tudok kiverni a fejemből", és ezzel sokszor az őrületbe kergetem saját magam. Nem sok olyan dolog van amit el akarok felejteni, de valahogy eddig sosem ment. Van egy régi mondás, amint hátat fordítasz a múltnak, azonnal feltámad.
Fel bizony, és a rohadék hátba is támad egyből és harap. XD
Biztos mindenkinek van olyan emléke amit "el akar felejteni", de egyszerűen mindig visszajön, ez egy ilyen dolog. Mindenkinél így lehet a dolog, a baj viszont csak ott van velem, hogy a legtöbb ember azért legalább ha egy darabig nem gondol az adott dologra amit el akar felejteni, egy idő után tényleg szinte totál megfeledkeznek róla, és amíg valaki közvetlenül erről az egy specifikus dologról nem kérdezi, vagy emlékezteti, nem is jut eszébe. Nekem folyamatosan pörög az agyam, így nem telik el nap, hogy akár a tegnap eseményeit végigpörgessem, és onnantól kezdve kb vissza is tértem a dologhoz amit "ott akartunk hagyni".
Az elmúlt időszakban fordult elő egy nagyon ritka dolog ezzel kapcsolatban, amikor is ideges, dühös voltam valakire, és sértve éreztem magam. Utoljára ez még több mint másfél éve fordult elő, általában nem érdekel ha bárki megsért, felidegesít, vagy ilyesmi, de ezúttal a megszokottnál tovább is húzódott el, mert többszörösen csalódott voltam, magamban, és az illetőben is, és nem hiszem, hogy valaha is túlteszem magam rajta, és ez a legnagyobb gondom.
Sok viselkedési tényezőm ezekből a szituációkból alakul ki, és igaz, hogy az ember nem tudja eltervezni azt hogy "na most elfelejtem ezt meg ezt mert nem tesz jót nekem emlékezni rá", de eventually kiesik az ember ritmusából, és legalább annyit elér hogy nem gondol már rá többet, nem?
Hát nálam nem, és ez elég idegesítő, de nem tudok vele mit csinálni. Jelenleg is van egy ilyen problémám, és főleg az zavar amellett, hogy egy olyan dologra/emberre/szituációra gondolok amire nem kéne, de amellett, hogy nem tudom kiverni a fejemből, rendesen "vissza kell fognom magam" hogy utánanézzek, utánaolvassak, hogy mi van vele, mert lenne rá lehetőségem, de pont azt akarnám elkerülni hogy egyáltalán kíváncsi legyek rá... 
Nem értem.

Na mindegy, mindenesetre ezekkel élek. :D Most inkább megyek lepihenek, aztán még írok a napokban többet, mert lesz rá lehetőségem.

Júéjt!

Na hát a tegnapi nap az nagyon béna volt. :D Reggel felkeltem nagyon kényelmesen az ágyikómban (imádom az ágyam, a legkényelmesebb amim valaha volt, olyan mint valami fészek nekem :D), aztán amikor felültem és elkezdtem öltözni, elkezdtem érezni a "szokásos" (kb havi egyszeri) szorítást a mellkasomban, ez jelezte hogy bizony valamit előző este elcsesztem és a sav megint széjjelösszevissza marta a nyelőcsövem, szóval reggeli kilőve. 
Ilyenkor általában felébredek előtte hat óra körül reggel mert fáj, akkor benyomok egy kis varázsitalt (gaviscon), visszafekszek, majd kb óránként fel-felébredve és újra egy kicsit betolva kikúrálom magam arra az időre amire alapból fel kéne kelnem (9-10 óra ha délre megyek dolgozni), mivel a cucc gyorsan hat, és utána már tudok enni reggelit. Erre most nem volt idő, de nem is volt nagyon súlyos, így egy gyors kezelés után máris tudtam reggelit enni, nem fájt a nyelés, betoltam úgy 4 tojást, sajttal, betápoltam a vitaminjaimat meg a fél literes reggeli fehérjeadagot. Nagyjából le is ment, a gond csak azzal volt, hogy nagyjából. 
Kajám nem nagyon volt aznapra, viszont szerencsém volt, mert Valerio, egyik közvetlen főnököm meghívott mert épp steaket csinált ebédre, ott helyben. :D Szóval ebédre azt ettem, de az is elég nehezen csúszott le, utána meg elkövettem azt a hibát, hogy gyors egymásutánban lenyeltem három BCAA kapszulát, amik viszont hatalmasak, és ez az összes minden felhalmozódott szépen a nyelőcsövemben és onnantól kezdve az istennek nem akart lemenni. x_X

Ilyenkor meg mindegy mit iszok, egyszerűen nem tudom leerőszakolni, szóval csak köhögtem-szenvedtem és alig tudtam normálisan dolgozni. Emellett reggel már fájt a jobb csuklóm, ennek nem használt, hogy egész nap nyírtam a bőröndökkel, ráadásul aznap rengeteg volt, szóval még kímélni sem tudtam nagyon. annyi plusz volt egyedül, hogy legalább időben haza tudtunk menni, szóval így hazavonszoltam magam, de olyan szinten szarul voltam fizikailag, hogy alig bírtam megcsinálni az edzést. Fájt a fejem, kezem, hátam, lábam, mellkasom, magyarban a leghatásosabb népi szó rá a PICSASZARUL. XD 
Utána elláttam magam amennyire tudtam, aztán beájultam az ágyba. 

Ma reggel tök jól voltam, betoltam a reggelimet, viszont ma sem akart még normálisan lemenni minden, ami zavart, mert futottam ma. 
Az volt a nap második agyfasza, mert elindultam, és így a cucc végig ott lötyikölődött a mellkasomban, a gyomrom felett. Na most ez az első 200 méteren nem gáz, de ha te épp 10 km-t akarsz futni, elég zavaró. :D
Ragyogó idő volt, fizikailag is ott voltam, csak ez zavart, olyannyira, hogy 30 percnél, kicsit több mint 5 kilométernél meg kellett állnom hogy igyak, legalábbis hogy megpróbáljam leerőszakolni a nyelőcsövemből a cuccot a gyomromba. Hát 75%-ban sikerült, aminek nem örültem annyira mintha 100%-ban sikerült volna, de elindultam tovább gyorsan, bár éreztem, hogy meglesz ennek a böjtje a futást illetően. 
Hat kilométernél aztán elkezdett görcsölni a combom alsó része, először csak a jobb, majd a balban is. Lehet hogy köze volt hozzá a megállásnak is, meg az előtte levő minimális oxigénhiánynak, mert ha nem tudok rendesen nyelni, "foglalja a helyet", nem tudok akkora levegőt venni mint amekkorát alapból tudnék. Inkább viszont annak kellett betudnom a görcsöt, hogy vagy fél éve kb semennyit nem futottam, és hiába edzek azért lábra is minden nap, de minden másnap legalább, azért a futás más. Gondoltam kibírom még ezt a maradék három kilométert, meglesz az. 
Hát a lábam nem így gondolta. XD Hét kilométer körül már rohadtul elkezdett görcsölni és bármit csináltam nem akart ellazulni, aztán utána meg egyszer csak azt mondta hogy light hát én nem bírom. XD Meg kellett állnom, sétáltam kicsit, aztán egy padnál kb 15-20 perc intenzív nyújtással ki tudtam szedni belőlük a görcsöt. Fura, hogy csak a combom alsó fele görcsölt, vádli vagy hátsó comb semmi. Meg az is, hogy amikor eltelt 15 perc kb, addig úgy görcsölt mint az állat, szinte semmit nem segített a nyújtás, aztán meg tök hirtelen egyik percről a másikra eltűnt a görcs. O.o 

Na mindegy, amúgy a futás eredményei nem voltak olyan rosszak, de az, hogy nem voltam képes végigfutni, nagyon zavart és még most is zavar. 

Ha pedig valami zavar, akkor automatikusan ráállok, amíg meg nem oldom, úgyhogy mostantól gyakrabban lesz futkározás. :D Konkrétan egy héten egyszer, a távot meg növelem. Teljesen le voltam sokkolva, hát nehogy már. Különben is, Akai san is most futotta le nemrég a 10 km-t, amit eddig még sosem sikerült neki és tök büszke vagyok rá, nehogy már én, aki meg mindig le tudtam futni, ne tudjam. XD Még csak rohadt nagy csavar sincs a bokámban, nem úgy mint neki. 

