Mindig magasabbra, egyre lejjebb

Itt az ideje megint egy kicsit összeszedni a gondolataimat. Sokan talán nem értenek egyet majd velem, van aki nem is biztos hogy megérti ennek a bejegyzésnek a jelentőségét vagy célját, de legfőképpen: Vigyázat, kurva hosszú. XD

Egy kis hallgatnivaló háttérzenének, tessék hallgatni közben. OwO 
--->>>ITTEZLINKCSAKNINCSALÁHÚZVANEMTOMMÉRFAKIT<<<---

Rég írtam már komolyabb, elgondolkodós bejegyzést, és sok minden jut eszembe az utóbbi időben. Amikor meg már sok dolog kavarog a fejemben, általában jobbnak látom kiírni magamból, ha épp nem olyasmiről van szó amit egy konkrét személynek akarok elmondani.
Ha ide leírom, akkor minden oké, mert ide akkor is írhatom, ha épp senkit nem érdekel. Aki pedig feljön elolvasni, lehet hogy érdekli, még ha akkor nem is érdekelné ha csak úgy elkezdeném neki magyarázni.

Először is arról akartam írni, amit leginkább megtapasztaltam az utóbbi egy-két évben, ez pedig a változás. Rengeteget változtam ebben a nem is annyira hosszú időszakban, amit idekint töltöttem külföldön. A körülmények megváltozása bennem is változásokat idézett elő, többnyire a jó irányba. Hogy miért mondom hogy többnyire, arra máris kitérek, azon kívül, hogy a bejegyzés címe is kicsit erre utal.
Ahhoz hogy megértsétek, mire céloz pontosan a cím, mint mindig, most is kicsit távolabbról futok neki a magyarázattal. Most a földrajzi helyzetemet félretéve csak hadd mondjam el, az utóbbi sok évet, hogyan éltem meg. Olyan 18 éves koromban, mikor felköltöztem pestre, akkor "indultam el a lejtőn", vagy mondhatjuk inkább hullámvasútnak. Akkor kezdtem el a saját életemet irányítani, ekkor még azért volt aki segített, mert bevallom, a segítségre, leginkább lelkileg, rászorultam. Anyagilag még inkább, de ez mindig másodlagos volt nekem, mert utálom a pénzt, és valahogy mindig megoldottam, még ha néha nagyon stresszes és csücskös is volt a dolog. Azok az évek nehezek voltak és hosszúak, de egy másik időszak is elkezdődött az életemben, a boldogság időszaka, amikor életem eddigi legszebb kapcsolatában voltam. Ez is vont magával nehézségeket, de sokat tanultam, sokat edződtem, és soha nem mosolyogtam, és nevettem annyit, mint akkor. Bátran állíthatom, az volt életem legboldogabb időszaka, mert ha visszatekintek, sokkal sokkal több gondom és bajom volt akkor, és néha tényleg minden téren borzasztó nehéz volt az élet, de mégis boldogságot éreztem, és vidám voltam mindig. Talán mert volt miért küzdenem.
Aztán, mint sajnos minden ebben az életben, ez is véget ért egyszer. Természetesen nagy törés volt, de akkor még nem értettem, tudtam, hogy mennyire. Ha tudtam volna, az sem változtatott volna a dolgokon, vagy csak még elkeseredettebb lettem volna.
Na innen egy új szakasz kezdődött, innen már nagyon meredeken csúsztam le a lejtőn, anyagilag, karrierügyileg, és lelkileg is. Semminek nem láttam értelmét, és szinte semmiben nem leltem örömöm, minden csak időpazarlásnak tűnt, mert úgy éreztem, nem haladok előre, nem felfelé, csak lefelé haladtam... és egyre lejjebb csak egyre sötétebb van.

