A napokban elfilóztam azon, hogy igazából az ilyen párkapcsolati meg barátnőzős dolgokban lehet, hogy nem is velem van a gond, mármint abból a szempontból értem, hogy lehet hogy nem is én vagyok a válogatós. Nincsenek kivételes igényeim, csak kivételes vagyok. (De nagyképű kijelentés ez... de nem érdekel.)

Azért mondom ilyen megközelítésből, mert megvizsgáltam kicsit az igényeimet, és nincsenek nagy elvárásaim, ha magamba nézek, és megkérdezem magam, hogy mire van szükségem. Az ideális nekem az, aki szvből szeret, hűséges hozzám, ragaszkodó, és pozitív felfogású. Nem kell hogy szupermodell legyen, nem kell hogy ugyanazokat a dolgokat szeresse mint én, nem kell tökéletesnek lennie. Én sem vagyok az, és éppen elég hülyeségem van, amiket nem egyszerű elviselni, ahogy talán mindenkinek vannak. Ezzel én is tisztában vagyok, és senki mástól nem várok el olyat, amit magamtól nem várnék el. Ami azt illeti, nem nagyon várok el semmit mástól, inkább mindig arra koncentrálok, hogy én magam mindent jól csináljak. Ha szeret valaki, boldog vagyok, mert én is őt, és ha ez valamiért megváltozik, ha már valaki nem akar velem lenni, és nem tudjuk megoldani, megbeszélni a dolgokat, nem ragaszkodok foggal-körömmel hozzá. Én minden ígéretem megtartom, ezt tudom. Ha a másik fél nem, csalódott vagyok, de nem haragszom, de mélyen elgondolkozom, és hagyom hogy elváljanak az útjaink.
Furcsa paradoxon ez, ha belegondolok, hogy közben meg at the same time kivételesen ragaszkodó vagyok, néha talán túlságosan is.

Csúnyán szeretethiányom lehet, hogy minden második bejegyzésem erről szól kb. XD Fejezzük is be itt.