Holnaptól még 3 napot dolgozok, aztán 12-16-ig itt lesz Plave! Az első event a hónapban Rick-sama érkezése előtt... Mozgalmas hónap eddig, és ezután még inkább az lesz. :D Kicsit felgyorsulnak ebben az évben az események, szinte minden hónapra van már valami. 

Közben meg épülget a gépem, legalábbis az építőanyag már szaporodik, több mint 60%-a az alkatrészeknek asszem meg is van így most. 

Na, legyetek jók, edzzetek mint a disznó és legyetek királyak! °O° És legyen ez a bejegyzés emlékeztető arra, hogy egy rossz nap miatt ne romoljon el a kedvetek! :D 
(Az előző bejegyzés ettől teljesen független, a lelkiállapotom általában nem hat ki a pozitív énemre ami többnyire irányít. XD Többnyire nem.)

Mennyiszer hangzik el ez az életünkben. Van akinek gyakrabban, van akinek ritkábban.
Személy szerint nekem talán csak egy olyan dolog van amivel kapcsolatban így érzek. És mégis, pont ez az egyetlen dolog az, ami még a mai napig is emészt, talán azért, mert még mindig nem tudom hová tenni.

Hallottam egy mondást nem olyan régen:

"Taking a man's life is nothing, taking his heart that's everything."

Ez Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger  Escape Plan (Szupercella) című filmjéből van. 
Nagyon is igaz.
Nem mondom, hogy sokszor csalódtam az életben, szóval "nem panaszkodhatok", csak nem viselem jól. Elég érzékeny vagyok arra, hogy kiben bízok meg és kiben nem, és amikor csalódok, akkor hiába mondja nekem akárki, hogy "nem én vagyok a hibás", az ilyen szituációkban nem mindig van hibás. Ergo mindenki hibás. Ergo én is, szóval magamat legalább annyira hibáztatom, mint az illetőt, akiben csalódtam. 
Viszont ami még jellemző rám, hogy kétszer általában nem követem el ugyanazt a hibát. Ha mégis, akkor óvintezkédeseket teszek önkéntelenül is, hogy elkerüljem ezt legközelebb. 
Jelenleg pedig olyan állapotban vagyok, hogy magamra haragszom a legjobban. Hibát követtem el, kétszer ugyanazt, és ezek után még egy rúgást is kaptam az arcomba. 
Szeretem azt, mikor az élet kihívások elé támaszt, de tény, beismerem, hogy néha, nagyon ritkán, ha olyan dologról van szó, én is fel tudom adni. Itt feladtam. Úgy éreztem magam, mint akit jól megvertek, aztán utána még meghempergették a porban mielőtt ott hagyták. Aztán mikor a szerencsétlen fel akar tápászkodni végre 20 perc múlva akkor még úgy nekifutásból gyomron meg arcba rúgják. 

Ott gondoltam azt, hogy elég. Hogy mi a fasznak csinálom ezt megint? Egyébként sem jellemző rám, hogy valami, ami nem működik, folytassam. Senki más nem hülye egy ilyen esetben, csak én, amiért még magamat kínzom vele. 
Ez a feladás viszont azzal járt, hogy megváltozott pár dologgal kapcsolatban a gondolkodásom. Egy-két dolog most már annyira eltört bennem, hogy teljesen a leszarom kategóriába tettem, és ha valaki elkezdi piszkálgatni, vagy kérdezősködni, csak röhögök azon amit mond, ha pedig nagyon erősködik, képes vagyok felkapni a vizet és aggresszíven visszavágni a kérdezősködésre/okfejtésre, hogy nekem mit kéne ezzel kapcsolatban csinálni. 
Ez megintcsak nem volt jellemző rám régebben, és nem mondom hogy örülök vagy nem örülök a helyzetnek, inkább olyan mintha külső szemlélőként így -Meh. -elfogadtam volna és elkönyveltem volna, hogy "oké, ez akkor mostantól kezdve így van." 

Igazából jó ez így, csak kicsit szomorú. Back to square one, ahogy az angol mondaná, azaz nulláról kezdünk. Nem tudom, hogy egyébként az az illető aki "ezt tette velem", vajon gondol-e azzal, hogy a döntése milyen hatással lett az életemre, vagyis hogy milyen lavinát indított el bennem, ami aztán milyen következményekkel járt, de remélem, hogy nem. Ahogy a dalszövegben van, "Ó, de egyedül annak örülök, hogy ez nem téged bánt."

Megtaláltam ezt a képet a gépemen, amit ehhez kerestem:

Kicsit cheesy a szöveg, de jól leírja amire gondolok, meg amit érzek. 
De nem tom. >w>
<w<
Jó ez így?

Én jól érzem magam, de azt is érzem, hogy kicsit a barátaimat nyomasztja, mennyire befordultam és bizalmatlan lettem kb mindenki iránt ezek után... Nem tom. 

Erről még majd írok. 
Először úgy gondoltam, hogy ezt ki sem posztolom, csak úgy leírom magamnak, aztán úgy gondoltam, miért ne. Úgyis csak az olvassa, aki nagyjából tisztában is van vele. 

Jó éjt. :3

A minap láttam, hogy Markiplier, egyik kedvenc youtuberem feltöltött egy új videót OneShot címmel, és elég ismerősnek tűnt. Ahogy ráklikkeltem, láttam, hogy egy másik RPG makeres játékról van szó, és egyből észleltem, hogy hé, de hát ez megvan nekem Steamen. Pár percig néztem a videót, aztán hamar meg is állítottam, mert már akkor leesett, hogy ezt én végig akarom játszani. :D

Ez az egyetlen gond egyébként a steammel, hogy sok játékom van, nagyon sok fel sincs telepítve (mert minek lenne amúgy ha nincs időm vele játszani, egyszerre max 2-3 van feltelepítve aztán azok között váltogatok amikor van némi időm játszani), de sokkal úgy vagyok, hogy feltelepítem, elkezdek vele játszani egy kicsit, de úgy elsőre nem nyeri el a tetszésemet, játszok vele 10-20 percet, vagy teszem azt fél órát, aztán utána csak úgy ott marad, és nem viszem végig csak ott hagyom, hogy “na ezt is végig kellene vinni ha már feltelepítettem”, de ha már azért tolom hogy végig legyen vive (←mi ez a szó), és nem azért mert annyira tetszik meg élvezem, akkor már régen rossz azt hiszem. XD

Na de vissza a témához. El is indítottam a játékot, és már az első pár perc után láttam, hogy mennyire más ez a játék mint az átlagos rpg makeres játékok manapság. Az alap koncepció és történet nagyon jópofa és kidolgozott, de a legkomolyabb az, hogy a játékos folyamatosan “tartja a kapcsolatot” a főhőssel, lényegében sokszor “beszélgetned” kell vele, és így kezdesz el hozzá kötődni, megismerni a karaktert, ami azért veszélyes, mert nem csak külső szemszögből, megfigyelőként nézed a történetet, hanem abszolút részese vagy, még jobban kiérződik az, hogy a döntések amiket hozol hogyan befolyásolják a dolgok kimenetelét.

Ezen kívül a legtöbb rejtvény megoldása magába foglalja a számítógépedet magát, szóval néha a játék megváltoztatja a háttered, létrehoz egy fájlt a gépeden amit meg kell találnod, vagy épp kikapcsolnod a monitorod ahhoz, hogy egy bizonyos változást elérj a játékban.


Ahogy egyre inkább kibontakozik a történet, és egyre többet kommunikálsz a főszereplővel és a világgal, a játék egyre jobban válik ennek, a valós világnak a részévé és egyúttal a játék maga válik számodra is létező, valós világgá.
A csavarok amik benne vannak nagyon megdobják a hangulatot, és rendkívül váratlanok, de nagy hatással vannak a játékosra, rád, mert annyira részesé válsz az eseményeknek. Az egyetlen dolog ami ennél is súlyosabb, az a döntés. Mivel azért te irányítod az eseményeket, és egyben megfigyelő is vagy, mert a dolgok történnek "maguktól", neked kell a legkomolyabb döntéseket meghozni.
Na én alapjában véve elég határozott vagyok és könnyen döntök, meg általában látom hogy számomra melyik a legésszerűbb, leglogikusabb döntés, természetesen az érzéseimet is beleszámítva a szituációval kapcsolatban.
Itt mégis képesek voltak olyan döntés elé állítani, hogy öt percig őrlődtem, mire végre választani tudtam, de bátran állíthatom, hogy ekkora nyomást még életemben nem éreztem.

