Az elveszett dolgok sokszor újra megkerülnek... Van mikor évekig hozzá sem nyúlunk egy tárgyhoz, aztán hirtelen a kezünk ügyébe kerül, újra elkezdjük forgatni, vagy csak hosszan ránézünk és a lelkünkben máris kibomlanak a kis emlékrózsák szirmai.
És te csak ott állsz, tátott szájjal, és mosolyogsz mert még ha fájdalmas is volt valami számodra, utólag már tudsz rajta mosolyogni, hiszen már senkinek sem árthat. Most épp az a kötés került a kezembe amit akkor használtam mikor olyan mélyen nyeste fel egy kõ a csuklómat hogy alig tudtam két ujjamat mozgatni aznap. Dõlt belõle a vér, lesápadtam, egy pillanatra elvesztettem a fejem... De aztán kimostam, lefertõtlenítettem, és nem mentem be a kórházba (pedig varrni kellett volna XD). Utólag visszatekintve nagy felelõtlenség volt, de már csak mosolyogni tudok rajta.

A lelkem darabjai is ilyenek. Szétszórt kis töredékek amik most szanaszét hevernek, mert nem raktam rendet miután játszottam. Mint a gyerek, amikor új játékot talál és a régit csak ott hagyja. Aztán utána egy idõ után úgyis visszatalál a játékokhoz amit otthagyott.
Nemrég én is összeszedtem a darabokat. Ültem csendben a szoba közepén és forgattam a darabokat, hogy hogy illenek össze, addig, amíg össze nem rakosgattam õket egy nagy darabbá. Most már egész .

"Soha nem dobhatod el azt, ami eredendõen a tiéd." 

Azt gondolnátok, hogy ez egy jó dolog, de inkább csak... más. Mindennek ára van.
Ahogy itt ülök, szépen visszakapcsolódnak rám a terhek is, mint mikor egy spartanra rászerelik a páncélt a Halo-ban . Erõsebb leszel tõle, megvéd, megvédhetsz vele másokat is. De te cipeled a páncélt és ha páncélt hordasz, csatába küldenek.

Furcsa, mert a páncél nélkül is boldogultam, jobban, mint mások. Akkor most mi lesz?
Már nem is kell megadnom a választ. Szépen, lassan, de biztosan visszaszivárognak az elmémbe azok akik ezt megvitatják egymás között. Nem állok ellen, csak hagyom hogy újra szépen mindenki elfoglalja a helyét. Becsukom a szemem és segítek elszeparálni a lelkem hallját szobákra. Mint mikor az irodában felosztják a munkát és mindenki dolgozik a részén, aztán néha meetinget tartunk, hogy egyeztessük, ki mit csinál és ki lesz most a projektvezetõ. Hülye hasonlat, de jól leírja.

Igazából nem akartam ezt. Vissza akartam térni a régi énemhez, de nem ennyire. Nem változok ettõl semmit viselkedésben, vagy nem viselkedek másképp emiatt másokkal, csak bennem okoz változást. Félek egy kicsit, mert tudom, hogy ezzel be is vonzok dolgokat az életembe, olyan dolgokat amiktõl meg akartam válni. Fel akartam adni, kicsit jobban olyanná válni mint a többiek, nem teljesen, csak egy kicsit jobban hétköznapivá válni.

Ismered azt az érzést, amikor ott állsz a félhomályban egyedül, a ködben, a hidegben, és érzed, hogy figyelnek? Sikít a csönd a füledben, tudod, hogy közel s távol nincs senki körülötted, mégis frusztrálva érzed magad, mert valami belefúrja magát a lelkedbe és vizsgál téged?
Én nem.
És azt az érzést ismered, amikor a vaksötétben tapogatózol, és rettegsz, mert úgy érzed, valaki a sarkadban van és bármelyik pillanatban visszaránthat a sötétségbe?
Én már nem.

Azt mondják, az ember fél attól, amit nem ismer. De vannak dolgok amit az ember nem ismerhet. Nem láthat, nem tapinthat meg, nem hallhat, és nem érezhet.
Ha megismersz valamit, már nem félsz tõle... Illetve hát a félelmet mi magunk generáljuk, az csak kitalált. De a veszély valós dolog.

Hm-hmm Lehet hogy egyes emberek sorsa tényleg elõre meg van írva, és egyes dolgok bármit is teszünk, úgy lesznek. :o Nem kéne próbálnom szembemenni a sorssal... Vagy pont, hogy de?   Eddig azt csináltam és bevált... Lehet hogy mégis lehetséges megváltoztatnunk azt amit elõre megírtak nekünk. Nem fogom hagyni magam.

(Tudom hogy ebbõl senki nem értett semmit csak 1-2 ember aki tudja mit kell érteni, de más is tanulhat belõle ha meglátja azt, ami még takarásban van elõtte.)