Fura

Fura. Mikor nem tudok aludni, és csak kavarognak a gondolatok a fejemben. Legtöbbjük olyan, amit nem szívesen írnék le, mert az embereknek nem szabad tudni róluk, vagy éppen olyan  dolgok amiről senkinek nem szabadna hallania.
Vagy épp képek amiket látok, emlékek.
Foszlányok.
Mindenféle dolgok, amiket szerintem mindannyian látunk. Mikor az embernek tényleg nincsen semmi dolga, unatkozik, és gondolkozik. Egyszer csak eszembe jut minden olyan gondolat, valós vagy valótlan kép, szituáció, ötlet, amik a nap során az agyamba tolulnak, és csak átviharzanak ugyan az agyamon, de akkor és ott szinte azonnal el is felejtem őket.

Ilyenkor este visszajönnek, eszembe jutnak. 

Sötét van. Sötét van és meleg, forróság. Köves a talaj amin fekszem, és érzem ahogy süti a bőröm, ahogy a kövek a bőrömbe nyomódnak. Nem nyitom ki a szemem. Hallom a zajt, a zúgást, a szelet, érzem az illatokat. Olyasmi mint a fűé, friss, mintha furcsa virágillat lenne. Nem akarom kinyitni a szemem. Furcsa érzés. Fázom belül. Odabent érzem, hogy üres vagyok. Hideg a kezem, szinte fagyos. Legszívesebben beletúrnék a földbe amin fekszem, mert nem elég a forró szél ami körülvesz és a talaj ami melegít. 
Csak a szívem meleg valamennyire, csak hogy működjön, hogy valamennyire áramoltassa a vért a testemben. 

Üres.

Ölelés. Valaki megölelt. De ki? Hátrahajol, megfogja a vállam, rám néz. Felé hajolok, de a vállára hajtom csak a fejem, és megölel újra. Nem tudom ki ez, de a barátom. Mindenki? Jó érzés, és tudom, hogy segíteni akar. 
Fáj nagyon, de jól esik az ölelés. Szorítom, kapaszkodok, mintha az életem függne tőle. Mintha próbálnék kapaszkodni a segítségbe amit nem kérek. Tudom, hogy nem kell, tudom hogy ha elengedem, akkor is ott fog előttem állni, és mosolyogni fog rám. 
Most már jobb? 
Igen.
Jobb.

Sötét.

Lehajtott fejjel állok, sötét van. Nagyon sötét. Hideg. Szeretem. Csend. Szeretem. Szaggatottan lélegzek, valami nincs rendben, izgatott vagyok. Félek? Nem. Őrület? Talán. Vérszomj. Harag. Meg kell találnom.
De kit? A bosszú nem old meg semmit. De kin akarok bosszút állni? Miért? Nem felel senki, tehetetlen düh, ugrásra készen. Az erek kidagadnak, a kéz görcsbe áll. Á, igen. A jól ismert kéztartás. A bal kezem fehérlik ahogy minden ízület pattanásig feszül, mint az idegeim. Így, igen. Így nagyon jól el tudom kapni. 
Ha egyszer elkezd szorítani, soha nem enged el. Soha. 
Acélpántok amik a torkodra szorulnak. Egyre szorosabb, és szorosabb, amíg már elveszíted az eszméleted. Egy perc, és áthatol a bőrön is. Vér. 
Vér. Sötét, fekete vér. 
És az a mosoly.

Könnyek. Még hidegebb a kezem mint eddig. Most viszont nem mozog. Nem érzem. Csak élettelenül lóg magam mellett. A könnyek forrók, de csak egy pillanatra. Az érzések, a heves érzelmek, amik forró könny formájában elhagyják a testet. Kihűlve lecsöppennek, és felszárítja őket a szél. Fáj. Eltűnik ez is. 
Én is. Eltűnök. 

Eltűnök?