Aztán jött az időszak amikor életem eddigi legnagyobb döntését kellett meghoznom, és nagyobb kockázatot vállalnom, mint valaha.
Azt tudni kell rólam, hogy nem vagyok túlzottan magabiztos, csak határozott. Egyszóval nehezen jutok döntésre, de azokban a döntésekben rendíthetetlenül bízok. Azonban a képességeimmel nem mindig vagyok tisztában, és mindig ösztönösen egy kicsit alábecsülöm "inkább" magam, mert így kisebb az esélye a csalódásnak (magamban való csalódásnak, kudarcnak.).
Itt a képességeimmel nem volt gond, hanem mást kellett eldöntenem.
Megbízok a szerencsémben?
Világéletemben mázlista voltam. A múltkor láttam valami bemutatót egy új sorozatról, "lucky man" címmel, amiben a csávónak mintha az lenne a szuperképessége, hogy eszement szerencséje van és minden szituból ezért győztesen kerekedik ki. Na most ezt kb rólam is forgathatták volna, mert egész életemben végigkísért a szerencse. Mondják azt, hogy karma, mondják azt hogy sors, meg hogy nincsen szerencse, meg minden meg van írva előre, de engem ez igazából nem hat meg. Mármint, agyalhatnék azon, hogy azok az oltári mázlik amik értek eddig életemben, vajon miért történtek velem, vajon mit tettem, hogy "kiérdemeljem" ezeket a látszólag tök véletlenszerű dolgokat, de semmi értelme.
Gondolhatunk ilyenekre, hogy pénzt találok az utcán, megúszok egy balesetet, a megérzéseim miatt elkerülök balesetet, jókor vagyok jó helyen, hogy találkozzak egy meghatározó személlyel, pont a megfelelő pillanatban írok rá/ hívom fel az adott személyt, sérüléseket úszok meg hajnál híján edzésen, találok cuccokat. Ezek mind mind nagyon gyakran történtek velem, legalábbis másokhoz képest, legalábbis én így tapasztaltam, éreztem.
Ez a szerencse mindig kitartott mellettem, és mindig a megfelelő pillanatban jött, de sosem számítottam rá. Nem szabad ilyenekre hagyatkozni, mert akkor tuti hogy nem fog bejönni, de az én életemben szinte automatikusan pont akkor jöttek ezek a "lucky moment"-ek, amikor épp az kellett.

Amikor döntenem kellett, hogy kiutazzak-e londonba, tényleg erről volt szó: Szerencsét próbálok.
Nem tetszett az ötlet, mert túl sok volt benne a bizonytalan tényező. A barátaim is olyanok mint én, amire tudnak, szeretnek felkészülni, és ha egy szituációban túl sok mindenre nem tudnak felkészülni, akkor inkább nem mennek bele, mert túl kockázatos. Itt is erről volt szó, a lehető legtöbb információt összegyűjtöttem a kinti életről amire szükségem lehet, minden szituációt ezerszer lejátszottam a fejemben, hogy mire mit fogok lépni ha minden rosszul sül el, és nem tetszett a végeredmény, mert sok volt a külső tényező, túl sok, ami nem tőlem függ.
Attól sem várhattam volna jobbat viszont, ha otthon maradok. Mondhatnám azt, hogy nem volt vesztenivalóm ott és akkor, de ez nem teljesen igaz. Inkább úgy mondanám, hogy ha otthon maradok, és minden megy tovább ugyanúgy, vagy akárhogy máshogy, fogy a pénzem, több nem lesz, és a végén csak elfogy és semmit nem tudok csinálni, se dolgozni, se tanulni, meg hát sem enni se semmi egyebet. Ha kirepülök londonba, vagy bejön, vagy pedig elköltöttem az összes pénzemet a semmire, egy bizonytalan lehetőségre, és szintén meg leszek lőve, pénz és jövő nélküli leszek, csak sokkal hamarabb.
Talán az vitt rá az elhatározásra, hogy az otthon maradásnál szinte biztosan láttam a végeredményt, tudtam hogy mi lesz a vége, a kiutazásban meg volt más lehetőség, a "mi van ha összejön a dolog és minden jóra fordul?". Ehhez persze hozzátette cinikusan önmagam, hogy "ha szerencséd van...", ami miatt azért féltem.
Mindegyik barátomnak elmondtam a döntésemet, de természetesen senki sem szorgalmazta a dolgot. Ennek örülök, mert én magam sem szorgalmaztam volna ha bármelyik barátom egyedül nekivágott volna utolsó fityingjeiből egy idegen országnak, ami még elég messze is van. Azt viszont ők is tudták, és megértették, hogy nem nagyon van más esélyem, illetve hogy az otthon maradással sem lesz több.
Így hát megszületett bennem a döntés, ami szintén a rohadt mázlimnak köszönhetően jónak bizonyult. Attól a perctől kezdve már ez volt nekem az alapértelmezett, és mindent beleadtam. Ha egy döntést én meghozok, senki nem tud már eltántorítani attól, és itt is ez történt.

