Soha, semmit nem szoktam utálni.
De most utálok.

Utálom az érzést, ami bennem van most. Maró düh, tehetetlenség, csalódottság, keserűség.
Tanácstalanság.
Szenvedés.
Fájdalom.
Düh.

Nem voltam dühös, nem éreztem dühöt egészen eddig. Még akkor sem, amikor kellett volna, de most... Most nem tudok eltekinteni afölött, ami történt. Utálom az érzést, hogy nem írhatok már, nem kereshetlek, nem lehetek a barátod.
Leesett az állam, mikor azt mondtad, zárjuk le, nem akarsz velem többé beszélni. Lesokkolt. Sokkal régebb óta ismerjük egymást, minthogy elhiggyem, hogy ez számodra csak ennyi volt: Zárjuk le. Nem írok többet.
Eldobtál. Mint egy kitaposott bohóccipőt, egy elfaragott rajzceruzát, mint egy kifogyott tollat.
Soha, egy barátomat sem hagytam el akinek szüksége volt rám. Soha nem lettem volna képes ott hagyni valakit egyedül, ha érzem, tudom, hogy szüksége van rám. Akár csak barátként is.
Te mégis eltűntél. Meg sem kérdezted: És te mit gondolsz erről?
És én nem mondtam el.

Te nem olvasod ezt, és talán nem is fogod soha. Én mégis olvastam a versed. Talán csak egy vers. Talán a másik vers is csak egy vers. Fiktív sorok a lelkedből, melyek formát öltenek? Vagy élet, mag, termékeny gondolatok?
Nem tudom, mert sosem fogod már elmondani nekem.
Talán ha beszélnél velem, sem mondanád el soha.
Már nem bízol bennem.
Nincs szükséged rám.
Elmentél.
Itt hagytál.

Nem is olyan rég volt az, mikor még te bizonygattad nekem, hogy tényleg fontos barátod vagyok, és azt hitted, nem hiszem el, mert mosolyogtam rajta. Azt hitted, sosem fogom elhinni, hogy fontos vagyok neked.
Én elhittem.
Talán inkább te nem vagy tisztában vele, mennyire voltál fontos nekem mint barát. Vagy talán igen, és pont emiatt tetted ezt velem... Nem tudom. Nem tudom, mer nem fogod elmondani nekem.

Talán végleg elváltak az útjaink. Eddig egymás mellett futottak, néha még át-átkiabálhattunk egymásnak, mosolyogva integettem feléd, néha megkérdeztem, milyen az út, nehéz-e, hogy megy a sorod, hogy megy az utazás... De te elfordítottad a fejed, és még távolabbi ösvényre mentél. Már nem is látsz engem, és nem is fogsz, mert új utak várnak rád. Nem fogsz már visszatérni a kereszteződéshez ahol elváltunk, mert már nem fogsz rám emlékezni. Lassan elfelejted a mosolyomat, a hangomat, a vigasztalásaimat. Mindent. Utána pedig már azt fogod gondolni: Á, nem is volt az olyan fontos, nem érdekes.
Már új célok, utak lesznek csak előtted.

És ez hihetetlenül fáj nekem.

Még mindig nem értem. Nem tudom feldolgozni az okokat, a logikát, nem látom, mi vezetett idáig. Mi történt? Miért kell ezt is megérnem? Miért veszítek el egy ilyen fontos barátot? MIÉRT NINCS SOHA VÁLASZTÁSOM?
Nem is változott semmi... épp ugyanúgy nincs beleszólásom abba, hogy nekem mi a fontos és mi nem. Csak elveszi tőlem az élet amit úgy gondolja, nem érdemlek meg, én meg csak állok és nézek, ahogy tovatűnik minden.

Bárcsak legalább elbúcsúznál tőlem. Legalább mondanád azt, hogy elfelejtesz, hogy utálsz, hogy soha többé nem akarsz látni, beszélni velem, és soha többé ne írjak neked, ne keresselek, és ne akarjalak látni.
Szót fogadnék.

Hiába vágynék arra, hogy újra beszélgethessek veled, hogy újra láthassalak boldognak, hogy lássam a mosolyodat vagy csak halljam a hangod, hallgatnék rád.
De csak eltűntél.
Mondanám, hogy akkor eltűnök én is... De én erre nem vagyok képes. Hűségesebb vagyok mint egy kutya, és mindegy, hányszor rúgnak belém, én akkor is visszatérek bárkihez, akinek szüksége van rám.

"Te írsz, és én nem írok neked.
Büszkeség. Valami ilyesmi volt,
Amiért tűzbe dobtalak, s neved
Elfelejtettem."

Már értem, hogy mi a fontos.
Hogy mi a fontosabb...

Csak írnék, írnék, folyamatosan. De tudom, hogy nem érdekel már. Egy cseppet sem. Végülis nem baj, nem kell úgy tenned , mintha érdekelne. Talán csak én szomjazom minden kis információra amit a barátaim elcseppentenek nekem, legyen az bármelyik barátom. Tudok róluk mindent, tájékozódom az érzéseikről, a mindennapi életükről, hogy mi fáj nekik, mitől boldogak. Mert érdekel engem. Mert fontos.
És ami az embernek fontos, arra időt szán.

Írtam, írtam, folyamatosan. De már tudtam, hogy nem érdekel.

Fáj.

Fáj, hogy ezt sosem fogod látni. És az is, hogy én sem fogom látni, hogy te valóban mit szeretnél nekem mondani. Elbeszélünk egymás mellett?
Nem. Csak már messze van egymástól a két út, amit járunk. Én is csak magamban beszélek itt, hiába mondom hangosan, hiába megyek ki a tetőre és üvöltöm a tizediken a neved a zuhogó esőben, hiába néznek hülyének a szemközti ház erkélyéről, hiába írom le ide. Már messze vagyunk egymástól, és nem hallatszik el odáig.
Talán te is mondasz valamit.
Talán neked is van véleményed erről az egészről.
De már nem akarod elmondani nekem.
Nem akarod, hogy halljam.
Ha akarnád...

Akkor még mindig a barátom lennél.

De TE már nem szeretnél.

Én pedig...