És itt most nem csak arra gondolok, hogy a játékokban amikkel eddig játszottam, konkrétan úgy értem hogy úgy mindent egybevetve az életben. Azért így mondom, mert az életben általában elég hamar döntésre tudunk jutni, főleg hogy “time limit” is van, a másik meg hogy mindig sok tényezővel tisztában vagyunk, ergo sokkal könnyebb dönteni. Minél tisztábban látjuk, mik lehetnek a döntéseink végkimenetelei, annál egyszerűbben döntünk, és nekem pl az életben sosem jelentett nehézséget dönteni bármiben. Itt viszont mivel teljesen immerzív a játék és lényegében az életed részévé válik (tényleg), nem azt érzed mint a többi játéknál, hogy úgyis mindegy mert csak egy játék, nem, itt ugyanúgy a te lelkiismereteden fog száradni a döntés eredménye, és ezt úgy értem hogy utána tényleg ugyanúgy rosszul fogod magad érezni ha rosszul döntesz, mintha mondjuk a való életben komolyan megsértettél volna valakit aki nagyon fontos neked, ne adj isten elveszítettél volna valakit a szeretteid közül.
Nem teljesen lehet ezt elmagyarázni, ez annyira egyedi élmény hogy az érti csak igazán, aki keresztülmegy rajta.

A másik aspektusa a játéknak az, hogy mennyire betekintést ad a mesterséges intelligencia, meg a robotok világába, amit eleinte nem is gondoltam volna, mármint hogy ilyen dolgokkal kapcsolatban is mutatni fog újat. A mesterséges intelligencia, a gépek “lelke”, a szellem a gépben mindig is téma volt, már azóta, hogy komolyabb számítógépeket készítettünk, utána pedig programokat, amik “gondolkoznak”. A lényeg itt az lenne, hogy egy robot, számítógép, egy AI (Artificial Intelligence), nem lehet annál okosabb, mint amit mi megtanítunk neki. Nem tehet szert magától új tudásanyagra, nem lehet kreatív, nem lépheti túl a programját, nem lehet intelligensebb.
Vagy mégis?
A mai AI rendszerek annyira komolyan vannak megprogramozva, hogy néha az már ijesztő. Sokszor a tanulás folyamatait látjuk rajtuk, és ez elég félelmetes tud lenni. Elég csak arra a sakk-AI-ra gondolni amit leültettek egy világbajnok sakkozó elé. A sakkozó az első körben képes volt megverni a gépet, aztán utána 30 játékból egyszer sem. A gép az első körben mindent elkövetett, hogy legyőzze a sakkozót a saját programozása alapján, de a sakkozót segítette a saját taktikája és játékstílusa. Kimutatták, hogy az első játékban a gép kiismerte a stílusát, és onnantól kezdve azokra a lépésekre amikre az első játékban “nem készült fel”, is odafigyelt… Creepy.
Elég ha csak a starcraft 2-t nézem, ahol az AI olyan intelligensen viselkedik, hogy sokszor mintha profi játékosok ellen játszanék. Emlékszem hogy az első starcraftban simán exploitoltuk az AI-t, mert hamar megtanultuk, mire mit reagál, és hogyan. Itt meg szinte a gép játszik már velünk ugyanúgy és tanulja meg, mi mit csinálunk egy bizonyos helyzetben. Elég lenyűgöző, valóban, de biztos hogy ezt akarjuk? XD
Tényleg csak addig gép a gép, amíg azt tudjuk rá mondani: Nézd, a hülye gép…
Mikor tudjuk, hogy kiszámítható, és egy pontot nem tud túllépni, és ez a programozása. A mai világban ez már sok gépben nincs benne, ahogy a komolyabb keresőmotorok meg számítógépes játékok AI-jai olyan döntéseket hoznak amiket mintha más, számítógép előtt ülő emberek hoznának.
A játék is felveti ezt a kérdést, és inkább egy kicsit filozofikusabb irányból közelíti meg a kérdést, és kicsit a robotika három alaptörvényét is megpendíti, és leginkább az elsőt:

1.A robot may not injure a human being or, through inaction, allow a human being to come to harm.

Isaac Asimov híres alaptörvénye. Ehhez hozzátartozik a második kettő is, ami egy teljes kört KÉNE hogy bezárjon, de sok filmben is láthattuk, hogy nem mindig így van ez, és a mi hibánkból.
Ha belegondolunk, logikus. Oké, hogy megírunk egy programot, de minden programban lehet egy kis hiba, és a számítógép, mivel számítógép és erre van beállítva, sokkal jobb az ilyen hibák megtalálásában mint az emberi agy.
Érdekes, hogy itt, ebben a játékban az első törvény az, ami “megbolondítja” a gépet, az, hogy meg akarja védeni a főhősünket. De kitől? Tőlünk? Önmagától? És ha tényleg így van, akkor miért áll az utunkba, miért nem segít? Talán ugyebár pont azért, hogy ne tegyen kárt magában?
Ezekre a kérdésekre mind választ kapunk a játék során, és nagyon-nagyon-nagyon érdekes módon.

A happy end fogalma ebben a játékban teljesen átértékelődik.
Most, hogy itt ülök, és végigvittem teljesen a játékot, nem tudom újra elindítani. Sőt, úgy is van megcsinálva, hogy ne is tudd újra elindítani. Ez nem egy játék. Ez az életed része.
Ugyanúgy érzem magam, mint amikor az életben… Segítesz valakinek, és tudod, hogy jobb lesz neki, de valamilyen szinten elveszíted az illetőt. Tudod, hogy emlékezni fogtok egymásra és boldog emlékek fűznek titeket egymáshoz, és mindkettőtöknek jobb lesz azon az úton amire egymást rásegítettétek, de nem lesztek már együtt annyit, vagy egyáltalán nem.
Itt nem egy gyerekkori barátra gondolok mondjuk, hanem tegyük fel hogy megismersz valakit, jó barátok lesztek, és kölcsönösen segítitek egymást, majd egy rövid idő után elváltok. Nehéz szívvel, de azért örömmel.
De tényleg így van? Úgy értem… A legtöbb játékot például ha nagyon tetszett, végigjátszhatod újra, és igaz, hogy nem lesz ugyanolyan mint az első alkalom, újraélheted az eseményeket. Ez nem ilyen. Ez nem játék, hanem ahogy írtam, az életed része, egy emlék. Valami, amit egyszer végigcsinálhattál, akkor és úgy ahogy csináltad, és vége, emlék marad.

You only have One Shot.

És így is, hogy tudom, hogy jól döntöttem…
Hiányzik Niko. :(

Elég sok animét fejeztem be mostanság, és ahhoz képest túl keveset írtam. Mindegyik kiváltott ugyanis belőlem sok érdekes gondolatot, amiket ugyan meg-megosztottam egy-két barátommal, de szeretek review-t írni a dolgokról amiket befejezek/megnézek/elérek, stb., ezt tudjátok. :D

Azon gondolkoztam hogy írok egy-egy bejegyzést mindegyikről, de szerintem ráfogom időhiányra és inkább a saját stílusomnak megfelelően írok eeegy naagy gigabejegyzést amelyikben benne lesz mindegyik és jól nem olvassa el senki! ^^ XD

Szóval az első amit befejeztünk a One Punch Man volt, amit még kajak Upton Parkban kezdtünk el, azaz több mint egy éve, amikor máshol laktunk. Na ott még volt rendes internet... Az anime jó nagy hypeot kapott, de én már jóval előtte tudtam a manga létezéséről, mert lelkes Tumblr júzer vagyok ami egy veszélyes hely, de animével (meg mindennel kapcsolatban amit kedvelsz ott) abszolúte tájékoztatva tart. Egyszóval amikor az embereknek még fogalma sem volt mi lesz "ez a szar" amikor beharangozták, én már alig vártam. :D

Az első rész alapján már tudtam, hogy ez egy zseniális anime lesz. XD Arzénnal asszem az első 4-5 részt néztük meg, hétről hétre ahogy jött ki, aztán utána jött a költözés, mindketten nagyon elfoglaltunk voltunk az elkövetkező kb egy hónapra, utána meg kezdődött az internet-kálváriánk szóval totál elfelejtődött. Nemrégiben azonban elkezdtük végre tovább nézni és befejeztük (azt a maradék kb 5-6 részt szal hamar megvolt), és nem csalódtunk a többi részben is. :D

Aki nem ismeri, annak itt a spoiler-mentes bemutató: A főhős, Saitama egy olyan világban él, ahol hősök, és gonosztevők is vannak, szóval valaki jóra, valaki meg rosszra használja az ilyen-olyan erejét, néha űrlények akarják megszállni a földet, stb. stb. Hősünk viszont egy nagy problémával küzd, ugyanis annyira OP (overpowered , nem gamereknek) lett az edzése során , hogy mindenkit egy ütéssel elintéz. Az élete emiatt tök unalmas, és senki még csak nem is ismeri, annak ellenére, hogy számtalanszor megmenti a földet is. 
Nagyon vicces anime, és lényegében abszolút comedy, nem egy shounen anime, ahol a főhős egyre erősebbé válik és küzd a jóért, Saitama végig ugyanolyan istentelenül erős és senkinek nincs esélye ellene. :D 
A zene haláli jó, a grafika nem kevésbé, és rohadt sokat lehet rajta röhögni. :D

A sztoriban van pár flaw, vagyis inkább magában az anime felépítésében. 12 részes az anime, és ebbe megpróbáltak minél több mindent belepumpálni. Ebből következően néha felbukkan vagy 4-5 új karakter akiről semmit nem tudunk, pár mondat erejéig ott vannak, aztán vagy eltűnnek a süllyesztőben, vagy továbbra sem tudunk meg róluk többet, de ott maradnak. Rengeteg megválaszolatlan kérdés és elvarratlan szál keletkezik és az anime befejezése is elég hirtelen. 

