Ne aggódjatok Dead Space fanok, nem õrültem meg és nem állok a Marker hatása alatt, nem ezért az a cím, ami.

XD (aki pedig nem érti a referenciát attól elnézést kérek :3)

Ez a második bejegyzés ami tegnap elveszett, megpróbálom ezt is úgy rekonstruálni, ahogyan az elõzõt. Abban pedig arról írtam, hogy mostanában sokféle furcsa érzés kerített a hatalmába, és sok minden kavargott bennem. Ez annak a hatása hogy végre egyedül vagyok, és kicsit sikerült beletekintenem a saját lelkembe. Mondanom sem kell marha nagy a kupi. XD
Szóval igyekeztem a napokban rendet rakni és mindent a helyére tenni meg port törölni.

Sok mindenen gondolkoztam, többek között úgy éreztem, itt az ideje, hogy így, hogy kicsit már mondható hogy eltelt valamennyi idõ, értékeljem a múltat. Pozitívan tudtam értékelni, ahogy azt általában tenni szoktam, a jó dolgokra mosolyogva emlékezve, a rossz dolgokra pedig... Szintén mosolyogva emlékezve lol. XD
Azért, mert az olyan dolgok amiket a múltban rosszként megéltünk, legyen az baleset, veszekedés, válság (elfogyott a nutella), vagy bármi más, utólag, miután megoldottuk, már csak mosolyognivaló emlék, hogy "Á igen, az is kemény volt.. De megoldottuk." Persze nem lehet ezt mindenre ráhúzni, mert vannak dolgok amiket nem lehet úgy megoldani, hogy mindenkinek jó legyen, de ez csak egy-két alkalom, szóval ez elfogadható áldozat a sok jó mellett. : )

A jelenben már nehezebb rendet rakni.
A furcsa érzések amik keringenek bennem, fõleg itt vannak. Leginkább abból adódik/adódnak ezek, hogy van valaki akit megismertem, de nem tudok vele úgy ismerkedni, mint azokkal, akiket eddig megismertem. Nem is tudom olyan tempóban és módszerrel megismerni mint másokat eddig, és ez összezavar és elbizonytalanít, hiába kapok pozitív visszajelzéseket, pont ellensúlyozza az általa mutatott érdeklõdés részleges hiánya. (Huh, tankönyvmondat, tuti aláhúzná a word)
Olyan érzés, mint mikor visszakapsz egy régi érzést, az érzést mikor megismersz egy új embert, érdeklõdsz iránta és örülsz mikor úgy látod hogy õ is érdeklõdik irántad, aztán utána mégse. O.O
Ami még bennem van, az a bizalmatlanság. Valamiért olyan bizalmatlanság és óvatosság van bennem, amit nem bánok ugyan, de megnehezíti az ismerkedést és mások számára a bizalmamba férkõzést. Ja és igen! Ez az ami még hiányzik, most hogy leírtam, már tudom! Annak az érzésnek a hiánya, hogy valaki az én bizalmamat is el akarná érni. Aha, ez az.
De vissza a témához, igen. Én (is..) elvesztettem a hitemet valamiben és megkeményedtem. (Tudtam, hogy félreértitek... kis perverzek >.<) Mindig is olyan ember voltam egyébként, aki bizalmat kölcsönöz az embereknek akiket ismer, inkább bízok meg valakiben és csalódok, minthogy nem bízok meg, és azt mondom hogy "ugye megmondtam", ha nem érdemelte meg a kölcsönzött bizalmat (mert az csak az ego-t táplálja, nem téged).
Az igazi bizalmamat nehezebb elnyerni, ami ahhoz kell, hogy engedjem megismerni magam, hogy elmondjak dolgokat, amiket nem mindenkinek mondok el, azt a rengeteg információt amit egyesek tudnak rólam. Õk tudják, hogy nem egyszerû mindet feldolgozni, és nem is teszek ki senkit ennek, akin látom hogy nem akarja õszintén (még ha õ azt is mondaná, hogy tényleg akarja és készen áll rá).

Az életem most jó irányban halad, de úgy érzem, ez a dolog most nem segít, mert nem halad sehová, vagy legalábbis nem halad elég gyorsan hozzám képest, és ez azt fogja eredményezni, hogy nem fogok rá akkora figyelmet fordítani. Ha ez így fog történni, akkor így kell történnie, ezt is tudom.

Jobban odafigyelek most magamra. Hogy mit eszek, mit veszek fel, mennyit edzek, hogy érzem magam, mit csinálok, mit nem csinálok, és ez jó. Visszataláltam a világomhoz, de úgy érzem, nincs most senki, aki õszintén részt akarna venni benne, bele akarna tekinteni... Vagy van? Hmm...

Ma reggel rámtört amúgy a hülyeségeken gondolkodás. Mikor elindultam a suliba, csak egy gondolat volt, de mire a hévhez értem , már örültem, hogy üres az egyik kocsi, mert oda felülhettem úgy, hogy senki ne lássa, hogy folynak a könnyeim. Utána a suliban találkoztam Dantéval, õ két perc alatt elmulasztotta a rossz kedvem. XD Bírom, hogy alig beszél valakivel (mint én), de annak ellenére hogy nem találkoztunk kb egy hónapja, elárasztott animés infókkal, annyit beszélt hogy a telefonomat sem volt alkalmam megnézni, amin csodálkoztam, de örültem neki. :D

Ja, mikor bementem a terembe ahol a többiek vizsgáztak (25 perc késéssel értem be), a tanár rámmosolygott, odahívott, hogy írjam alá a vizsgalapot, aztán menjek isten hírével, mert minden órán aktív voltam és minden beadandóm megvan szóval ne is szórakozzak a vizsgával, megvan az ötösöm. :D Odaadta a tollat, aláírtam... Visszaadom neki, reakció: "Jézusom de hideg lett."
Hát. Igen.

Aztán itthon már minden jó volt, vettem zöldséget, megpároltam és hozzákevertem a rizses húshoz... Nagyságrendekkel jobb így, hogy több a zöldség. ^^

Ja és vissza a témához.
Ahogy így a bejegyzés vége felé járok, kezd megfogalmazódni bennem egy döntés. Még nem teljesen vagyok biztos benne, hogy azt fogom tenni ami most eszembe jutott, de eléggé valószínû, mert a megérzéseim eddig még nem csaltak soha.

Ha én törött vagyok, majd jön valaki, aki ugyanolyan törött, mint én, és együtt fogunk egy egészet alkotni. Minél töröttebbek vagyunk, annál nehezebb megtalálni azt a darabot, aki hozzánk illik? Vagy inkább fordítva? Pont hogy könnyebb megtalálni a kiegészítésünket úgy, hogy már tudjuk, õ is átment azon, amin mi?

