Távol

Mármint, távol másoktól. 

Rájöttem, hogy hiába próbálok mások felé nyitni, vagy közeledni, teljesen felesleges, és automatikusan zárkózok be.

Az a gond, hogy az elmúlt időben, vegyük mondjuk az elmúlt két évet, sok mindenre rájöttem, és az emberi viselkedés egy kicsit jobban arcon ütött, mint eddig. Mielőtt ide kiköltöztem, sem voltam nagyon szociális meg bizalmas, de idekint még jobban elkezdtem tartani az emberektől. És nem csak az idekinti tapasztalatok miatt, hanem olyan dolgok miatt is amit egy-két otthoni ismerősömtől kaptam. 
Itt gondolok azokra, akikről azt hittem, hogy tényleg a barátaim, megbíznak bennem, és elhiszik amit mondok, mert én is megtettem értük ugyanezt, aztán valahogy kiderült, hogy mégsem így van. 
Elég gáz.

De azt nem mondanám, hogy ez bárkinek a hibája rajtam kívül. Elég egyszerű embernek tartom magam, és nincsenek nagy igényeim, megvannak a kis saját hülyeségeim, megnézem az animémet, főzök, edzek, dolgozok, játszok, aztán kész. Nem járok moziba, étterembe, bulizni, inni, nem megyek ki cigizni, stb. stb. stb. Szóval a menő dolgok tudjátok. 

A szomorú inkább az, ami leginkább rosszul esett és szomorú lettem, hogy ezt látom, az, hogy már nem szabad semmit, vagy inkább mindegy.
Ezt úgy értem, hogy nem is érdemes már semmit mondanom. Csak magyarázkodásnak hangzik, bizonygatásnak, hogy ezt meg azt szeretem és ez meg az tetszik, és igen, jót akarok, meg megbízok benned. 
Azoknak, akik kedvelnek és hisznek bennem, soha nem kellett magyaráznom. Azon a pár emberen kívül már inkább nem is mondok senkinek semmit, mert minek? Ahogy látom, tök mindegy, mert egy idő után úgyis csak azt fogják hinni hogy hazudsz, megjátszod magad, meg ilyenek. Nem fognak bízni benned, csak alábecsülnek, semmit nem hisznek el neked, te meg csak magyarázkodsz. Utálom az olyan szituációkat amikor nekem kell magyarázkodnom, meg 150%-ot nyújtanom, csak azért hogy felkeltsem a másik figyelmét vagy egyáltalán tudomást vegyen rólam. A legtöbb ember csak alkot rólad egy véleményt, megnézi, hogy ő milyennek lát, és bekategorizál. 
És tessék, megint itt vagyunk, mert a legtöbb ember aki valakit nem kedvel, mert "elítél másokat", pont saját magára reflektál, mert bekategorizálja az illető személyt, anélkül hogy tényleg megbizonyosodna róla. Csak alkot egy véleményt, ami lehet, hogy tök más, mint a valóság. Azt sokkal egyszerűbb, mint kitalálni az igazságot, megbizonyosodni róla, hogy az tényleg úgy van-e. 
A másik meg, hogy nincs olyan ember, aki nem ítélne el másokat valahogy. Én mióta kijöttem, sok mindent láttam, és sokkal elfogadóbb vagyok, elfogadom az itteni vegyességet, nemi beállítottságra és fajra való tekintet nélkül egyenlőként kezelek mindenkit. Ez is csak magyarázkodás, mert amint valamit jobban csinálok mondjuk mint mások, vagy máshogy állok hozzá egy dologhoz, már lesz LEGALÁBB egyvalaki aki majd elítél és azt mondja hogy "jaj te ezért meg azért csinálod ezt meg azt hiszed jobb vagy mint mások". Csak általában ez nem egy ember, hanem a hátad mögött jó sok ember. És most nem csak a melóhelyre gondolok, hanem a melón kívüli életre is. 
Belefáradtam.
Akkor inkább:

Elegem van abból, hogy mindenki azzal van elfoglalva, hogy a másikat minősítse, kategorizálja, meg kritizálja. Ezért vagyok ilyen, amilyen. Ezért vagyok ennyire óvatos az emberekkel, ezért ragaszkodok inkább azokhoz, akik tudom, hogy nem ítélnek el, hanem őszintén szólnak hozzám amikor beszélünk, nem néznek hülyének, és nem változik meg egyik napról a másikra a véleményük rólam. Nem sok ilyen ember van, de ők legalább bebizonyították, hogy nem csak azért állnak mellettem, mert most éppen az a kényelmes nekik. 
Akik meg elítélnek amiatt amilyen vagyok, azok tegyék nyugodtan. Lassan megtanulom annyira ignorálni magam körül az embereket, hogy ez sem fog érdekelni. Kedves vagyok mindenkivel, mosolygok, de semmit nem osztok meg magamról. Az ízlésem, a hobbijaim, a múltam, a jelenem, a jövőm, már inkább mindent megtartok magamnak ami személyes. Eldumálgatok az időjárásról vagy valami jelentéktelen általános dologról bárkivel, aztán hagyjuk békén egymást. 
Félek. Most lehet már megint ítélkezni mindenkinek nyugodtan, akinek ez fontos, hogy így befordulok meg hogy juj meg jaj milyen gáz ez meg nyitnom kéne az emberek felé. Az a helyzet, hogy próbálkoztam már eleget. Eddig soha nem volt jó vége, ha igyekeztem valakit megérteni, megismerni, közel kerülni hozzá. Csak egy három napos csoda lett belőle aztán a másik ember rájött, hogy "ja ez a gyerek ilyen meg olyan", a lényeg meg elveszett valahol az éterben. 
Általában nem adok fel semmit, de ha valaminek nincs értelme, inkább hagyom. Nem két-három hétről beszélünk, hanem az egész életemről. Ha egész életedben próbálkozol valamivel és egyszerűen nem megy, akkor egy idő után belefáradsz, és inkább hagyod, nem? Mint pl valaki aki tornász akar lenni, de egyáltalán nincs tehetsége az akrobatikához, és gyakorlással sem tudja elérni azt a szintet amit akar, és csak kudarccal szembesül hosszú-hosszú éveken keresztül, garantálom, hogy be fog savanyodni, és elkeseredik. Én is így vagyok, csak ezzel, amit elmondtam. Van még annyi dolog, amiben jó vagyok, és el is vagyok ezekkel a dolgokkal, nekem az emberi kapcsolatok a gyengém. 

Mivel az van, hogy elkezdtem kb... 3 éve visszatérni a régi önmagamhoz, és mostanra már majdhogynem teljesen visszanyertem azt az állapotot, így annyira nem is zavar, sőt, inkább tetszik. Van, aki örülhet ennek, van aki nem, van aki úgy van vele hogy "na végre", van aki meg szerintem csalódottan olvassa ezt. Sajnálom.
Mindegyikre tudnék példát mondani, de nem szeretnék, mert akkor pont ugyanazt csinálnám másokkal, amit ők velem. 
Nem szeretném ugyanazt csinálni másokkal, amit ők velem, mert nekem fáj, mikor valaki magában eldönti hogy én mit gondolok és milyen vagyok. 
Azt mondják, úgy bánj másokkal, ahogyan veled szeretnéd, hogy bánjanak. Ezért inkább békén hagyok mindenkit, csak hagyjanak végre békén.