Befejezést tekintve azonban abszolút jó abból a szempontból, hogy a világ egyik legepikusabb küzdelme került vászonra amit valaha láttam. :D A WOHOOOOOOO!!! effekt simán megvan, be is került a top 5-be szerintem nálam, bár van sok amit tudnék mondani és nagy hatással volt rám, szóval legyen inkább a top 10 és abban az 5-6 körül :) (Tényleg, ne felejtsek el egy ilyen toplistát írni... Hmm, anime-toplista, jó ötlet, jönnek majd a leg-ek)

Kis vicces tény az animéről, ami a nézőnek nyilvánvalóvá válik ha nagy anime-néző: Az anime maga nem más mint egy paródia az animék orbitális erejű főhőseiről akik legyőzhetetlenek, az egész "one punch" szituval ezt akarják parodizálni, hogy nála nincs erősebb, hiába mondasz bármilyen hőst más animéből. :D Amiből persze rengeteg vita kerekedett az interneten, ezzel még nagyobb népszerűségre téve szert. :3

A második amit befejezetlenül hagytunk az a Boku no hero academia volt (My hero academia), szóval a One punch man után ezt fejeztük be. 
Sajnos ebből még kevesebb rész maradt hátra, és szintén a szokásos 12 részes rövid évaddal néztünk szembe. Szintén olyan animéről van szó ami már az első résszel nagyon megfogott, és az mindenkinél nyerő. :D Én általában nem ilyen vagyok, szóval ha az első, vagy az első pár rész nem is tetszik, hagyok még esélyt az animének, főleg, ha jót hallottam róla egy baráttól, vagy pl általánosságban legendásnak nevezik. Annak idején a Sword art online-t sem akartam megnézni, de csak a hype miatt, aztán később mikor megnéztem, igazolódott, hogy az egyik legjobb. :)
Na szóval ez is már az első résztől megfogott minket, főleg azért talán, mert "bevált recept". Vérbeli shounen animéről beszélünk itt, igazi "harcolok, veszítek, edzek még, győzök" szituációról van szó, de ezt ezerféleképpen elő lehet adni, és itt (is) nagyon kreatívan és nagyszerűen van megoldva. A grafika, rajzolás nagyon jó, nem a minőség miatt (félreértés ne essék, az is első osztályú), hanem a stílus miatt, vastag, kontúros vonalakat látunk, és a színek! :o Nagyon élénk, vibráló színek és kontrasztok vannak, és ez egy energikus, vidám hangulatot ad az egésznek. 
És a zene... Úristen. :D Nem tudom, ki írta a zenét, de minden tiszteletem az övé, mert olyan manás zenét gyártottak ehhez az animéhez is, hogy az ember alig bír ülve maradni. :D Természetesen ez tökéletesen össze van rakva a legkomolyabb jelenetekkel, így a végső jelenet ami a legkomolyabb harc is az animében simán bekerül a top 10-be szintén. Ami nagy szó, mert elég sok animét láttam már, és nem egyszerű tényleg lenyűgözőt mutatni. 
A történet szuper, a karakterek kidolgozottak, a fanservice ott van és nincs ott, szóval szexik a csajok de nincs az arcodba tolva a bugyi, és minden karakterről kapunk megfelelő infót, a fontosabbakról megfelelő háttértörténetet, pont amennyit kell. 
Minden nagyon jól össze van rakva benne, izgalmas, és emellett nagyon vicces. :D A történetről nem is mondok sokat, ezt mindenkinek érdemes lenne megnézni, és remélem ez is bekerül a Dragon ball - Naruto - One piece hármasba, még akkor is ha a Narutot nem láttam és nem is nagyon kedvelem, az is az egyik leghosszabban futó, legnépszerűbb és legjobb shonen-mangák közé tartozik. :)
Szóval állati jó hősök, nagyszerű üzenet, és tök jó motiváció is van az animében. Egy olyan gondolatot is nagyon megerősít bennünk, amire én is gyakran gondolok, és igaz, hogy mindenki lehet hős. :) Mindenki álmodozik róla, hogy ő lesz a hős, ő lesz a legjobb, megment mindenkit, de sokan amikor olyan helyzetbe kerülnének, vagy kerülhetnének, kihátrálnak belőle, mert egy hős minden felelősséget a vállára vesz, és magát teszi a veszélyhelyzet központjába, hogy másokat megmentsen. A legtöbb embernek fontosabb a saját biztonsága, ha olyanra fordul a helyzet... De mindenki maga dönti el, hogy mi a fontosabb neki. :) 

GO BEYOND! PLUS ULTRA!

(Amúgy All Might, a legerősebb hős aki épp az animében van, az amerikai témájával valamiért Rick barátomra emlékeztet :D )