Nem tudom, de ez úgy érzem, nem a közeljövõben fog kiderülni.
És ez most így jó. : )

Endy tegnapelõtt este itt volt és befejeztük a SAO (Sword Art Online) animét, már csak 3 rész volt. Jó anime volt nagyon, tetszett, szerintem fogok róla egy kritikát írni késõbb, de most nem ez lesz a téma.
Az utolsó elõtti rész kellõen felcseszte az agyamat ahhoz, hogy megírjam azt a bejegyzést, amit már sok ideje tervezek, de ez pont kellõen tette be a kaput hozzá (jó értelemben (?)).

Mégpedig azért mert akik ismernek és ismerik a jellememet, nagyon jól tudják, hogy nagyon nehéz felidegesíteni, de ha valami fel tud, akkor az nagyon, és ez a dolog pedig az, ha egy nõt bántanak, vagy úgy érnek hozzá bármilyen módon egy lányhoz, hogy õ nem akarja. Ez egy olyan szálka bennem amitõl nagyon ki tudok bukni. Talán azt mondanák páran, hogy túlságosan komolyan veszem (mert egyrészt ez csak egy anime), de nem érdekel. Egyáltalán nem veszem túl komolyan és nem reagálom túl, mert az én véleményem szerint aki ezt AKÁRMILYEN formában képes elfogadni, az ugyanolyan mint az, aki bánt egy lányt, vagy egy nála gyengébb valakit.

Ilyenkor bújik belõlem elõ az a valami amit inkább rejtve tartok mindenki elõtt... Ami még akkor alakult ki bennem, mikor többször kötöttek belém (ami manapság már nem nagyon történik meg), és akkor nincs mese, meg kell tudnod védened magad. Az érzés, amikor ott áll valaki (vagy valakik) elõtted boxerrel, viperával, vagy késsel, és tudod, hogy itt nem fogod szép szóval meggyõzni a másikat. Elõször nagyon durván hat az emberre ez az érzés, és mint minden másnál, itt is az elsõ, a kezdet a legnehezebb.
A túlcsorduló adrenalinszinttõl kiélesednek a vonalak a hangok eltompulnak, összeszûkül a pupillád, kiszáll a vér a tagjaidból, felgyorsul a szívverésed és a légzésed... Az embernek ilyenkor meg kell tanulnia teljesen kikapcsolni az agyát, megtanulni, hogyan használja az adrenalint arra, hogy az ereje és a gyorsasága növelésére fordítsa... Veszélyes egy játék ez, mert késõbb megváltozik az érzés.

Amikor megfordul a kocka és már nem te félsz az ellenféltõl, hanem rájössz, hogy az ellenfél is épp ugyanúgy, vagy még jobban fél tõled, átveszi fölötted a hatalmat egyfajta beteges élvezet, amitõl csak egy õrült vigyorral nyugtázod azt a tényt, hogy bármelyik pillanatban halálra verhetnek párszáz forintért, és akkor már csak arra tudsz gondolni, hogyan fogod áttörni a védelmet és megsemmisíteni az ellenfél erejét...
Késõbb még "rosszabb", amikor már pánikba esik az ellenfél attól, hogy játszva kikerülöd a támadásait miközben elgondolkozhatsz még azon is, melyik bordáját akarod megrepeszteni, vagy melyik térdét akarod kirúgni maga alól...

A hírekben ha hall valaki arról, hogy olyasmi dolgot tett valaki, amirõl a bejegyzés elején volt szó, vagy embereket ölt, sokan reagálnak úgy, hogy halált érdemel az illetõ, vagy kinyírnák... Talán furcsának találhatjátok, de az én értékrendem szerint egy emberi életet elvenni a legnagyobb bûn és a legrosszabb dolog amit tenni lehet, fõleg ha büntetésrõl van szó.
Sokszor hallani emberektõl: "Halált érdemelne." Wooow mi van? Álljunk csak meg, mi az hogy halált ÉRDEMELNE? A halált érdemeljük? Azt nem lehet kiérdemelni...
Egy nagyon bölcs és értékes embertõl megtanultam egy olyan fontos dolgot, amit minden emberi lénynek tudnia kéne:
"Senkinek nincs joga elvenni egy másik ember életét." És ehhez még hozzátartozik hogy mindenkinek joga van az élethez. Mindenkinek. És aki erre azt kérdi, hogy mi van azokkal akik mások életét veszik el, jogtalanul? Õk nem érdemelnek halált?
Erre csak annyit mondok, hogy nagyon sokan vannak, akik pedig életet érdemelnének, de halottak... Nekik mit tudsz adni? Akkor ne olyan hevesen a halálos ítéletekkel.
Aki pedig elveszi egy másik ember életét, az egy olyan dolgot lop el, tulajdonít el valakitõl, amit semmivel nem tud megfizetni. Onnantól kezdve annak az embernek az egész élete, a családja sorsa, a jövõje annak az embernek a lelkét fogja nyomni, aki elvette az életét... Hatalmas súlya van ennek, nem is csoda, hogy aki hazajön a háborúból és embereket ölt, egy megtört lélekként tér haza.

Az, aki ilyet, vagy olyat tesz, amit én írtam le, pont hogy NEM halált érdemel. Nem érdemli meg. Inkább pont, hogy annak a szenvedésnek a tízszeresét vagy százszorosát érdemli, amit mások ellen elkövetett. Az olyan emberekre, akik nõket bántanak, lelkiismeret-furdalás nélkül engedném rá "magamat". Hagynám, amit már régen nem, hogy élvezettel csavarjam ki a kezét és hallgassam, ahogy az ínszalagok szépen roszogva és pattogva átkerülnek a csont másik oldalára, ahogy pattanásig feszülnek, a betonra vágnám és a fejére lépve húznám végig egy parkolón a kiugrott karjánál fogva... Kegyetlen? Nem hinném. Nem venném el senki életét, de mindenkivel úgy megfizettetném egy ilyen tett árát, hogy soha az életben nem merne kezet emelni még egy szúnyogra sem.

Talán mindenkiben van egy kis utálat, egy kisördög, egy kis õrület. Bennem nincs utálat, igazságérzet van bennem. Bennem nincs kisördög, egy démon van bennem. Bennem nincs õrület, téboly van bennem. Szépen elszigetelve mindentõl, berakva egy kis fiókba és kulcsra zárva.
Régen nem volt elég ennyit tenni vele, sokkal inkább láncra verve volt a sötétben, de azóta már megtanultam, felesleges letagadnom valamit, ami a részem. Olyan, mint egy "last resort" a lelkemben, vagy mint egy betegség ami most már csak akkor veheti át feletted a hatalmat, ha te akarod.

