"Ma éjjel semmi sem olyan mint amikor olyan amilyen..."

Na, mivel a blog az mindig is egy személyes panaszláda is volt nekem (mármint kinek nem, valljuk be :D ), ezért hadd panaszkodjak már újra. 

Nem vagyok túl jól. O.o Most úgy lelkileg minden rendben és oké, és kiegyensúlyozott vagyok, meg abszolút király minden (nagyjából, ha eltekintünk attól hogy majdnem minden második este sírok valamin... de legalább már csak minden másodikon! :D), szóval egy szavam sem lehet, de testileg ez már nem mondható el rólam. 
A hülye reflux elég szar fordulatot vett mióta kijöttem angliába. Mikor kijöttem, nagyban javult a bélésem állapota, éreztem, hogy egyre könnyebben nyelek, nyugodtabb vagyok, és nem mar úgy a sav. Ez annak volt köszönhető természetesen, hogy egy nagyon stresszes környezetből (Magyarország) kikerültem ide, és végre nem kell a puszta létemen szétstresszelnem magam. Ez sok minden mással járt, szabadabb gondolkodásúbb, lazább, nyugodtabb lettem, de most nem ez a lényeg. 
Az utóbbi pár hónapban elkezdtem érezni valami furcsát, mintha fizikailag érezném, hogy a nyelőcsövem "tövénél", a gyomorszájamnál van valami. Néha erősebben, néha gyengébben, és mikor rosszul feküdtem, és reggel fájt a nyelés (ami jó esetben egy hónapban kétszer fordul csak elő kb), és ott fájt a leginkább. Aztán párszor megint rám jött az a féle "roham" ami nagyon kínos és még odahaza tapasztaltam, hogy megpróbálok nyelni (ami egy hosszadalmas és fájdalmas művelet), de miután lement a cucc ami felhalmozódott addig a nyelőcsövemben, hirtelen mintha azonnal ki akarna jönni, és a szokásos megkönnyebbülés érzés helyett egy nagyon erős hányinger jön rám, de a gyomorszájam azonnal görcsösen bezár, mert hányni ugyebár már nem tudok. (Már vagy 4-5 éve nem tudok, sem direkt, sem máshogy) Újra és újra jön az inger, hogy kilökődjön ami a gyomromban van, de minden alkalommal csak erősebben zár a gyomorszájam, nem tudok kiegyenesedni csak öklendezek, és nem jön ki semmi. Könnyezek meg fulladozok mint állat, és várok hogy elmúljon, rendszerint ki is vörösödök.. Szóval ha épp akkor történik ilyen ha emberek között vagyok (ami szerencsére nem nagyon szokott előfordulni de néha igen), akkor azonnal valahogy kereket oldok, elmenekülök, mielőtt még látniuk kéne milyen mikor elkap a "roham". Többnyire sikerül.