Aztán itt a harmadik anime, amit pedig Akai-san ajánlott nekem. Mindig megnézzük az egymásnak ajánlott animéket, max kisebb-nagyobb késleltetéssel. XD Hogy most kisebb vagy nagyobb lesz-e az az idő az nekünk végképp nem számít tekintve hogy az idők végezete óta ismerjük egymást és ez úgyis így marad, így nem sietünk sehova, tehát hogy most holnap áll neki a másik vagy 10 év múlva, annyira nem számottevő, mert tudjuk hogy meglesz majd. XD A mai napig hót büszke vagyok rá, hogy végigküzdötte magát a Clannad-on, még ha nehezen is, amit viszont megértek, mert nem az akciódússágáról híres, viszont annak meg nagyon örülök, hogy a vége után jobbnak tartotta mint amilyennek először gondoltam, hogy fogja. 
Szóval az ő buzdítására álltam neki az Erased nevezetű animének (Boku dake ga Inai Machi). Mondta, hogy nagyon jó, a történet pedig nagyon érdekes, a főhős meg úgy néz ki mint én, meg a gondolkodása is hasonló. Ezt már az első rész után nyugtázni tudtam, jópofa kis párhuzam volt. :D
Az anime maga rendkívül érdekes, és nagyon jó gondolatokat vet fel. Nem megyek bele a történetbe, mert nagyon akciódús, és gyorsan történnek a dolgok, inkább írok más részeiről általánosságban. 
Annyit azért érdemes leírni, hogy a történet komoly időutazásos témát dolgoz fel, és ez mindig érdekes, mert főhősünk a múltat akarja megváltoztatni a maga módján, hogy ez kihasson a jelenlegi helyzetre, abban amiben találja magát, de mint tudjuk, ez nem olyan egyszerű.  Sok filmben is megjelenik ez a probléma, meg játékokban is, hogy az időt megváltoztatni nem egy séta-galopp. Van, hogy pont azért lesz olyan a jövő (a jelenünk) amit meg akarunk változtatni, mert megpróbáltuk megváltoztatni, és pont úgy tettük, hogy a végeredmény az lett amit el akartunk kerülni, szóval egy ördögi kört csináltunk. Aztán ott van az is, ami pl a Life is strange című játékban is, (nem, még nem vittem végig :D) hogy ha megváltoztatunk egy rossz döntést, az még egyáltalán nem garancia arra, hogy jobb dolog fog történni miatta. :D Mivel nem tudjuk a végkimenetelt, lehet hogy az a döntés sokkal jobb volt, csak mi rosszként éltük meg, és el akarjuk kerülni, de valami még rosszabb következik belőle. Kis példa, mondjuk elüt egy autó előttünk valakit, és kapunk egy esélyt hogy megváltoztassuk a múltat, és megmentsük az illetőt. Ilyen vagy olyan módon valahogy megváltoztatjuk hogy merre megy az autó, ami aztán behajt egy étterem üvegtábláján és meghalnak vagy 10-en. Egyik esetben sem ismertük egyikőjüket sem, szóval tekintsünk el a személyes kapcsolattól (bár ez megint érdekes ötletet vet fel: Ha tudjuk mindkét végkimenetelt, de az egyik ember a legjobb barátunk, a másik 10 pedig ismeretlen, melyiket választanánk ,ha lenne lehetőségünk? Omoshiroi...).
Ezen kívül az anime akciódús, és annak ellenére hogy vannak benne fantasztikus elemek, slice of life animéről van szó, a mai világ japánjában játszódik, rendkívül érződik a hétköznapi szürkeség, ami nekem még inkább segített beleélni magam a történetbe, amiben amúgy is nagyon jó vagyok, nem beszélve a főhős és köztem levő hasonlóságokról, még gondolkodásban is.(Bár én nem vagyok olyan okos mint Satoru) Emiatt, meg a történetek gyorsasága miatt konkrétan leizzadtam pár részen, annyira izgalmas volt, meg annyira beleéltem magam. :D
Nagyszerű csavarok vannak benne, néha ijesztően stresszes és van benne feszültség bőven... Ennek ellenére túlontúl nem explicit, szóval még a magamfajta, ártatlanok ellen irányuló erőszakra RENDKÍVÜL érzékeny egyén által is abszolút megnézhető. Ez nem azt jelenti hogy nincs benne abszolút semmi durva, csak hogy elviselhető mennyiségben tartalmazza. 
A grafika gyönyörű, a zene pedig szintén. Először nem tudtam miért is olyan ismerős a zenei stílus, aztán kb az ötödik-hatodik rész környékén már 90%-ban biztos voltam benne, hogy ki készítette. Mikor megkerestem az albumot, hogy letöltsem az original soundtracket mosolyogva nyugtáztam, hogy igen, bizony ez Yuki Kajiura munkája. :) Ahogy meghallottam a kórussal díszített, hegedűvel megtűzdelt, néhol rock-os zenéket, tudtam, hogy ez csak az övé lehet. :D (És furcsa módon az ő zenéi még mindig egy bizonyos emberre emlékeztetnek)
Ami még érdekes, hogy talán ennél az animénél láttam először olyan endinget, aminek semmi, vagy kevés köze van magához az animéhez, és ezt nagyon érdekesnek és újnak találtam, úgyhogy azt is rakom be így ide a végére. Egyébként pedig gyönyörű. Maga az anime mesteri darab, mindenkinek ajánlom!

 A negyedik anime amit nemrég fejeztem be, és magamhoz képest elég gyorsan befejeztem (tekintve, hogy nagyon sok időm az edzés meg zabálás meg némi játék mellett nem jut az animézésre, így gyakran úton melóba illetve úton hazafelé néztem csak, meg néha a kajaszünetemben), az a Non non biyori.
Ez egy nagyon aranyos slice of life anime, amilyennel még nem annyira találkoztam. :) Nagyon sokszor a Kamichu-t juttatta eszembe, ami szintén hasonló környezetet mutatott be, és egyúttal mégsem, és abban a supernatural is eléggé ott volt, ellenben itt: 
Az anime totál a falusi életet mutatja be. :D Nagyon nagyon tetszett, olyannyira, hogy szerintem annak ellenére hogy most fejeztem be, meg is nézem újra, csak a megnyugtató és nosztalgikus atmoszférája miatt. Nagyon jól bemutatja, milyen is a totál falusi élet, amikor még csak nem is kisvárosi szinten ismer mindenki mindenkit, hanem konkrétan alig van pár család és az egész falu egy nagy családként, közösségként működik, és ahhoz, hogy fenntartsák magukat, a munkakörök szét vannak osztva és így, összedolgozva élnek meg. Egyik kedvenc jelenetem mikor odamennek a "zöldségboltba", ahol konkrétan még eladó sincs, csak be vannak zacskózva a különféle zöldségek, ott egy persely amibe te beledobod a megfelelő pénzt, majd elviszed amiért fizettél. :D
Jól bemutatja, mennyire kevés barátod is lehet, és sokszor annyira érvényes ez, hogy nagyobb korkülönbség van a barátok között, és egyiknek alkalmazkodnia kell a másikhoz, mert egyszerűen tényleg nincs mással játszani, nincs választási lehetőség. :D Ami egy jó és rossz dolog. Magam is tapasztaltam, mert nagymamámnál az öreghegyben, Pápa mellett elég sokat voltam, és ott full ugyanez van, és a technológia full hiánya meg arra tanít meg, hogy feltaláld magad, szóval nagyon kreatívnak kell lenni, hogy az ember ne unatkozzon. x_X Ami véleményem szerint néha elég nehéz volt. :D ( na meg persze ne felejtsük el, ha menni akarsz valahová, felejtsd el hogy a busz két óránál gyakrabban jönne. :) )
Ugyanakkor az ilyen élet a természethez legközelebbi, legbékésebb, és legtisztább amit találhat az ember, akkor is, ha nem egyszerű. Ma már tudom ezt, és sokkal többre tartom felnőtt fejjel egy elfoglalt világvárosban, mint ahogy azt gyerekként tettem. Régen csak játék volt, de mit nem adnék most, ha a legnagyobb gondom az lenne hogy megetessem a csirkéket, rendben tartsam az összes zöldséget-gyümölcsöt, felássam a kertet... Karos is hiányzik.
Remélem majd az új helyen ahol költözünk elég nagy lesz a kert ahhoz hogy legalább egy picike fóliasátrat-üvegházat odarittyenthessek. :) 
Az animében gyönyörű tájak, erdők, kis patakok, árkok, növények jelennek meg, és nagyon király. :) Gyönyörűen van megrajzolva a háborítatlan természet, és az is, amikor a falusi környezetben az ember építette környezet és a természet összeolvad, de olyan mértékben csak, hogy látszik, hogy aki oda épített, odafigyelt, hogy minél kevesebbet avatkozzon bele a természetbe, legkevésbé módosítsa a környezetet és ne tegye tönkre azt amit a természet felépített. 
A zene hasonlóan megnyugtató, tök jól kiegészíti amit látunk. A történet nem egy nagy durr, ahogy arra számítani lehet igazából, de nem is hiányzik belőle. :) Kb a Lucky Star történetéhez hasonlítanám, de annál azért jobban kidolgozott. :D Jó volt megnézni, főleg azért, mert egy kis menedéket nyújtott a dolgos hétköznapokból, végre ha csak a képzeletemben is, de legalább abban kijutottam a városból és tényleg segített ellazulni. :)

Az ötödik, és egyben utolsó amit most megemlítenék, az a Kobayashi-san Chi no Maid Dragon (Miss Kobayashi's dragon maid). Haláli anime, és én is imádom meg Arzén is, abszolút comedy műfaj. Jópofa, aranyos kis története van, Totál tele van poénokkal természetesen, végigröhögöd az összes epizódot. :D Amit érdekesnek találok benne, hogy emellett elég nehéz, és szomorú pillanatok is vannak benne, ami mégis egy kicsit komoly hangvételt ad neki, de utána visszamegy a saját komolytalan stílusába meg a töméntelen hülyeségbe. :D 
A karakterek a legjobbak, nem nyomták tele túl sok szereplővel és mindegyikőjük fokozatosan van bevezetve és bemutatva, így mind kap figyelmet és háttértörténetet. Ezen kívül a moe faktor rendkívül magas, ami nagyon jó stresszoldó a nevetés mellé, úgyhogy ez a tipikus délutáni anime, a maga imádnivaló stílusával. :D
Talán az összes közül amiről beszéltem ma, ennek bánom a legjobban hogy vége lesz, mert az első évad utolsó, 12-ik része két nap múlva jön ki, és nem tartom valószínűnek, hogy lesz második évad. :( Nem olvastam ugyan utána, szóval nem tudom lesz-e igazából vagy sem, de nem hiszem, pedig ezt a végtelenségig tudnám nézni és nem akarom hogy vége legyen. XD :(

Most még mindig sok anime van tervben, sokat is kéne befejeznem, meg elkezdenem is, de most, hogy ezeket befejeztem, kicsit visszatérek az olvasáshoz, mert kölcsönkaptam egy kollégámtól Arnold Schwarzenegger személyes önéletrajzi könyvét, a Total recall-t, így azt szeretném minél hamarabb kiolvasni, egyrészt mert nagyon érdekes és király, az ilyen embereknek, mint pl ő és Jackie, inspiráló olvasni a könyvét, mert ugyanúgy a semmiből kezdték, és abból emelkedtek fel oda ahol most vannak, és ami a legfontosabb, hogy mindvégig jó emberek maradtak és nemhogy van gerincük hanem még rengeteget is segítettek/segítenek másoknak. :) 

Na aztán most hogy ezt megírtam, van még tervben plusz bejegyzés is, de most sietek aludni, mert ma szarrá edzettük magunkat és úgy érzem magam mint egy nagy darab zselatin. Jó éjt mindenkinek aki idáig eljutott. :D Zselatin out!

