Rivalizáálj, rivalizáálj

Rivalizálás. Belegondoltatok már, hogy mennyire emberi tulajdonság ez? :D Ez így önmagában egy elég "csúnya" szó, legalábbis nem pozitív érzéseket vált ki az emberbõl, ha erre gondol vagy ezt hallja. Ha másképpen fogalmazzuk meg, már máris szebben hangzik:
Mindig jobbak akarunk lenni.
Nem feltétlenül a másiknál! Ha magunkat akarjuk fejleszteni és erõsebbek akarunk lenni, az is teljesen oké, de ekkor is ott vannak a többiek egyfajta viszonyítási alapként, hogy "kiknél vagyunk jobbak" és "kiknél vagyunk rosszabbak". Természetesen ezt nem lehet így leírni, hiszen mindenki jobb a másiknál valamiben, és én is azt vallom, hogy mindenki egyformán jó, mert mindenkiben megvan a képesség, hogy kitartó legyen, hogy sikeres legyen, királycsávó/csaj legyen és boldogan éljen. : )
Itt a rivalizálásra úgy célzok, mint az ösztönre, ami már a legprimitívebb állatokban is megvan, megvolt. Ha az evolúciót nézzük, akkor is látjuk, hogyan küldte egyik faj a másikat maga mögé, hogyan vált az egyik fejlettebbé, míg a másik elmaradt és a háttérbe szorult.
Ha megnézünk egy farkasfalkát, ott is hihetetlen rivalizáció van (bár ott elég komolyan torokra is megy :3 Kutyusok ^w^), legyen az a táplálékért, vagy az alfahím pozícióért. Ott sem az a farkas nyer, amelyiknek jobbak a génjei, hanem amelyik erõsebb, kitartóbb, talpraesettebb, gyorsabb mint a többi.

Az emberek között is megvan ez az ösztön, és ez egy olyan dolog ami jó is, meg rossz is. Hiszen ha csak egy vállallatot nézünk, az emberek még az irodában is megtalálják azt, hogy mivel legyenek jobbak a másiknál, hogy mivel kerüljenek elõrébb, vagy csak piszkálják a másikat, hogy õk miben jobbak. :D És még úgy is megtalálják ennek a lehetõségét, ha szeparált boxokban vannak akár. Azért, mert ez az ösztön visz minket elõrébb. Jobb akarok lenni, jobb akarok lenni, de minél? Mi legyen a viszonyítási alapom? Persze, önmagam, de szerintem aki normálisan él, az minden este úgy hajtja álomra a fejét, hogy "Na, ma is több lettem valamivel", hiszen minden nap gyûjtünk élettapasztalatot, edzünk, tanulunk, vagy épp dolgozunk, ezzel pénzt keresve magunknak vagy a családunk biztonságára. Tehát saját magunknál naná hogy jobbak vagyunk minden nap (ha jól élünk!), akkor mi legyen a viszonyítási alap?
Hát mások! Hiszen ha körülnézünk, kétféle embert láthatunk: Azokat akiknél jobbak vagyunk, akikre ránézünk és azt mondjuk "Hú, én is ilyen voltam régen, milyen jó hogy azóta jobb lettem!", illetve akikre ránézünk, és azt gondoljuk "Azta, bárcsak én is ilyen lennék!". Ezek az ellenpéldák, és a példaképek.
Véleményem szerint mindkettõ elõrevisz minket, ha megfelelõ gondolkodással bírunk. Nyilván ha úgy érezzük, jobbak vagyunk bizonyos embereknél, ez motiváció számunkra, hogy arra a szintre már ne menjünk vissza, ha pedig a példaképekre tekintünk, akkor máris megvan a célunk, hogy hová lehet még fejlõdni.
Ami ebben a jó, hogy eközben mi is példaképekké, célokká válhatunk mások szemében, ezzel motviválva azokat, akik esetleg fel akarnak tekinteni valakire (vagy csak lehagyni :P).
Most mondhatnánk, hogy ez önzõ dolog az emberek között, különbséget tenni és hasonlítgatni egymást, de mivel az emberek nem egyformák, és TÁRSADALOMban élünk, ez mindig is így lesz. : ) Csapatokban dolgozunk, osztályokba járunk, együttmûködünk, barátaink vannak, tehát mindig lesznek csoportok, ahol érezni fogjuk, mennyit is érünk. :P Jobb esetben ez arra fog ösztönözni minket, hogy jobbakká váljunk, rossz esetben csak szomorkodunk, hogy le vagyunk maradva. Ez már viszont csak hozzáállás kérdése, ami rajtunk áll... : ) Ha pozitívan állunk hozzá, mi is olyanokká válhatunk, akiket tisztelünk a képességeik miatt. Ha negatívak, csak irigykedünk.

A barátaimra is levetítettem ezt, és arra jöttem rá, hogy az a jó, ha az embernek olyan barátai vannak, akik kompetensek vele. :P Ha én körülnézek, azt látom, hogy azokkal érzem jól magam (és ebbõl adódóan alapból olyanokkal veszem magam körül), akikkel lehet versengeni. Húzzuk egymást, feljesztjük egymást, egymás példaképeivé, követendõ példájává válunk, és próbálunk nem lemaradni a másiktól. Ki a kitartóbb, ki tud több fekvõt, ki bírja jobban az ütéseket, kinek van több élettapaszalata, stb. Vigyorogva versenyzünk és csapunk össze minden egyes beszélgetéssel, tudat alatt ösztönözzük egymást arra, hogy igen, én még erre is képes vagyok, akkor neked is lenned kell!

És nem maradunk le egymástól, mert ugyanakkor kinyújtjuk a kezünket a másiknak, ha egyikõnk lemarad, és a saját szintünkre emeljük, hogy tovább versenghessen velünk. Aki viszont nem fogja meg a kinyújtott kezet... Az sajnos lemarad, és tényleg csak nézni fogja, ahogy mi tovább húzzuk egymást.

A fejlõdés sosem áll meg.
Mindig egyre jobbak, többek, erõsebbek, kitartóbbak leszünk. Mindig egyre pozitívabbak, egészségesebbek, és ha lehet, vidámabbak, de legalábbis tapasztaltabbak.
Lehet, hogy már sok embert lehagytunk. Lehet, hogy sokaknak példaképekké váltunk. Ezt is tudom. Azt nem tudom, esetleg olyanok is vannak-e, akik irigyek ránk, de az nem is érdekel, õk csak tipródjanak a szintjükön. :D
Amit tudok, hogy mindig segíteni fogok annak, aki velünk akar tartani és nem hagyjuk hátra, amíg õ nem akar hátramaradni. A másik dolog, amit tudok, hogy mindig lesznek nálunk jobbak. Akik erõsebbek, okosabbak, gyorsabbak, keményebbek, mint mi, és ez így van jól. Ha nem így lenne, nem lenne motivációnk. : ) Nem lenne viszonyítási alapunk, az a gondolatunk, hogy "Á, igen, ennél is lehet magasabbra jutni! Ha õ megcsinálta, én is meg tudom.".
Fontos, hogy ezt érezzük. Mert így tudunk csak túljutni az irigységen, és jobbá válni, a legjobbá akivé csak lehetséges, hogy aztán visszatekintsünk, és mosolyogva azt mondjuk:

"Igen, megcsináltam. "

 (na ezt hallgassátok :P)