Ezt a bejegyzést az elõzõhöz címzem, mert igazából volt egy-két dolog, amit elfelejtettem leírni, úgyhogy kicsit most leírom azt, ami bennem maradt. : )

Azért ez a címe a bejegyzésnek, mert bár leírtam hogy mások milyen megoldásokat alkalmaznak vagy a stresszoldásra, vagy arra, hogy egy törés után összeszedjék magukat, nem tértem ki arra, hogy én mit csinálok, és hogy az én mentalitásom hogyan alakult. ^^"

Nem fogok nagyonnagyon részletezni semmit, mert a múltamat már leírtam, így azt tudhatjátok, hogy a családi életem katasztrófa volt amíg otthon éltem, közösségileg szintén nem a topon vagyok, és nem annyira kímélt az élet, mint egyeseket (de még mindig jobban, mint egyeseket biztosan).

Amikor kisebb voltam, és nem figyeltek rám, otthon hagytak egyedül, nem foglalkoztak semmivel amit alkottam, nem kaptam semmi dicséretet csak szidást, szomorú voltam. Nem lettem ideges, nem kezdtem el figyelemhiányból rosszalkodni, másokat bántani, vagy a suliban "nemviselkedni", csak ... szomorú voltam. Gondolkoztam, hogy mit csinálok rosszul és próbáltam jobban csinálni, de emellett nem akartam változni. Az általánosban nem nagyon volt társaságom, de nem utáltak. Nem csúfoltak, nem szekáltak, nem kötekedtek velem (miután szétrúgtam egykét köcsög térdét, meg a kötekedõsebbeket feltoltam a falra, de errõl majd egyszer XD), csak úgy... Elfogadtak. Olyan voltam mint egy dísztárgy, akihez lehet fordulni ha kell valami. XD Én megelégedtem ezzel a szereppel, beletörõdtem hogy egyedül vagyok, hogy ha nem tartozol valamelyik klikkbe akkor sehová nem tartozol. Gimiben is ugyanez volt, de azt gondoltam: Ez van. Van énnekem saját klikkem otthon, az igaz barátaim akik azt szeretik amit én és abban lelik örömüket amiben én, és ez bõven elég volt. A gimiben mondjuk már kinéztek, de nem okozott problémát, mert gyorsan megtanulták hogy hol a határ, meddig szólhatnak be olyat hogy még nem kapnak egy tockost. XD
Valahogy sosem bántott, hogy nem tartozok közéjük, vagy kinéznek. Megvoltak a barátaim, és az õ véleményük határozta meg azt , hogy mit gondolok magamról, nem olyanoké akik nem is ismernek. :D Egy kicsit sem bántott ha lezsidóztak a "nagy" orrom miatt, vagy lecigányoztak, mert mondjuk nyáron jobban megfog a nap. Még csak nem is jutott eszembe, hogy rosszul kéne éreznem magam az olyan beszólások miatt, amiket óvódás gondolkodási szintû gimnazisták vágnak a fejemhez, mert nem is értettem hogy ez nekik miért jó, vagy hogy miért nem a saját dolgukkal foglalkoznak. :D

Ezek a dolgok nem bántottak. Azok a dolgok bántottak, ami a saját szintemen foglalkoztatott. A miértek, amik mindannyiónkban benne vannak. Miért történik velem mindez? Miért nem sikerül ez vagy az? Miért nem szeret õ vagy õ?