Nagyon ritkán szoktam ideges lenni. Ez egy nagyon jó tulajdonságom, de természetesen ezt is, mint minden mást, nagyon furán élem meg és teszem. 

Általában az élet hiába dobálja felém az idegesítő dolgokat, amiktől mások kiakadnának azon én max rötyögök egy kicsit, ha folyamatosan stresszes dolgok történnek velem max sóhajtok párat, csóválom a fejem és nem mosolygok, de aztán csinálom tovább a dolgom olyan "faszomatbeleakkor" hangulatban aztán egy perc múlva máris visszatértem a vidám önmagamhoz és nem érdekel mi történt pár perce. :)

Viszont mikor valami visszatérő baromság egy olyan pillanatban kap el, ideges leszek. Ez azt jelenti hogy a semmiből leszek hirtelen nagyon ideges, káromkodok jó hangosan egy sort és kifejezem a nemhiszemelségemet az adott problémát illetően, ha a közelben van nagyon stabil üthető felület és senki nem lát esetleg odabaszok egyet, aztán utána meg mintha semmi nem történt volna, csinálom a dolgomat tovább, folytatom ahol abbahagytam. :D 

Ma a blog.hu-val voltam így. Felmentem a főoldalra, hogy körülnézzek (immáron sokadszorra, innen a visszatérő probléma), van-e pár érdekes blog. Rányomok hogy böngészés, erre odahányik nekem kb 20 reklámblogot, amiket én így nevezek, ezek az egyértelműen nem egy személy által vezetett "cikket írok hogy olvassanak" blogok, "hivatalos" blogok amiket persze tízezren olvasnak, de SEMMI személyes nincsen benne, mindenki kommentelget össze-vissza, a nézettség megvan, de a hangulat, közösség az semmi. 
Rányomok megint, BÖNGÉSZÉS. BÖNGÉSZNI AKAROK BAZMEG NEM HIRDETÉST OLVASNI. 
Hiába, mindenhol csak a szenny, a fos cikkek orbánról meg az új ájfonról meg a faszom tudja. -.-'

Én szaftos személyes sztorikat akarok! :D Elolvasni, mi történt valakivel ma a melóban, mit csinált a hétvégén, vagy épp egy kis véleményt a legutóbbi részről a sorozatból amit néz. Valami normáisat, emberit, személyeset, hol vannak ezek? Egyszerűen lehetetlen megtalálni ezeket ezen a rohadt blogrendszeren és nem hiszem el hogy nem lehet normálisan böngészni. Ezen húztam fel magam és szépséges magyar nyelvünk általam ismert első 100 legnépszerűbb káromkodását és szitokszavát rákiabálva a gépre kifejeztem enyhe elégedetlenségem. XD

Na mindegy... Valaki tudja? Vagy egy jó blogrendszert ahol közösség is van, és nem csak fizetett reklámblogok? 
Örülnék neki... Vagy csak egy módnak hogy megtaláljam a kevésbé olvasott, de normális blogokat...

Na megyek írok arról is amiről tényleg akartam ma. :)

Visszatértem... mondhatni most már teljesen.

Itt most nem a blogra gondolok, tehát hogy mostantól rendszeresen írok vagy hogy ide "tértem vissza" képletesen, ezek után is random írok csak majd.
Arra gondoltam, hogy azt hiszem sikerült teljesen visszatérnem a régi énemhez. Ez több mindent jelent, de számomra nagyon fontos változás és fejlődés, és minden tekintetben új érzés, akkor is ha pont hogy régi...
Úgy tudnám megfogalmazni, hogy azokat a dolgokat végzem végre újra amiket régen, de a mostani énemmel és a mostani testemmel mást csinál ez az egész.

Amikor legelőször éreztem hogy önmagam vagyok, és én ilyen vagyok, akkor egy kicsit darkos, magának való edzésmániás állat voltam, akit a harcművészeten és a bunyózáson kívül az animék meg japán érdekelt egy kicsit, aztán kész.
Jó, ez kicsit túlzás, mert akkor is, ahogy most is még sok minden más érdekel, és sok mindenben tanulok és fejlődök még most is, de ezek voltak a legerősebbek.
Pár (jó pár) hónappal ezelőtt rendszeresen nekiálltam edzeni Arzénnal, kb heti háromszor, vagy úgy random amikor kedvem volt beszállni hozzá eleinte. Aztán addig-addig csinálgattam vele, amíg újra vissza nem szoktattam magam rá. Annyi tapasztalatom már bőven van az edzéssel kapcsolatban, hogy tudjam, ha kb három hónapig, vagy egy hónapig rendszeresen csinálod, legalább háromszor egy héten, újra szokássá válik, akkor is ha előtte abbahagytad már ezért vagy azért.
Na most ezt addig-addig csinálgattam, amíg aztán újévkor megfogadtam, hogy minden egyes nap edzeni fogok. Pihenő nélkül.
Kb az első hónap végén vagyunk most, és eddig simán ment, és nem is érzem hogy nehézség lenne betartani, még meló mellett sem, már csak azért is mert már annyira ráfüggtem, hogy egy napot ha kihagynék is szarul lennék. Egy nap "pihenőm" minden héten van egy, vasárnap, ami csak annyit jelent, hogy kevesebbet csinálok, szóval aznap sem pihenek teljesen. XD Ezen a héten vasárnap nem tudtam edzeni, ugyanis délre bementem dolgozni, dolgoztam nyolcig, és utána szünet nélkül reggel nyolcig még rányomtam 12 órát... XD Elfáradtam kissé, de persze aznap már némi alvás után csináltam az edzést, még szerencse hogy a "pihenőnapomra" esett a dolog.

Hihetetlen fejlődésnek indult a testem, meg az egészségem is, már melóban se fáradok el egyáltalán, energiám is sokkal több van, és ami a legfontosabb, sokkal kevesebbet agyalok. Tök jól le is vezetem az edzéssel a feszültséget, és utána sokkal jobban érzi magát az ember, nyugodtabb, totál meditációs állapot. ^^
Ez segített abban is, hogy megküzdjek azzal a dologgal is amiről írtam már, hogy valaki akinek azt hittem fontos vagyok, kitörölt az életéből. Ami azt illeti, lenne lehetőségem, hogy legalább rá-ránézzek arra, hogy mi történik vele, hogy van, de a tény, hogy lényegében egy barátomról olvashatok, hogy mi van vele, de semmit nem beszélhetek meg vele, mint előtte, fájdalmas. Olyan, mintha Akai san minden nap írna nekem, ahogy minden nap dumálunk, de én semmit nem válaszolhatnék neki, se akkor ha segíteni akarnék neki, vagy csak elmondani hogy megértem, vagy ilyesmi.
Szóval valahogy rá kellett segítenem magam arra, hogy én is azt tegyem amit ő... És iszonyat nehéz volt, és őszintén szólva még most is az, de magamra erőltetem, de azt már nem tudom bemagyarázni magamnak, hogy ez a helyes. Csak ezt teszem, és megpróbálom elterelni a gondolataimat. Mivel ilyen dologra én nem vagyok beállítva, nem vagyok rá nagyon képes, így csak elég insane móddal tudom elkerülni, olyankor kb a Haikyuu-ból Shoyo arcához hasonlít a belső arcom, mikor kattant módban mondja mikor 3-24-re vesztésre állnak, hogy: "Nem értem mit mondasz. Nem értem, miről beszélsz. Még nincs vége a mérkőzésnek."

