Akai kun

Ez a bejegyzés amolyan tiszteletnyilvánítás-köszönetkérés szerű a legjobb barátom, Akai-kun számára.
Igazából azért írom mert mostanában megint eszembe jutott, mennyi ideje ismerjük már egymást, és az ok-okozatokra, hogy mi miért, és hogyan történt az életünkben, azokra a dolgokra amik miatt egyezünk, és azokra a dolgokra amik megkülönböztetnek minket.
Ami érdekes, hogy leginkább a legutóbbi az, ami ösztönzött ennek a bejegyzésnek a megírására.

Pont kapóra jön egyébként, hogy ezt pont most írom, ugyanis most "megint egyidősek vagyunk", az évnek van két hónapja amikor úgymond az éveink száma megegyezik, ő egy nap híján pontosan tíz hónappal előbb született mint én, szóval egy évvel idősebb.
A furcsa dolog, hogy már nagyon sok ideje ismerjük egymást, de amikor nemrég elgondolkoztam azon, vajon mikor is volt egészen pontosan az első alkalom amikor találkoztunk, nem nagyon jutott eszembe. Azért nem, mert találkoztunk, tudom is hogy hol, meg mikor körül, még "ott lent a másik oviban", de akkor nem igazán barátkoztunk, beszélgettünk egymással, meg én ott egy kicsit voltam csak, utána visszakerültem az én ovimba ahol az ő testvérével (vagy inkább testvérünkkel), Endymionnal jártam egy csoportba, és ismertem meg kicsit jobban (tényleg csak kicsit, mert vele sem játszottunk sokat együtt eleinte).

Aztán mikor az általános iskolában elkezdődtek a nyári szünetek, meg a lakótelepi bandázások meg bunyózások, akkor a sors összehozott minket. Anyukám nagyon szeretett strandröpizni és jól is tudott (ma is pro), és akkor a szülővárosunk strandján középtájt egy nagyon jó homokos pálya volt erre, illetve több is. Pont emellett az ő családi vállalkozásuk, a trambulin meg a kisautók nyomultak, és megismertük egymást. Nagyjából a szüleink is ismerték egymást, egyidősek, és kis város, mindenki nagyjából ismer mindenkit vagy tudja kinek a kije legalább. Szóval ott már hárman összefutottunk és tudatosult bennünk hogy kik vagyunk, meg bennem, hogy ők testvérek, és bennük, hogy érdekes véletlenek folytán így ők is mindketten ismernek engem.
Ezután a bandázásoknál én "kettős ügynökként" velük is lógtam, és egy másik bandában is benne voltam, de ott már csak tényleg kémként, mert ők voltak akikkel az udvarukban lógtunk, bunkiztunk, craftoltunk, és ezen rengeteget dolgoztunk tényleg, még mai szemmel visszanézve is nem semmi gyűjtögetést, takarítást, sokszor kertészkedést, és álcázást vont magával ez a munka, mert az volt. :D Good times! Nagyon hiányzik.

Lényegében onnantól kezdve hogy a strandon összefutottunk újra, szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük, lehetőleg hárman, de ha nem, akkor legalább ketten, és ilyen alkalmakkor én általában Akai kunnal töltöttem az időt, vele az elejétől kezdve jobban klappoltunk, ezen nincs mit rejtegetni, nem a korunk miatt, hiszen én vagyok "a középső", Endy egy évvel fiatalabb mint én, még ugyanaz a csillagjegy is vagyunk. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy milyen a viszonyunk. :D Két erős személyiségű vízöntő férfi jó csapat, de mindkettő makacs mint egy öszvér. XD Ezt tudjuk is, de így szeretjük egymást. XD

