Megint agymenés következik, szóval lehet, hogy egyesek unalmasnak találhatják.

Ma azon filóztam, hogy mennyire relatív minden. Ezen belül is azon gondolkoztam leginkább, hogy a párkapcsolatok terén hogy van ez, meg így ebben a szerelmes dologban.

Annyi féle különböző ember van, és bárki szerethet bárkit, hiszen nem mi választjuk, hogy kibe szeretünk bele, ki az akivel összehoz minket a sors. Olyan is van, hogy akibe beleszeretünk, nem bánik jól velünk, vagy egyenesen bunkó, vagy ilyesmi. Nem történt még ilyen velem, de hallottam már lány ismerősömtől is, hogy hiába bunkózik vele a srác, akkor is vele marad, mert szereti, de az okát igazából nem tudja. Csak őt választotta.
Vagy hányszor van olyan, hogy halljuk hogy egy házasságban gondok vannak, és olyan is előfordul, hogy bántalmazzák a nőt, és mégis a férfivel marad, mégis kibírja inkább, mert szereti. Annak ellenére, hogy ütlegelte... Ezt talán én nem is tudom, tudnám megérteni, egyrészt a felfogásom miatt, másrészt mert ez mindenki szempontjából relatív, nem tudhatjuk, mi zajlik le a másik fejében.
Lehet, hogy azt mondanám, hogy de hát akkor ha bántja, miért nem hagyja ott? Ha semmi jó nincs a kapcsolatban, csak szenvedés, akkor minek? Ha vannak gyerekek, akkor arra még talán rá lehet fogni, hogy a gyerekek érdekében, a gyerekek miatt. Persze ha előttük megy a veszekedés, vagy úgy általában rossz a hangulat a családban emiatt, akkor megintcsak úgy gondolom, hogy semmi értelme az egésznek. 
De még ekkor sincs igazam, mert nem tudom teljesen átélni a szituációt. Mindig van valami ok, még akkor is, ha ezt csak az az egy ember tudja, aki érzi, és nem tudja elmagyarázni másoknak. És az lehet akár szerelem is, ami nem múlik el, és az már elég ahhoz, hogy az ember érthetetlen dolgokat tegyen, ezt már tudjuk. 

Az ember sok mindenre képes amikor szerelmes. Képes hazugságokat bármiféle megkérdőjelezés nélkül elfogadni, csak a saját feje után menni, képes akár önző is lenni, és arra is képes, hogy csak a saját érdekeivel foglalkozzon, még másoknak is képes fájdalmat okozni, ha valami az útjába áll.
Gondolok most az olyan szituációkra mikor pl egy férfi elcsábítja egy másik férfi partnerét, és ez teljesen nyilvánvalóan megy végbe, és megalázó annak, akivel megtörténik, de senki az égvilágon nem foglalkozik vele, hiszen az "új pár" boldog, és nekik csak ez számít. 
Vagy akár olyasmi, hogy valaki megcsalja valakivel a párját. Ezt szintén nem értem, mert velem nem történt meg, nem is szeretném, de én úgy fogtam fel, hogy ha valaki ilyesmire "adja a fejét", akkor már a létező kapcsolatát nem tartja annyira fontosnak, komolynak, hogy folytassa. 
Akkor már legyen korrekt, és vessen véget az előtte levőnek, nem? 
De hát ez is relatív, mert az ember meg nem tudja a gondolatait annak a félnek sem, aki ilyet tesz. Lehet, hogy pont a "kaland" érzése miatt csinálja, vagy ilyesmi. Nem tudni, kinek milyen a felfogása az ilyesmiről, hogy mit gondol erről. 

