Endy tegnapelõtt este itt volt és befejeztük a SAO (Sword Art Online) animét, már csak 3 rész volt. Jó anime volt nagyon, tetszett, szerintem fogok róla egy kritikát írni késõbb, de most nem ez lesz a téma.
Az utolsó elõtti rész kellõen felcseszte az agyamat ahhoz, hogy megírjam azt a bejegyzést, amit már sok ideje tervezek, de ez pont kellõen tette be a kaput hozzá (jó értelemben (?)).

Mégpedig azért mert akik ismernek és ismerik a jellememet, nagyon jól tudják, hogy nagyon nehéz felidegesíteni, de ha valami fel tud, akkor az nagyon, és ez a dolog pedig az, ha egy nõt bántanak, vagy úgy érnek hozzá bármilyen módon egy lányhoz, hogy õ nem akarja. Ez egy olyan szálka bennem amitõl nagyon ki tudok bukni. Talán azt mondanák páran, hogy túlságosan komolyan veszem (mert egyrészt ez csak egy anime), de nem érdekel. Egyáltalán nem veszem túl komolyan és nem reagálom túl, mert az én véleményem szerint aki ezt AKÁRMILYEN formában képes elfogadni, az ugyanolyan mint az, aki bánt egy lányt, vagy egy nála gyengébb valakit.

Ilyenkor bújik belõlem elõ az a valami amit inkább rejtve tartok mindenki elõtt... Ami még akkor alakult ki bennem, mikor többször kötöttek belém (ami manapság már nem nagyon történik meg), és akkor nincs mese, meg kell tudnod védened magad. Az érzés, amikor ott áll valaki (vagy valakik) elõtted boxerrel, viperával, vagy késsel, és tudod, hogy itt nem fogod szép szóval meggyõzni a másikat. Elõször nagyon durván hat az emberre ez az érzés, és mint minden másnál, itt is az elsõ, a kezdet a legnehezebb.
A túlcsorduló adrenalinszinttõl kiélesednek a vonalak a hangok eltompulnak, összeszûkül a pupillád, kiszáll a vér a tagjaidból, felgyorsul a szívverésed és a légzésed... Az embernek ilyenkor meg kell tanulnia teljesen kikapcsolni az agyát, megtanulni, hogyan használja az adrenalint arra, hogy az ereje és a gyorsasága növelésére fordítsa... Veszélyes egy játék ez, mert késõbb megváltozik az érzés.

Amikor megfordul a kocka és már nem te félsz az ellenféltõl, hanem rájössz, hogy az ellenfél is épp ugyanúgy, vagy még jobban fél tõled, átveszi fölötted a hatalmat egyfajta beteges élvezet, amitõl csak egy õrült vigyorral nyugtázod azt a tényt, hogy bármelyik pillanatban halálra verhetnek párszáz forintért, és akkor már csak arra tudsz gondolni, hogyan fogod áttörni a védelmet és megsemmisíteni az ellenfél erejét...
Késõbb még "rosszabb", amikor már pánikba esik az ellenfél attól, hogy játszva kikerülöd a támadásait miközben elgondolkozhatsz még azon is, melyik bordáját akarod megrepeszteni, vagy melyik térdét akarod kirúgni maga alól...

A hírekben ha hall valaki arról, hogy olyasmi dolgot tett valaki, amirõl a bejegyzés elején volt szó, vagy embereket ölt, sokan reagálnak úgy, hogy halált érdemel az illetõ, vagy kinyírnák... Talán furcsának találhatjátok, de az én értékrendem szerint egy emberi életet elvenni a legnagyobb bûn és a legrosszabb dolog amit tenni lehet, fõleg ha büntetésrõl van szó.
Sokszor hallani emberektõl: "Halált érdemelne." Wooow mi van? Álljunk csak meg, mi az hogy halált ÉRDEMELNE? A halált érdemeljük? Azt nem lehet kiérdemelni...
Egy nagyon bölcs és értékes embertõl megtanultam egy olyan fontos dolgot, amit minden emberi lénynek tudnia kéne:
"Senkinek nincs joga elvenni egy másik ember életét." És ehhez még hozzátartozik hogy mindenkinek joga van az élethez. Mindenkinek. És aki erre azt kérdi, hogy mi van azokkal akik mások életét veszik el, jogtalanul? Õk nem érdemelnek halált?
Erre csak annyit mondok, hogy nagyon sokan vannak, akik pedig életet érdemelnének, de halottak... Nekik mit tudsz adni? Akkor ne olyan hevesen a halálos ítéletekkel.
Aki pedig elveszi egy másik ember életét, az egy olyan dolgot lop el, tulajdonít el valakitõl, amit semmivel nem tud megfizetni. Onnantól kezdve annak az embernek az egész élete, a családja sorsa, a jövõje annak az embernek a lelkét fogja nyomni, aki elvette az életét... Hatalmas súlya van ennek, nem is csoda, hogy aki hazajön a háborúból és embereket ölt, egy megtört lélekként tér haza.

Az, aki ilyet, vagy olyat tesz, amit én írtam le, pont hogy NEM halált érdemel. Nem érdemli meg. Inkább pont, hogy annak a szenvedésnek a tízszeresét vagy százszorosát érdemli, amit mások ellen elkövetett. Az olyan emberekre, akik nõket bántanak, lelkiismeret-furdalás nélkül engedném rá "magamat". Hagynám, amit már régen nem, hogy élvezettel csavarjam ki a kezét és hallgassam, ahogy az ínszalagok szépen roszogva és pattogva átkerülnek a csont másik oldalára, ahogy pattanásig feszülnek, a betonra vágnám és a fejére lépve húznám végig egy parkolón a kiugrott karjánál fogva... Kegyetlen? Nem hinném. Nem venném el senki életét, de mindenkivel úgy megfizettetném egy ilyen tett árát, hogy soha az életben nem merne kezet emelni még egy szúnyogra sem.

Talán mindenkiben van egy kis utálat, egy kisördög, egy kis õrület. Bennem nincs utálat, igazságérzet van bennem. Bennem nincs kisördög, egy démon van bennem. Bennem nincs õrület, téboly van bennem. Szépen elszigetelve mindentõl, berakva egy kis fiókba és kulcsra zárva.
Régen nem volt elég ennyit tenni vele, sokkal inkább láncra verve volt a sötétben, de azóta már megtanultam, felesleges letagadnom valamit, ami a részem. Olyan, mint egy "last resort" a lelkemben, vagy mint egy betegség ami most már csak akkor veheti át feletted a hatalmat, ha te akarod.

Valamiért most mintha úgy érezném kicsit, hogy bánom, hogy ezt leírtam... De valahogy mégsem.
Ismerjetek csak meg.
Ez is én vagyok .