Régen

Nem hallatszik semmi. Nem hallod a gyors, szaggatott légzést. Semmi görcsös rángatózás, libabőr, vagy összeszoruló izmok. A régi én csak ül ott, szeme félig nyitva, és sír.
Nincs összeráncolt szemöldök, nincs begyulladt szem, vörös szemhéjak, vérágas szemek.
Csak könnyek.
Forrón utat törnek maguknak az érzések, mint egy folyó, aminek nem  szabhat gátat semmi. Utat törnek, és legördülnek, lefolynak az arcán, mint sziklafalon a csörgedező patak erre, amely nyomot keres ahol végigszaladhat. Csak ez nem vidám, és sós, mar, mint az élet.
Értetlen szemek bámulják őt, ahogy ül a metrón, arcába húzva sál, szája nem látszik, csak a szemek, amelyekből patakzik a könny.
Ez csak funkció. Ez csak szükséglet. Ez csak... takarítás.
Az érzések összesűrűsödve formát nyernek és valahol kimennek. Nincsen görcsös zokogás, nincsen párnába ordítás, nincsen holdra üvöltés, csillagokra tekintés, eszeveszett hajba markolás, kétségbeesett kiáltozás mígcsak a torok nem vérzik.
Nincsen orrfújás, ölelés, kézfogás, vigasztalás, nincsen megbeszélés, megkönnyebbülés, fejsimogatás. Nincsen semmi.
Csak egy kis túlcsordulás, a fölösleges nyomás kiengedése, a gőz elhessegetése ahogy elszáll.
A könnyek ha akarnak megállnak, majd elindulnak megint, ha kedvük tartja. Nyomukat száraz kanyarulatok követik, sós medrük nem repedezik mozdulatai mentén. Nincs mozdulat.
Furcsán bámulják a síró embert. Csak könnyezik vajon, vagy sír? Mit kell tennünk, mit kell gondolnunk róla? Látszik, hogy nem érdekli, de mégis, én hogy érezzem magam? Együttérezzek vele, sajnáljam? Vagy inkább találjam furcsának? Hiszen semmi érzés jelét nem mutatja.
Zavaró. Idegesítő. Érthetetlen. Inkább hagyjuk.
Így van. Inkább hagyjuk.
Az emberek továbbállnak, ahogy én is. Én vagyok már, én vagyok ő, a régi énem, aki én vagyok, voltam, leszek is tán. Nincs mit tenni. Ez tehetetlenség, és nem-tetteim ára. De pont ezért nincs itt zokogás. Nem tudok mit tenni. Csak történik. Aztán majd elmúlik, és majd jön megint.
Hogy fáj-e? Persze. De a fájdalom mindig velünk van, öreg barát. Nem segít, csak figyelmeztet a vészre, mint ősi pásztor, aki visszaránt a kezednél fogva ha tűzbe nyúlsz, barát, aki megállít mikor te még továbbmennél, hogy ne károsítsd magad jobban.
Hallgatok rá. Beszélgetek vele.
Fáradt vagyok. De a pihenés ezen nem segít.

A világ összes kincse bennem van. A céljaim, az álmaim. A dolgok, melyek visznek előre. De van valami amit úgy érzem, van valami amit sosem kapok vissza, és nem tudom, anélkül tovább tudok-e haladni. Mint mindig, igen, de nem olyan gyorsan, mert mindig meg-megállok, visszanézek, majd lassan továbbindulok. Mint a kutya akit sétálni visznek, és meg-megáll, visszanézve a gazdára, hogy ő is jön-e.

Jössz te is?