Ilyenkor ezt persze magamnak mondom, egyik énem a másiknak aki éppen megkérdőjelezi vagy azt, amit döntök, vagy éppen próbál agyalni és olyan dolgokon gondolkozni, amin "nem kell". Bár ezt is nagyon nehéz felfognom, de mindegy, nagyjából sikerül így ezt "hagyni"...
Segít az, hogy minden egyéb komolyabb érzést is kiöltem magamból már mostanra, valahogy az új emberek megismerése, a bizalom megadása új személyeknek már túlságosan fárasztó és kockázatos, és csak úgy "szarokrá" módba váltok ha ilyenre kerülne a sor. Inkább szépen elvagyok magamnak, törődök a saját dolgommal, vagyok a barátaimmal, na meg edzek, ha meg nem, akkor játszok vagy olvasok, vagy csinálok valami kreatívat.
Jobb ez így.
Hatékonyabb is, meg könnyebb számomra.

Szépen nő végre a súlyom is, most már stabilan a 67-en áll reggelente, evés előtt is, szóval már tökre látható cél a 70, de nem szándékozok ott megállni, főleg, ha a támaszmérleget is meg akarom csinálni idén a muscle up mellett. Melóban is jól alakulnak a dolgok, ha az egészségem is így felfelé ível, meg a fizikumom, akkor hamarosan utánanézek a tűzoltóságnak is, meg hogy ahhoz mi minden szart kell összeszedni meg megszerezni... XD Nem lesz egy leányálom az tuti.

Mindenesetre pár nap múlva síelés lesz ausztriában, aztán ha visszajöttem, megyünk vérvételre. :3 Azt is nyomatni akarom három havonta, amilyen gyakran csak lehet, köll a friss vér. :D

Ti legyetek jók, legyetek óvatosak de ne legyetek antiszoc mint én!

Na hát ez az év rohadt hamar elment. Őszintén szólva szerintem rendkívül hatékonyan telt, és abszolút elégedett vagyok a szerencsémmel, meg a teljestményemmel is, de ebben a pillanatban mégis kicsit csalódott vagyok, egy kicsit melankólikus.
Mindkét felét le akarom írni annak ahogy most éppen érzek, de nem tudom melyik felével kezdjek, a jóval, vagy a rosszal, úgyhogy inkább kezdem a rosszal, jobb ha az ember mégiscsak a jobb szájízzel fejezi be az olvasást, esetetekben, esetemben az írást.

Szóval ahhoz képest, hogy jó év volt, voltak igazán szar napok. Egyik sem volt olyan szar mint sokszor hetek még mikor otthon voltam és szenvedtem, szóval nincs okom a panaszkodásra nagyon, de voltak alkalmak amikor ugyanúgy mint most, ebben a pillanatban, senkihez nem szóltam és senkivel nem volt kedvem beszélgetni egy cseppet sem. Aki pedig ismer, az tudja, hogy amikor én csendben vagyok, az a lehető legnagyobb baj, akkor valami nem oké velem. Ilyenkor általában még én magam sem tudom pontosan, hogy mi a baj. Van hogy én sem tudom egészen mi a bajom a világgal, mint most is, de legalább viszonylag hamar el is múlik általában.

Az egyik téma még mindig ugyanaz, ez a "szar is egyedül meg nem is" érzés. Őszintén szólva viszonylag jól elvagyok így egyedül, összeszedett vagyok és rendszerezett, kiegyensúlyozott, meg sok időm van azokra a dolgokra amiket szeretek, és azzal töltöm az időmet amivel szeretném. Ugyanakkor sokszor ez az idő az ami meg tud ölni. Jó, javarészt most már el tudom foglalni magam, főleg az edzéssel, de erről legyen szó a bejegyzés második felében. Néha viszont igen, túl sok időm van, és mások nyilván nem érnek rá, mert lassan már mindenkinek van partnere csak nekem. Igen, azért jó lenne ugyanúgy mint régen, ha lenne valaki, akivel össze van kötve az életed, jó lenne néha átölelni valakit, hozzábújni. Jó lenne nem egyedül aludni.
Sokan akik párkapcsolatban vannak, nem értékelik hogy mijük van. Amit persze meg is értek, mert egy párkapcsolat sem csak szivárványporpuki meg rózsaszín felhő, veszekedés cucckombó is van, hiányzás cucckombó ha a másik nincs velünk, sok más mindenről nem is beszélve, de emellett ott van a boldogság is. Én pl nem tudtam 18 éves korom előtt, hogy mennyire jó ha van valaki aki mellé a nap végén bebújhatsz az ágyba, és reggel együtt ébredtek. Aztán jó pár év múlva meg már inkább arra nem emlékeztem, milyen ugyanez egyedül.
Kurvára szar.

A másik ami miatt kissé ideges vagyok és feszült a munkahelyen, az a hülye LQA program, ami lényegében ilyen ellenőr cucc, aki kb három havonta jön, és leellenőriz mindent, persze úgy, hogy végig egy sima vendég befolyását kelti. Mikor jött a legutolsó, épp én álltam a hallban, és kb észre se vettem mikor bejött, és ez jól lehúzta az eredményünket, aztán kaptam a fejmosást a főnökömtől, mert tudja hogy amúgy meg tök jól csinálok mindent, meg hogy imádnak a vendégek és hogy csodálkozott is. Meg hogy most lesz pont új general managerünk (direktor) és hogy ő is majd ezt látja. Én mondtam neki, hogy már bocsánat, de őszinte leszek, nem az Ő kedvéért vagyok ott a munkahelyen, nem a direktor kedvéért, meg nem valami hülye ellenőr kedvéért, hanem a vendégekért. Szeretnek a vendégek, minden hónapban kb kétszer megjelenik a nevem a hotelünk oldalán hogy mennyit segítettem nekik. Mondom, ha ezek után inkább azt nézik, hogy a hülye ellenőr mit mond, engem rohadtul nem érdekel, sőt, akkor inkább jobb lenne, ha olyan hely után néznék, ahol tényleg a vendégekkel foglalkoznak. Nem akartam ezzel tovább piszkálni a főnököm, mert ő ismer, és legalább tisztában van vele, hogy miket értem el, meg hogy milyen vagyok a vendégekkel, szóval nem az ő hibája, de szar érzés, hogy itt is az van, hogy megint a hibást kell keresni, meg valakin csattania kell az ostornak, ugyanis nem csak én nem végeztem tökéletes munkát de csak én lettem lebaszva. Na mindegy~
Az zavar leginkább, hogy egész évben kurva jó teljesítményt nyújtottam, és gondoltam rá, hogy megkérdezem a főnököm, hogy valami kis emelésre számíthatok-e az új évtől, hát így inkább hagyom a faszba az egészet.
Az a baj, hogy ha ilyen dolgok történnek meg ilyen dolgokat fogok tapasztalni, akkor ezen a helyen is el fogom veszíteni a lelkesedésemet és itt hagyom a faszba. XD Aztán akkor meg majd néznek hogy hát de miééééért? Találd ki.

Na de más hírekben, edzek mint az állat. XD Váltsunk inkább egy kicsit hangulatot, és térjünk ki az évnek a jó dolgaira. Mivel az év elején, januárban még lényegében szabadságomat töltöttem, nem sok mindent csináltam, és lényegében rendesen dolgozni áprilisban álltam neki, így addig nem is csináltam sok mindent, és az első pár hónap azzal telt, hogy elhelyezkedtem az új helyen, meg tanuljak, megszokjam az új munkahelyet, környezetet. Utána, mikor már "berendezkedtem", meg megszoktam az új rutint, rájöttem, hogy így, hogy heti két szabadnapom van (és javarészt meg is kapjuk egyben szerencsére) van elég időm arra is, hogy eleget aludjak, kipihenjem magam, úgyhogy nekiálltam Arzénnal edzeni. Ő már sokkal hosszabb ideje nyomatja, mióta kijött, rohadt sokat fejlődött, szóval tőle nagyon messze vagyok, de nem is ez volt a lényeg. :D Csak hogy magamhoz képest meg nagyon el voltam maradva, az előző munkahelyen sokszor meghalni nem volt időm, úgyhogy jól elpunnyadtam.
Aztán egyre gyakrabban nyomattam az edzést végre, aminek örültem, mert végre el tudtam kezdeni belőle szokást csinálni. Azt mondják, ha valamit kb 3 hétig csinálsz valamit rendszeresen, akkor szokássá válik. Azt nem tudom megoldani, hogy minden nap ugyanakkor edzzek, de hamarosan ráálltam, hogy egy héten egy nap kivételével mindig csináljak valamit. Ráadásul végre az eredményét is láttam, egyrészt vizuálisan is, másrészt meg teljesítményben, rendszeresen tudtam emelni az ismétlésszámot, és ez egy másik fontos dolognak is köszönhető.