Viszont épp ez az amire ki akarok lyukadni. Nagyon gyakran ez okozza a legnagyobb fájdalmat. 
Annak a képességnek a hiánya, hogy toleráljuk mások érzéseit, felfogását. Sokszor mondunk, teszünk olyat az életben, amit teljes önbizalommal teszünk, és szerintünk jót cselekszünk, és eszünkbe sem jut, hogy vajon ezzel kinek okozunk fájdalmat. 
Nem tudjuk persze minden egyes döntésünknél, tettünknél figyelembe venni mindenkinek az érzéseit, ez lehetetlen, de nem ez a lényeg. 
A lényeg, hogy sokszor azoknak okozunk fájdalmat így, akik a legfontosabbak nekünk. Az ilyen dolgokat pedig mindig csak utólag vesszük észre, amikor már túl késő, és van hogy nem tudjuk jóvátenni. Ilyenkor pedig csak abban bízhatunk, hogy akit szeretünk, akinek eredetileg nem akartunk fájdalmat okozni, megbocsájt nekünk. Az nem kifogás, hogy nem tudtuk, hogy a másiknak rosszul eshet valami. Nem kifogás, de enyhítő körülmény, hiszen megsérthetünk egy jó barátot egy szarkasztikus megjegyzéssel is, ha épp elfelejtettük, hogy érzékeny területére tapintottunk a mondanivalónkkal, vagy épp azt még nem tudtuk róla, hogy amit mondunk épp, azzal megsérthetjük. 
A párkapcsolatban ez persze felerősödik, mert ott minden érzés erősebb. Ha valakit szeretünk, mindent felerősítve érzünk. Ha boldogok vagyunk, örülünk, akkor nagyon boldogok vagyunk, de ha megbántjuk a másikat, sokkal jobban is aggódunk, jóvá akarjuk tenni, ha szomorúak vagyunk, akkor azt is nagyon felerősítve érezzük. 
Szerintem emiatt is kockázatosabb az egész, egy kicsikét olyan, mint egy játszma. Ebben különbözik talán leginkább a barátságtól, amire egy kicsit később szeretnék kitérni egy személyes reflexióval.
Szóval egy párkapcsolatban, legyen az csak egy sima kapcsolat, távkapcsolat, vagy házasság, kicsit olyan, mintha mindkét fél kockáztatna a döntéseivel, és ha rossz lépést hoz, akkor az egésznek vége szakadhat. 
Nagyon relatív ez az egész, és mára még inkább azzá vált szerintem, és elmondom, szerintem miért.

Manapság az emberek már nagyon nehezen bíznak meg egymásban. Nehezebb kicsit új barátságokat kötni, vagyis hogy pontosítsak, könnyű embereket megismerni, de nehéz igazán bensőséges, közeli barátságot kialakítani valakivel. 
És itt egy nagyon fontos különbség az emberek többsége, és az én felfogásom között (nem azért így mondom mert én olyan egyedi lennék, szerintem rengetegen vannak még akik így gondolják), ez pedig az, hogy a legtöbb esetben már egy ismeretség legeslegelején kialakul az, hogy ez most barátság, vagy annál több lesz. 
Azonnal belekerülünk egy kategóriába, hogy ez az ember csak az ismerősöm lesz, esetleg a barátom, de több nem, vagy pedig egyből tetszik az illető nekünk, vagy mi tetszünk neki, és rövid úton kezdeményez az egyik fél, aztán vagy lesz belőle valami, vagy felejtsük el egymást örökre. 