Valamiért most mintha úgy érezném kicsit, hogy bánom, hogy ezt leírtam... De valahogy mégsem.
Ismerjetek csak meg.
Ez is én vagyok .

Ezt a bejegyzést az elõzõhöz címzem, mert igazából volt egy-két dolog, amit elfelejtettem leírni, úgyhogy kicsit most leírom azt, ami bennem maradt. : )

Azért ez a címe a bejegyzésnek, mert bár leírtam hogy mások milyen megoldásokat alkalmaznak vagy a stresszoldásra, vagy arra, hogy egy törés után összeszedjék magukat, nem tértem ki arra, hogy én mit csinálok, és hogy az én mentalitásom hogyan alakult. ^^"

Nem fogok nagyonnagyon részletezni semmit, mert a múltamat már leírtam, így azt tudhatjátok, hogy a családi életem katasztrófa volt amíg otthon éltem, közösségileg szintén nem a topon vagyok, és nem annyira kímélt az élet, mint egyeseket (de még mindig jobban, mint egyeseket biztosan).

Amikor kisebb voltam, és nem figyeltek rám, otthon hagytak egyedül, nem foglalkoztak semmivel amit alkottam, nem kaptam semmi dicséretet csak szidást, szomorú voltam. Nem lettem ideges, nem kezdtem el figyelemhiányból rosszalkodni, másokat bántani, vagy a suliban "nemviselkedni", csak ... szomorú voltam. Gondolkoztam, hogy mit csinálok rosszul és próbáltam jobban csinálni, de emellett nem akartam változni. Az általánosban nem nagyon volt társaságom, de nem utáltak. Nem csúfoltak, nem szekáltak, nem kötekedtek velem (miután szétrúgtam egykét köcsög térdét, meg a kötekedõsebbeket feltoltam a falra, de errõl majd egyszer XD), csak úgy... Elfogadtak. Olyan voltam mint egy dísztárgy, akihez lehet fordulni ha kell valami. XD Én megelégedtem ezzel a szereppel, beletörõdtem hogy egyedül vagyok, hogy ha nem tartozol valamelyik klikkbe akkor sehová nem tartozol. Gimiben is ugyanez volt, de azt gondoltam: Ez van. Van énnekem saját klikkem otthon, az igaz barátaim akik azt szeretik amit én és abban lelik örömüket amiben én, és ez bõven elég volt. A gimiben mondjuk már kinéztek, de nem okozott problémát, mert gyorsan megtanulták hogy hol a határ, meddig szólhatnak be olyat hogy még nem kapnak egy tockost. XD
Valahogy sosem bántott, hogy nem tartozok közéjük, vagy kinéznek. Megvoltak a barátaim, és az õ véleményük határozta meg azt , hogy mit gondolok magamról, nem olyanoké akik nem is ismernek. :D Egy kicsit sem bántott ha lezsidóztak a "nagy" orrom miatt, vagy lecigányoztak, mert mondjuk nyáron jobban megfog a nap. Még csak nem is jutott eszembe, hogy rosszul kéne éreznem magam az olyan beszólások miatt, amiket óvódás gondolkodási szintû gimnazisták vágnak a fejemhez, mert nem is értettem hogy ez nekik miért jó, vagy hogy miért nem a saját dolgukkal foglalkoznak. :D

Ezek a dolgok nem bántottak. Azok a dolgok bántottak, ami a saját szintemen foglalkoztatott. A miértek, amik mindannyiónkban benne vannak. Miért történik velem mindez? Miért nem sikerül ez vagy az? Miért nem szeret õ vagy õ?

Meg ugyebár a másik, talán ismerõs kérdések. Mi lesz velem a jövõben? Hova tanuljak tovább?
Az én életembe emellett még belejöttek olyan kérdések, amik igazán megnehezítették, hogy ne adjam fel. A családomban sem alakultak jól a dolgok, otthon nagyon rossz volt, és egyre rosszabb. Annyira, hogy aztán 19 évesen elköltöztem otthonról. Tudtam, mit teszek ezzel, hogy a nyakamba szakad a számlafizetés, a lakbér, a fõzés, a bevásárlás, a munka terhe, a felelõsség, az Élet. Tiszbában voltam vele, de megküzdöttem vele. Sokszor volt nehéz, nem tagadom, de mindenkinek nehéz segítség nélkül. Nem panaszkodtam, mert tudtam, mások régebben sokkal korábban is el kellett hogy menjenek dolgozni, megkeresni a kenyerüket, vagy épp elmenni 3 évre katonának ahol vasfegyelmet tanultak miközben nem láthatták a családjukat, a párjukat, csak a sorstársaikat.
Tudtam, hogy ha feladom, ha segítségért futok akárkihez, ha nem tudok megküzdeni ennyivel, akkor nem viszem semmire az életben. Meg kellett tanulnom felelõsséget vállalni mindenért... De sikerült.
Nem szoktam nagyzolni, de egyvalamiért büszke vagyok magamra. Nincs lelkiismeret-furdalásom semmiért, és úgy gondolom, nem bántam meg egy döntést sem az életemben, valamint sosem kényszerített térdre az Élet. És itt van a válasz.
Hogy hogyan keltem fel a földrõl? Sehogyan, mert soha nem engedtem, hogy leterítsenek. Inkább adtam bele minden erõmet abba, hogy NE törjön meg semmi, minthogy hagyjam hogy a földre kényszerítsenek, mert onnan sokkal nehezebb felállni, mint kibírni a pofonokat és visszatámadni.

A környezetemben viszont sokakat láttam megtörni, kevesebbtõl is. Tudtam, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, hogy õk nem feltétlenül gyengébbek nálam, csak nem verte úgy az élet, ezért sosem becsültem le azokat akik nem bírtak ki olyan megpróbáltatásokat amiket én igen. Inkább segíteni akartam nekik, támogatni õket, hogy erõsek, hogy találják meg az erejüket magukban és álljanak fel.
Voltak akik meghallgattak, elfogadták a segítséget, és felálltak, és van olyan is, aki azóta sem adta fel. : ) Tenshi-chan, és rá nagyon büszke vagyok, mert a jó utat követi és tudom, hogy nem tér le róla. ^^
Ugyanakkor voltak olyanok is, akik nem fogadták el a segítséget. Annak ellenére, hogy mondtam, hogy voltam már én is hasonló cipõben és hogy nem is olyan rossz az, és legyenek erõsek és szedjék össze magukat, csak rámrivalltak, hogy én akkor sem tudom hogy mit éreznek, és nem értem meg a helyzetet. Ezt is megértettem. Az ilyen embereknek nem mondhatod azt, hogy ne adják fel, mert már megtették, hiszen az esélyt sem adják meg maguknak, csak azt mondják hogy ez nehéz, és nincs megoldás, csá.
Ilyenkor csak csendben visszavonultam. 90%-ban utána bocsánatot kértek tõlem mikor rájöttek, hogy igazam volt. Én soha nem haragudtam ezekre az emberekre, csak szomorú voltam, mert értéktelennek éreztem magam a szemükben, és az én szememben, hogy nem tudtam segíteni. Nem voltam elég jó.