Változtattam ugyanis az étkezésemen is. Sajnos 2016-ban sem sikerült elérnem az áhított 70 kilót, de most, hogy a táplálkozást is belőttem, a súlyom is elkezdett nőni a rendszeres edzéssel párhuzamosan. Eddig az volt a baj, hogy hiába próbáltam minél többet enni, egyszerűen nem nőtt a súlyom. Tudom magamról, hogy ahhoz, hogy rendesen tudjak enni, és sokat, ahhoz rohadt sokat is kell edzenem, ha csak üldögélek-álldogálok egész nap, akkor nem leszek túl gyakran éhes, még a melóval sem égetek elég kalóriát ahhoz, hogy hamarabb megéhezzek, csak egy kicsit. Mindemellett a napi kalóriabevitelemnek mozgás mellett csaknem a 4000-et kellene elérnie, ami kb lehetetlen, hacsak nem akarok kacsazsírt enni minden étkezésre mondjuk. Így viszont, hogy odafigyelek arra hogy mit eszek, azt vettem észre, hogy az edzés is hatékonyabb, így több súlyt pakolok magamra mivel az izomtömegem hatékonyabban nő, szóval ez sokkal jobb, mint próbálni minél több zsíros vagy cukros kaját ennem, mert abból nem tudok izmot építeni. Így amit most csinálok, az az, hogy már reggel egy fehérje shake-el kezdek, reggeli mellé, aztán este mikor edzek, utána még egy jön. Mivel már 90grammos adagot nyomok reggel-este, így ez kb elég üzemanyag ahhoz, hogy az edzés hatékony és eredményes is legyen.
Emellett az étrendem úgy változott, hogy kb minden cukrot kivontam belőle. Ha valami recepthez kell, nem sok, akkor abba persze belerakom, de simán kajába lehetőleg nem, teába sem. Úgy kezdtem, hogy 4 evőkanál cukor helyett, amit mindig belepakoltam a teába (tudom, sok x_x), elkezdtem előbb három, kettő, aztán egy evőkanállal belepakolni, aztán azután már azt is csak mézzel helyettesítettem. Először azt hittem, meg se bírom majd úgy inni, aztán valójában tök hamar teljesen leszoktam róla, és már lényegében cukor nélkül is finom a tea, egy kis mézet meg citromot most is teszek bele azért.
A kenyeret átváltottam/átváltottuk teljes kiőrlésű kenyérre, ha olyat épp nem találok a boltban, akkor inkább nem is veszek egyáltalán. A sima rizst lecseréltem barna rizsre, és igazából sokkal finomabb meg laktatóbb is, úgyhogy király. :D
Azt már akkor is tapasztalja az ember, hogy reggelente sokkal több energiája van meg könnyebben kel fel meg aktívabb és jobban érzi magát, ha rendszeresen elkezd edzeni, de nem gondoltam volna hogy a kaja, meg hogy megválogatja az ember tényleg azt, hogy mit eszik, ennyire bejön és ennyire sokat számít. :D Mindenesetre király, mert ebből is szokást csináltam, tésztát is teljes kiőrlésűt veszek, és "nem eszek meg mindent amit elém raknak". Nem vagyok iszonyat szigorú magammal, szóval azért néha egy-egy süteményt vagy ilyesmit megeszek, de elég ritkán kívánom meg az ilyesmit. Régen elég édes szájú voltam, manapság meg... Nem tom, még pár éve simán lenyomtam egy tábla csokit egy ültő helyemben, mára meg olyan lettem hogy megeszek 2-3 kockát aztán elég volt egy hétre a csokizásból. Amit nem bánok, csak érdekes, hogy ez meg csak úgy tudat alatt kialakult bennem. :) Örülök neki, mert így sokkal jobb. Talán még a refluxom is javult, de lehet hogy ezt már csak beképzelem magamnak. :D

Mindent egybevetve nem volt annyira borzalmas ez az év, inkább azt mondanám, hogy furcsa volt. Kicsit jobban megtaláltam önmagam az év során, aminek örülök, van lehet olyan is, aki annyira nem örül ennek, de az meg pukkadjon meg. Ami még furcsa volt, hogy most pl tök egyedül töltöttem a szilvesztert, ami még azt hiszem életemben nem fordult elő. :D Semmi extra nem volt, igazából csak mindenki a partnerével volt erre-arra, én meg amúgy se mentem volna ki nagyon, mivel reggelre megyek vissza dolgozni (hatkor kelek, mikor ezt írom épp hajnali kettő van, elseje). Miután hazaértem, jól leedzettem, újévi edzés jee, zuhany, mosogatás, kaja, aztán most itt írogatok... Nem tudom, mit várok a következő évtől, most jelenleg kicsit olyan semmilyen kedvem van, olyan se jó-se rossz, csak olyan meh. :/
Újévi fogadalmat azt egyelőre nem mondok, mert a tavalyit sem tudtam betartani. Az volt, hogy megtanulom a muscle-up-ot, de nem tanultam meg, bár lehet hogy most már jelenleg menne, de nem próbáltam sehol és nem gyakoroltam, szóval feltételezem, hogy nem megy. :D

Csak annyit remélek, hogy egyre jobban alakulnak akkor a dolgok, hátha az bejön. Ez a 2016 számomra valamivel hatékonyabb és eredményesebb volt mint a 2015, szóval remélem a 2017-es év is tartogat némi fejlődést. OwO

Buék mindenkinek.

"Alone... it is said that those of our kind suffer, separated from the glory of the Khala.
But none of us are ever truly alone.
For our warrior hearts are bound by honor, tradition. Battle is waged in the name of the many... the brave, who, generation after generation, choose the mantle of... Dark Templar!"

Mégiscsak sokkal jobb az, ha hallgatok, úgy látszik. A napokban ugyanis megint megkaptam a kiosztást meg a kioktatást, hogy ilyen meg olyan vagyok, mert elmondtam, hogy érzek.
Félreértés ne essék, ha én azt mondom, hogy egyedül vagyok, akkor nem önsajnáltatásból és mártírkodásból mondom, hanem tényeket közlök. Azt már régen megszoktam, hogy ha valaki a múltamról, vagy akár a jelenemről kérdez, inkább nem mondok semmit, keresek valami kifogást, vagy nagyon röviden összefoglalva elmondom, kimerülve a rossz dolgokat, a félreértés elkerülése érdekében. Miért?
Mert három féle ember van: az egyik amelyik elkezd sajnálkozni, a másik amelyik egyből ítélkezni kezd és rákezd, hogy szedjem össze magam (wtf, te kérdeztél XD) miközben én csak tényeket közlök. A harmadik típus már ritkább, ők azok akik tényleg megértenek, és megpróbálnak olvasni a sorok között/megértőnek lenni.
Nem is tudom hogy mit vártam mondjuk, azt is megszokhattam volna már, hogyha leírom/elmondom amit érzek, kifejezem amire gondolok, azonnal félreértenek. Úgy látszik, egy kicsit megfeledkeztem róla, miért is maradok inkább csendben mindig. :D (Meg miért maradok egyedül végül mindig (kivéve egy-két embert akik így is elviselnek :D))
Úgy látszik elfelejtettem, hogy mindenki arra szán időt amit akar, és ez nem a mi hibánk.
Mindegy, a mindennapi szituációk kiválóan megmutatják, hogy kik azok, akikre számíthatok, és szerencsére nem csak magamra, sőt, sokaknak még annyi sincs, mint nekem. Csak néha kicsit elszomorít, hogy azért kell visszavennem, mert valaki nem ért meg és az érdeklődésemet, a figyelmet félreérti. (Amit őszintén szólva nem nehéz, szóval senkit nem hibáztatok. :D) Aki nem ismer, az nincs tisztában vele, hogy az emberek 99%-a egyrészt engem sem erőlködik megérteni, így én sem töröm ki a nyakam, hogy megértessem magam.
Ez az egy százalék igazán nem sok, így ha senki nem ér rá, rohadtul magam vagyok, és ez pár napig még nem is zavar... De azért huzamosabb idő után nem szeretem én sem.

Így már egy kicsit jobban megérthető, hogy kicsit rosszul esik, ha ettől az egy százaléktól hasonlót kapok, mint a maradék 99-től, nem?

Nem. Mindegy, amit viszont már nagyon jól megtanultam, az az, hogy hogyan kell visszavenni és "visszamenni a helyemre", a háttérbe, ahol eddig is voltam, és hagyni, hogy más hadd élje szabadon az életét.

Meh.

Also, újabban őket hallgatom sokat, állati jó. :D :