Most innen ugrok egy kicsit, hogy a fő téma is érthető legyen; Azóta rengeteg volt a fel és le az életemben. Ilyesmiképpen: Elfogyott az összes pénzem - munkát kaptam - jó fizetést kaptam - rengeteget kellett dolgoznom - nekiálltam félretenni, és vettem magamnak dolgokat, szinte életemben először - folyton kimerült voltam és nem tudtam edzeni - szabad lettem mint a madár - egyedül voltam és magamra utalt. Ezután jöttek ki a barátaim, itt is jöttek a fel-le menetelek: Kijött Arzén, végre baráti társaság - hárman nyomorogtunk egy szobában - aztán már ketten kényelmesen elvoltunk - ótvar volt a ház, ótvar lakókkal - kijöttek Endymionék ketten, még több baráti társaság - kicsesztek velünk és nem tudtunk egy helyre költözni, hosszú hónapokig gürcölés mellett kerestünk új helyet - Endy sokáig nem talált munkát - ezek után felvették egy helyre ahol iszonyat jól teljesít és nagyon jól megy neki - eltűnt kb 700 fontnyi borravalóm (egy persely volt és elkeveredett a költözésnél >w< :( ) - Összeköltöztünk egy nagyon csinos és vadi új lakásba, négyen, együtt, végre.
Mintha minden rossz dologért történt volna egy jó dolog. Ezt odahaza is tapasztaltam persze, és szeretek egy mondással élni erre, amit még a nagymamámtól tanultam:

Adni kell az ördögnek, különben jön, és elveszi!

Gondolom nem kell túlmagyarázni, mindenki érti a metaforát, de azért nagyon tetszik az igazság benne. :) Az egész életem során nagyon sok nehézség és veszteség ért, de annyi mindent kaptam helyette. Amikor végiggondolom az egészet, egyrészt nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy legalább annyit kaptam vissza, sőt, még többet, mint amennyit az élet elvett tőlem. Rengeteg ember van, akinek sokkal sokkal rosszabb, sőt, nagyon szerencsésnek érzem magam, mert talán keveseknek adatik meg, hogy ilyen jó.
Könnyeket csal a szemembe a tény, hogy egy ilyen rövid időszak alatt hová jutottam, sőt már nem csak jutottam, hanem jutottunk, együtt. :)
Tényleg nem is a nulláról, hanem mínuszból indultam, és felépítettünk valamit. :) Kijöttem, felmértem a terepet, elkezdtem gyűjtögetni, kis támogatással kihoztam Arzént, akkor ő is elkezdett gyűjtögetni, itt elhelyezkedni, jöttek Endyék, ők is elkezdték nyomatni az ipart.. És míg emberek, akik mikor én kiköltöztem, még mindig ott nyomorognak egy házban ahol 13-14-en laknak a koszban, egy olyan házban ahol egerek meg csótányok és penész van, meg minden elromlik, és ugyanazon a munkahelyen dolgoznak minimálbérért, addig mi hová jutottunk?
Egy gyönyörű lakásban lakunk, amit a saját pénzünkből egyedileg bebútoroztunk, ergo minden a miénk és a saját cuccainkat használjuk, és mindannyian többet keresünk, mint amennyit az elején, egyre feljebb és feljebb jutunk.
Jómagam immár egy öt csillagos luxusapartman-komplexumban fogok dolgozni hamarosan, egy volt kollégám ajánlott be oda, pont kb aznap, amikor én hazaérkeztem az európa-turnémről, és a csaknem egy hónapja már hogy pihengettem (ami ezután az év után jól esett, mert rohanás és gürizés volt de nagyon).
Most már így utólag nagyon örülök, hogy megtettem azt a lépést. (Ja amúgy még a rohadt internetet viszont mindig nem kötötték be XD De nem baj, e szépséghibát mellőzve minden oltári)
Nem tudom, "mi lett volna ha...?" Nem tudom, mi lett volna ha nem jövök ki. Vajon tudtam volna valami mást kezdeni magammal otthon? Nem igazán. Vajon kiindult volna valaki más a barátaim közül angliába, és én követtem volna őt? Nem igazán, mert Endy nem vállalt volna ilyen kockázatot, és nem engedte volna őt sem, Kugel sem, a partnere, sem a családja. Arzén otthon kissé meg volt kötve, mert a családja támogatta volna továbbra is bármiben, és lett volna hol laknia, talán még munkát is talált volna, de egyrészt ő is átment egy hatalmas törésen (ami után én úgy érzem, hasonló cipőben jártunk, lejtő lefelé...), másrészt nem lett volna elégedett, ha még mindig másoktól függne, ami a leginkább zavarta őt. Másnak meg egyenesen eszébe sem jutott volna.
Őszintén szólva hihetetlen számomra, hogy idáig jutottunk, és nem gondoltam volna, hogy ők is ilyen hamar kint lesznek, én azt hittem hogy legalább egy évig, de lehet évekig egyedül leszek idekint, mielőtt valaki a barátaim közül úgy dönt, csatlakozik a kalandhoz.