Mindig nehéz lesz az élet, és egyre nehezebb, mindig elénk görget egy olyan akadályt, amit épphogy le tudunk küzdeni, ha a maximumot adjuk. Nekem már sokszor elegem volt és csak mondtam hogy "Bakker nem hiszem el, megoldom az egyik problémát és jön a következõ ami még nagyobb! XD" , de képes voltam vigyorogva azt mondani "Oké, akkor megoldom ezt is, és több leszek tõle".  

És sosem becsülök le másokat, inkább azt mondom nekik mindig, hogy õk se hagyják hogy a földre kényszerítsék õket, hanem maradjanak talpon amíg csak bírnak, mert az ember olyan kitartással és erõvel lett megáldva, hogy bármit, de tényleg bármit kibír. : ) Mindannyian ugyanolyan erõsek vagyunk. Ti is. 

Te is.

Pár bejegyzés nyomán amiket olvastam, kipattant az agyamból az ötlet, hogy írhatnék valami olyasmirõl, ami mindenkit érint, de mégis mindenkit másképp.

Furcsa dolog, hogy a hozzáállás hogyan változik, hogy hogyan alakul ki, és mennyire meghatározza az életünket.
Vajon mi az a dolog ami miatt egyesek pozitív, mások negatív hozzáállásúak? Mi dönti el, ki az aki elviseli a pofonokat, és ki az aki magába fordul?
Szerintem ahhoz hogy ezt megérthessük kicsit menjünk vissza.

Kezdjük a gyerekkornál, mint Freud. XD Tudott valamit a csóka, mert a legtöbb dolog ott keresendõ. Vannak akiknek könnyebb, vannak akiknek nehezebb a gyerekkoruk, de valahogy az ember mindig megoldja ott a dolgokat. Nyilván aki nehezebb éveket él át, ugyanúgy megoldja a dolgait ahogyan az, aki könnyebbeket, és mindkettejük ugyanolyan nehéznek fogja érzékelni a leküzdött problémákat, de ha összekerülnének, látszana a különbség (ahogy ez a késõbbi években látszik is, de ne szaladjunk ennyire elõre).
Aztán jön a bonyodalom, hogy ki hogyan oldja ezeket meg. Ki hogyan vezeti le a stresszt, hogyan kezeli, mennyire bírja ezeket a dolgokat. Lehet ez a szülõktõl kapott szidás, suliban csúfolás, kiközösítés, a törõdés hiánya otthon, bármi.
Vannak akik ezeknek a hatására befordulnak, nem beszélnek róla, vannak akik a barátaikkal beszélik meg, vannak akik bántják magukat.. Vannak aki másokat bántanak, és ezzel oldják meg a dolgot, van aki bulizni jár hogy levezesse a feszkót, van aki edz, van aki felvesz valami szokást, körmöt rág, cigizik, iszik, üti a falat, vagy éppen ír, énekel, bármi lehet. Mindenkinek az egyénisége dönti el, hogy végül melyik megoldást választja.
A következõ lépés a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki megtörjön? Mikor jön el az (az elsõ) a pont, mikor valaki feladja és valami mód kell neki ahhoz, hogy kiakadjon, hogy kiadja magából a feszültséget, hogy megszabaduljon attól ami bántja, vagy csak simán kifejezze magának és a világnak, hogy elege van. Mindenkinek hamar eljön ez az elsõ pont, amikor igazán nehéz problémával szembesül, elõször jön szembe az Élet nevû harcos és egy hatalmas balossal a földre teríti.
Ez egy kulcsmomentum.
Mit tesz az ember ilyenkor? Két lehetõség van: 

Feláll a saját erejébõl, erõt vesz magán, és továbbmegy. (ez a nehezebb)
Nyúl valami segédeszközhöz, ami felállítja ugyan, de nem a saját erejébõl áll fel, és legközelebb ez már nem lesz elég (ez a könnyebb).
Feladja.  (ez a legkönnyebb.)

De kinek mi kell ahhoz, hogy a különbözõ fokozatokat elérje? Mi határozza meg azt, hogy mennyit bír ki egy ember?
Erre a válasz egyszerûbb, mint gondolnátok:
A hozzáállás.
Most sokan mondhatjátok hogy hú hát ez nem is igaz, mert van olyan amin a hozzállás nem segít.
EZ NEM IGAZ. Kifogás. És aki ezt elhiszi, sosem lesz képes valóra váltani az álmait.

A legrosszabb szituációkban is segít az, hogy hogy nézel a helyzetre. Minden helyzetben megláthatod a jót, a pozitívat, ha mást nem is, akkor legalább a remény egy sugarát, ami segíthet kimászni a bajból, vagy csak egy kis kapaszkodót, amibõl máris ki lehet indulni. És igen, néha nagyon ki kell csavarni a helyzetet és el kell tekinteni sok minden mellett, hogy pozitívan tudj látni egy helyzetet, de nekem senki ne mondja, hogy nem lehetséges.

Nem akarok itt arról beszélni, hogy kinek rosszabb, mert az hülyeség lenne, már csak azért is mert akkor pont az ellenkezõjét bizonyítanám annak, amit leírok. Igenis boldog vagyok, és igenis élni akarok és várom a holnapot. : ) Ha ezt le tudod õszintén írni, mindegy hogy milyen helyzetben vagy, akkor tudsz pozitívan gondolkodni. Ha nem, akkor elég a hozzáállásodon változtatni, és sokkal boldogabb lehetsz.

