Feladat

Azt mondják, azzá válsz, akinek képzeled magad. You become what you think you will become.

Az élet nehéz. Bárki aki erre a földre születik, egy idő után megtapasztalja ezt. Van aki korábban, van aki később, és mindenki más módon és más mértékben, de mindenki rájön. Már rég megtanultam azt, hogy az emberek más-másképpen élnek meg dolgokat. Ezért is már régóta nem hasonlítom az embereket magamhoz. Mindenkinek más-más küzdelme volt az életben amire azt mondja, hogy "eddig ez volt a legnehezebb dolog az életemben". Ezeket a pillanatokat pedig nem lehet alábecsülni csak azért, mert nekünk nehezebb volt. 
Mindenkinek a saját életéhez viszonyítva kell értékelni a döntéseit.

Ha valakit megismerek és elmeséli a tapasztalatait, el tudom dönteni, hogy mennyire akar küzdeni. Neked vannak álmaid? Céljaid, hosszútávú elképzeléseid? Vagy egy jövőképed, amit el akarsz érni egyszer? 
Az dönti el, mennyire erős, mennyire kitartó, mennyire szívós vagy, hogy mennyire akarod ezt. Vannak akiknek például vannak álmaik, vágyaik, de ezek álmok maradnak csupán, mert nem is látnak lehetőséget rá, hogy megvalósítsák. Őket is megértem, mert nehéz, és valaki egyszerűen nincs beállítva arra, hogy küzdjön. Ez az élet rendje. 
De vannak akik a ló túloldalára esnek ezzel, és ezzel nem bátortalanítani akarok senkit, de vannak olyan álmok, amiket bizonyos korlátok miatt nem tudunk elérni, és vannak olyan emberek akik túlbecsülik magukat. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy nem elegek a feladathoz, csak egyszerűen nem mérik fel logikusan a helyzetet. Ha én az álmaimra tekintek, azt mondom, nem, még nem tudom megvalósítani ezt vagy azt, mert még nem fejlődtem eleget hozzá, de felmérem a helyzetet, és "kiszámolom", csak logikusan elképzelem, hogy ha így haladok, hol leszek, és elérem-e? Ha van rá esély, akkor ugyanis belekezdek, mert TUDOM hogy el fogom érni. 
Én a középutat próbálom mindig megtalálni, ahogy itt is. Megvannak az álmaim, céljaim, és lassan, de biztosan szépen sorban valóra váltogatom őket, egyszerre egy lépcsőt megmászva. :) 
Az az egyszerű kérdés ötlött ma viszont az eszembe, hogy: Miért?