Aztán mikor vége, ugyanúgy picsaszarul érzem magam mint előtte, és alig kapok levegőt, köhögök, és néha egy kis vér is feljön, nem tudom hogy a torkomból vagy a gyomorszájam tájékáról, de nem akarom tudni... Mikor kijöttem magyarországról, ezek teljesen elmúltak, de az utóbbi időben egyszer-kétszer újra visszajött, és nem igazán örülök neki. 
A másik gond, hogy teljesen felborult az emélsztésem. Régen teljesen mindegy volt, mit mikor zabáltam össze, soha nem volt semmi bajom. Mostanában van, hogy ha olajosat, zsírosat, vagy épp fűszereset, vagy épp édeset, vagy mindegy milyet eszek, szarul vagyok tőle utána akár órákig. Mindig valami más miatt, szóval van mikor semmi bajom a kajától, van mikor ugyanattól a kajától egyik nap rosszul vagyok mint az állat, másik nap semmi bajom. 
A harmadik, hogy nem érzem a gyomrom úgy mint eddig, vagy hogy mondjam... Nem tudom eldönteni sokszor, hogy mitől fáj a gyomrom, hogy most éhes vagyok, vagy fáj, vagy hogy épp ha eszek, mennyire vagyok tele. Általában érezni szoktam, mikor mennyire vagyok tele, mostanában van, hogy csak eszek-eszek, és nem érzek semmit. Sem éhesnek, sem jóllakottnak nem érzem magam, és van mikor abbahagyom az evést úgy hogy alig ettem, aztán egy óra múlva csak azt érzem újra hogy mindjárt összeesek a fáradtságtól olyan éhes vagyok, és van hogy annyit eszek, hogy utána borzalmasan rosszul vagyok, hányingerem van, mert úgy telezabáltam magam... Ez nagyon nagyon rossz, nem érzem, mikor vagyok éhes, vagy tele...
Valamit lassan tennem kell azt hiszem, most már tényleg elmegyek valamelyik nap valami itten ESSZTÉKÁBA, vagy a helyi megfelelőjébe, aztán lehet hogy kivizsgáltatom magam később... Nem akarom, hogy még rosszabb legyen. Most már magammal sem tudom elhitetni, hogy jól vagyok, másokat eddig sem tudtam már átverni egy jó ideje.
(Ilyenkor mindig eszembe jut az otthon, a család... : "Mit csinálsz?! /Ne fuldokoljál már, igyál rendesen! /Rágd meg rendesen a kaját! /Ne csinálj úgy mint aki fuldoklik, biztos túl nagyokat nyelsz! /  Nincsen neked semmi bajod!...")

Más. 
Megváltoztatott a kint lét! Azt kell hogy mondjam, a jó irányba. Sokkal kevesebbet agyalok a dolgokon, sokkal lazább lettem, és könnyebben veszek mindent. Nem bonyolítok túl semmit, most már például az emberi kapcsolatokat sem. Aki a barátom, a barátom, ez eddig is így volt, de most már minden problémát is rugalmasabban kezelek, ha épp van, és ez tetszik. Nem gondolok tovább semmit, inkább csak elkönyvelek valamit magamban úgy ahogy van, nem kombinálok, és a lehető legegyszerűbb formában csak elfogadom. Aztán ha valami változás van, azt is feldolgozom és elkönyvelem.  Jól érzem magam így, és minden könnyebb. 
Lelkileg is könnyebb nekem, feldolgozni azt amik másokkal történnek. Még mindig sokkal fontosabb számomra, mi történik azokkal akit szeretek (hogy ezek kik, azt ők úgyis tudják), mint magammal, de nem is tudom hogyan.. laza csávó lettem. XD (Na jó azért ENNYIRE nem laza XDDDD "De amúgy a biztonsági őrök buzik!") Ami nagyon jó érzés, mert nem idegeskedek semmin sem. :3