Meg ugyebár a másik, talán ismerõs kérdések. Mi lesz velem a jövõben? Hova tanuljak tovább?
Az én életembe emellett még belejöttek olyan kérdések, amik igazán megnehezítették, hogy ne adjam fel. A családomban sem alakultak jól a dolgok, otthon nagyon rossz volt, és egyre rosszabb. Annyira, hogy aztán 19 évesen elköltöztem otthonról. Tudtam, mit teszek ezzel, hogy a nyakamba szakad a számlafizetés, a lakbér, a fõzés, a bevásárlás, a munka terhe, a felelõsség, az Élet. Tiszbában voltam vele, de megküzdöttem vele. Sokszor volt nehéz, nem tagadom, de mindenkinek nehéz segítség nélkül. Nem panaszkodtam, mert tudtam, mások régebben sokkal korábban is el kellett hogy menjenek dolgozni, megkeresni a kenyerüket, vagy épp elmenni 3 évre katonának ahol vasfegyelmet tanultak miközben nem láthatták a családjukat, a párjukat, csak a sorstársaikat.
Tudtam, hogy ha feladom, ha segítségért futok akárkihez, ha nem tudok megküzdeni ennyivel, akkor nem viszem semmire az életben. Meg kellett tanulnom felelõsséget vállalni mindenért... De sikerült.
Nem szoktam nagyzolni, de egyvalamiért büszke vagyok magamra. Nincs lelkiismeret-furdalásom semmiért, és úgy gondolom, nem bántam meg egy döntést sem az életemben, valamint sosem kényszerített térdre az Élet. És itt van a válasz.
Hogy hogyan keltem fel a földrõl? Sehogyan, mert soha nem engedtem, hogy leterítsenek. Inkább adtam bele minden erõmet abba, hogy NE törjön meg semmi, minthogy hagyjam hogy a földre kényszerítsenek, mert onnan sokkal nehezebb felállni, mint kibírni a pofonokat és visszatámadni.

A környezetemben viszont sokakat láttam megtörni, kevesebbtõl is. Tudtam, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, hogy õk nem feltétlenül gyengébbek nálam, csak nem verte úgy az élet, ezért sosem becsültem le azokat akik nem bírtak ki olyan megpróbáltatásokat amiket én igen. Inkább segíteni akartam nekik, támogatni õket, hogy erõsek, hogy találják meg az erejüket magukban és álljanak fel.
Voltak akik meghallgattak, elfogadták a segítséget, és felálltak, és van olyan is, aki azóta sem adta fel. : ) Tenshi-chan, és rá nagyon büszke vagyok, mert a jó utat követi és tudom, hogy nem tér le róla. ^^
Ugyanakkor voltak olyanok is, akik nem fogadták el a segítséget. Annak ellenére, hogy mondtam, hogy voltam már én is hasonló cipõben és hogy nem is olyan rossz az, és legyenek erõsek és szedjék össze magukat, csak rámrivalltak, hogy én akkor sem tudom hogy mit éreznek, és nem értem meg a helyzetet. Ezt is megértettem. Az ilyen embereknek nem mondhatod azt, hogy ne adják fel, mert már megtették, hiszen az esélyt sem adják meg maguknak, csak azt mondják hogy ez nehéz, és nincs megoldás, csá.
Ilyenkor csak csendben visszavonultam. 90%-ban utána bocsánatot kértek tõlem mikor rájöttek, hogy igazam volt. Én soha nem haragudtam ezekre az emberekre, csak szomorú voltam, mert értéktelennek éreztem magam a szemükben, és az én szememben, hogy nem tudtam segíteni. Nem voltam elég jó.

Mindig nehéz lesz az élet, és egyre nehezebb, mindig elénk görget egy olyan akadályt, amit épphogy le tudunk küzdeni, ha a maximumot adjuk. Nekem már sokszor elegem volt és csak mondtam hogy "Bakker nem hiszem el, megoldom az egyik problémát és jön a következõ ami még nagyobb! XD" , de képes voltam vigyorogva azt mondani "Oké, akkor megoldom ezt is, és több leszek tõle".  

És sosem becsülök le másokat, inkább azt mondom nekik mindig, hogy õk se hagyják hogy a földre kényszerítsék õket, hanem maradjanak talpon amíg csak bírnak, mert az ember olyan kitartással és erõvel lett megáldva, hogy bármit, de tényleg bármit kibír. : ) Mindannyian ugyanolyan erõsek vagyunk. Ti is. 

Te is.