Melyik a múlt? Hol van? Ez az? Nem, eldobom. Tovább keresek. Tele van horzsolásokkal a kezem, de még mélyebbre ások. Nagyon fáj, nagyon sok a vér. A vágások. Ez az? Nem.
Talán ott lehettem volna. Vagy ott. Az is lehet, hogy ott, ahol ő mondta. Nem hallgattam rá, nem kellett. Kellett az élet. Melyik élet? Melyik az élet? Ez, vagy az? Az is élet, de akkor félelmetesnek tűnt. Erő. Mérhetetlen erő. Izgalom. Megint az a mosoly. VÉR.
NEM.
Nem akarom. Nem akartam. Nem akarhattam. Megbántam? Pedig ott, akkor választhattam volna. Úristen, már vagy 10 éve. 10 év hosszú idő. Hol lennék most? A múlt furcsa dolog. Ugyanannyi dolog történt volna velem, ha arra indultam volna? Hol lennék? Ki lennék? Lennék?

Fordítva. Ott lent, megint, újra. Ne. Kérlek ne. 
Nagyon félek. Nem merek mozdulni. Nem merek levegőt venni. Nem merek megremegni. Figyelnek. Fejjel lefelé, mégsem tudom, merre van a felfelé. De lent vagyok. Hideg, nagyon hideg. Nem merem kinyitni a szemem. Víz. Víz, mindenhol, körbe. 
Nem ér véget soha. Teljesen sötét. Teljesen csendes. Teljesen Halott. Mégis mozognak. Körbe-körbe, és figyelnek. Nagyon nagyok. Nem néznek ide, de figyelnek, Nem néznek ide, de LÁTNAK.
Látlak. 
Látlak.

LÁTLAK.

Levegő. Beletódul a tüdőmbe, de már szalad is ki. Nincs elég oxigén. Kell az izmaimnak, kell az agyamnak. Fel kell ébredjek. Fel kell, hogy ébredjek? Ez álom volt. Álom volt? De hát ott voltam. Elolvastam. Láttam, éreztem, hallottam, beszéltem. Fájt. Gyorsan történt minden, semmit sem tehettem. Talán megmenthettem volna. 
De akkor én halok meg. Így most jobb? Nincs választás. Mi a jobb választás? Inkább én maradjak életben? Akkor én szenvedek tovább. Látom, ahogy szenved, ha ő az és nem én. Hol vagyok? 
Nem tudtam megmenteni. Nem volt másik választás.
Ez nem igaz.
Mindig van másik választás.

Mit művelnek velem? Ezt nem akartam. Ezt nem én csináltam. Nem én voltam. De igen. Te is ez vagy. Igen, igaz, ez is én vagyok, én csináltam, a részem. A részem. Nem tudom kiölni, tudom. Nem keresek kifogásokat. Fogadjam el csak így? 
Bilincsek. Kell. Még több kell. Még több. MÉG TÖBB. 
Segíts.
Valaki segítsen.
Segítség.

Ember. Nem ember. Növény, állat, ember. Szellem, lélek, test, árnyék. Árnyak, kísértetek, démonok és angyalok. Gonoszak és jók. Micsoda? 
Nem értem. Melyik a gonosz és melyik a jó? Egyik sem. Mindkettő. Kinek van igaza?
Mindenkinek igaza van.