Nem vagyok szakértő, de szerintem ez a legrosszabb megközelítés. Hadd írjam le az én kifordított, furcsa felfogásomat, ami egyeseknek érthető lesz majd, de a többségnek furcsa és érthetetlen lesz.
Számomra minden a barátságon alapul. Ha megkérdezik tőlem a munkahelyen a kollégáim, hogy "Na, az a csaj tetszik?", ránézek, és csak rángatom a vállam, és mondom hogy persze, jól néz ki, meg egy bombázó, csinos, szép, de nem ismerem. Nem tudom. Nem tudom, hogy tetszik-e.
Fogalmam sincs, hogy tetszik-e vagy nem, mert az lesz az utolsó dolog ami alapján eldöntöm, hogy tetszik-e vagy sem, hogy hogy néz ki. Már ez lecsapja a biztosítékot az emberek nagy részénél, pedig szerintem eléggé érthető.
Ha valakit megismerek, beszélgetek vele, először haverok vagyunk. Lényegtelen hogy fiú vagy lány az illető, az fogja meghatározni hogy mennyire ragaszkodok az illetőhöz, hogy mennyit tudunk egymásról. Ha szimpatikus az illető, nyilván hamarabb meg fog ismerni hiszen én is többet mesélek magamról, és igyekszem én is többet megtudni róla. 
Régen is mindig így működtem. Ha valaki tetszett, akkor annak nem a kinézete fogott meg, hanem a lelke. A személyisége, a beszélgetéseink, a kérdései, a válaszai, a nevetése vagy a mosolya. Valami olyan dolog, ami beindította a fantáziám, vagy elgondolkoztatott valamin. Kevés emberrel lehet igazán jókat beszélgetni, órák hosszát, bármiről, és az ilyen emberek fognak meg, az ilyen emberekkel barátkozom és kötök barátságot. 
Szintén kevés olyan ember van, aki irántam így érez, mármint hogy érdekli amit mondok, és érdeklődik az olyan dolgok iránt, mint én. :D De ez most nem ide tartozik, vissza az eredeti témához.
Ha az ellenkező nemből van egy barátom, teljesen folyékony számomra, hogy hogy érzek iránta. Lehet, hogy lesz olyan, hogy valami megváltozik, és beleszeretek az illetőbe, lehet hogy nem, és ha több lesz belőle mint barátság, akkor is másképp alakulnak bennem a dolgok, mint ahogy azt általában gondolná az ember, hogy valakiben lezajlik. 
Ha valakibe beleszeretek, akkor sem a szerelmet fogom a fókuszban tartani. Bármennyire is vagyok szerelmes valakibe, rózsaszínfelhő meg minden, föld felett lebegés, akkor is az lesz az elsődleges számomra, hogy mennyire értjük meg egymást, mennyire tudjuk megoldani egymás között a konfliktusokat, és hogy mennyire ismerjük egymást. A barátság része a párkapcsolatnak sokkal fontosabb számomra, mint a szerelem része. Az is nagyon fontos persze, hiszen a romantika meg az egyéb dolgok ami hozzátartoznak, teszik azzá, ami, de mégis úgy gondolom, hogy ha a barátság része nem stimmel a dolognak, akkor halott ügy. Ha valakivel hosszabb távon tervezünk, akkor szerintem a legfontosabb, hogy megértsük a másikat, és mindent meg tudjunk beszélni, hiszen ha huzamosabb ideig együtt akarunk maradni egy emberrel, akkor annak barátság lesz az alapja, hiszen ha a kölcsönös bizalom és megértés nincs meg, akkor azt a szerelem nem fogja helyettesíteni, nem fogja megjavítani. Önmagában a szerelem az semmi, annak kell egy alap. 
Talán ezért nem hiszek a szerelemben első látásra. A szerelem kialakul, és nem egyről a kettőre jön számomra. Aztán van akinek igen, és ez teljesen rendben van, ez is teljesen relatív mindenkinek. 
Aztán van akinek ha egyszer elmúlik a szerelem, akkor ott vége szakad mindennek. Ha komolyabb partnerünk van, ő felfogja, hogy a szerelem néha kicsit takarékon ég, és inkább a szeretet kerül előtérbe, és ilyenkor nem szabad elfelejteni azt, hogy nem csak vonzódunk a másikhoz mert a vonzalom nem fog életben tartani egy párkapcsolatot sem, hanem hogy ragaszkodunk a másikhoz, és fontos nekünk, és bízunk benne és megértjük. Mint ahogy a barátainkhoz is. Az igazán jó barátainkhoz.