Ja, a cím! Azért ez a cím, mert mostanában egyre többször találom a bal kezem a jól megszokott "karom" kéztartásban, amit arra használtam hogy elkapjak egy ütést, vagy rúgást, vagy épp valami más testrészt, és kipréseljem belőle a vért is. A bal alkarom olyan mint egy satu, mert a jobb öklöm a keményebb. Látszik a párhuzam? :D Ha nem, akkor gondolkozzatok tovább kicsit. 
Az megszokott dolog, hogy az utcán járva bárki mellett megyek el, annak ellenére hogy nem látszik rajtam kívülről (csak ha külön akarom), mire mellém ér, már vagy ötféle módon elképzeltem, mit tennék, ha előrántana egy kést, be akarna húzni, vagy rúgni felém. Üldözési mánia? Lehet, de én inkább csak szakmai ártalomnak nevezem. 
A bal kezem meg gyakrabban ugrik a "markoló" üzemmódba, mikor karmok módjára szétmerednek az ujjaim és mivel elég nagy kezem van és elég erős, szörnyű kárt tudok okozni vele. ^^ Amit persze nem akarok, főleg nem itt londonban, de na... Kicsit az őrület kezd megint visszajönni, még ennyi idő múlva is. 
Bár... Most hogy itt írogatok...
Na, tök jó a blog, ilyenkor is rájövök dolgokra. XD Hiszen mióta idekint vagyok, nem bunyóztam egy jót, már majdnem fél éve! O.o Ez nagyon gáz, otthon azért úgy havonta legalább sikerült belepasszírozni egy jó kis edzést a programunkba, ahol ki lehet engedni az állatot, és puszta kézzel szétcsapkodni, rúgni a másikat.... Hogy hiányoznak az egymásnak csattanó csontok, meg az ütések hangjai... Azért ha van az embernek egy edzőtársa, akivel úgy istenigazából lehet küzdeni, akkor könnyebb levezetni a feszültséget. Egy komolyabb ütést amit Akai-santól kapok, egy átlagember meg sem úszna kórház nélkül talán, és én sem tudnék megrúgni senki mást olyan erővel mint őt, anélkül hogy legalább egy óriási véraláfutást ne okozzak neki (LEGALÁBB, hangsúlyozom, feltételezve hogy az illető tökéletesen védekezik). 
Ha itt nekiugranék olyan sebességgel, olyan erővel valakinek, mint neki, védőfelszerelés nélkül, péppé verném kb 60 másodperc alatt. Ha vele egymásnak ugrunk, max három percig bírjuk, de akkor azt úgy, hogy úgy verekszünk mintha tényleg le akarnánk teríteni a másikat, de azért csak módjával. A lila foltok már meg sem jelennek, úgy megszokta a bőr meg az izmok a sok ütődést meg horzsolást, a sebek meg az ízületek egy-két nap alatt olyanok mint az új, amikor régen egy hétig is fájlaltuk... Már csak a legdurvább sérülések maradnak meg, mikor mondjuk egy ütés végigszántja a mellkasom és egy olyan véraláfutás keletkezik, mintha egy ráspolyt húztak volna végig rajtam. XD De ezek sem fájnak nagyon...
Szóval jah. Edzeni tud az ember, meg kínozni magát, izomlázig tolhatom a fekvőt, futhatok, húzódzkodhatok... Még a falat is üthetem ahogy csak akarom, de nem üt vissza az a szar. Időm nincs elmenni ilyen munka mellett muai thai-ra vagy bármi ilyesmire, nincs fix időbeosztásom, egy hónapban egyszer tudnék elmenni edzésre, úgy meg soha nem engednének be a ringbe... Ráadásul beöltöztetve védőfelszerelésbe, mint valami próbababát? EH. 
NEKEM FÁJDALOM KELL.  (Ah, de régi szám, úristen... azt hiszem hat éve hallgattam utoljára... huh. Emlékek. :D Nosztalgikus.)
Az az igazi mikor szétverjük egymást. HALP. ;w; 
Na mindegy, majd kitalálok valamit. XD Önmagam vágogatása még mindig nem szimpi ötlet, attól nem lesz jobb. XD Elvileg a hátsó udvarban itt van egy vastag fa... Ha találok egy vastagabb telefonkönyvet, asszem rászegezem, aztán meglátjuk, mennyi időbe telik míg eljutok a fáig. X3 Valamit most már tennem kell mert agresszív leszek, és még én leszek az, aki másba beleköt. 
Ha becsajoznék nem lennék még agresszív, tudom, de... ahhoz meg most semmi motivációm nincs. XD

Épp elég bajom az, hogy senkiben nem tudok megbízni. Most is, hogy meglátogattak a srácok... Nagyon boldog voltam, hogy végre olyan emberek vesznek körül, akikben igazán megbízok, de ez csak négy napig tartott. Arra viszont pont elég volt, hogy rájöjjek, hogy akiket itt megismertem eddig, mennyire baromira rohadtul fogalmatlanok arról, hogy én ki és mi is vagyok valójában, és nem is akarják tudni részletesebben. Akkor én meg minek erőlködjek? Nem érdekel, őszintén. XD
Tartom magam ahhoz, hogy aki igazán meg akar ismerni, az próbálkozik is. Eddig is így volt, és ezután sem fordult ki magából a világ.

Ugye?