Huh, ez a mai nap durva volt... Holnap legalább nem kell hatkor kelni, csak kettõtõl leszek bent este hatig a suliban, nem reggeltõl... Meg viszek laptopot, hogy ha mást nem, legalább írni tudjak... :D

Ma is elég sokat dumáltam Endvel dolgokról, és egy csomó minden jutott eszembe, amiken ugyan magamtól is agyaltam még régebben, de fura, hogy hogyan változnak a körülmények, miközben a véleményem még mindig ugyanaz sok mindenrõl.

Éreztetek már úgy, hogy valami sosem lesz már a régi? Legyen szó barátságról, egy érzésrõl, kapcsolatról, bármirõl. Nyilván mindenki érzett már így, hiszen soha nem lesz semmi ugyanaz, és minden változik.
Na most arról beszélgettünk pl, hogy milyen sokszor hallani lányoktól azt, ha újrakezdésrõl vagy ilyesmirõl van szó, hogy azt mondják egyrészt, hogy "Ha valami egyszer nem mûködött akkor nem fog másodszor sem", a másik meg hogy "Mindenki változik", utalva ezzel arra hogy ha van valaki aki valamit újra meg akar próbálni, az már nem fog mûködni.
De nem ez a legnagyobb ellentmondás? Ha mindenki folyamatosan változik, akkor miért ne mûködhetne valami, ami régen nem mûködött? :D Totál nem értem. A másik ami még érdekes és eszembe jutott, és ezt ma nem csak Endyvel hanem valaki mással is beszéltük, hogy milyen könnyen feladnak az emberek dolgokat...
Most konkrétan úgy került ez szóba, hogy azt vettem észre, hogy bárki, aki több idõt töltött el valakivel (párkapcsolatra gondolok), és valami nem mûködött, meg lehet látni a különbséget, hogy hogyan reagálták le. Minél fiatalabb generációra gondolunk, annál inkább jelen van az úgynevezett "azonnaliság", hogy rögtön akarnak mindent, és nem gondolkoznak elõre hanem ami kell, az azonnal kell, mert ha valamire várni kell akkor már inkább otthagyják.
Ez az azonnaliság azért mérvadó itt, mert minél idõsebb korosztályt figyelünk meg, annál inkább láthatjuk, hogy õk már hajlandók egyrészt várni dolgokra, és hajlandók elhinni, hogy valami ami esetleg nem olyan már mint régen, az nem jelenti azt, hogy rossz. Ez is egy nagyon negatív dolog amit tapasztalnom kell az évek során, hogy sokan azt hiszik, hogy ha valami megváltozik és már nem ugyanolyan, akkor az már rossz...
Ennyi erõvel senki ne házasodjon meg, ahogy Endy mondta ma, mert úgyis változni fog a kapcsolat, mert senki ne akarja azt mondani hogy mondjuk 15 éven keresztül két ember ugyanúgy szereti egymást. Szóval ami megváltozik az már rossz?
Ez az egyik, a másik az meg az, hogy egyesek (nem akarok nemek közti különbségre célozni, de fõleg a lányok) úgy gondolják, hogy ha valami elromlott egy kapcsolatban, akkor az már soha nem lesz jó, és nem megoldják a problémát, hanem inkább azt a megoldást választják hogy ez így nem mûködik és legyen vége akkor.
Számomra a logikus megoldás még mindig az lenne egy ilyen helyzetben (is), hogy ha valami elromlik, akkor azt meg lehet javítani. Azért van szánk meg agyunk, hogy a dolgokat megbeszéljük, és ha kell, változásokat eszközölni, mert az emberben van annyi, hogy képes áldozatokat hozni a másikért, ha szereti. És itt a HA szócskán van a hangsúly.
Legalábbis az én tapasztalataim szerint, de tudom, hogy még sokat kell tanulnom az életrõl, és hogy annak ellenére, hogy én így gondolom, másoknak más motivációjuk lehet, és attól még hogy én úgy gondolom, meg lehet oldani valamit, nem mindig van ilyesmire lehetõség, ha nem kapunk rá esélyt. Ez már többször is megesett velem, és ilyenkor a tehetetlenség a legrosszabb az egészben.

Furcsa amúgy, hogy most kicsit visszatértem a régi önmagamhoz. Nem úgy értem ezt, hogy visszafejlõdtem, inkább az akkori gondolkodásom vázát vettem fel egy fejlettebb, erõsebb lélek mellé, ami így most elég jó párosítás. : ) Egyedül vagyok, de most nem érzem úgy, hogy ez baj lenne. Amit még észleltem és talán annyira nem elõnyös, az az, hogy nem tudok jól szórakozni olyanokkal, akik nincsenek velem egy szinten. :/ Lehet, hogy ez rossz?
Nem tudom, régen mintha inkább azt csináltam volna, hogy ha valakivel nem tudtam olyan jól elbeszélgetni vagy elszórakozni, akkor is inkább úgy csináltam a dolgot, hogy mégis elvoltam az illetõvel, még ha kicsit éreztem is, hogy nem ugyanott tartunk gondolkodásban. Mára ez annyiban változott, hogy nem annyira megyek bele ilyenbe, hanem úgy alakítom a körülményeket, hogy olyannal legyek, akivel tényleg jól szórakozom.

Ami pedig bennem van? Azt nem tudom hová tenni. Olyan ez a mostani egyedüllét, hogy csak mosolygok rajta, ha magamba tekintek, kicsit szomorú vagyok, hogy magányosnak érzem magam kicsit, mégis úgy érzem, jó ez így nekem most. Ha az okot nézem, akkor leginkább azt tudnám mondani, hogy amíg nincs valaki olyan aki engem különlegesnek talál vagy megtetszem neki, addig nem is érdemes aggódnom ilyenen. Visszaváltottam arra a taktikára, hogy akkor addig magamat fejlesztem, hogy még jobb legyek. : ) Ebbõl nem lehet baj.
Még mindig nem írtam le, nem írom le azt, hogy mi zajlik le bennem. Nem tudom, hogy azért nem írom le, mert nem merem, vagy azért, mert ha megtenném akkor túlságosan igazzá válna, így pedig csak tudok rajta mosolyogni, mintha csak valami butaság lenne ami az eszünkbe jut, annyit mondunk rá hogy "Ja, jó is lenne.", aztán mosolyogva csináljuk tovább a dolgunkat, mintha csak egy légbõl kapott ötlet lenne.

Ez jár a fejemben egész nap . : )
(Úristen, csak most esik le, mennyi emlék :o)