Mert ez egy kaland, és az élet egy kaland. Erre viszont már csak kint jön rá az ember. Odahaza sajnos küzdelem, az életben maradásért való harc, ahol egyenesen kegyetlennek meg köcsögnek kell lenned, ha egyáltalán előnyt szerezz... De erről majd beszélek máskor.
Idekint nem azért jutottunk idáig, mert egyszerűen "jobbak vagyunk másoknál". Vagy mert az Egyesült Királyság gazdagabb ország. Hanem azért, mert itt TÉNYLEG demokrácia van, és ugyan még nem voltam amerikában, amire azt mondják, a lehetőségek hazája, de számomra ez, anglia az. Mert tényleg, vannak lehetőségeid. Van munkalehetőséged, előrelépési lehetőséged, van lehetőséged jól élni, saját céget, vállalkozást alapítani. Mindenhez van jogod és lehetőséged, hogy megpróbáld, azt csinálsz amit akarsz. Ami azt jelenti, hogy elcseszni is igen könnyű. Csak itt londonban van több mint tízmillió ember. Ebből évi szinten kb egy millió, de inkább legalább egy millió ember az, akik kijönnek, talán az elején dolgozgatnak, keresnek egy kis pénzt, majd még azt is ami volt, elverik. Drogra, fogadásra, szerencsejátékra, vagy egyéb haszontalan, még csak nem is tárgyi dolgokra, aztán pedig arra kényszerülnek hogy hazamenjenek.
Rengeteg sztorit, rémtörténetet is olvastam én is, mielőtt kijöttem. Ezek közül volt egy számomra roppant mulatságos, nem az alapjában véve, de szerintem lecke, és mulatságos. Egy pár kijött ide londonba dolgozni, és küldözgették haza a képeket hogy itt milyen jó, meg milyen csini rucijuk van, meg milyen király a meló. Aztán utána kb 3-4 hónapra rá hazamentek, mert kénytelenek voltak így tenni. A valós szituáció az volt, hogy nem találtak normális melót, csak egyikük, és azt csini ruhákra meg mindenféle drága cuccra költötték, hogy az otthoniaknak "menőzzenek", közben valami apró szobában nyomorogtak szintén egy 10+ lakost számláló házban.
Hát most ennek sok értelme van. :D
Egyszóval nem, idekint sincs kolbászból a kerítés.
"There is no heaven on earth."
Ezt megtanultam már. 

