Amikor a hullámok összecsapnak

Már az idejére sem emlékszem, mikor jöttem fel ide utoljára. És nem, nem néztem meg a legutóbbi bejegyzésem dátumát sem, direkt. Majd megnézem, ha ezt befejeztem.

Arra viszont emlékszem, mire gondoltam akkor, amikor először eszembe jutott, hogy milyen régen írtam bármit is a blogomra. Azt gondoltam magamban, "milyen jó dolog" ez. Hiszen ez azt jelenti, hogy minden rendben van, jól vagyok lelkileg, és nem húz fel semmi, és nem agyalok annyira, hogy fel kelljen jönnöm ide, és kiírnom magamból a sok mindent. 
Aztán az évek során többször is eszembe jutott, hogy kéne valamit írni, és jó lenne, és élveztem az írást előtte is, és valamiért az ötlött a fejembe, hogy most meg már valamiért ódzkodom tőle...
Csak gondolkodtam, gondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka, de azt hiszem, hogy végre valahára rájöttem. Elkezdett érdekelni, mit gondolnak mások. 
Még ha egy kicsit is, és még akkor is, ha kb. senki az ég világon nem olvassa ezt a blogot, de először az életemben érdekelni kezdett, mit gondolnak mások arról, amit írok. Sőt, rosszul mondom, nem az volt a probléma, hogy elkezdett érdekelni, mert amikor elkezdtem a blogolást, akkor is érdekelt, mit gondolnak az emberek arról amit írok, milyen érzéseket, emlékeket, esetleg kérdéseket vált ki az emberekből amit írok? Annak idején nagyon motivált is voltam az írásra, mert sokaknak még segíteni is tudtam abban, hogy akár egy kicsit is, de jobban megismerjék magukat...  vagy másokat. Hogy egy kicsit befelé tekintsenek, és eltöltsenek egy kis időt magukkal, hogy elgondolkozzanak rajta, vajon mire miért reagálnak úgy, ahogy. Úgy látszik inkább, hogy elkezdtem félni.

De vajon miért kezdtem el vajon félni kiírni magamból amit gondolok, vagy amit érzek? Valami azt súgja, hogy kicsit távolabb kerültem az igazi önmagamtól, amit olyan jól ismertem régen, és egy idő után elkezdtem félni szembesülni vele. Veszítettem az önbizalmamból, azt hiszem. 
Ez visszatérő probléma nálam, és sokszor követek el hibákat emiatt, vagy épp nem teszek meg olyan dolgokat miatta, amit amúgy meg kéne, szóval nem is a döntések helytelensége a probléma, hanem a tettnélküliség. Döntésképtelen nem vagyok, mert azt, hogy mit akarok, mindig is nagyon könnyen el tudtam dönteni, és meg is tettem a megfelelő lépéseket, hogy megerősítsem a döntéseimet, és soha nem bántam meg egyiket sem. 
Ezért vagyok itt, ahol most, ezért tartok ott, ahol most vagyok, és egész elégedett vagyok az eddigi eredménnyel. 
Persze, lehetne jobb, megragadhattam volna olyan lehetőségeket amik miatt talán másokhoz képest "előnyt" szereztem volna másokkal szemben, de egyrészt nem vagyok az a nagy versenyszellem-mániás, hogy nekem mindig nyernem kell és mindig igazam kell hogy legyen, másrészt elég türelmes típus vagyok, és amíg tudom, hogy a döntések amiket hozok, közelebb visznek az álmaimhoz, hosszútávú céljaimhoz, addig inkább nem szaladok felfelé a lépcsőn, mert körülöttem látom azokat akik "hármasával szedik a lépcsőket", és elesnek, aztán szitkozódnak mert "beütötték a térdüket". 
Gondolom értitek a szimbóleikumot itten. 

