Múlt No.1 - A fekete leves

Nos hát, üdv mindenkinek. : )
Ahogy ígértem, most belevetjük magunkat az emlékek tengerébe, és bevatlak titeket, mégis mibõl és hogyan váltam azzá, aki most vagyok, és mik vezettek idáig ezen a göröngyös úton. Csapjunk hát bele az érzésekbe. ; )

Egyedüli gyermekként születtem, pedig mindig is úgy gondoltam, jó lett volna nekem egy fiatalabb lány, vagy fiútestvér, akire vigyázhatok. Kiskoromból elég kevés emlékem maradt meg furcsa módon, csak annyi hogy nagyon sokat hagytak egyedül. Volt hogy az éjszaka közepén felébredtem, átmentem a szüleim szobájába és üres volt mert õk bulizni mentek én pedig egyedül aludtam el az õ ágyukban. Az oviban mindig én voltam a legtovább, mert értem nem jöttek, volt hogy a hidegben gyalogolhattam haza a nagymamámhoz aki a közelben lakott.
Késõbb, az általános iskolában a napköziben voltam ott hagyva, és otthon sem foglalkozott velem senki, csak azzal hogy milyen jegyet hozok haza.
Nem lettem emiatt figyelemhiányos, nem toporzékoltam, csak beletörõdtem. Befordultam kissé, bár voltak barátaim akikkel akkoriban még találkozni is engedtek (hellyel-közzel), de alapjában véve nem voltam az általánosban barátkozós típus.
Elrajzolgattam a padomban, ha kérdeztek, válaszoltam, de mindig csak az volt, hogy van az osztály, meg van a fiú aki csendben üldögél és rajzol, ha hozzászólunk mosolyog, de amúgy nem beszélget. Az én döntésem volt hogy nem beszélgettem sokat, ha valahová be akartam illeszkedni, azzal nem volt gond. Idõközben a szüleim 12 éves koromban elváltak.

Általános végére megismerkedtem újra azokkal a barátaimmal akikkel még oviban "futottam össze" egy évre, egy testvérpárral akik mai napig a legjobb barátaim. Onnantól kezdve amikor csak tudtam, velük voltam. Elkezdtünk harcmûvészetekkel foglalkozni, elõször csak viccbõl, hülyülgettünk, aztán egyre komolyabban. Nézegettük ezerrel a verekedõs filmeket, mert akkor még se internet, se youtube nem létezett, google-ról nem is szólva, ezen kívül pedig edzésekre jártunk. Nagyon belejöttünk, olyannyira hogy mikor capoeirázni kezdtünk, átvettük a helyi csoport vezetését és több mint hat évig magunknál is tartottuk. Közben magunkat és az önvédelmi technikáinkat több síkon fejlesztettük, és eljött a gimi ideje.

A gimiben szintén nem ismerkedtem senkivel. Megjelentek a klikkek, vannak azok az osztályban akik tanulnak, meg vannak azok akik bulizni járnak együtt, nálunk csak ez a kettõ.
Ja, meg egy harmadik, akik a sarokban rajzolgatnak. Abban csak én voltam. XD
A klikkekkel az a baj, hogy ha az egyikbe tartozol, már nem tartozhatsz a másikba, mert valamelyikbõl kinéznek, így én mivel egyik csoportba sem tartoztam és láttam, hogy ezek a fiúkák és lánykák olyan dolgokról beszélgetnek és gondolkoznak amiket én már hosszú évekkel ezelõtt elhagytam, inkább az iskolán kívüli barátaimra áldoztam a legtöbb idõmet, ami jónak is bizonyult. Ekkor már nagy volt otthon a szigor, hétközben sehová nem mehettem, hétvégén is csak este hétig, ha megcsináltam otthon mindent, pedig soha nem jártam se bulizni, inni, nem beszéltem vissza és mindent megcsináltam, mosogattam, takarítottam, fõztem ha kellett.
Jó oldala ennek hogy hamar háziassá váltam és megtanultam ellátni magam. Idõközben elköltöztünk.

Mikor 18 lettem, már nem bírtam tovább. Elköltöztem otthonról, vissza a szülõvárosomba, és úgy folytattam az iskolát. Utána pedig Pestre költöztem tanulni, immár egyedül ellátva magam, és azóta is itt élek és járok suliba, mellette dolgozgatok amikor tudok.

Most itt tartok, hamarosan befejezem az iskolát és itt fogok dolgozni egy ideig biztosan, utána pedig még magam sem tudom, hogy hogyan fog alakulni a sorsom. : )

A felét sem írtam le az érzéseimnek és a megpróbáltatásoknak amiken keresztülmentem, ezért azt a következõ bejegyzésben fogalmazom meg, ez csak egy kis áttekintés arról, hogy hogy kerültem ide, és milyenek voltak a korai évek.
Legközelebb megtudhatjátok hogy minek köszönhetem hogy képes voltam mindig újra felállni és mi volt az ami a földre kényszerített.

Sziasztok! : )