Szóval mosolyogni fogok...

... akkor is, ha szomorú vagyok. :)

Már sok ideje vissza akarok térni ahhoz az énemhez, aki régen voltam. Amikor még nem reagáltam túl a dolgokat annyira mint most, nem vettem komolyan annyira a dolgokat, az életet, (még ennyire sem XD), nem foglalkoztam mások véleményével (de a barátaimé mindig számított, most is), és azt csináltam, hordtam, mondtam, amit akartam (bár ez most is így van :3).

Beszéltem tegnap egy ismerősömmel a gondomról, a dologról ami miatt szomorú vagyok, ami miatt rosszul érzem magam, és ez a dolog nem más mint valakinek az elvesztése aki fontos volt nekem de úgy döntött, hogy én már nem vagyok neki. Előfordul az ilyen, ez az élet. Megértem. Főleg, hogy rólam van szó.
Direkt nem meséltem senkinek, és csak neki, ő egy külföldi barátom akit nemrégiben ismertem meg. Azt mondta, próbáljak meg nem foglalkozni semmivel, ami ezzel kapcsolatos, hanem tereljem el a figyelmem, és akkor jobban fogom érezni magam.
Tudtam, hogy igaza van, de nem tudtam megtenni, mert úgy éreztem, hogy ez nem helyes, hogy ezzel magamnak hazudom. Azt hazudom magamnak, hogy engem sem érdekel, hogy én is úgy gondolom, felesleges az egész, és ez hazugság. Nekem nem az. :/
Éppen ezért nagyon nehezen tettem meg, de megtettem. Még utoljára megpróbáltam megerősítést kapni, és bár inkább a megerősítés hiányát kaptam csak, ez is egy válasz. Hiszen ha nem válaszolunk egy kérdésre, kérésre, az is egy válasz, egy reakció... Szóval... Ja. Vettem az adást... (aztán persze lehet hogy megint rosszul, mint mindig)

Megígértem neki, hogy tumblr-en odafigyelek, hogy nem osztok meg emózós depizős képeket többé. A blogom címe is Mr.Brightside, igaz akkor kezdtem, amikor még az eredetinél is igencsak pozitívabb felfogású voltam, de épp itt az ideje, hogy ezt folytassam, hogy újra az legyek aki régen.
Mosolygok a melóhelyen, itthon... Utazás, metrózás, meg utcán sétálgatás közben még nem annyira megy, mert mikor idegenekkel vagyok körülvéve, egyedül érzem magam nagyon, és csak a gondolatok vesznek körül és ha elkezdek gondolkodni, nincs megállás... és még nem is tudok kit felhívni, megkeresni, hogy ilyenkor elbeszélgessek vele, segítséget kérjek, pedig tenném.Szóval mosolygok. Akkor is, ha belül fáj. Aranyos, boldog képeket osztok meg Tumblr-en, ahogy szoktam, egyre több a kutyás, kajás, animés kép, és mindenki boldog.
Ha látják, hogy mosolyogsz, nem kérdezik meg, mi a baj. Ilyen egyszerű.

Nagyon nem jó így egyedül. Semmi szeretet nélkül, semmi támasz, segítség, vigasztaló szó vagy bátorítás nélkül. Irigylem azokat, akiket összehoz olyannal a sors, aki elfogadja, megérti, elfogadja a hibáit és még így is szereti. Számomra ez már lassan az elképzelhetetlen kategóriába tartozik. Különben sem kelteném fel az érdeklődését senkinek.
Ezért inkább most csak végzem a dolgom, próbálok nem gondolni semmi ilyenre, eltekinteni a tények felett, és erősnek lenni.

Utálom az egyedüllétet. :/ Még akkor is, ha  most csak ez van, és ez van ezt kell szeretni alapon próbálom elfogadni, és megszokni, mert nem nagyon hiszem, hogy változni fog a dolog.

Kíváncsi vagyok, erre emlékszik-e még valaki.

Furcsa, milyen gyorsan tud változni az emberek véleménye egyes dolgokról. De leginkább az furcsa, hogy hogyan marad az enyém ugyanaz. De ez unalmas, sőt egyeseknek idegesítő. Hogy hogyan lehetnek álmaim, vágyaim, olyan dolgok amikben hiszek és nem adok fel, nemhogy évek óta, és hogy hogy vagyok képes ugyanúgy szólni valakihez akit szeretek akár hónapok vagy évek után is, mintha csak tegnap láttam volna. Az állandóság, a biztos pont... Már nem kell senkinek, inkább furcsaság, mint erény. De nem érdekel, én akkor is ilyen vagyok, ilyen voltam, és ilyen is leszek. Aki pedig elfogadott régen, az most is elfogad... Jobban mondva... Vannak olyanok akik elfogadnak, még most is, és így is kedvelnek.
Őket hívom a barátaimnak.