Lebegés

Régen éreztem már magam ennyire furán, és ennyire jól. 

Együtt érzem a kettőt, de nem mondanám, hogy bánom, vagy hogy bármilyen szempontból rossz érzés lenne. 

Az elmúlt napokban a "furán" része erősödött, mert furcsa álmaim voltak szinte minden este, ami nem jellemző. Nem is emlékeztem sokáig rájuk felkelés után, kihasználtam azt az öt-tíz percet ébredés után amikor még élesen emlékszem minden részletére, átgondoltam, és újra átéltem, de direkt nem rögzítettem semmilyen módon, néha a telefonomba ilyenkor gyorsan feljegyzem, milyen is volt, de ezeket csak hagytam eltűnni, és most már nem is emlékszem szinte semmire a ma reggeliből. 
Azt viszont tudom, hogy mindegyik ilyen álmom olyan volt, mintha a múlt és a jelen keveredne benne kicsit, és én nem pont olyan voltam benne mint most vagyok, hanem sokkal erősebb.
Hogy ennek mi a jelentősége, nem tudom, meg nem is nagyon agyaltam rajta, de amellett, hogy a nap során emiatt többször voltak nosztalgikus gondolataim, arra is ösztönöztek, hogy elgondolkozzak azon, most hol vagyok, hová tartok, és azt hogy honnan indultam (bár ezt valamiért próbálom a háttérbe szorítani mindig, nem annyira tesz jót a múlton filózgatni, semmi értelme).

Ami jó, hogy ahogy számolgattam és megnéztem objektíven az életemet, magamat, és hogy hol tartok, nem igazán voltam csalódott, és a jelenlegi állapottal is meg voltam elégedve. 
Olyan, mintha egy óceánban lebegnék a víz alatt. Se nem túl közel a felszínhez, se túl közel a mélységhez. Pont a megfelelő magasságban, és nincs semmi ami felfelé húzna, és nincs semmi, ami lefelé rántana. 
Sokáig éreztem olyat, hogy a felszín felett kéne lennem, és sokszor olyat is, hogy nagyon mélyen vagyok és nem tudok feljönni, de azt hiszem, hogy most már kezdek rájönni a dolgok lényegére. 
Nem kell. 
Nem kell se felfelé, se lefelé mozdulnom, csak azért, mert mások ezt várják el tőlem, mindegy, hogy jót, vagy rosszat akarnak nekem, miattuk nem kell egyik irányba sem mozdulnom. 

Arra jöttem rá, hogy nagyon-nagyon sok elvárásnak akarunk megfelelni az életben. Nem csak a munkában, iskolában, otthon támasztott elvárásokra gondolok, hanem mindenre, amit a társadalom, vagy amit akár a barátaink támasztanak velünk szemben. 
Mert igen, a barátaink jót akarnak nekünk természetesen, ha szeretnek és kedvelnek minket, akár a családunk is, viszont - fura ezt az "én számból hallani" - de akkor is az ő véleményük, és az ő szándékuk-akaratuk-elvárásuk.
Én ezért nevezem inkább tanácsnak, és a barátaimnak is maximum aképpen adom elő az én "szándékaimat". 
Mert én is, hiába akarok jót, hiába adok jó tanácsot, azért adjuk általában (abban az esetben ha senki nem kéri/kérdi, csak mondjuk), mert valahol nem tetszik nekünk, amit a másik csinál, és szeretnénk, ha jobb lenne neki, és ezzel nekünk is jobb lesz nyilván. De a barátok, legalábbis az enyéim általában tényleg nem azért mondanak jó tanácsokat, hogy végső soron nekik is előnyük származzon belőle, sokszor akkor is segítettek nekem, amikor nekik nyilvánvalóan semmi jó nem származott belőle, vagy egyenesen még negatívan érintette őket, csak azért, hogy nekem segítsenek. 
Éppen ezért ők nem akarnak se felemelni, sem lehúzni semmilyen módon. 

Ami veszélyes, az a társadalom, és annak minden alkotóeleme kb. A munkától kezdve az iskolán keresztül a családig minden elvárásokat támaszt velünk szemben. És nagyon sokszor azt hisszük, hogy a család is jót akar nekünk, pedig elég gyakran inkább az ő lelki békéjüket szolgálja az az elvárás amit velünk szemben támasztanak, vagy éppen ők is csak azért várják el tőlünk, mert "így szokás", és ezt diktálja a társadalom. 
Pl. arra gondolok itt, hogy mit "kell" tenned, ha már (annak ellenére hogy te nem kérted) megszülettél. Máris kötelességeid vannak, máris tartozol a szüleidnek, máris felelős vagy ezért meg azért. Most ne térjünk ki itt arra hogy miért, mert nyilván családról családra változik, ki mit vár el a gyerekétől. 
De ez elég szarul hangzik. Nekem legalábbis. 

