Mostanában az jutott eszembe, hogy mennyire igaz az életemre mostanában az a kép az idézettel, amit Tumblr-en találtam régebben. Az volt ráírva, hogy próbáld meg nem minősíteni az embereket két napig. Aztán két hétig. Aztán két hónapig. Aztán pedig figyeld a változást az életedben.
Kipróbáltam. :)

Na nem mintha én az lennék aki úgy nagyon minősítené az embereket vagy másokat kritizálna, vagy bármi ilyesmi, de nekem is voltak előítéleteim. Erre nem vagyok büszke, de az dobja rám az első követ akiben soha nem volt semmiféle előítélet, vagy nem "sorolt be" valakit a külseje, viselkedése, vagy cselekedetei alapján. Ezt hívjuk első benyomásnak, amit mindenki tapasztal, ha valaki újat ismer meg. Ez nagyon sokszor nem akkurátus természetesen, hiszen attól még hogy egy tetovált, hosszú fekete hajú fazon jön velünk szembe az utcán tele szegecses fekete ruhákkal, attól még ő is szeretheti a cuki dolgokat és lehet hogy pont a sailor moon a kedvenc animéje, vagy ilyesmi. :D Nem lehet tudni.
Éppen ezért én is megpróbáltam ezt elkezdeni, pont úgy kb 2 hónapja. Onnantól kezdve senkit nem minősítettem se a kinézete, sem a viselkedése alapján, sem az alapján, hogy mit tesz vagy mit nem tesz.
Rendkívül hamar megtanultam, hogy mindenkinek megvan a maga múltja. Nem tudhatjuk előre, ki miért teszi azt, ami miatt mi épp elítéljük, vagy bármit mondunk arra az emberre, akiről éppen szó van. Ez nem jó.
Rengeteg hajléktalan is például nem a saját hibájából került az utcára, és sokan vannak, akik az ital nélkül nem is élnék túl a telet. Nem azért isznak, mert nekik ez a heppjük. De ha nem akarok ilyen éles példával dobálózni, ott vannak akik buliznak, esetleg akik drogoznak, cigiznek. Talán csak így tudják levezetni a feszültséget ami felgyűlt a héten, köcsögök otthon a szülők és így ellazulhatnak, vagy nehézségeik vannak és ez elől akarnak elmenekülni. Nem ítélem el őket, sőt, megértem őket.
Az más tészta, hogy nagyon szívesen segítenék mindenkin, hogy meg lehet oldani máshogy is, van más mód, de nem segíthetek mindenkin, ez az első ok, a második ok pedig az, hogy nem akarok már beleszólni mások életébe egyáltalán. Hogy ki mit csinál a saját életével, az a saját gondja-baja, döntése, és én nem akarok beleszólni, ha valaki nem kér rá.
Még a barátozásból is kicsit visszavettem. Nem ragaszkodok görcsösön ahhoz, hogy az életük része legyek, hogy segítsek mindenáron, hogy ott legyek mindig mindenhol, és csüngjek rajtuk, ez nem jó. Sőt, egyenesen azt tettem, hogy befejeztem a "keresést". Kipróbáltam, mi történik, ha történetesen tényleg, nem írok levelet, nem írok rá erre vagy arra, nem keresem, nem hívom fel, nem megyek oda...

Őszintén szólva szörnyen meglepődtem, mennyire kevesen kerestek meg. Ha teljesen őszinte akarok lenni, 2 emberről van szó. Ők írtak rám maguktól, hogy mi újság van. Na jó, 3, arzénnal együtt még tenshi-chan és akai.
Persze nem gondoltam úgy, hogy akkor az a maradék 5-6 ember akivel még beszélgetni szoktam, nem szeret, vagy nem kér belőlem, vagy ilyesmi. Egyszerűen... dolguk van és kész, nem érnek rá annyira, és nem én kötöm le őket leginkább, hanem a saját életük amit nekik is élni kell valahogy, és ez így van jól.
Ehelyett én is rákoncentráltam kicsit akkor a saját életemre. Kicsit kivontam magam másokéból, úgymond "békén hagyok" most másokat. Nem görcsölök azon, hogy egyedül vagyok, inkább élvezem amit csinálok, beleadok amit tudok, és ha valami van, benne vagyok, de ha nincs semmi, nem próbálkozok kényszeredetten, hogy legyen valami. És most ennek nincs semmi köze ahhoz, hogy "párkapcsolatilag" egyedül vagyok (még akkor is ha még most van is valakim technically), csupán az élethez.

Engem is rengetegen ítélnek el, minősítenek, sorolnak be. Még a barátaim is, ha kicsit jobban kinyitom a szemem, látom is, hogy mit gondolnak rólam, hogy mik a hibáim őszerintük, hogy mi az amit nem nagyon szeretnek bennem, hogy mit gondolnak rólam, és látom is rajtuk keresztül a hibáimat. Jó, az nem esik jól, ha folyton csak a hibáimmal szembesülök és ezt érzem az orrom alá dörgölve, főleg hogy én nem teszem ugyanezt, de nem baj. Senki sem tökéletes, és ezt a legtöbben tudják is. De ha valaki tisztában van a hibáival, annak én személy szerint nem szeretem elmondani, szembesíteni azzal, amit ő is tud, de ha nem tud róla akkor lehet szólok neki. Mindenesetre rászoktam arra, hogy ha valaki nem ír vissza egy levelemre x ideig, én egyszerűen csak nem írok újra. :) Csodálkozik az ember amikor rájön, hogy nem is olyan fontos egyeseknek, mint gondolta. :D De az is érdekes, hogy minél inkább vonom ki magam így, azok a barátaim akik tényleg szeretnek és kedvelnek, ők meg egyből megtalálnak. :) Mintha éreznék, hogy mi a helyzet. ^^ Ez érdekes

És legfőképpen nem sorolom be az embereket különböző kategóriákba már, hogy ezek cigisek vagy bulizósak, vagy ilyenek vagy olyanok. Egyre inkább az EMBERT látom mindenkiben. Ők még nem látják bennem (vajon miért?) az embert, de én próbálok arra koncentrálni már rég, hogy az embert nézzem, és nem azt, hogy mit csinál, mit hord, milyen nemű, korú, stb. És máris nagyon sokat változott az életem és jobban rálátok a világra és sokkal többet látok és másképp értékelem a dolgokat, ami jó. :)

Nem mi változunk. A dolgok amiket teszünk, a helyzetek amikben vagyunk, a ruhák amiket hordunk, vagy ahogy egyes helyzetekben viselkedünk, változhat, de mi magunk nem. Ugyanazok lesznek a hülye hibáink, a jó tulajdonságaink, a rosszak, a főbb ismertetőjeleink ugyanazok maradnak, mindegy hány év telik el. :) Nem írthatjuk ki magunkból azt, akik vagyunk. Fejlődhetünk, javíthatunk a hibáinkon, hiszen ezt kell is, de a főbb jellemzőink ugyanazok maradnak az évek során, van ami életünk végéig.

Jobb így, hogy az emberek lelkét nézem inkább, és nem magukat az embereket. Sokkal többet látok. :) És magamhoz is őszintébb vagyok.