Szóval már az elejétől kezdve sok időt töltöttünk együtt, de már akkor teljesen természetes volt. Ha unatkoztunk, egymás társaságát kerestük, és valahogy nem is hiányzott más. Persze mindkettőnknek voltak még barátaink, de az, hogy alapjában véve mindkettőnknek a másik volt a prioritás, a preferencia, már az elejétől kezdve egyértelmű volt, csak úgy jött magától. Ehhez hamarosan a környezetünk is hozzászokott, így nem volt szokatlan hogy hétvégén a délutánokat lent az udvaron töltöttük edzéssel vagy egyéb bajkeveréssel, a szünetekben pedig szintén mindig együtt voltunk. Aztán jött a számítógép-era is, ugyebár megjelentek lassan az egyre jobb játékok, aztán szép lassan már az internet is.
Ezt muszáj kihangsúlyoznom, mert mi még 10-12 éves korunkig úgy éltünk, hogy nem volt életünk szerves része a számítógép és a telefon, nem beszélve az internetről, ami pretty big deal hogy megjelent, és örülök, hogy ebben az érában nőttünk fel, mert roppant érdekes volt ebben felnőni, nézni ahogy fejlődik az internet meg egyre jobban elterjed.
Ahogy ez zajlott, megjelentek a letöltések, megint ugye a játékok, és ezzel együtt megjelentek pl ugyebár a gamer magazinok, pl a gamestar, ami Akai-kunnak elő volt fizetve így mindig kaptuk és olvasgattuk minden hónapban, meg nézegettük a cd-ket amiken olyan játékok voltak amik felejthetetlen élményeket eredményeztek nekünk, mint például egy magyar fejlesztő "Terminátor 6" című játéka, ami kb mindennek a paródiája, nem csak a filmé, és izomlázasra röhögtük magunkat rajta, nem beszélve arról hogy rávezetett minket az RPG makerre is, ami egy játékkészítő program, amivel az a játék is készült, és ezután mi is próbálkoztunk ilyenekkel, többek között például szerintem ez is elindította kettejüket a programozói, fejlesztői pályán. Én közben nyomattam a nyelveket meg a biológiát, a két dolgot amiben jónak nevezhetem magamnak viszonylag, sok eredményt viszont még nem értem el velük, de ami késik... Az nem siet, ahogy Aya-chan mondta ma. :D

Kicsit eleinte gondot okozott őket lerángatni a gép elől, de én is voltam számítógépfüggő abban az időszakban egyszer, csak később kicsit. Mindegy, azt hamar áthidaltuk, így az edzés sem hanyagolódott el. Közben ugye jött a capoeira is, nekem előtte a kung-fu, stb.
De hogy Akai-kunra fektessem a hangsúlyt, és kicsit visszatérjek az internethez, nagy dolog volt az MSN. Amin csak mi ketten annyit beszélgettünk havi szinten, hogy az a mennyiség amit ketten chateltünk egy hónapban, sokszorosan meghaladta bármi más partnerünkkel való beszélgetésünket ÖSSZESEN.
Ma sem fogyunk ki a dumából sosem, sosincs olyan, hogy ne  tudnánk valamiről beszélgetni, ahogy az is mindig természetes volt, hogy egy légtérben tartózkodunk, és egy szót sem szólunk. Ha egy szobában vagyunk, vagy bárhol járunk, nem is két külön személyként figyeljük meg a környezetet, hanem mint egy személyiség, mindketten olyan dolgokra figyelünk oda és fektetünk hangsúlyt, amire tudjuk, hogy a másik nem, és mi jók vagyunk benne, és mindig közös a cél és minden gondolatunk kb ugyanarra hajaz. Ez a csapatmunka már régen kialakult, és olyan, mint egy áthatolhatatlan fal, és ha együtt akarunk elérni valamit, akkor teljességgel esélytelen, hogy akárki még csak meg is próbáljon megállítani minket, annyira reménytelen lenne, legyen szó bármiről.

Már nagyon régóta tudjuk a másik erősségeit, gyengeségeit, és mivel időtől és tértől függetlenül mindig együtt vagyunk és természetes, hogy a másik tudja minden gondolatunkat, így nem arra dolgozunk rá, hogy a gyengeségeinken dolgozzunk és azokat feljebb hozzuk, hanem mivel pont kiegészítjük egymást szerencsére, inkább arra hajtunk rá hogy amiben jók vagyunk, még jobbak legyünk, hogy a másiknak ne legyen semmi gondja, hiszen tudja, hogy a másik fél abban sokkal jobb és alapból segít.
Persze ehhez a másik teljes ismerete szükséges, de ez nálunk már rég adott. Veszélyes duó a miénk. XD Ha valaki elmond valamit az egyikünknek, a másik majdhogynem előbb tudja az új információt, minthogy az illető elmondta volna. Ezért mondom, hogy ahogy mi működünk, nem olyan, mintha két nagyon jó barát működne együtt, sokkal inkább úgy hogy egy közös elme van amit ketten üzemelünk. Így sokkal könnyebb is az élet egyébként. :D