Árnyék. Ott ülök, a sötétben, szakadt ruha, még mindig markolom a fegyvert a jobb kezemben. Rám néznek. Kis sikátor, nem lát ide senki. Néhányan megláttak, de csak elmentek, addig jó volt. Páran megálltak és néznek. Beszélgetnek. Nem hallom. 
Gondterheltnek látszanak. Mint akik nem tudják mit csináljanak. Félnek? Aggódnak? Homályos egy kicsit, nem látom. Megtörlöm a szemem. Nagyon fáj, nagyon fáj. A bal. A bal szemem seb, nincs meg. 
Lehull a kezem, nem bírom tartani. Már többen vannak. Egy, kettő, három... talán öt. Valaki idejön. Ide indult, valaki, alacsony. Gyerek még? Miért jön ide? 
Ráfogom a fegyvert. Ne gyere közelebb. "Ne gyere közelebb. Állj meg ott." Remeg a kezem, zörög a fegyver. Nagyon nagy. Nagyon nehéz. Homályos, nem tudok célozni. Nem megy egy szemmel. Fárad a karom, nem bírom tartani. Nagyon fáj. Elejtem, lehullik a karom. El fogok ájulni. Csak három és fél, talán kicsit több. Nincs elég vér.
Ne gyere közelebb. 
Félek.
A szemem.

A szemem. Kinyílik, felnézek. Fehér. Meleg van. Puha. Mintha minden rendben lenne. Nem fáj. Melegséget érzek, mindenhol. Csend. Csend és kényelem. Ah.
Milyen jó.
Milyen jó itt. Reggel, fény, reggeli illata. Hogy kerültem ide? Hol vagyok? Fehér, fehér mindenütt. Ahogy szeretem. Ahogy szeretjük. Nagy ablakok. Ahogy szeretjük, sok fény. A város nyüzsög, de idebent csend van. Virágok, szőnyeg, fa. Otthon. 
Otthon vagyok. Látom őt. Reggelit hoz, mosolyog. Él. Beszélget. Beszélgetünk. Este elmegyünk az operába? 
"Máris könnyekig meg vagyok hatva." Imádom az operát. Utána elmegyünk vacsorázni valahová. Mit kívánsz? Kipróbálhatnánk azt az olasz éttermet ami most nyílt a múzeum mellett, a parknál. 
Ki kell öltözni, elegánsan. Szépek vagyunk, így együtt. Mosolygok. Vedd le a kesztyűd. Nem lehet. Csak egy kicsit. Hideg a keze, mint az enyém. Akár a jég. Halványkék körmök, makulátlan, fehér bőr. Az enyém. Az enyém pedig sötét, kemény, tele sebekkel. Az enyém. De mindkettő hideg. Az övé. Az enyém.
Mosoly. Nem az a mosoly. Hanem a másik. A boldog mosoly. 
A haja mint a selyem. Engedi hogy megfésüljem. Érdekes színe van. Szeretem. Közben beszél, én mosolygok, hallgatom. Milyen szép a haja. Haj.

Haj. Mindenhol az arcomban, más sem látok. Kéj, vágy, szenvedély. Testek. Forróság, iszonyatos forróság. A fejemtől a lábam hegyéig érzem, mindenhol. Mindenhol körülöttem. Sóhaj. Ritmus. Lehelet. Testek. Az enyém. A tiéd. Kié? A miénk? 
Én? Te? 
Mi.

Mi. Fegyverek. Hangok. Kövek. Feszültség. Itt vagyunk. Mi vagyunk. Együtt vagyunk. Egyedül vagyunk. Nincs mitől félni, amíg mi itt vagyunk. Én, ő, és ő. Fegyverek. Kezek, lábak, fém, fa , kő. Füst, pusztaság, halál. Üres házak. Nincs már ellenség. Volt ellenség? Ki az ellenség? 
Mi vagyunk. Mi voltunk. Nincs többé. Nekünk nincs ellenségünk. Csak célpontok. Küldetés. Cél. Siker.
Csak a siker számít. Ha elküldenek, meg kell csinálni. Nem gondolok. Meg kell tennem. Végig kell csinálnom. Végig kell csinálnunk. Muszáj. Kell. Különben nem kapjuk meg. Különben nem hagynak békén. Nem kell. Nem kellünk. 
Remélem nem kellünk többé. Elfelejtenek, ugye? Menjünk már innen. Nem akarok itt lenni. Én ember vagyok. Ember akarok lenni.
Ember.

Ember?