Mármint persze, tudom azt, hogy miért küzdök, mik az álmaim, és miért akarom elérni őket, de hogy miért? Miért lettem ilyen, mitől, hogyan?
Kicsit el is gondolkoztam rajta, és hamar összeállt a kép. Nagyon szerencsés vagyok azt hiszem, mert mindig megtaláltam a kellő motivációt, és mindig a megfelelő időben jött a megfelelő hatás. Általában én mivel sokat agyalok, nekem úgy működik az agyam, hogy jön egy ötlet, egy szikra, lehet az egy mondat is, és ez virágzik ki gondolatokká, elméletekké, elemzéssé, amit még jobban kidolgozok, tervvé alakul és beépítem az életembe, mint hasznos információt, egy újabb tényezőt, egy újabb faktort. 
Gyorsan végigfutottam hát magamban, hogy mik voltak ezek a motivációk. 
Amikor még kicsi voltam, apum volt a példaképem, egyszerűen csak azért mert vidám, jóképű, nagydarab, erős, megbízható, szilárd ember volt. Jó példakép volt, és csak alapnak gondoltam , hogy nekem is legalább ilyen királynak kell lennem. :3
Aztán kicsit később már bejött az anime, ami azóta is talán a legnagyobb motivációm az életben. Lehet röhögni, de így van, és büszke vagyok rá és hálás vagyok érte, hogy ez így van. Már elég fiatal koromban (értsd 12-13) menekülni akartam a valóságtól, kezdtem többet megérteni és meglátni a világból, és sok dolog nem tetszett már akkor. Az első formája az animének ami velem szembejött, mai napig emlékszem mi volt. Horvátországban nyaraltunk, és találkoztunk egy magyar családdal a kempingben (sátrazás jeee :D) és ott az egyik magyar kislánynak volt egy ilyen vizes játéka (tudjátok amit a majálison is lehetett kapni, van rajta két gomb mint a gameboyon, a "képernyő" vízzel van töltve, és ilyen kis műanyag karikák vannak benne amiket rá kell játszani két tüskére ami magasabban van. Na ennek a játéknak a "háttérképe"  volt valami anime csajszi képe. Akkor láttam először ilyet, és valahogy már akkor éreztem és tudtam hogy ez valami fontos dolog, nem olyan mese mint amit a cartoon networkön meg a minimaxon nézegettünk mindig (persze azokat is szerettem). Ez valami más volt, valami idegen, valami távoli. Tudom hogy ez most nagyon hülyén hangzik, de tényleg éreztem akkor hogy az valami különleges dolog. XD
Aztán utána otthon az rtl II-n (osztrák csatorna) elkezdték nyomatni az animéket (conan a detektív, one piece), meg a magyaron a dragon ball-t. Akkor ugyebár mindenki imádta, aztán miután betiltották eltűnt az anime kicsit mindenki számára, a pokémon meg már inkább csak egy sima mese volt mindenkinek. Legközelebbi konkrét és korrekt anime élményem a slayers volt, amit évekkel később , nagyon késői órákban, kb fél 12-kor nyomattak az rtl klubon. Egyszer fent maradtam, hogy megnézzem, mi az a "Slayers a kis boszorkány", és miért van ilyen későn, és totál lesokkoltam mikor láttam hogy OMG ez anime!!! Akkor még a nevét sem tudtam kb a műfajnak, annak ellenére hogy a one piece-t németül már több századik résznél tartott és én néztem.
Na utána jött az Animax, az első magyar anime csatorna, a minimax után ami ment, aztán ott már orrba-szájba néztük az animéket. :D Az internet is akkor kezdett el kb megjelenni odahaza, a háztartásokban, de a letöltés fogalma még alig létezett, youtube google még szintén nem volt, se torrent, anime oldalakról meg ne is beszéljünk. XD Az már csak évekkel később jött be. Mindenesetre az animék rengeteg mindenre megtanítottak. Szerintem aki legalább egy komolyabb animét megnézett, tudja, hogy nagyon sok érdekes dologra megtaníthatnak minket, ha odafigyelünk, és nem csak nézzük, hanem látjuk, és halljuk is, hogy mi történik. :) Főleg a One Piece motivált és mutatott meg sokat nekem, de mindegyik más is sokat fejlesztett rajtam.

Emellett meg persze ott voltak a barátaim, akikkel folyton versengtünk, egymást húztuk, fejlesztettük, baszogattuk hogy fejlődjünk. XD 
Ekkor már voltak céljaim, álmaim, és igazából nem is az álmaim voltak a legnagyobb motivációim, hanem maga a fejlődés, ami az álmok beteljesedéséhez voltak szükségesek. Ha el akarsz valamit érni, és nehéz, tudnod kell, hogy sok nehézségen és fájdalmas tapasztalton kell (igen, KELL) keresztülmenned, mert az élet semmit nem ad ingyen. Lehet néha szerencséd, vagy gyakran is, de ugyanakkor meg fogok ütni a bokád, és balszerencséd is lesz. Az ilyen pillanatokban érezzük úgy, hogy élünk, és én is így éreztem. A fejlődés, mentálisan és fizikálisan, hajtott előre, hogy elérjem az álmaim. A fejlődés mutatja meg, hogy képesek vagyunk rá, és hogy ha keményen küzdünk és nem adjuk fel, a végén ott fogunk állni nyertesként.
Egyszóval minden jól ment, és továbbra is ezekből amiket eddig felsoroltam, mind kapom a motivációt, mai napig. Viszont bejött még egy fontos dolog, ami akkoriban vált népszerűvé, és nagyon új volt, ez pedig a youtube! XD Azért mondom hogy ez fontos, mert ugye ezek után már megjelent a sok új műfaj, a videók, amik elárasztják a netet, és jók/viccesek, stb. 
Na akkoriban megjelent pl a "let's play" műfaj, amit kb pewdiepie, vagy másnéven felix kjellberg alapított meg, nem ő volt az első, de hamar ő lett, és ma is ő a legnépszerűbb. Ő azért  volt pl fontos motiváció nekem, mert egyrészt mikor az ember napi szinten nézi egy youtuber videóit, jóformán egy "félbarátot" szerez, belelát valakinek a mindennapjaiba, és követi az ő kis történetét. Másrészt pedig majdhogynem egyidősek vagyunk, és ő is hasonló utat járt be eddig mint én, csak másként történtek a dolgok az életében. Ő is ugyanúgy csalódott a felsőoktatásban, kockáztatott, nyakába vette a világot, de ami a legfontosabb, hogy egy egyszerű fiatal volt, aki szintén úgy döntött, hogy követni fogja az álmait. Eleinte mikor néztem, és láttam, hogy hogyan alakulnak a dolgai, kicsit irigykedtem, de aztán mikor egyszer csak megjelent számomra is a lehetőség, hogy kiköltözzek, arra gondoltam, miért ne mehetne nekem is? Nekem is összejöhet a dolog, ugyanúgy mint bárki másnak. Nekem pedig jobbnak kell lennem, jobbá kell válnom, meg kell mutatnom a világnak, hogy képes vagyok bármire. Hogy miért, azt ne kérdezzétek, de tudom hogy meg kell és kész. X3 :D
A másik személy aki youtube-on keresztül "befolyásolt", herby volt, egy magyar youtubeos, de nem is inkább befolyásolt, csak elgondolkoztatott. Ő olyan akit nem befolyásol mások véleménye és szabad gondolkodású, és ez mindig tetszett, és emellett kicsit megtestesítette számomra az "otthoni helyzetet", amiben én is éltem vele együtt, és néztem a videóit. Rajta is látszott, hogy szívesen változtatna és nem tetszik neki ami van, de pl agoraphobiás, tömegiszonya van, de nem az a fajta hogy 10-20 vagy annál több ember, hanem ennél sokkal kevesebb idegennel való "kényszeres" szituáció (pl mikor boltba kell menned, várnod a sorban, stb.) is pánikrohamot váltott ki belőle. Így hát láttam, hogy ki kell használnom ezt a lehetőséget, ha egyszer itt van, és képes vagyok rá. Márpedig az vagyok, gondoltam akkor, és jól is jött ki a dolog, sok mázlinak is köszönhetően. :3