Ha van egy párunk, akkor az legyen a legjobb barátunk is. Ha van egy olyan valakink, barátunk, aki jobban ismer a párunknál, az sem probléma, attól még lehet ő a legjobb barátunk, de a párunk lesz az, akit előrébb helyezünk, a kölcsönös tisztelet, a "prioritás" azt illeti meg, akinek a több figyelmet szenteljük, és ez az lesz, akivel együtt vagyunk párkapcsolatilag, és ezt a barátaink is megértik, hiszen mindenkinek az a célja, hogy találjon valakit, akivel aztán boldogan élhet, amíg meg nem halhat. (Vagy lehet hogy nem, de nekem igen) Sokaknak ijesztő lehet az a gondolat, hogy ugyanazzal az emberrel maradjanak életük végéig, de nekem mindig ez volt a végső célom. Hiszen ha családot akarok alapítani, akkor valakit választanom kell ehhez, akiről tudom, hogy velem marad, akkor is ha olyan hülye vagyok amilyen amúgy vagyok. Aki elfogad, és ami a legfontosabb: Nem hagy cserben. 
Itt is bejön egy relativitás, hiszen nem tudhatjuk, hogy alakul majd a jövő. Még akkor is, ha valaki velünk marad nagyon sokáig, családot alapít velünk, és gyerekeket nevelünk együtt vele, lehet, hogy útközben megváltoznak a dolgok, és ez a legborzasztóbb. 
Úgy értem, ez szörnyen ijesztő számomra. Itt a helyzet, keressük aki hozzánk tartozik, találunk valaki különlegeset, akiről azt gondoljuk, hogy igen, vele elkezdhetjük ezt az utat, ezt a kalandot, akivel körbeutazhatjuk a világot, aztán mikor már kimulatta magát az ember, letelepedhet, és családot alapíthat, és gyerekeket nevelhet. És ez a helyzet annyira törékeny. Semmi garancia nincs arra, hogy az az illető tényleg velünk marad. És ami a legborzasztóbb, hogy még az sem biztos, hogy mi vele akarunk maradni! 
Hiszen mindenki változik, és minden egyes változással változik a nézőpontunk, és ezért mondom, hogy minden relatív. Nem tudhatjuk, a másiknak, vagy nekünk mikor lesz egy olyan tapasztalatunk, élményünk, ami megváltoztatja a felfogásunk valamiről. 
És vannak ilyen dolgok, ilyen változások, és van olyan is amit "nem lehet megbeszélni", és nem lehet megoldani. 
Ha valaki olyannal hoz minket egy ilyen út elején a sors, aki képes áldozatokat hozni értünk, vagy a közös jövő érdekében, akkor nagyon sok minden megoldható. Hiszen olyan nincs, hogy csak úgy találkozunk az Igazival, mert ahhoz, hogy valakiből "igazi legyen", ahhoz nagyon sok lemondás, áldozat és változás kell, és arra mondhatjuk hogy Igazi, aki ezen mind keresztülmegy velünk, és képes szenvedni is velünk, ahhoz, hogy valami jó szülessen belőle a végén, mert ismeri mindennek az árát.
Szóval nagyon törékeny dolog ez, és nem tudom miért ,de bennem félelmet ébreszt kicsit ez a relativitás, ez a törékenység, ez a tudat, hogy hiába találkozunk azzal aki tökéletes számunkra, ez kijöhet ugyanolyan rosszul, mint jól, és nem tudni mikor. 

A másik ami nagyon fura, hogy mi van, ha vége? Úgy értem, ha valakivel elmúlik a szerelem és vége a párkapcsolatosdinak? Itt jön be a másik furcsa hülyeségem: Semmi.
Úgy értem, a legtöbb embernek az a felfogása, hogy oké, akkor ennek vége, többé köztünk nem lesz semmi, és ne is halljak rólad többet, mert ez meg az történt. És tényleg így is történik, nem beszélnek többet és tulajdonképpen erre rá is kényszerítik magukat, sokszor úgy, hogy még ezzel több fájdalmat okoznak maguknak és másoknak, mint azzal, hogy ténylegesen megpróbáljanak tenni valami mást. 
Az én felfogásom mindig is más volt. Mivel nekem minden a barátsággal indul, ha elmúlik egy szerelem, ha véget ér egy kapcsolat, mindenképpen visszatérek, vagy vissza próbálok térni a barátsághoz. Attól még, hogy két ember úgy dönt, mégsem akarnak "annyira" közel lenni egymáshoz, nem kell véget vetni egy fontos barátságnak. Persze ez időt vesz igénybe, meg ember kell hozzá, úgy értem ez is relatív, hiszen erről is változó mindenkinek a felfogása, de én úgy vagyok vele, hogy ha valakit jól ismerek, megbíztam benne, jóban voltam vele, és számíthattam rá, akkor ha erre nem adott külön okot, ezt nem "vonom meg tőle", és nem dobok el egy fontos barátságot. 
Azért mondtam, hogy ez felfogás függő, mert sokan meg nem akarnak "visszamenni" a barátság állapotába, mintha az "gagyibb" lenne, mint a szerelem. Itt jön be az én fura felfogásom, ami világosan kimondja nekem, hogy a barátság fontosabb, mint a szerelem, akkor is, ha két ember között megjelenik, majd elhalványul a szerelem. A barátságnak nem kell eltűnnie ezzel, hiszen egyrészt előtte is barát volt a másiknak a két személy, másrészt attól még hogy a szerelem által indukált dolgok eltűnnek a  kapcsolatból, attól még a közös emlékek, a vidámság, a hülyéskedések, kirándulások nem lesznek kevésbé szép emlékek. Másképp emlékszik vissza rá az ember, de nem különbözik sokban attól, ha egy barátunkkal megyünk el kávézni, beszélgetni, kirándulni, vagy edzeni, biciklizni, akármi. Tetszikérteni? Nem.Az emberek túlnyomó többsége nem képes felfogni amiről beszélek és érthetetlen számukra, hogy ilyet hogy lehet. 