Elég ha csak annyira gondolunk, hogy legyen gyereked. Mindegy, hogy te akarsz vagy nem, legyen. Legyen, mert van a Józsiéknak is, meg most már a Gizi is terhes meg mindenki családot alapít körülötted mert XY évesek és kell mert hát ha most nem akkor mikor? 
A szüleid meg unokát akarnak. Persze hogy akarnak, mert az ő szüleiknek is van unokája, meg azoknak a szüleinek, meg azoknak meg azoknak is és mindenkinek, úgyhogy neked is KELL. 
És akkor itt jöhet bárki azzal hogy jó hát nem muszááj, meg hogy nem várják el a szülők, meg ha nem akarod akkor biztos megértik. Hát nem. XD Maximum azt mondják. Attól még, hogy azt mondják, hogy úgy csinálsz ahogy neked jól esik meg ahogy akarod, attól még szarul fog esni fog nekik és te "nem vagy normális". Most ezt nem az offenzív értelemben mondom. XD Hanem egyszerűen nem egy normál felfogással rendelkező ember vagy, azt kéne csinálnod amit mindenki másnak és akkor normális lennél.  
Ez az amit a társadalom elvár tőlünk, mert mindenkinek ez az alapértelmezett. 

Engem valahogy nem tud izgatni egyik ilyen elvárás sem. Legyen barátnőd, feleséged, gyereked, családod, autód, lakásod, nézzél ki így meg így, csináld ezt meg azt, ha ebbe meg abba a társaságba tartozol akkor csináld ezt meg azt...  Ha melód van akkor xy idő múlva lépjél előre, ennyit meg annyit keressél, mert neked ezt meg azt kell csinálnod. 
Elvárások, elvárások, elvárások. 
Már régen elegem volt belőlük, de sokáig nem tudtam velük mit csinálni. Sokáig csak irritált, elviseltem őket, hallgattam innen-onnan a nyúzást, hogy miért nem ezt vagy azt csinálom. 

És egyszer csak csend lett. 

Azt hiszem kb egy fél éve lehetett, hogy a gondolkodásom ennyire megváltozott. Az, hogy már teljesen megváltam bármiféle előítélettől, és tényleg mindenkit elfogadok úgy ahogy van, már kb két éve kialakult bennem, és azóta is sokkal boldogabb vagyok, de ezt, hogy mások véleménye is objektív legyen számomra, akár negatív, akár pozitív, nemrégiben alakult csak ki bennem. És mielőtt bárki azt hinné, hogy ez egy rossz dolog, hadd írjam le, nekem miért jó ez, és azt is, hogy miért alakult ki.

Nem annyira régen kicsit összejöttek a dolgok, és úgy éreztem, hogy magamat beleértve, csalódtam emberekben. Át kellett értékelnem kicsit a dolgokat, és kicsit "átnéznem", ki kicsoda az életemben, de leginkább az én saját felfogásomat kezdtem elemezgetni.
Mióta rendszeresen edzek, szinte minden egyes nap (általában nem tartok pihenőt, legalább egy gyors 17+5x10-es húzódzkodás programot lenyomok ha mást nem), és az étkezésemre is odafigyelek, sokkal jobban érzem magam, de éreztem, hogy a lelki részre is jobban rá kell koncentrálnom, hogy teljesen kiegyensúlyozott legyek, és ehhez rá kellett jönnöm, hogy egy út vezet csak, és az az egyenes.
El kellett függetlenítenem magam bizonyos dolgoktól. Rá kellett jönnöm, hogy bármit is mondanak akik körülöttem vannak, bármit csinálnak, és bármilyen kapcsolatban állunk, ezek a dolgok közvetlenül nem fognak rám kihatni. 

Segített ebben az is, hogy ennyire közel még sosem voltam a régi énemhez, most már nemhogy teljesen visszatért, hanem mondhatni még erősebb vagyok, mint akkor lelkileg. Így sikerült eljutnom arra a szintre, hogy mára teljesen nyugodtan meg tudok hallgatni bárkit, megérteni az álláspontját, ugyanúgy beleérezni magam a helyzetébe és együttérezni vele, de engem ez nem befolyásol. 
Kicsit eleinte olyan volt, mintha nem érdekelne mit mondanak, vagy tesznek mások, de nem erről van szó. Egyszerűen attól még, hogy mások nincsenek megelégedve a felfogásommal, vagy nem értenek egyet azzal amit csinálok, nekem még nem muszáj megváltoznom. 

