Hétköznapok

Gyorsan telnek a napok, hetek. Lényegében nem túl hatékonyan, de mégis. Minden nap dolgozok, gyűjtögetem a pénzt, és már most pluszban vagyok, ami azért jól esik és biztonságérzetet ad nekem, ennyi bizonytalanság mellett. Talán még az albérlet mellett a bevásárlásra is lesz pénz. XD
Hétfőtől péntekig ugyanaz a program, reggel kelés, meló, délután hazaérkezés, kis alvás, vacsi, edzés, játék, stb, alvás.
Most hétvége van, és egyedül vagyok. Nem nagyon járok már haza, megmondtam anyámnak hogy nem megyek haza, majd szólok hogyha megyek. Egész könnyen fogadta, mondjuk más választása nincs nagyon, nekem meg nincs kedvem hazamenni, hogy azt is hallgathassam utána hogy de hát ő ad enni nekem meg az utazásra is ad pénzt. Tudom, hogy úgyis felhántorgatná. :) Ismerjük mindannyian, nemde?

A hétvégék sem izgalmasabbak mint a hétköznapok, ha mindegyik ugyanúgy telik. Kezd egyre melegebb lenni, így már nem érzek semmi ingert arra hogy kimenjek, harminc fok felett már csak szenvedés kijárnom. Ezért örülök a mostani munkahelyemnek, ahol van királyságos légkondi... Azt hiszem egész nyáron elég sokat fogok dolgozni.. :D Légkondi is van, meg még netezgetni is lehet meló közben. Ilyenkor jól jön igazán, hogy sok mindenre tudok egyszerre figyelni, még telefonálás közben is. Bár jobban örülnék, ha nem épp szőlősgazdákkal kéne napi 8 órát beszélgetnem, mert a többi szociális kapcsolatom a nullával egyenlő.
Igazából azt hiszem, NEET lettem, ahogy a japánoknál nevezik, még ha nem is teljesen hiteles formában. Én még nagyjából kimozdulok, meg sportolni is szoktam és nem vagyok annyira antiszoc hogy taszítom az emberi kapcsolatokat, csak... nem keresem magamtól. A munkahelyen tök sokan kedvelnek, tök jól eldumálok mindenkivel, de én sosem megyek oda szinte senkihez, hozzám viszont odajönnek, és elbeszélgetnek velem, mert azt jól lehet velem.

Jó, hogy van ez a blogom is, mert ahogy az előzőben is írtam, megígértem valakinek, hogy nem emózok a tumblr-emen többé. Mondjuk jó is, mert azóta tényleg jobban érzem magam kicsit, hogy nem osztok meg, csak aranyos dolgokat, kajákat, kutyákat meg animéket. :3 ^^

Az a baj, hogy vannak akik félreismertek, vagy ismernek.

Összetévesztenek velem kapcsolatban sok mindent.
A hallgatásomat összetévesztik a semmibe vevéssel.
A nyugalmamat összetévesztik a beletörődéssel.
A kedvességemet pedig a gyengeséggel.

Miért nem lehetek én is ugyanolyan mint a korombeliek? Egy szokásos, bunkó, gyúrós fasz mondjuk aki minden héten bulizik, cigizik, néha jól beszív, nem érdekli mások véleménye csak az hogy neki jó legyen, együttérzésről még nem hallott, és a legnagyobb baja hogy hányan lájkolják a képeit vagy ilyesmi.
Még a melóhelyemen is látom, ha nem cigizel, te nem is vagy ember. Megkérdezte az egyik srác hogy lemegyek-e vele cigizni, mondom lemegyek szívesen, de nem cigizek. Úgy nézett rám, mint egy űrlényre, kb mint a szomszédok mikor látják hogy a tizedikre gyalog jövök fel.Ha nem cigizel, akkor már ne is beszélgess velünk, nem tartozol közénk. Szívd a füstöt és akkor idejöhetsz. Látod, mindenki cigizik, akkor szívjad te is! És egyébként is mi az hogy nem buliba mész péntek este? Nem is vagy ember.

Hát akkor tényleg nem vagyok. XD Ugyanaz van mint eddig. Tök jól elbeszélgetnek velem az emberek, meg szívesen dumálnak velem, de... Nem ugyanabból a világból jöttünk. Kilógok a sorból, nem iszok, nem bulizok, nem cigizek. Ha sportról, harcművészetről akarok beszélgetni, álmélkodva hallgatják, kérdezgetem ők mit mozognak és pironkodva ismerik be hogy semmit, de őnekik az nem is való. WTF hát dehogynem, a sportolás mindenkinek való. O_o Na mindegy.
Ez volt már a suliban is, megszoktam. Van mindenki más, meg én. Elüldögélek ott a sarokban én magamban is...

