Egyedül, biztonságban.

Mielőtt még arra a döntésre, következtetésre jutottam volna, hogy tényleg nem kellek senkinek, azért még egy-két utolsó elkeseredett kísérletet tettem ennek ellenkezőjének bebizonyítására.

Hát nem jött be.

De végülis mindegy, nem is számítottam másra.
Nem hittem volna, hogy eljön az a nap, amikor ismét abba a lelkiállapotba kerülök majd vissza, amiben már olyan régen voltam, hogy azt hittem, már teljesen el is feledkeztem róla. Ez pedig a teljes egyedüllét állapota, amikor nem is törekszem arra, hogy ez megváltozzon, egyszerűen csak... vagyok és nem érdekel.
Felkelek fél hétkor, elmegyek a melóba, négykor végzek, ötkor hazaérek. Kicsit talán alszok, vagy épp főzök, bevásárlok, vagy ami a kötelességem. Utána kicsit böngészek, játszok, animézek, edzem, majd lefekszem.
Következő nap, ismétlés.

Nagyon örülök most, hogy ennyit dolgozhatok, mert így legalább nincs időm semmire. Nincs időm arra, hogy leüljek a kanapéra gondolkozni, hogy vajon mit kéne tennem, miért történtek velem azok amik történtek, mi lesz a jövőmmel. Csak felkelek reggel, este meg lefekszem. Megteszem ami a kötelességem, mert ezt kell tennem.
Régen azt mondtam volna erre, hogy nem élet, de elég jól megvagyok mégis vele most. Hiszen ha belegondolok, régen is ezt csináltam, és akkor is elvoltam.
Nem volt időm könnyekre, felesleges gondolatokra, emózásra, depizésre.

Tetszik most is ez az állapot, mert egészséges. Pár hete még nem tudtam aludni, enni, ha rossz kedvem volt és ránéztem a vacsimra, csak félretoltam, napokig alig ettem egy-két szelet kenyérnél többet, vagy pár falat csokinál, meg ilyenek. Ma már ilyet nem teszek, mert muszáj ennem. Muszáj különben nem lesz erőm felkelni reggel, muszáj eltennem kaját másnapra hogy jól menjen a meló, muszáj ennem este is jó sokat, hogy jól menjen az edzés. Az is elég jól megy, jobban mint valaha, és végre látszik is az eredménye.
Muszáj időben lefeküdnöm, hogy fel tudjak kelni és végigdolgozzam a 8 órát. Nem kell aggódnom nagyon, hogy antiszociális leszek mert nem egész nap itthon ülök, muszáj kimennem, emberekkel találkoznom, utaznom, telefonálnom egész nap, és ezt örömmel végeznem (mármint nem muszájból végzem örömmel, tényleg jó a meló), és kell a pénz is úgyhogy még inkább muszáj.

Muszáj ugyan, de nem bánom hogy az, mert így legalább csinálok valamit. Fejlődök kicsit, egészségesebben élek, és nem gondolkozom túl sokat. Nem teszek kárt magamban, nem hajszolom magam a végkimerülésbe, nem készítem ki magam.

Ezek mind, mind pozitív dolgok végülis. :) Így is úgyis elvesztettem már a hitemet abban, amiben eddig talán reménykedtem. Mikor a mozgólépcsőn, a buszon, vagy bárhol boldog párokat látok, már nem vagyok szomorú vagy irigy rájuk. Az jut eszembe, hogy úgyis nekik is "közbejön" majd valami. Összevesznek, megunják egymást, vagy megcsalják egymást, vagy elválnak az útjaik valamilyen oknál fogva. A lényeg ugyanaz, bántani fogják egymást és összezuhannak egymás miatt, akik azt hitték addig, a másik fél a boldogságuk forrása.
Eddig hittem benne, hogy ez lehet másképp is.
Hiszen láttam már rá példákat, ma is látok, felsorolni is tudnék. De nekik hogyan sikerült? Ekkora mázli is létezik a világon? Nem tudom elhinni...
Régen hittem az örökké-ben, több csalódás után is. Abban, hogy a te meg én helyett lehet "mi" is. De ahogy körbenézek, csak azt látom, hogy mindenki elszeparálja csak magát másoktól. Senki nem adja magát oda másnak, nem bízza rá magát a másikra. Görcsösen ragaszkodnak az "ÉN"-hez, a saját maguk alkotta világukhoz, nem mernek áldozatokat hozni azért akit szeretnek, fontosabb nekik a saját érdekük, minthogy áldozatot hozzanak egy közös dologért, ez a baj. Megértem végülis, de akkor ne is panaszkodjon senki aki ilyen, hogy végül egyedül marad.
Én inkább már nem is próbálkozom. Ha ez az általános felfogás, hozzáállás, akkor végképp nem érdemes hinnem abban, amiben eddig. Ha úgyis elhagy bárki akihez közel kerülök, akkor mi az értelme? Jó persze, ideig-óráig, talán évekig együtt maradunk, huhú tök jó. És? Mi az értelme akkor ha utána összedől az egész? Ha utána újra elveszítek valakit aki az életem részévé válik? Nem úgy az életem részévé ahogyan az az életünk részévé válik hogy lezuhanyzunk minden nap ekkor meg ekkor, nem. Úgy értem hogy az életem részévé, hogy a közös dolgok úgy kiveszik az életedből a részüket, hogy anélkül NEM VAGY EGÉSZ. Csak egy fél vagy, ketten alkottok egy egészet, egy működő, járó lényt, egy életet.
Nem akarom ezt újra felépíteni, elhinni, érezni, boldognak és gondfeledtnek lenni csak azért, hogy aztán romba dőljön az egész újra, és elvesszen az egész életem. Hogy megint félbeszakadjak.
Ha kiépítenék még egy ilyen életet, és még jobb lenne mint az előző, és még tovább tartana, csak még jobban fájna ha újra kitépnének belőlem egy darabot, nem biztos hogy kibírnám, ez is maga a pokol volt.

Persze ha jobban figyelnék arra, hogy megőrizzem a függetlenségemet, magamat, az egómat, a büszkeségemet, akkor nem fájna annyira, ha koppanok. De ennek mi az értelme, kérdem én? Semmi az ég világon. Az csak egy fél kapcsolat, egy semmi, egy "én" és egy "te", semmi több mint egy átlagos ismeretség.
Nekem a közös élet a közös világot, a közös lelket, a közös gondolatokat és kis világokat jelent, amibe senkibe nem lát bele, még én sem, te sem... Csak "mi", csak az, akivé ketten válunk.
De szerintem manapság ezt nem érti senki. Hülyeségnek tartja mindenki, vagy még aki nem is röhög rajta, az is csak álomnak tartja, mesének.

Pont ezért maradok egyedül. Biztonságban.