Na de akkor mi vett rá most mégis, hogy írjak? Mi változott? 
Én nem. 
Annyi változott csupán, hogy végre újra magamba néztem, mert a hibák, amiket elkövettem nemrégiben, egy olyan helyre dobtak vissza, ahol már régen nem voltam.
Elhamarkodott, és türelmetlen döntéseket hoztam, több ember, többek között magam kárára is, és most ezeknek a következményeit viselem. Be kell valljam, nem annyira jól. Elszoktam az érzésektől, legalábbis a komolyabbaktól, és amikor nemrég újra az életembe került, türelmetlen lettem, elhamarkodott, és elővigyázatlan.
Megismertem valakit, és olyasvalami  történt, ami már nagyon régen nem. Vonzódtam már másokhoz is mióta nem otthon vagyok, vagyishogy inkább mióta már itt van az otthonom, de háromból két alkalommal nem érdeklődött a másik fél irántam, a harmadik alkalommal pedig én nem kerestem a hölgyeményt az első randi után.  Nem volt meg a szikra. 
Aztán idén belépett valaki az életembe, akinél megvolt. Ismeritek az érzést, nem? Amikor megismerkedsz valakivel, és érzed, hogy ő más, mint a többi? Amikor valami klappol köztetek, és érzed, hogy a másik is azt érzi, amit te? Amikor minden gondolatod ő, az első pillanattól amikor felébredsz, és ő az utolsó dolog amire gondolsz mielőtt elnyom az álom? Amikor örömmel tölt el minden szó, amiből az jön le mindkettőtöknek, hogy egyetértetek, és maga az érzés, hogy tetszel valakinek, és ő is tetszik neked? 
Nagyon jó érzés, mikor találsz valakit, akinek úgy érzed, fontos vagy, és szeretne tényleg jobban megismerni, és együtt szeretne  tervezni veled, és te is minden döntéseddel próbálsz arra törekedni, hogy a közös terveitek felé vigyenek. 
Én is ezt tettem, mert szerettem őt. Azt szerettem volna, ha segítünk egymásnak, és közösen küzdjük le a közös problémákat amik felmerülhetnek, az élet kihívásait, és közben jól szórakozunk.
...
Voltak jelek, amiket ignoráltam. Végre éreztem valamit, és nem érdekeltek az apróságok, mert ha szeretsz valakit, akkor eltekintesz ilyen apróságok mellett, hiszen a másikkal szeretnél lenni, és nem fennakadni ezeken. Amúgy is mindent meg lehet beszélni, nem? 

Annak ellenére, hogy az évek során amikor egyedül voltam, úgy éreztem, végre újra önmagam vagyok, és nem érdekel, mit gondolnak rólam mások, pont ebbe a hibába estem a magánéletemben. A végtelen türelmem most nem segített ki, és elsiettem dolgokat. Túl gyorsan akartam túl sokat, és meggondolatlan voltam. Vadul meg akartam felelni, és emiatt elhamarkodott döntéseket hoztam. 
A magánéletemben is, ami senki mást nem érint, csak engem (közvetett módon másokat is, de erről majd később), és máshol is, amit bánok. 
Aztán ez párosult azzal, hogy sajnos nem tudtam közel kerülni hozzá... Nem kaptam választ a kérdéseimre, se pozitívat, se negatívat, csak hallgatást, sokszor órákon át, és ehhez nem voltam hozzászokva. Mivel nem tudtam az okokat sem, így vadul kerestem magamban a hibát, vagy a megoldást az adott szituációra, de végig azon izgultam, vajon mi lenne a helyes döntés... Visszajelzés hiányában majd' megőrültem... Aztán  persze emiatt, és az elhamarkodott döntések és ötleteknek köszönhetően végül kiborult a bili, és megkaptam a várva várt visszajelzést, mindenre visszamenőleg, de még előremenőleg is. 
Ez sajnos túl soknak bizonyult számomra. Nem a dolgok miatt, amiket hallottam, hanem sajnos a köntösben, ahogyan hallottam őket. 
Nem ez volt a végső ok, hogy összeomlottam, mert tudtam, hogy hol hibáztam, és igaz és jogos volt a nagy része...  Hanem sokkal inkább én magam.

Sokat szoktam gondolni a jövőre. Általában hosszútávon gondolkozom, legyen szó a saját életemről, legyen szó munkáról, kapcsolatról, tervekről, a barátaimról, bármiről. Nagyon jól tudom, hogy a dolgok amiket akarunk, nem következnek be azonnal, és azt is megtanultam már, hogy igenis, a jó dolgokra néha várni kell, és ehhez türelmesnek kell lennünk. 
Magunkkal, másokkal, és a világgal körülöttünk. Ha elültetsz egy almamagot, nemhogy azt tudnod kell előre, hogy legalább három év eltelik, mire először almát szedhetsz egy fáról, hanem még azt is, hogy nem is biztos, hogy kicsírázik. 
Az életben sincs másképp. Túl sok sziréna zúgott a fejemben, és egytől egyig mindegyik arra próbált rávenni, hogy meneküljek. 
Aztán lehet, illetve szerintem biztosan a sors keze, de megkaptam a kegyelemdöfést is, hogy az mi volt konkrétan, arra nem szeretnék kitérni, de nagyon szomorú lettem. 
Nagyon szomorú lettem, mert én szerettem volna, ha ennek komoly jövője lett volna. Mindig nagy hibám az, hogy beleélem magam dolgokba, és előre tervezek mindent, de azt is észben tartom, hogy ezek csak lehetőségek... de akkor és ott azt éreztem, hogy ezek a lehetőségek romba dőltek. 
Emiatt történt az, hogy elmenekültem. 