Kezdem megszokni most már azt is hogy végképp egyedül vagyok. Elég szar egyedül lenni, de most ez van. Nem tudom, sokan szerintem nem értékelik eléggé azt, hogy boldogok. :/
Nincs akit felhívhatsz, ha baj van, nem vár otthon senki, senki nem dicsér meg vagy szid le. Nincs aki rád nevet, aki megölel, aki a karjaidban sír, aki rád hagyatkozik, és te is rá. Nincs akit felhívhatsz ha baj van, vagy ha bátorításra van szükséged, vagy aki elfogad mindeneddel együtt, aki haragszik rád, vagy épp boldog veled, akiért küzdeni kell... Aki mellé lefeküdhetsz este, és tudod, hogy az ott melletted, nem csak egy másik ember aki épp veled tölti az idejét mert jobb dolga nincs, hanem nélküled kevesebb, és te is nélküle, és együtt többek vagytok.

Nincs ilyen. SEMMI. El tudod ezt képzelni?
Ezt csak az érezheti, aki tudja, milyen érzés az, amit leírtam... Amíg egyedül voltam régen és nem tudtam milyen érzés az, mikor történetesen van valaki aki szeret, akit szerethetsz, akivel egyek vagytok, addig természetesen nem is hiányzott az érzés.
Nem akarsz csokit enni, mielőtt nem tudod, milyen finom. Utána kezdett csak el kívánni, miután már tudod, milyen.
Manapság mondjuk nem tudom, vannak-e még igazi párok. Akik tényleg tudják, mi az az együtt. Annyian vannak akik csak egymás mellett vannak, tettetik hogy boldogok, de belül akkor is tök egyedül vannak. Küzdenek az ÉN-ért, folyamatosan görcsölnek azon, nehogy véletlenül elveszítsenek egy kicsit is az önállóságukból, a függetlenségükből. "Együtt vagyunk, de akkor is független vagyok." Van akinek ez annyira fontos, hogy elfelejti, hogy a boldogság, az EGYÜTT-ben nem az van hogy kettő, hanem hogy EGY. Amíg nincs benned egy valaki aki a másé, nem vagytok együtt. A másikra bízod egy részed, hogy formálódjon egy egésszé azzal a féllel, amit ő ad neked. De ezt sokan nem is értik. Annyira félnek attól, hogy összetörnek, hogy nem is merik a kapcsolatban megosztani magukat a másikkal igazán, csak a látszatát. Hadd idézzek valamit:

A karonfogás misztériuma

Érezted már, hogy nem mindegy, melyik oldalról karolsz a párodba? Van egy férfias, és egy nőies oldalad. Ha férfi vagy, a jobb kezed a "férfikéz" - néha tudatában is vagy ennek.
"Gyere át a másik oldalamra!"
Akik szeretik egymást, szívesen jártak valaha karonfogva.
Ma már ritkaság.
Külön megyünk, egymás mellett.
Sőt, több éves házasság után a férfi előrelohol... A nő utánabaktat, vagy nézegeti a kirakatokat.
Egyébként karonfogva menni nem könnyű.
Négy lábon járás.
Pontosan, szinkronban kell lépkednünk, hogy ne húzzuk egymást.
Az "együtt" manapság nagy mutatvány.
Táncunk is magányos lett.
Úgy könnyebb. Nem kell egymásra túlságosan figyelni.
A diszkóban alig látjuk, halljuk a másikat. Dübörgő őrületben rángatózunk - egyedül.

Ez a részlet Müller Péter Férfiélet, női sors című könyvéből származik. Rendkívül hálás vagyok neki, hogy megírta ezt a könyvet, mert ennél még sokkal szebb és igazabb gyöngyszemek is vannak benne. A mai társadalomban már mindenki annyira egyedül van. Érdekek, ego, büszkeség és szabadság, függetlenség irányít minket. Nem látják a fától az erdőt, mert félnek kinyitni a szemüket...

Én mégis ragaszkodom hozzá, hogy valakinek odaadhassam magam. Ha már hűséges vagyok ahhoz akit szeretek, nem csak párként, barátként is, akkor "ki akarom használni", odaadni valakinek, aki tud rá vigyázni.
Most arra várok, hogy valaki olyan jöjjön, akit ez érdekel is. XD Elég kevés reményem van ezzel kapcsolatban, de van, az a lényeg. Nem keresgélek túl intenzíven, vannak dolgok amik akkor jönnek amikor nem számítunk rá. Addig meg valahogy elviselem, és önmagam leszek. Nem vagyok bezárkózva, csak senki nem akar kinyitni. : )