Az a lényeg, hogy én jól érezzem magam a bőrömben, boldog legyek, és szeressem azt amit csinálok és jelenleg ez történik. Megtaláltam az egyensúlyt, az összhangot, az erőt, a nyugalmat, és nekem most ez kell. És tudom, hogy tudnám ezt meg azt jobban csinálni, csinálhatnám ezt meg azt, hogy több pénzem legyen, vagy hogy több barátom legyen, vagy barátnőt szerezzek, vagy izmosabb legyek, vagy mittudomén. 
Igen, mindig lehet többet tenni, tudom. Ahogy azt is tudom, hogy mindig lesznek jobbak nálam körülöttem, ahogy rosszabbak is. Már nem érdekel. 
Én sem szólok immár bele senki életébe. Leginkább arról szoktam le, hogy elmondjam a véleményem, vagy tanácsot adjak, ha nem kérdeznek. Ha nem kérdeznek, nem kérnek tanácsot tőlem, akkor nekem "semmi jogom" beleszólni mások életébe. Legalábbis én sem várom el másoktól, ha nem kérdezem. Ha elmondja, elmondja, de nem fogja befolyásolni az életem. 

Az is ehhez vezetett, hogy fel kellett fogjam, hogy a fixa ideáim nem fognak működni. Ezzel tisztában voltam már régóta, el is kellett veszítenem valakit, hogy ezt felfogjam, de nyilván, mindennek ára van. 
Előtte is tisztában voltam vele, de nem sokat változtattam rajta. Most viszont már ezen is túlléptem. 
Fel kellett fognom, hogy semmi, de tényleg semmi nem tart örökké. 
Az vezetett ahhoz, hogy már egyáltalán nem húzom fel magam semmin, és mindent könnyen elengedek, hogy ezt feldolgoztam. A dolgok változnak, az emberek körülményei és környezete változik, és emiatt semmi sem állandó. Nekem, akinek a barátok ennyire fontosak, nyilván nem annyira hú de jó, de igen, tisztában vagyok vele, hogy az ő életük is változni fog. Összeköltöznek az adott partnerükkel, esetleg család, gyerek, és akkor már nem fogunk együtt lógni, hiszen a család az első. És ennek így is kell lennie, senki ne értse félre. 
Tisztában vagyok vele, hogy a jövőben ez bekövetkezik, soha nem mondtam, hogy nem. 
A lényeg itt az, hogy ennek ellenére én nem érzek késztetést arra, hogy ugyanazt csináljam. 
Tisztában vagyok vele, hogy egyszer elválnak az útjaink valamilyen szinten, de azzal is, hogy attól még nem leszünk idegenek. 
Az én életem az enyém, és vannak bizonyos álmaim, céljaim, amit - és ezt egész életemben így gondoltam - akkor is el fogom érni, ha teljesen egyedül vagyok, vagy egyedül maradok. 
A barátaim is tudják, hogy akármilyen fontosak is nekem ők, olyan szinten bele tudok törődni abba amit mondanak nekem, vagy ami történik velem, hogy ha mindenki egyedül hagyna, akkor is ellenék magamban, megoldanám valahogy. Nem lennék boldog, de ellennék, csak úgy "okésan"... 

Elég rideg felfogásnak tűnhet, de egyszerűen csak függetlenség kérdése. Attól még, hogy magamban is elvagyok, ez nem azt jelenti, hogy nem fontosak nekem az emberek, csak azt, amit szó szerint jelent. 
Nem függsz másoktól. 

A célok amiket el akarok érni még mindig azok, amik régen voltak, első számú az a saját lakás/ház megszerzése, második hogy legyen egy, de inkább kettő kutyám (legalább XD), a harmadik számú pedig akkor (ha lehetséges, de miért ne lenne) bekerülni a tűzoltósághoz. 
Ezen kívül vannak még apróbbak, de szerintem épp elég komikusan hangzik ez a három is, ha valakinek felsorolnám ezt a hármat legfontosabb életcélként, valószínűleg kiröhögne. Ami nem zavar, attól még hogy valaki nem érti ezek mögött az üzenetet, vagy nem fogja fel, miért pont ezek a céljaim, annak nem is kell. :)

Ha pedig valakivel mégis együtt lennék valamikor, akkor annyit szeretnék tőle, hogy elfogadjon úgy ahogy vagyok, mert ez kölcsönös lesz. Valamilyen szinten munkamán vagyok, ezt tudom magamról, de leginkább az edzés az, ami mániám, az anime miatt. Ezen kívül meg sok időt töltök egyedül. 
Tehát ha valaki olyan lenne, aki hajlandó lenne úgy velem lenni, hogy NE tinédzser-szintű elvárásokat támasszunk egymással szemben, és ne egymás nyakán lógjunk mindig, és ellegyünk magunknak is adott esetben, mert mondjuk mindketten dolgoznánk valószínűleg és nem egy helyen laknánk... És még a hobbijai, céljai is egyeznének valamilyen szinten, vagy hasonlítanánk az meg még szuperebb lenne. 
És ami azt illeti, ismerek is ilyen személyt, de a hozzá fűzött érzéseim elég plátóiak. ^^"

Amit tudok, az az, hogy most, ebben az állapotban erősebb vagyok mint valaha, és azért nem változtatok, mert élvezem azt, hogy semmi nem húz előre vagy hátra, fel vagy le, hanem ebben az állapotban gyorsabban fejlődök mint eddig valaha, és jól érzem magam. :) 

Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.