Persze voltak nehézségek, ha jól emlékszem volt összesen... Három emlékezetes pillanat, amikor úgy tényleg balhé volt köztünk. Egyik sem tartott egy napnál tovább, mert a problémákat egyikőnk sem képes magában tartani vagy tolni magunk előtt, illetve mindenre azonnal megoldást akarunk találni, valamint őszinték vagyunk a másikkal, akkor is ha ez fájdalmas lenne, és belátjuk, ha nincs igazunk, nem "sértődgetünk". Az maradjon a lányoknak. :D
Viccet félretéve, a büszkeség és az ego sok mindennek a magját emészti el, és idegeníti el az emberektől. Semmi értelme nincs.

Mi már régen beláttuk, hogy az út amit járunk, közös, mindegy merre visz minket a sors, a végén úgyis egy helyen kötünk ki, a többi csak idő kérdése, így a céljaink is mindig egy irányba mutattak. Úgy terveztünk, és hajtottuk végre ezeket a terveket, hogy mindig a másik álláspontja és körülményei is szerepeltek benne.

Amire most kitérnék az az, amiben különbözünk. Sokan nem hisznek a horoszkópban, és a mindenféle hülye jóslásban én sem, ezek sosem jönnek be, viszont a jegyek ÁLTALÁNOS jellemzései mindig javarészt igazak. Ha nem is egyeznek dolgok egy személy és a jegye leírása között teljesen, javarészt igazak rájuk a jellemzők. Én is tiszta vízöntő vagyok, egy-két dolog ami az általános jellemzésekben általában benne van, mégsem igaz rám. Az ő jegye kos. Ami érdekes, hogy ez a két jegy nem igazán áll jó barátságban, megértésben a másikkal, de azok a negatív jellemzők amik egymás ellen állítanának minket, mindkettőnk egyedi személyiségéből hiányoznak. Így inkább csak a pozitívumok vannak.
Ami a leginkább különbség közte és köztem, az a kitartás. Nagyon sok féle kitartás létezik, és azt kell mondjam, nekem a fizikai kitartásból több jutott. Ahogy azt is tudjuk egymásról, hogy ő általában magasabb energiakibocsájtásra, erősebb outputra képes rövidebb idő alatt, én pedig az ellentéte vagyok ennek, inkább állandó, alacsonyabb intenzitású energiát tudok kibocsájtani, de annál hosszabb ideig, úgy azt is tudjuk egymásról, hogy a lelki, dolgokban ez pont fordítva van.
Ezt egy kicsit nyakatekerten fogalmaztam meg, de a lényeg ez: Fizikailag ő az iszonyat erős ütésekben, támadásokban, sprintekben, explozív erőkifejtésben jó, míg én a kitartásban, állóképességben, futás, bicikli, ilyesmi, vagy épp nagyon hosszú menetek a küzdelemben, de gyengébb támadásokkal. Lelkileg ő az aki kitartóbb, erősebb, makacsabb, lelkesebb, míg én vagyok az aki kevésbé éli magát bele a dolgokba, hamarabb feladja, objektívebben kezeli a dolgokat, és sokszor és könnyebben elérzékenyül, "kevesebb érzelem" is elég hogy kikészítsen.