Én millió dolgon aggódhatnék. Szétstresszelhetném magam olyan dolgokon amik elém állnak, mert tényleg olyan súllyal nehezed(né)nek a vállamra, hogy simán összetörhetnék alattuk, és a földre kerülhetnék. De már ezerszer a földre kerültem, és ezerszer felkeltem, és tudom, hogy nem az a lényeg hogy milyen erõs vagy, hogy mekkora király vagy és milyen erõset ütsz, hanem hogy hány ütést állsz ki, és tudsz-e mosolyogni miközben megroggyan a térded a kimerültségtõl,  fáradtságtól és a fájdalomtól amit a legutóbbi ütés okozott. Hogy képes vagy-e a szemébe nézni a legerõsebb ellenfélnek, az Életnek, és vigyorogva azt mondani "Ez semmiség." miközben pattanásig csavarja a kezed és üvöltenél a fájdalomtól.
Megtehetném, hogy feladom. Megtehetném hogy stresszelnék azon hogy mi lesz velem, hogy mibõl fogok kaját venni, hogy mibõl fogok visszafizetni mindent, hogy mibõl lesz pénzem lakbérre, hogy be tudom-e fejezni ezt a képzést. De azon is szétstresszelhettem volna magam mikor bevállaltam, hogy egyedül nézek szembe az élettel, hogy magam fogom irányítani az életem és a saját hibáimat követem el és nem támogat senki.  Mégis itt vagyok, és egyszer sem adtam fel.
Összetörtem számtalanszor, igen. Rengetegeg fájdalmat éltem át, sokat sírtam, de sokat nevetem, és örömet is éreztem. Mégsem gondolom jobbnak magamat másoknál, mert mindenki érez fájdalmat.
Nem vagyok különlegesebb senkinél, mert mindenkiben megvan a képesség, hogy felálljon. Csak egy kis plusz erõfeszítés kell.

Nézz magadba, és lásd meg az erõt magadban. Lásd meg azt, hogy elpusztíthatatlan vagy, hogy az erõ amit birtokolsz addig hajt, ameddig te akarod hogy hajtson, hogy a lelked a tiéd és soha senki nem veheti el tõled, és ennek köszönhetõen BÁRMIT kibírsz, mosolyogva. Nem az a lényeg, mennyire fáj, mennyire nehéz, hanem az a lényeg, hogy NEKED mi a lényeg. Ha az, hogy boldog legyél, hogy elérd az álmod, akkor eléred, és kész, mindegy mennyire nehéz.

És ha nem tudsz pozitívan tekinteni egy helyzetre, csak gondolj bele abba, hogy lehetne sokkal-sokkal rosszabb, és ha ez sem segít,  akkor abba, hogy vannak emberek, akiknek sokkal nehezebb, és mégis talpon maradnak, mert fontosabb a boldogságuk, mint a fájdalom, amit éreznek. : ) (vagy ha ez sem segít, nézz Clannad-ot...) A fájdalom csak annak a jele hogy élsz, és addig örülj, mert még mindig százszor jobb, mintha semmit nem éreznél.

Az élet nagyszerû. : ) És szeretném, ha ezt mindenki látná, és mindenki felfedezné az erõt magában. ^^

Remélem nyújtottam egy kis gondolkodnivalót, és hogy segítettem. : ) Nagyon örülnék neki ha pár emberre aki fontos nekem, hatással lehetnék, de mindenkinek örülök, aki  egy kicsit ezek után jobban tud tekinteni a saját helyzetére.

Soha nem lehettek eléggé a padlón, hogy feladjátok, szóval ne is hagyjátok, hogy a földre kerüljetek.

És soha. Soha ne adjatok fel semmit . ^^ 

Na szép jó reggelt emberek. ^^ <órára néz: 12:39> Hmm, lehet kicsit tovább maradtam fent tegnap a kelleténél. Na mindegy. :3

Ezt nemrég találtam meg újra. XD Random keresgettem az interneten, és emlékeztem, hogy volt benne valami olyan mondat, hogy "lelép egy gitárossal", és végül megtaláltam. :D

Egy nõt nem nehéz boldoggá tenni..Csak legyél neki:
1.barát 2. társ 3. szeretõ 4.kisöcsi 5.bátyus 6.apa 7.tanár 8.nevelõ 9.gyóntatópap 10.lelkitárs 10.szakács 11.autójavító 12. barkácsmester 13.villanyszerelõ 14.sofõr 15.hordár 16.takarító 17.lakáj 18.fafaragó 19.modell 20.lakberendezési mérnök 21. szexológus 22.pszichiátriai szakorvos

A természeted is nagyon fontos!
Legyél: 1 kedves 2.okos 3.sportos 4.erõs 5.jólnevelt 6.határozott 7.gyengéd 8.érzékeny 9.romantikus 10.férfias 11.Móka Miki 12.vidám 13.de mégis komolyan veendõ 14.bátor 15.Micimackó 16.energikus 17 gondoskodó 18.ideákban gazdag 19.ügyes 20.szerény 21.megértõ 22.elegáns 23.egyértelmû 24.szeretetteljes 25.hidegvérû 26.szenvedélyes 27.engedékeny 28.becsületes 29.adakozó 30.gyakorlati 31.igazságos 32.bármire legyél kész érte(bankot rabolni is) 33.reménytelen(a szerelemtõl)34.nyugodt 35.sármos 36.hûséges 37.álmodozó 38.karrierista 39.megbízható 40.mindenki felnézzen rád 41.legyél kész áldozatokra,mindenek elõtt gazdag,
Ugyanakkor ne legyél a)féltékeny(de mégis aggódó b) jöjjél ki a rokonaival,de ne tölts velük több idõt mint a nõvel c)adj a nõnek szabadságot,de mégis mindig érdeklõdj,hogy hol és kivel volt d)öltözz elegánsan,de mindig legyél kész a hátadon hazacipelni a bokáig érõ sárban és bemászni az ablakon ha otthonfelejtette a kulcsát.Vagy elkapni és megverni a tolvajt,aki ellopta tõle a rediküljét,amiben olyan fontos dolgok voltak,mint a tükör és a rúzs.

Nem szabad elfelejtened! : 1. születésnapját 2. névnapját 3. házasságiévfordulót 4. az elsõ csók évfordulóját 5. menstruációját 6. a fogorvosnál foglalt idejét 7. a legjobb barátnõjének és kedvenc nagynénijének a születésnapját.
Sajnos a fenn említett dolgok betartása sem biztos,hogy eredményre vezet.a nõ ugyanis belefáradhat a tökéletes férfi jelenlétébe és lelép az elsõ gitárossal.

Most pedig a másik oldal:A férfi boldoggátétele sokkal nehezebb.Ez azért van,mert a férfinak szüksége van:
1. szexre 2. kajára
A nõk többsége ezt a borzasztó igényességet rabszolgatartásnak érzi.Ezeknek az igényeknek a kielégítése meghaladja a nõ erejét.
Következtetés:
AZ EGYÜTTÉLÉS CSAK AKKOR LEHETSÉGES,HA A FÉRFIAK VÉGRE MEGÉRTIK,HOGY TÚLKAPÓ KÖVETELÉSEIKET KORLÁTOZNIUK KELL!