De mégis , szomorú, hogy itt érzem magam otthon, és nem a hazámban... Ahogy írtam már a blogon erről, itt az otthon melege, ahol hazavárnak, ahol nem várnak el tőlem semmit, csak szeretnek, és azért kedvelnek aki vagyok (És ez!!! ez sokkal fontosabb számomra mint azt akárki el tudná képzelni. XD És egyáltalán nem könnyű!).

Így hát a cím "Mindig magasabbra" része így már gondolom érthető, ahogy némiképpen a másik, "egyre lejjebb" rész is, de csak némiképp. Hiszen ha valaki elolvassa, javarészt azt mondaná magában: "Miért egyre lejjebb? Attól még, hogy egyszer-egyszer lejjebb ível a dolog, sokkal többet megy feljebb."
Ez igaz is, olyan ez mint valami árfolyamgörbe, mehet napi szinten lejjebb, lejjebb, de ha ha egy későbbi nap többet ugrik fel mint le, végeredményben feljebb lesz, és csak ez számít.
Nem, én nem erre értettem a cím második felét, hanem a lelkemre.

Még a bejegyzés elején írtam arról a szakaszról, amit "boldogság"-nak nevezhetünk. Aki volt már szerelmes, tudja milyen az. A föld felett tíz centivel járni kelni, mintha semmi nem tudna lehangolni, minden annyira boldogságos és király. Ugyanakkor ha gondok vannak a párkapcsolatban, az ember a föld alatt érzi magát, mintha meg akarna halni. Egyszóval erősebb érzelmek, mint amiket az ember csak úgy "hétköznap" érez, magyarul mikor egyedül van, nem párkapcsolatban.
Én is voltam szerelmes, és akkor is az voltam. Az igazi "baj" nem itt van, hanem amikor elmúlik a szerelem, hiszen akkor derül ki, mi fog történni, akkor jön a következő rész, akkor jön az "izgalmas része a sorozatnak". Azaz mit kezd egymással az a két ember, ha elmúlt már a szerelem? Mert egy idő után alábbhagy, és csak a szikra marad, ami időnként, ha jó a párkapcsolat, újra fellobban, és ez így megy fel-le. A kérdés, hogy a köztes időszakban, amikor nincs szerelem, mennyire érti meg egymást a pár két fele? Mert nagyon nehéz valaki olyannal együtt élni, legyen közel vagy távol, aki ennyire közel van a lelkünkhöz. Ha nem teljes az összhang, ha nem ismeri egymást teljesen a két ember és nem fogadja el és érti meg a másikat teljes mértékben, akkor ellentétek lesznek, ahogy abból is, ha nem lehetnek már egymással teljesen őszinték, nem mondanak ki gondolatokat, hogy épp mihez lenne kedvük vagy ők mit szeretnének, csak azért mert az a másiknak nem tetszene.
Nekem életemben először akkor, abban az időszakban fordult elő az, hogy ez működött, ezért nevezem azt az időszakot boldogságnak, nem bármelyik másikat. A "nem szerelmes" rész miatt. Akkor volt valaki az életemben először, akit ennyire közel engedhettem a lelkemhez, és mindent, tényleg ami ott van mindent elfogadott és felfogott, és megértett, és ez a lényeg. Még csak nem is az hogy feltétlenül szeressen mindent bennünk az az illető és mindennel egyetértsen. Nem, mert voltak dolgok amiben nem értettünk egyet, és annyira őszinték voltunk egymással, hogy ezt akkor is megmondtuk a másiknak, ha tudtuk, a másiknak ez nincs ínyére. És ez volt benne a legjobb, mert ezt is elfogadtuk egymásnak, és ennek ellenére is kitartottunk egymás mellett.
Azt mondják: "Ne add oda mindenedet egyvalakinek, mert ha elmegy, semmi nem marad belőled."