De itt nincs vége. Akkor van vége, amikor megállsz. Sokan kísértik a sorsukat, annyira előremennek, és ők is elérik a céljukat (általában...), de sokszor nem tudják sokáig a kezükben tartani, és lehet hogy nem pontosan úgy mint a mondásban, "könnyen jött, könnyen ment", hanem nehezen jött, és gyorsan eltűnt álom lesz a küzdelem tárgyából.
Ennek az oka nem más, hogy még ha elég erősek is vagyunk, hogy felvegyük a harcot egy feladattal, és csak nyerünk, ez nem elég, mert sokszor jön valaki, aki talán nem olyan "erős" mint mi, de a tapasztalatával könnyebben, biztosabban eléri az eredményt, vagy épp magához a szituációhoz nem vagyunk elég érettek, tapasztaltak, nem kell ezt feltétlen személyhez kötni. 
Ekkor bizony koppanunk, mert nem gondoltunk bele, hogy ennek itt van-e már az ideje, vagy még nincs? Pedig ez nagyon fontos. 
Nekem is megvannak az álmaim, és úgy gondolom hogy mindegyikkel "időben vagyok". Azokat amiket eddig elértem, megvalósítottam is biztosan értem el, többnyire kicsit kevesebb kockáztatással, és több türelemmel, mint mások. Lassan járj, tovább érsz, mondják, és ez nagyon is igaz. Sokak akik "előttem járnak", a szemem láttára vallanak kudarcot és okoznak sokszor sokkal nagyobb csalódást ezzel maguknak, mint amekkorát át kellett volna élniük, ha kicsit türelmesebbek. 