Ezzel nem akarok hímsovinisztának tûnni, mert inkább csak poénként rakom ezt ki, és remélem senki nem akarja halál komolyan venni és rantingelni itt a bejegyzés alatt, hogy a férfiak még rosszabbak, mert mindenki tudja hogy mindkét nem ugyanúgy rendelkezik hülyeségekkel. XD Csak gondoltam kirakom, mert ennek ellenére mégis egyetértõen bólogatnom kellett, ahogy elolvastam az egészet... :D

És lehet, hogy érdekes, de én szívesen bevállalnám hogy ezeknek a 90-95%-át teljesítem egy nõnek, bár talán egy kicsit több elvárásom van, egy 30-50%-át én is visszavárnám ezeknek. XD Lehet hogy tényleg korlátoznom kéne az elvárásaimat arra az utolsó kettõre.

Mindenesetre 6host ezredes remélem most örül, mert õ jutott eszembe mikor megírtam ezt a bejegyzést. XD
Ja és még egyszer: Akinek nem inge, ne vegye marhára. OwO

Az elveszett dolgok sokszor újra megkerülnek... Van mikor évekig hozzá sem nyúlunk egy tárgyhoz, aztán hirtelen a kezünk ügyébe kerül, újra elkezdjük forgatni, vagy csak hosszan ránézünk és a lelkünkben máris kibomlanak a kis emlékrózsák szirmai.
És te csak ott állsz, tátott szájjal, és mosolyogsz mert még ha fájdalmas is volt valami számodra, utólag már tudsz rajta mosolyogni, hiszen már senkinek sem árthat. Most épp az a kötés került a kezembe amit akkor használtam mikor olyan mélyen nyeste fel egy kõ a csuklómat hogy alig tudtam két ujjamat mozgatni aznap. Dõlt belõle a vér, lesápadtam, egy pillanatra elvesztettem a fejem... De aztán kimostam, lefertõtlenítettem, és nem mentem be a kórházba (pedig varrni kellett volna XD). Utólag visszatekintve nagy felelõtlenség volt, de már csak mosolyogni tudok rajta.

A lelkem darabjai is ilyenek. Szétszórt kis töredékek amik most szanaszét hevernek, mert nem raktam rendet miután játszottam. Mint a gyerek, amikor új játékot talál és a régit csak ott hagyja. Aztán utána egy idõ után úgyis visszatalál a játékokhoz amit otthagyott.
Nemrég én is összeszedtem a darabokat. Ültem csendben a szoba közepén és forgattam a darabokat, hogy hogy illenek össze, addig, amíg össze nem rakosgattam õket egy nagy darabbá. Most már egész .

"Soha nem dobhatod el azt, ami eredendõen a tiéd." 

Azt gondolnátok, hogy ez egy jó dolog, de inkább csak... más. Mindennek ára van.
Ahogy itt ülök, szépen visszakapcsolódnak rám a terhek is, mint mikor egy spartanra rászerelik a páncélt a Halo-ban . Erõsebb leszel tõle, megvéd, megvédhetsz vele másokat is. De te cipeled a páncélt és ha páncélt hordasz, csatába küldenek.

Furcsa, mert a páncél nélkül is boldogultam, jobban, mint mások. Akkor most mi lesz?
Már nem is kell megadnom a választ. Szépen, lassan, de biztosan visszaszivárognak az elmémbe azok akik ezt megvitatják egymás között. Nem állok ellen, csak hagyom hogy újra szépen mindenki elfoglalja a helyét. Becsukom a szemem és segítek elszeparálni a lelkem hallját szobákra. Mint mikor az irodában felosztják a munkát és mindenki dolgozik a részén, aztán néha meetinget tartunk, hogy egyeztessük, ki mit csinál és ki lesz most a projektvezetõ. Hülye hasonlat, de jól leírja.

Igazából nem akartam ezt. Vissza akartam térni a régi énemhez, de nem ennyire. Nem változok ettõl semmit viselkedésben, vagy nem viselkedek másképp emiatt másokkal, csak bennem okoz változást. Félek egy kicsit, mert tudom, hogy ezzel be is vonzok dolgokat az életembe, olyan dolgokat amiktõl meg akartam válni. Fel akartam adni, kicsit jobban olyanná válni mint a többiek, nem teljesen, csak egy kicsit jobban hétköznapivá válni.

Ismered azt az érzést, amikor ott állsz a félhomályban egyedül, a ködben, a hidegben, és érzed, hogy figyelnek? Sikít a csönd a füledben, tudod, hogy közel s távol nincs senki körülötted, mégis frusztrálva érzed magad, mert valami belefúrja magát a lelkedbe és vizsgál téged?
Én nem.
És azt az érzést ismered, amikor a vaksötétben tapogatózol, és rettegsz, mert úgy érzed, valaki a sarkadban van és bármelyik pillanatban visszaránthat a sötétségbe?
Én már nem.

Azt mondják, az ember fél attól, amit nem ismer. De vannak dolgok amit az ember nem ismerhet. Nem láthat, nem tapinthat meg, nem hallhat, és nem érezhet.
Ha megismersz valamit, már nem félsz tõle... Illetve hát a félelmet mi magunk generáljuk, az csak kitalált. De a veszély valós dolog.

Hm-hmm Lehet hogy egyes emberek sorsa tényleg elõre meg van írva, és egyes dolgok bármit is teszünk, úgy lesznek. :o Nem kéne próbálnom szembemenni a sorssal... Vagy pont, hogy de?   Eddig azt csináltam és bevált... Lehet hogy mégis lehetséges megváltoztatnunk azt amit elõre megírtak nekünk. Nem fogom hagyni magam.

(Tudom hogy ebbõl senki nem értett semmit csak 1-2 ember aki tudja mit kell érteni, de más is tanulhat belõle ha meglátja azt, ami még takarásban van elõtte.)