Azt a fajta kitartást amit ő produkál, nagyon tisztelem, mert én soha nem voltam képes rá. A makacssága úgy mutatkozik meg, ami a kosokra amúgy jellemző szokott lenni, ahogy még senki másnál nem figyeltem meg. Ő ahelyett hogy agresszív és türelmetlen lenne, ugyanolyan türelmes mint én, és sosem meggondolatlan, de olyan szinten képes kötni az ebet a karóhoz, hogy az hihetetlen. Ha ő kigondol valamit, és eldönti, hogy az neki kell, akkor az úgy lesz.
Nem úgy mint én, én is így szoktam, de már akkor hozom az ilyen döntéseket, mikor már mindent szinte előtte elintéztem, szóval lezsíroztam mindent. Ő nem, ő kigondolja, és mindenki más alkalmazkodik. Nem ő várja el hogy alkalmazkodjanak hozzá, hanem az akarata hajlítja meg mások akaratát. Annyira erős akaratereje és olyan határozottsága van a fejébe vett célokhoz, és ez olyan makacssággal és kitartással társul, hogy az hihetetlen.
Ehhez társul még az a félelmetes nyugalom, ami mindkettőnkben megvan, ami visszarettenti az embereket attól, hogy bármilyen formában ellentmondjanak, vagy máshogy gondolják a dolgokat, mint ahogy azt ő szeretné, vagy adott esetben mi szeretnénk. :D
Én annyira nem viselem jól a negatív élményeket, kudarcokat, illetve érzelmi megpróbáltatásokat, mint ő.
Ő annyira jól teszi ezt, és ezt a mai napig nem vagyok képes megérteni, hogy az hihetetlen. Valami olyasmi mint amikor én az utolsó utáni rúgás és ütés után is a térdemre támaszkodva, de feltápászkodok és újra mosolygok, vagy mikor már minden izmom görcsöl és minden sejtem üvölti hogy álljak meg, de én lefutom azt az utolsó kilométert, mert tudom hogy nem halhatok bele a célvonal előtt. :D
Akai-kun ugyanerre képes azokkal a dolgokkal, amiket szeret. Márpedig amit szeret, az az övé, és ez ellen nincs kifogás, és ellentmondás, vagy bármiféle megalkuvás. Ha tízszer vall kudarcot, akkor is újra próbálkozik, képes elviselni akármit, a büszkeségét feláldozni, vagy akár megalázkodni azért, hogy a végén ő álljon nyertesként. Egyszerűen az ilyen dolgokban nem ismeri a kudarcot, és mindegy, min megy keresztül, a végén AKKOR IS Ő FOG NYERNI. És mindegy, ki mit mond. Ez félelmetes és tiszteletre méltó egyben. XD

A makacssága más dolgokban is megmutatkozik, de mindenkinek vannak hülyeségei és rossz szokásai vagy rigolyái. Nekem is, de ahogy telnek az évek, rajta, és rajtam is azt veszem észre, hogy ezektől egyre inkább megszabadulunk, és a rossz szokásaink, hülyeségeink már elenyésznek, egyrészt mindig dolgozunk rajta, hogy egyre inkább elhagyjuk őket, másrészt már annyira megszoktuk őket, hogy lassan már észre sem vesszük őket a másikon.

Vannak dolgok amik megkülönböztetnek minket tehát, amint azt leírva láthatjátok, de mégiscsak az köt össze minket így, ennyi ideje, amikben egyezünk, ami pedig kísértetiesen sok. Ezért is tértem ki ezekre az elején, mert ezeket hiába róla írom, magamról is írom... Mint ahogy egyikünkről sem, hanem mint egy közös valakiről, akit ketten teszünk ki. (Archon, Starcraft... az vagyunk :D (The archon is a protoss heavy assault warrior formed by merging two high templar. ... Archons are beings of psionic power and rage, and their presence on the battlefield inspires much fear ...))

Szóval ilyesmi dolgokra akartam kitérni.
A lényeg ebből az egészből, hogy tök király az, hogy így elvoltunk eddig is, és hogy ennyire egyértelmű, hogy ez ezek után sem fog változni. Nem mondok olyat, hogy "az ilyen dolgok miatt hiszem el, hogy vannak dolgok amik nem változnak, meg "örök"", ugyanis ez egy olyan egyértelmű dolog amit nincs értelme megkérdőjelezni, és nincs még egy ugyanilyen dolog az életemben, vagy bármi amit ehhez tudnék hasonlítani, vagy bármikor tudnék a jövőben valszeg.
A tény hogy testvérek vagyunk, igazabb, mint azt bárki hinné. Ezt azok is tanúsíthatják akik ismernek minket, de még aki nem is ismer minket is rendszerint annak nézett minket, és mivel 99%-ban ugyanazokat az embereket kedveljük és nem kedveljük, ha valaki úgy ismer meg minket hogy együtt vagyunk épp, vagy utána még hosszú évekig a barátunk és alkalma van mindkettőnket megismerni, is érzi, hogy még ha nem is mondjuk, ott van ez a félelmetes dolog, amit csak érez, de mi tudjuk csak. Hogy nem két külön embert ismer, hanem egyet, de az nem két fél ember, hanem két egész ember tesz ki egy olyat, ami kettővel felér.