Nem szégyellem. Aki szégyelli, az nem vallja be magának, hogy ő is tett már így. Mindenki menekül néha, van aki gyakrabban, van aki ritkábban, de mindenki legalább egyszer menekült már el valamitől az életben. 
Lehet, hogy gyerekkorában a kakas elől az udvarban, vagy felnőttként mondjuk egy idegesítő kolléga elől egy másik helyiségbe. Emlékek elől, amik talán túl fájdalmasak, hogy ott maradjunk, ahol eddig voltunk, mert  a helyek, a környezet minduntalan a traumára emlékeztetnek. Ezek mind menekülések, de nincs ebben szégyellnivaló. Csupán azt jelenti, hogy egy szituációt amit nem tudunk a saját erőnkből megoldani, ott hagyunk. Nyilván senki sem szeret menekülni, és én is szeretem megoldani a problémákat ahelyett, hogy kezelném őket, de velem is előfordul az, hogy az agyam átveszi az irányítást az érzéseim felett... És az is előfordul, hogy ez fordítva van. 

Van még egy tulajdonságom, ami megosztó: Ha meghozok egy döntést, azt már nem vonom vissza. Általában nagyon komoly dolgok és okok kellenek ahhoz, hogy valamiről megváltozzon a véleményem, hogy megváltozzanak a terveim, és döntsek, de ha egyszer meghoztam magamban a döntést, már nem lépek vissza. Ha meghoztam, és utána visszalépnék, magamat vágnám gyomorszájon. 
Elég az, hogy így is kevesebb önbizalmam van, mint amennyit szeretnék, ha még döntésképtelen is lennék, vagy nem tartanám magam ahhoz, amit eldöntöttem, még annyira sem tudnám tisztelni magam, amennyire most teszem. (Segítek, nem nagyon.)
Ennek megfelelően nem várom el senkitől, hogy elfogadja a döntéseimet, vagy hogy megértse őket. Én magamból indulok ki, így hát ha valaki akit ismerek és szeretek, döntést hoz, én nem fogom megkérdőjelezni, nem fogom győzködni, hogy döntsön másként, hanem tisztelem a döntését, hiszen én sem várnék mást mástól. Akit meg nem ismerek az meg nem érdekel, hogy dönt.

Az viszont jól esett volna, hogy az érzéseimet tiszteletben tartsák/elfogadják azok akik ismernek. Félreértés ne essék, nem haragszom senkire, hiszen bőven volt amit én is elbaltáztam ebben a kapcsolatban, de amikor olyan jelzőkkel illetnek amiknek az egész életemben pont az ellentétét próbáltam képviselni, vagy amikor valaki megpróbálja nekem megmondani, hogy én mit éreztem, és mit érzek, akkor sajnos úgy érzem, hazugnak neveznek. 
Szerintem ezzel nem vagyok egyedül, de én soha nem tudnám elképzelni, hogy azt mondjam valakinek, hogy ő szerintem így vagy úgy érez, vagy érzett. 
Igen, arról lehet spekulálni, hogy valaki MIÉRT érzett ezt vagy azt, de nem hiszem, hogy bárki is képes lenne mások fejével gondolkozni, és mások szívével érezni. 
Ha pedig valaki veszi a fáradtságot és ELMONDJA nekem, hogy mit érez, vagy milyen érzést váltott ki benne az amit mondtam neki, vagy ami történt vele, hálás vagyok, és megpróbálom megérteni, amennyire tudom. 

Emiatt aztán kicsit befordultam. Talán emiatt is tértem vissza egy olyan állapotba, amiben most vagyok, és nem nagyon örülök neki, de hát ez van. 
Azt is megtanultam már az életben, hogy a dolgok amiket tettem, a döntések amiket hoztam, hoztak ide, ahol most vagyok. Ha nem lettem volna az anyagi csőd szélén anno Budapesten, ha nem éheztem volna és lettem volna a kilakoltatás szélén, egészen máshol kötöttem volna ki, és a dolgok amiket megtapasztaltam emiatt, és még sokmilliárd változó miatt, ide vezettek. Ha ezek közül bármi másként történt volna, talán egy sokkal rosszabb környezetben lennék most. Vagy sokkal jobban. Ezt nem tudhatjuk meg sosem, de most egész jó helyen vagyok az életben. 
Viszonylag. 