Bárcsak ne írnám meg ezt a bejegyzést. XD

Bárcsak a jövõbe látnék egy kicsit. Bárcsak jól alakulna minden. Bárcsak jönne a nagy Õ. Bárcsak érdeklõdne irántam, bárcsak tetszenék neki. Bárcsak megnevettethetném, megismerhetném, elnyerhetném a bizalmát. Bárcsak megbízna bennem, mesélne magáról, arról hogy mit szeret, milyen a múltja, milyen a családja, mindegy hogy mirõl, mindenrõl és semmirõl. Bárcsak különlegesnek találna egyszer. Bárcsak rájönne, hogy többet érez irántam. Bárcsak én is így tennék. Bárcsak filmeznénk együtt, és megfognám a kezét. Bárcsak engedné, bárcsak közelebb húzódna, és hozzám bújna. Bárcsak megcsókolnánk egymást.
Bárcsak együtt lennénk, kéz a kézben járnánk az utcán, bárcsak mosolyognánk, nevetnénk, és nem érdekelne minket semmi. Bárcsak együtt LaTale-eznénk, bárcsak fõznénk együtt finomakat, bárcsak együtt takarítanánk és mosogatnánk. Bárcsak együtt kirándulnánk, ugrálnánk, bárcsak együtt mennénk futni. Bárcsak néznénk együtt animét, és utána összebújnánk. Bárcsak megsimogatnád a fejem.
Bárcsak szeretkeznénk. Bárcsak kívánnál, akarnál, és bárcsak sosem kapnánk egymásból eleget. Bárcsak együtt mennénk nyaralni. Bárcsak együtt fizetnénk be a csekkeket, bárcsak együtt keresnénk a pénzt, bárcsak összeköltöznénk. Bárcsak megosztanánk a problémákat és együtt leküzdenénk mindent. Bárcsak boldogok lennénk együtt, és csak élnénk a nagyvilágba úgy, hogy boldogok vagyunk. Bárcsak elmennénk táncolni, utazni, nyaralni, telelni, külföldre, belföldre, bárhová, csak együtt. Bárcsak lennének közös barátaink. Bárcsak felvidítanál amikor rossz kedvem van, és én megtenném ugyanezt ha neked lenne. Bárcsak évekig jól éreznénk magunkat a másikkal és sosem unnánk meg a beszélgetést és a másik társaságát.
Bárcsak elmennénk vacsorázni egy nap... Bárcsak megkérhetném a kezed, és te elfogadnád. Bárcsak összeházasodnánk egyszer, és bárcsak lenne egy lakásunk vagy házunk egy aranyos kisvárosban. Bárcsak lenne kutyusunk, cicánk, patkányunk, sok állatunk. Bárcsak lenne egy kis kert ahol turkálhatnék és ültethetnék mindenfélét, virágokat, gyümölcsöket és zöldségeket.
Bárcsak egyszer azt mondanád nekem, hogy várandós vagy. Bárcsak születne egy gyönyörûszép kislányunk, olyan szép mint egy tündér. Bárcsak születne egy kisfiunk is.. vagy még egy kislány. Bárcsak együtt lennénk és felelõsséget vállalnánk az életükért, a sorsukért, bárcsak felnevelnénk õket. Bárcsak okosak lennének és szépek, és jobb gyermekkoruk lenne mint nekem, vagy neked. Bárcsak együtt élhetnénk le az életünket, és visszatekintve semmit sem bánnánk meg. Bárcsak fognád a kezem a végsõkig, és bárcsak... Bárcsak együtt lennénk, amíg csak élünk, és együtt öregednénk meg, boldogan.

Bárcsak... Bárcsak...léteznél.

A legdurvább dolog ebben a blogban, ez a fura idõkorlát itt alul. :D Akárhányszor rámegyek hogy "Írok egyet" és meglátom hogy ott alul elkezd számolni, bezárom a fület és elkezdem jegyzettömbben írni. :D
Olyan érzésem támad mintha a mission impossible bármelyik részében szerepelnék és idõre akarnék bombát hatástalanítani. :D

Mindazonáltal most challenge-ként azt fogom csinálni, hogy ez alatt az idõkorlát alatt írom le azt amit akarok, megkísérelve a lehetetlent. XD Durva, mert úgy érzem hogy összeszedetlenek a gondolataim amiatt hogy közben félek, mikor jár le az idõlimit, pedig úgyis kimásolom elõtte mentésképpen. :D

Ami a lényeg... Arról akartam írni, hogy mit nem írok le. Ez most elég hülyén hangzott, ugye? Na mindegy, a lényeg az, hogy van egy csomó olyan dolog, amit még rééges régen a másik blogomba leírtam, de ide valahogy nem akarózdik. Ezek az olyan õrületes bejegyzések, amikben azt írom le ami az agyamban kavarog, és ezek nem mindig csak jó gondolatok, sõt, nagyon sokszor olyanok, hogy ha leírnám õket ide, akkor valószínûleg vagy krónikus idegbetegnek, pszichopatának, mazochistának, szadistának gondolnának sokan, vagy egyszerûen csak hülyének. XD
Azon filóztam, hogy ez miért zavar, ha a régirégi blogomba is leírtam ezeket? Talán azért mert tudom, hogy olyanok is olvassák, akiket személyesen ismerek? Ez nem lehet az oka, mert a régi blogomat is sok olyan ember olvasta akiket ismerek, és rendszeresen követték amit írok, mégsem ítéltek el, sõt a legtöbb esetben diszkrétek voltak és úgy olvasták a blogomat, hogy nem emlegették fel nekem hogy "tee, az amit a múltkor írtál az mit jelent?" XD Hanem inkább diszkréten tudomásul vették, és elfogadták, hogy igen, ez is én vagyok, és ez is a részem. (Bár a legtöbb olyan ember aki tudja a blogom címét és ismer, ismer annyira, hogy tudja, van ilyen részem)

Szóval gondolkoztam a blogon és esetleg annyi jutott eszembe, hogy most fura módon próbálhatom... Megõrizni az imidzsem? O.o Vagy valami ilyesmi. :D De aztán továbbkígyóztak a gondolataim és eszembe jutott hogy... Na de na. Sosem azért írtam a blogot, hogy olvassanak. OwO
Ez egy hely, ahová leírom ami jól esik, és azért van ez az idegen érzés most bennem, mert most nem így teszek, magamban tartok egy-két dolgot.
Ezért úgy döntöttem, pontosan ugyanúgy le fogok írni mindenféle agyfaszt, agymenést és õrültséget, ami eszembe jut. Nem tudom, hogy ez az olyan olvasóknak, akik mostanában ismertek meg, mennyire fog bejönni vagy mennyire nem, de szerintem itt a blogol.hu-n elég sok olyan ember van, aki elegendõ intellektualitással rendelkezik ahhoz, hogy ezt is elfogadja egy emberben, a másik meg, hogy mindenkinek van egy ilyen része, csak nem sokan, elég kevesen vállalják fel, vagy vallják be maguknak.

Mivel én mindig is az voltam aki simán felvállalja azt hogy hülye, mindenki elõtt, ezért most sem fogok másképpen tenni, és a továbbiakban inkább leírok mindent úgy ahogy jön, õszintén, a sötétebb dolgokat is, mert magamban tartani nem jó, csak úgy magamnak írogatni meg nem akarok. : )

Mindenkitõl megértést kérek, köszönöm. :D

Na, gondolkozzunk egy kicsit megint a nõi-férfi agyon. ^^ (Ez mindig jó kis vitákat von maga után :D)

Ma azon filóztam, hogy igazából minden férfi egyenrangúnak kéne hogy legyen egy nõ szemében, ahogy fordítva is, de ez ugyebár nincs így. A férfiak közül sokan vannak akik CSAK a külsõségre mennek, vannak akik csak a belsõ értékeket nézik, meg még van egy tucat dolog ami alapján kiszemelik a választottjukat.
A nõknél szintén ugyanígy van, csak más szempontok másképp számítanak, például nagyon sok nõ úgy választ párt, hogy mennyire gazdag, vagy van-e kocsija, vagy ha van akkor mennyi van, vagy hogy mennyire jóképû, és sok nõ pedig szintén úgy van ahogy sok férfi is, hogy mégiscsak a belsõ értékekre megy rá.