Akkor hogy még jobban összezavarjam a dolgokat, folytassuk. Az én felfogásom szerint a szerelem egy rugalmas, a barátság pedig egy rugalmatlan dolog. Vegyük úgy, mintha a barátság kézzelfogható tényeken alapulna. (Kézzelfogható tények <- put that on a t-shirt)
A barátság erőssége függ a közös élményektől, attól hogy mennyit tudunk a másikról, mennyit beszélgettünk az illetővel, mennyi időt töltöttünk együtt, és ez határozza meg, mennyire bízunk benne. Szóval elég bonyolult dologként fogom fel.
A szerelemhez számomra két nagyon fontos dolog kell, ha úgy vesszük, hogy a barátság már "adott", az egy alap. Egy: Az illető lány legyen. XD Kettő: Valamiért szeressünk egymásba.
Ezt nem tudom részletesebben leírni, mert magam sem tudom és senki sem tudja, ez miért meg hogyan történik pontosan, velem is fordult már elő, hogy nem találtam vonzónak a másik felet, amíg valamiért egyszer csak ő nem talált annak, vagy hogy a másik fél nem talált engem vonzónak, amíg én nem találtam varázsütésre valamitől annak. A szerelem egy megfoghatatlan dolog, ezt tudjuk.
Na szóval, a lényeg ebben ott van, hogy ha valakivel párkapcsolatban vagyok, mint mondtam, eleve úgy kezelem, hogy az örökké tarthat, de legalábbis életünk végéig. De ha valamiért mégis elmúlik a szerelem, és véget ér a dolog, akkor ezt nem úgy kezelem, hogy abból már semmi sem lehet. 
Értem ezt úgy, hogy mint mondtam, egy barátságot a részemről nem fogok hagyni elveszni, és örülök, ha a másik fél is így gondolja, és egy idő után barátja lehetek. De ami még furcsa bennem, hogyha én valakit vonzónak találtam egyszer, akkor nyilván vannak olyan jegyei, amikbe beleszerettem, és még ha a szerelem el is múlik a részéről vagy a részemről, vagy bármi történik, attól még ezek nem múlnak el. Mondhatnánk ezt úgy is, hogy ha valaki egyszer tetszett nekem, az utána nem fog varázsütésre "nem tetszeni". Tehát mondhatnám ezt úgy is, hogy aki az első partnerem volt, azzal ma is összejönnék újra ha úgy lenne, vagy bárkivel, aki eddig olyan közel volt hozzám. (Most, hogy így jobban belegondolok, tévedtem. XD Talán egyvalakivel nem)
Ezzel szerintem többen is így vannak, nem hinném, hogy én lennék az egyetlen, de aki nem tud úgymond lemondani dolgokról, vagy nem tudja a dolgok értékét, az nem képes "visszatérni" azokhoz a dolgokhoz, ami igazán fontos. 

Úgy értem ezt, hogy mondjuk van egy fiú, nevezzük srác1-nek. Srác1 összebarátkozik egy csinos, okos lánnyal, barátok mondjuk két évig, anélkül, hogy egymásba szeretnének (igen, van ilyen, tényleg huhuhú aztamindenit XD), aztán összejönnek. Utána együtt vannak mondjuk egy évig, és szétmennek. Utána srác1 azt mondja, hogy hmm, hát tök jó volt mikor egy pár voltunk, sokkal jobb volt mint az amikor csak barátok voltunk, az már nem is kell. És inkább megszakít minden kapcsolatot a lánnyal, pedig lehettek volna barátok újra. (Ahol az "újra" kifejezés hülyeség is, hacsak nem úgy mentek szét, hogy a barátságnak fellegzett be inkább, mint a szerelemnek)

Én ezt mindig egy nagyon egyszerű példával magyaráztam magamnak, és azoknak, akiket érdekelt. Ha mondjuk azt vesszük, hogy én kaptam 18 éves koromban egy laptopot a mamámtól, akkor mondhatjuk, hogy nagyon örültem, és tök király volt az előtte lévő gagyi géphez képest, na meg a sajátom volt. Használtam mondjuk 7 évig azt a laptopot, és most van egy csúcsszuper gépem ami 10-szer gyorsabb, meg nagyobb teljesítményű. Ha valaki itt ülne és használná ezt is mondjuk egy évig, és elvennénk tőle