Mindenkinek vannak sebei, és hegei. A testünkön, a lelkünkön egyaránt. De amik kívül vannak, amit mindenki lát, azokat általában csak pillanatnyi balesetek, horzsolások, vágások vagy nagyobb sérülések okozzák, amik aztán hamar begyógyulnak.
Amit senki nem lát, amik belül vannak, összekaristolják a lelkünket, azok sokkal rosszabbak. Amikor belül sérülünk meg, sokszor hetekig , hónapokig, vagy évekig jobban fáj mint bármi amit kívül éreztünk eddig és sokszor kívánjuk hogy inkább fájna kívül sokkal jobban, csak szûnne meg belül a fájdalom. Mintha folyamatosan véreznénk, a lélek belsõ vérzése...
Aztán szépen lassan eláll, ahogy a seb begyógyulgat. Elõször csak var van rajta, ami könnyen felszakad és akkor könnyen újra vérzünk... Talán ami bent nem fér el, az már a szemünkön csordul ki...
A könnyeink a lelkünk vércseppjei ...

Aztán mikor már a seb is legyógyult szépen, már csak a heg marad. Van amelyik csak egy karcolás, van amelyik hosszú, van amelyik mély és durva heget hagy. Miután begyógyult, már nem szakad fel újra, már új felület van a sérülés helyén, mint mikor a sebeink helyére új bõr nõ. Onnantól kezdve már csak az új bõrt szakítjuk fel, nem a régi sebet.
És milyen furcsa, hogy pont úgy ahogy a külsõ hegekre, a belsõkre is már csak úgy emlékezünk, mint mosolyognivaló emlékek. Kicsit talán néha a szívünkbe markolnak, mint mikor ránézünk a lábunkra amin egy ronda heg van és eszünkbe jut, hogy fájt mikor felhasított az a faág és kicsit megrándul az arcunk. De utána már csak mosolygunk, hogy ez is megtörtént és már csak a múlté.
Ezek is csak harci hegek, mint amikkel dicsekedünk a haveroknak, vagy épp próbáljuk elrejteni mert mi okoztuk magunknak és nem akarjuk megmagyarázni...

Hegek, amik sosem tûnnek el, de ezekkel is többé válunk.

Nem hazudok, néha még összerándul az arcom ha ránézek a hegre. Odalent mélyen még nem gyógyult be teljesen, és néha, ha még nyomkodjuk a heget, érezni, hogy odalent mélyen ha még nem is fáj, de egy kicsit viszket.
Néha összetörnek minket azok is, akik tudjuk, hogy nagyon szeretnek... Vagy csak szerettek. Ezek után nagyon nehéz egyedül feltápászkodni, összeszedni magunkat, fõleg ha váratlanul jön.
Hosszú a gyógyulás és a seb lassan múlik. De utána már ez is csak egy emlék marad. Talán egy hatalmas heg, amire ránézünk és elszörnyedünk ha belegondolunk, mekkora lyuk tátongott a helyén és vajon hogyan nem véreztünk el... Lehet az is, hogy csak egy vágás, amit folyton feltéptünk, mint a rossz gyerek amikor leszedi a sebet...

De van, mikor csak elmosolyodunk rajta, és csak megrántjuk a vállunkat. Mint amikor fejberúg edzésen a legjobb barátod. Fáj, hogy belenyomódott a szemüveg az arcodba és megvágta az orrod, púp nõ a fejeden, vagy még enyhe agyrázkódást is kapsz, de te csak nevetsz a barátodra, mert õ megijedt, hogy bántott, te meg csak nevetsz, hogy megnyugtasd, és hogy elhiggye, hogy nem haragszol rá, hiszen nem direkt csinálta, nem akart bántani.

Tudom, hogy engem sem akartak bántani. Nem ez volt az elsõdleges cél.

A tény, hogy mégis megtették, nem ront a helyzeten egy kicsit sem. ^^

"Egy kéz emelkedik lassan a hideg fém felé. Sápadt, erõtlen, remegõ kéz szabálytalan, imbolygó tartással, gyengén és lassan. Mikor aztán elég közel ér a vashoz, hirtelen elõrecsap mint a kígyó, és rámarkol. Mint egy vad kutya szájzára egy alkarra, úgy kattan lakatként a vasrúdra. Megfeszülnek az izmok, az inak átütnek a bõrön és halkan pattogva szorulnak harapófogóként a fémre ami szinte kiált a szorítástól. Visszatér a vér a kézbe, az erekben csörgedezõ folyadék pillanatok alatt halvány arany és vörös árnyalatú bõrszínnel árasztja el a lusta sejtek millióit. "