Sokszor gondolkozom, mit kéne tennem, változtatnom kéne-e az utamon. Őszintén szólva még mindig egy kicsit darkos ösvényen haladok, de nem tudok vele mit kezdeni. Rengeteget gondolkoztam, filóztam, de nem megy, legalábbis egyelőre nem. A mostani melóm is olyan, hogy az emberekkel barátságosnak kell lennem, mosolyognom, jókedvűnek kell tűnjek mindig. Ez nekem komoly fáradtságot okoz. Nem okoz gondot, oké, most már pl azt is megtanultam, hogy egy barátságos enyhe mosoly legyen egész nap az arcomon, hogy barátságosabbnak tűnjek a vendégeknek, és működik, és persze, szívesen segítek mindenkinek, lételemem a segítségnyújtás, mások támogatása, segítése bármilyen formában, amennyire csak tőlem telik. DE: Nem vagyok jókedvű. 
Nem úgy értem hogy ilyen besavanyodott rosszkedvű valaki vagyok, hadd magyarázzam el. 
Alapjában véve nem vagyok az a szuper optimista, mosolygós, életvidám figura, aki lépten-nyomon mosolyog, és sokat nevet. Kívülről tűnhetek ilyennek néha, mert ha másokkal beszélgetek épp, persze hogy vidám leszek, de ez egy kicsit álca. Akiben megbízok, aki mondjuk kettesben beszélget velem és ismer, megismer, az hamar rájön, hogy sokkal másabb helyen járnak a gondolataim, folyamatosan, aki még jobban ismer, ismeri a paranoiámat is ami az idegenekkel szembeni (nem megmutatkozó) elővigyázatosságomat eredményezi... 
És aki ismeri a múltamat és a személyiségemet, nem is nagyon jön a kérdéssel: Miért nem mosolyogsz többet?
Nem tudok. Nem megy. 
Ha csak két percig, mit kettő, egy percig nem foglalom le magam, nem csinálok semmit, és elkezdek gondolkozni a múlton, vagy akár a jövőn, nem tudok csak úgy mosolyogni. Nem mondom senkinek azt, hogy menjen keresztül mindenen amin én, nem akarok ilyet, és nem kívánom senkinek. Csak azt mondom, hogy aki mondjuk hasonló utat járt be mint én, megérti, hogy vannak súlyos dolgok az életben. Néha a küzdelem, néha a fájdalom igenis megtöri az embert. Utána pedig már soha nem leszel többé ugyanolyan. 
Van mikor magadban csalódsz, van mikor másokban, van, mikor a világban. Ezek a csalódások néha elég erősek, és elgondolkoztatnak a világ egészén, hogy akkor most végülis miben bízhatsz? Mire számíthatsz, és kire? 
Vannak akik nem gondolkoznak ilyeneken, csak a jelenben élnek és nem agyalnak ilyesmiken. Irigylem őket. 
De nem vagyunk ugyanolyanok.

Vannak idők, amikor ezekre a kérdésekre szomorú válaszokat kapunk az élettől. Van amikor reménykedünk, bízunk, és a sors arcon csap  minket egy válasszal: Tessék. Itt van, ezt kapod. Erre számíts.
És egy idő után már nem ugyanolyan az egész. Csak beletörődsz a dolgokba, és már inkább nem bízod el magad, nem éled bele magad annyi mindenbe. Nem kéne hogy így legyen, persze, meg tudom, most sokan azt mondanák, hogy ez nem jó felfogás, és nem szabad hagyni hogy a múlt tapasztalatai rányomják a bélyeget a jelenünkre és a jövőnkre. 
Sajnálom, de ők is meg fogják tanulni, elég tapasztalat után, hogy ez nem éppen ilyen egyszerű. 
Ez nem jelenti azt, hogy feladom az álmaimat, vagy hogy bármit is feladok, vagy hogy nem fogok küzdeni. Mindig szem előtt tartom az álmaimat és vágyaimat, mert azok voltak a legnagyobb motivációim és segítségem, amikor tényleg leginkább a padlón voltam, és már úgy gondoltam, hogy mindent elveszítettem, és tényleg nincs több remény. Akkor sem tudtam azt mondani magamnak, hogy kész, itt vége, és nincs már miért küzdeni. Akkor villannak be az olyan álmaink amik túlmutatnak a mindennapok unfairségén, vagy egy balszerencsesorozaton, amikor azt gondoljuk, hogy ennél rosszabb már nem lehet. És persze pont ilyenkor fordul rosszabbá a helyzet általában. XD

Szóval attól még, hogy egy kicsit belefáradtam, és nem vagyok már annyira vakbuzgó, nem gondolom hogy kevésbé vagyok lelkes. Szeretném azt hinni hogy inkább bölcsebb lettem egy kicsit, és az élettapasztalatom segít reálisan értékelni a szituációkat.

Belül egy kicsit örülök neki, mert leginkább most úgy érzem, meg látom, hogy hatékony, és a lelkiállapotomnak is hasznos, hogy visszatértem a régi énemhez. Az egész világ is ellenem lehet meg mindenki megpróbálhat nekem keresztbe tenni, és mindenki utálhat, de ha ebben az állapotban vagyok, nem érdekel, a végén akkor is elérem a céljaim, és én mások véleményétől és életétől függetlenül is megtalálom a módját, hogy elérjek mindent, és boldog legyek, legalábbis elégedett, és megvalósítsam az álmait. 

Már csak azokat, ami nem függ mástól.