Azt bírom a legjobban, mikor azt mondják: "Minden nõ egyforma." vagy "Minden férfi ugyanolyan (ez behelyettesíthetõ bunkó-val is XD)."
Na igen ezután jön a mondás, hogy akkor nem válogatnánk annyit, se a nõk, se a férfiak. : )
Ugyanakkor ne mondja már nekem senki azt, hogy ne olyan hölgyet keressek, aki az én ízlésemnek megfelelõen jól néz ki (ezt kiemelném mert nem ugyanolyan az ideálom mint az átlagnak XD), ha a nõk is ugyanezt csinálják, vagy épp az imént említett kocsis példával, csak olyannal kezdenek akinek minimum egy kocsija van. XD Jó mondjuk természetesen olyan nõvel nem is kezdenék, akinek ez az elsõdleges, másodlagos, vagy akárhányadlagos szempontja egy párkapcsolat kialakításánál, csak felhoztam példának. : )

Ami még érdekes, hogy erre az elõbb említett egyforma-nõ, egyforma-férfi két mondatra reflektálva fura dolgokat lehet észrevenni. Amikor valaki megismer egy nõt/férfit aki különleges számára, együtt lesznek, és boldogok, akkor õ a nagy különleges, az egyedi, a minden, a tökéletes. Aztán amikor ez véget ér valamilyen oknál fogva (lehet ez félrelépés, "megunás", az egyén változása, távolság, bármi), akkor elõbb vagy utóbb máris megfogalmazódik mindkét félben hogy "Õ is csak ugyanolyan mint a többi."
Megjegyzem (nem bántásként) hogy a kicsit emelkedettebb gondolkodásúak nem így látják a dolgot utólag, hanem a jót jól, a rosszat elnézõen értékelik az együtt eltöltött idõt átgondolva.
Akkor most hogy is van ez?

Szerintem úgy, hogy amikor egy kapcsolat véget ér, hirtelen mindenkiben felvetül ez a sztereotípia, de nem amiatt, mert az a valaki akiben csalódott valami égbekiáltót követett volna el, hanem mert egyszerûen már hallotta, látta, hogy mással már történt ilyen. A kapcsolat közben viszont senki nem mondja hogy "Ez ugyanolyan mint a többi.", egyrészt mert miért mondaná, ha boldog, másrészt pedig mindenki egyedi, mindenki más, és mindenki más élményt nyújt a másiknak. A szakítás folyamata, oka viszont általában már ismert. Ezt úgy értem, hogy a kapcsolat során mindenki új élményeket kap, mindenki érzi, hogy a másik fél különleges, hogy ilyet még nem tapasztalt, és ez így van jól és nem is lehetne másképp, hisz mindenki más.
A szakítás viszont mindig egy általános dolog, és a környezetünkben nap mint nap hallunk róla hogy õ meg õ azért mert szét, õ meg õ ezért, így lesz egy széles skálánk arról, két ember miért mehet szét, és hogy ez melyik fél "hibája" (A hibája azért idézõjelben mert van sok eset amikor senki sem hibás, és ez az igazán szomorú, de a hallható esetek többségében valamelyik fél elkövet hülyeséget és akkor bizony õ a hibás), és ez alapján máris kategorizálunk.
Kategorizálunk olyan tekintetben, hogy ha velünk játsszák el valamelyik módot, márpedig biztos hogy valami olyan mód lesz amit már hallottunk egy ismerõsünktõl vagy barátunktól, így máris beosztjuk hogy aha, õ is csak olyan mint a többi mert ezt meg ezt csinálta velem mint a móninak a barátja.
Mivel mások magánéletébe, a privát párkapcsolati részükbe nem látunk bele, így nyilván nem láthatjuk azt, hogy vajon azok a dolgok is megegyeznek-e egyes kapcsolatokban, amik boldoggá teszik az embereket. Valószínûleg igen. : )
Hogy ezt miért mondom?
Hát, talán egy kicsit most racionális gondolatok jönnek, senki ne gondoljon szívtelennek légyszi. ^^"

Szóval... Ha jobban beletekintünk, végülis a kapcsolatok "belseje" sem különbözik sokban. Akár a sajátjainkról, akár más kapcsolatairól beszélünk, lényegében hasonló vagy ugyanolyan dolgokat végzünk együtt, vacsorázni visszük a barátnõnket, együtt kirándulunk, együtt filmezünk, együtt bújunk ágyba. Igazából az alany változik csak mindig, és az adja a dolog "más"-érzetét, mert mindenki különbözõ, különleges, és másképp reagál más-más helyzetben. Amikor boldogok vagyunk, az agyunk becsap minket egy kicsit, mert csak a másikra figyelünk, és amikor ilyen dolgokat végzünk, nem hasonlítjuk össze a boldogságunkat azzal a boldogsággal amit mondjuk egy másik kapcsolatunkban értelmeztünk annak.
Még szerencse mondjuk. : ) Jó, hogy így vagyunk összerakva, hiszen ha az embereket, az élményeket folyton összehasonlítgatnánk, sosem lehetnénk igazán boldogok. ^^

Ebbõl a bejegyzésbõl végsõ soron azt szeretném kihozni, hogy az legyen a célotok nektek is, amit nekem már sikerült megvalósítanom jó ideje, azaz hogy próbáljátok nem csak azt egyedinek látni amikor boldogok vagytok, hanem azt is, amikor valami véget ér... Ezt azért mondom, mert így õszintén mondhatjátok valakinek, hogy a barátjuk maradtok, ha akartok, és tanulhattok az esetbõl, és nem veszítetek el valakit, aki egykor különleges volt számotokra, mert attól még különleges maradhat számotokra, csak nem olyan módon, mint régen. : )
Ehhez mondjuk kicsit összetettebb gondolkodás kell, meg a helyzet megfelelõ értékelése, és az ego és a büszkeség, valamint a harag félrerakása, de ezek olyan érzelmek amikkel semmit sem nyerünk, csak visszafelé fejlõdünk, így ezeket mindenkinek könnyedén el kéne tudnia engedni. ;)

Remélem adtam egy kis gondolkodnivalót, és ha van errõl személyes élményetek, tapasztalatotok, kérdésetek vagy csak simán véleményetek, azt kíváncsian várom! ^^

És szeressetek szívbõl, sosem észbõl! *w* ^^