Ne aggódjatok Dead Space fanok, nem õrültem meg és nem állok a Marker hatása alatt, nem ezért az a cím, ami.

XD (aki pedig nem érti a referenciát attól elnézést kérek :3)

Ez a második bejegyzés ami tegnap elveszett, megpróbálom ezt is úgy rekonstruálni, ahogyan az elõzõt. Abban pedig arról írtam, hogy mostanában sokféle furcsa érzés kerített a hatalmába, és sok minden kavargott bennem. Ez annak a hatása hogy végre egyedül vagyok, és kicsit sikerült beletekintenem a saját lelkembe. Mondanom sem kell marha nagy a kupi. XD
Szóval igyekeztem a napokban rendet rakni és mindent a helyére tenni meg port törölni.

Sok mindenen gondolkoztam, többek között úgy éreztem, itt az ideje, hogy így, hogy kicsit már mondható hogy eltelt valamennyi idõ, értékeljem a múltat. Pozitívan tudtam értékelni, ahogy azt általában tenni szoktam, a jó dolgokra mosolyogva emlékezve, a rossz dolgokra pedig... Szintén mosolyogva emlékezve lol. XD
Azért, mert az olyan dolgok amiket a múltban rosszként megéltünk, legyen az baleset, veszekedés, válság (elfogyott a nutella), vagy bármi más, utólag, miután megoldottuk, már csak mosolyognivaló emlék, hogy "Á igen, az is kemény volt.. De megoldottuk." Persze nem lehet ezt mindenre ráhúzni, mert vannak dolgok amiket nem lehet úgy megoldani, hogy mindenkinek jó legyen, de ez csak egy-két alkalom, szóval ez elfogadható áldozat a sok jó mellett. : )

A jelenben már nehezebb rendet rakni.
A furcsa érzések amik keringenek bennem, fõleg itt vannak. Leginkább abból adódik/adódnak ezek, hogy van valaki akit megismertem, de nem tudok vele úgy ismerkedni, mint azokkal, akiket eddig megismertem. Nem is tudom olyan tempóban és módszerrel megismerni mint másokat eddig, és ez összezavar és elbizonytalanít, hiába kapok pozitív visszajelzéseket, pont ellensúlyozza az általa mutatott érdeklõdés részleges hiánya. (Huh, tankönyvmondat, tuti aláhúzná a word)
Olyan érzés, mint mikor visszakapsz egy régi érzést, az érzést mikor megismersz egy új embert, érdeklõdsz iránta és örülsz mikor úgy látod hogy õ is érdeklõdik irántad, aztán utána mégse. O.O
Ami még bennem van, az a bizalmatlanság. Valamiért olyan bizalmatlanság és óvatosság van bennem, amit nem bánok ugyan, de megnehezíti az ismerkedést és mások számára a bizalmamba férkõzést. Ja és igen! Ez az ami még hiányzik, most hogy leírtam, már tudom! Annak az érzésnek a hiánya, hogy valaki az én bizalmamat is el akarná érni. Aha, ez az.
De vissza a témához, igen. Én (is..) elvesztettem a hitemet valamiben és megkeményedtem. (Tudtam, hogy félreértitek... kis perverzek >.<) Mindig is olyan ember voltam egyébként, aki bizalmat kölcsönöz az embereknek akiket ismer, inkább bízok meg valakiben és csalódok, minthogy nem bízok meg, és azt mondom hogy "ugye megmondtam", ha nem érdemelte meg a kölcsönzött bizalmat (mert az csak az ego-t táplálja, nem téged).
Az igazi bizalmamat nehezebb elnyerni, ami ahhoz kell, hogy engedjem megismerni magam, hogy elmondjak dolgokat, amiket nem mindenkinek mondok el, azt a rengeteg információt amit egyesek tudnak rólam. Õk tudják, hogy nem egyszerû mindet feldolgozni, és nem is teszek ki senkit ennek, akin látom hogy nem akarja õszintén (még ha õ azt is mondaná, hogy tényleg akarja és készen áll rá).

Az életem most jó irányban halad, de úgy érzem, ez a dolog most nem segít, mert nem halad sehová, vagy legalábbis nem halad elég gyorsan hozzám képest, és ez azt fogja eredményezni, hogy nem fogok rá akkora figyelmet fordítani. Ha ez így fog történni, akkor így kell történnie, ezt is tudom.

Jobban odafigyelek most magamra. Hogy mit eszek, mit veszek fel, mennyit edzek, hogy érzem magam, mit csinálok, mit nem csinálok, és ez jó. Visszataláltam a világomhoz, de úgy érzem, nincs most senki, aki õszintén részt akarna venni benne, bele akarna tekinteni... Vagy van? Hmm...

Ma reggel rámtört amúgy a hülyeségeken gondolkodás. Mikor elindultam a suliba, csak egy gondolat volt, de mire a hévhez értem , már örültem, hogy üres az egyik kocsi, mert oda felülhettem úgy, hogy senki ne lássa, hogy folynak a könnyeim. Utána a suliban találkoztam Dantéval, õ két perc alatt elmulasztotta a rossz kedvem. XD Bírom, hogy alig beszél valakivel (mint én), de annak ellenére hogy nem találkoztunk kb egy hónapja, elárasztott animés infókkal, annyit beszélt hogy a telefonomat sem volt alkalmam megnézni, amin csodálkoztam, de örültem neki. :D

Ja, mikor bementem a terembe ahol a többiek vizsgáztak (25 perc késéssel értem be), a tanár rámmosolygott, odahívott, hogy írjam alá a vizsgalapot, aztán menjek isten hírével, mert minden órán aktív voltam és minden beadandóm megvan szóval ne is szórakozzak a vizsgával, megvan az ötösöm. :D Odaadta a tollat, aláírtam... Visszaadom neki, reakció: "Jézusom de hideg lett."
Hát. Igen.

Aztán itthon már minden jó volt, vettem zöldséget, megpároltam és hozzákevertem a rizses húshoz... Nagyságrendekkel jobb így, hogy több a zöldség. ^^

Ja és vissza a témához.
Ahogy így a bejegyzés vége felé járok, kezd megfogalmazódni bennem egy döntés. Még nem teljesen vagyok biztos benne, hogy azt fogom tenni ami most eszembe jutott, de eléggé valószínû, mert a megérzéseim eddig még nem csaltak soha.

Ha én törött vagyok, majd jön valaki, aki ugyanolyan törött, mint én, és együtt fogunk egy egészet alkotni. Minél töröttebbek vagyunk, annál nehezebb megtalálni azt a darabot, aki hozzánk illik? Vagy inkább fordítva? Pont hogy könnyebb megtalálni a kiegészítésünket úgy, hogy már tudjuk, õ is átment azon, amin mi?

Nem tudom, de ez úgy érzem, nem a közeljövõben fog kiderülni.
És ez most így jó. : )