Ugyanis munkaügyileg viszont nem állok most csak a helyzet magaslatán. Ez is annak köszönhető, hogy elhamarkodott döntéseket hoztam pár hónapja, de úgy érzem, ez a döntés akkor is megszületett volna elég hamar, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy. A probléma inkább ott van, hogy egy olyan helyzetben vagyok jelenleg, amit utálok. 
Hülye helyzet, mert van egy munkám, ami nem ad elég munkát, pedig ha lenne elég meló, a fizu is elég jó lenne. Közben egy másik melóhelyen viszont dolgozhatnék, ami még jobban keresne, és meló is több lenne valószínűleg, viszont oda meg nem tudom befejezni még a jelentkezést, mert várok az útlevelemre, amit el kellett küldenem egy hivatalos szervnek, jogsi ügyintézés miatt, és az meg nem akar megjönni! Kurvaeget! 
És ha még ez nem lenne elég, időközben jelentkeztem a volt cégemhez, mert végre felszabadult egy állás, amire szerintem elég jó esélyem is lenne, egy nagyon jó helyen végre, de ők viszont még nem válaszoltak. 
Na most ez azért hülye helyzet, mert egy: Ha tudnám, mikor jön vissza az útlevelem, akkor a jelenlegi melóhelyemen át tudnám váltani a szerződésem olyan típusúra, hogy biztosan legyen egy héten x óra melóm. Kettő: Csipkebokor vessző. Három: Ha válaszolna a volt cégem valamivel, hogy behívnak interjúra vagy sem, akkor tudnám, hogy jelentkezzek-e más állásokra, vagy sem. 
Mert így egyrészt a jelenlegi melóhelyemen sem merem hirtelen megváltoztatni a szerződésemet, mert ha az útlevelem visszajön, és elkezdhetem a másikkal a melót, akkor nem akarok ezeknél elkötelezve lenni, de közben csak várok, szóval jelentkeznék más melókra is, viszont azokra meg azért nem jelentkezek, mert ha visszajön egy ajánlat, vagy lehetőség ahol ne adj isten aláírok egy szerződést és elkezdek dolgozni, és a volt cégem akkor jelez vissza, hogy lenne lehetőségem hozzájuk visszamenni, akkor a fejemet verném a falba mérgemben. 
Egyszóval a legjobb lehetőség az lenne, ha a volt cégem minél előbb visszajelezne, hogy van esélyem újra náluk dolgozni, vagy ha nem ->visszajönne az útlevelem és elkezdhetnék a másik helyen (is) dolgozni, vagy ha nem -> megváltoztatnám a szerződésemet egy olyan típusúra a jelenlegieknél, hogy stabilan legyen x óra munkaidőm egy héten... 
EH. Még leírni is fárasztó, nemhogy ezen agyalni egész nap. Csak sajnos a munkahiány eredménye az, hogy az ember sokat agyal, hogy mit és hogyan kéne csinálni. 

Mindegy, első lépésként most megváltoztatom a jelenlegi munkaszerződésem egy stabilabbra ezeknél, mert a várakozásból nem lesz pénzem. 
Szerencsére anyagilag nem vagyok megszorulva, és még egyáltalán nem kellett olyan tartalékokhoz hozzányúlnom, amit az itteni első ingatlanvásárlásomra szánok, csak hát nem szeretek itthon ülni a seggemen és semmit nem csinálni. 

Hogy a jövő most mit tartogat, azt végképp nem tudom, de kíváncsian várom. 
Örülök, hogy írtam, és meg kell hagynom, sokkal jobban érzem magam ezek után. Kicsit valamiért úgy érzem, valami nagy kő esett le a szívemről, még akkor is, ha ezeket a dolgokat a barátaimmal is megbeszéltem már, még ha talán nem is ennyire mély részletekre menően. 
Úgy érzem, jót tett végre leírni hogy mit gondolok, mit érzek, és szerintem min mentem keresztül... Igen, hiszen végül is ez a naplóm. Mindig is ez volt, és most jó sokáig elhanyagoltam. 
Most, hogy ezeket a sorokat írom, eszembe is jutott pár esemény, amiről szintén nem számoltam be... Talán itt az ideje, hogy azokat is leírjam. 

De nem ebben a bejegyzésben, ez már így is elég hosszúra sikerült. Köszönöm mindenkinek, aki erre tévedt, és aki idáig elért, annak itt egy csemege, egy szokásom a régi időkből: 

A nap bölcsessége: 

"Sajnos a legtöbb ember nem azért hallgat meg, hogy megértsen. A legtöbben azért hallgatnak meg, hogy válaszolhassanak."