Szerintem ez egy hülye mondás. Úgy értem, ahogy az életben ha valamit igazán komolyan gondolok, mindent beleadok, ezerszer felkelek ha arcra vágódok, kudarcot vallok, akkor is én fogok nyerni a végén és mindent beleadok. Amiben hiszek, ami az álmom , amit megígérek, abba mindenemet beleadom, és az életem árán is megvédem és elérem. Ezzel is így voltam, és a mondás maga igaznak bizonyult. De mindegy hogy ismered-e vagy sem, akkor is mindened oda kell adnod, ha ilyesmit akar tapasztalni az ember.
Akkor amikor az a szakasz véget ért, elveszítettem a lelkem. Annyira sok ideig éltem ebben a harmóniában, hogy teljesen elfelejtettem, milyen voltam előtte. Totál nem találtam a helyemet a világban, és több mint egy év (de inkább kettő) kellett, amíg úgy-ahogy összeszedtem magam, és önmagamként tudtam újra gondolkodni. Mire visszataláltam a régi önmagamhoz, mikor találtam egy utat, hogy hogyan álljak hozzá, hogyan kezeljem az olyan dolgokat, amik addigra az előtte levő időszak miatt természetesé váltak, hogy "kettőnké".
Most már jól érzem magam a bőrömben, nyugodt vagyok és higgadt, és nagyjából olyan, mint régen. Nem emlékszem, az milyen volt, de a barátaim még mindig szeretnek, úgyhogy nem lehetek sokkal másabb, mert azt szerették meg, aki akkor voltam. De mégis más vagyok, hiszen sokat változtatott rajtam ez az egész "kaland" időszak, amit itt angliában éltem le napjainkig, és miközben próbáltam újra megtalálni az utat vissza önmagamhoz, a régi hibákat, vagy az olyan dolgokat ami nekem, vagy valakinek aki fontos nekem, nem tetszett, igyekeztem kijavítani. Az itteni körülmények, az emberek, a sok sok történet amit idekint megismertem is megváltoztatott, amikor láttam, hogy tényleg mennyiféle ember van, és hogy mindenkinek megvan a saját története, de hogy mégis mennyire egyformák vagyunk mi mind, amellett, hogy persze mindenki egyedi. Most arra célzok, hogy mind emberek vagyunk.
Egyáltalán nem érdekel már, ki hogyan éli az életét. Hogy hetero vagy meleg, férfi vagy nő, fekete vagy fehér, nem érdekel mit visel vagy mit nem, milyen színű a haja, vagy hogy cigizik, iszik-e. Már nem ezekkel hanem sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozok, és ez jó. Megtanultam elfogadni az embereket olyanoknak amilyenek, és sokkal jobban teszem, mint régen.
Mégis, érzem, hogy az a szakasza a történetnek, a "boldogság", már nem jön vissza. Nem azért, mert csalódtam, mert nem ez történt. Nem azért, mert nem tudtam volna továbblépni, mert már mindent lezártam magamban, és tisztában vagyok vele, hogy az már a múlt. Ahogy Aya-channal is barátok vagyunk, vele is azok vagyunk. Ez olyan, mint mikor olvasol egy könyvet, vagy animét nézel, vagy mangát olvasol, és túljutsz egy fejezeten. Tegyük fel, hogy egy karakter meghal. Azért ezt a példát hozom, mert utána már hiába olvasod el az előtte levő fejezeteket újra meg újra, mikor még életben volt, már tudod belül, hogy soha többé nem lesz életben, már nem lesz úgy. Ez csak egy reflexió, és azért ezt a példát hoztam, mert ezzel akartam szemléltetni, hogy nem azért gondolom úgy, hogy nem jön el újra ez a "fejezet", mert még a régi eseményeket olvasgatnám, hátha visszajön, hanem azért, mert azok a szereplők már nincsenek benne a regényben. És ez baj.
Azért baj, mert engem nem csak az érdekel, hogy "reprodukáljam" ezt a dolgot. Persze, mondják mindig, hogy jön majd valaki, akinek ugyanúgy megnyílsz majd, megbízol benne, beleszeretsz, stb., ugyanaz lesz. Nem értem, hogy mondhatja ezt bárki, én soha nem éreztem úgy, hogy bármiben is hasonlított volna két emberi kapcsolatom, legyen szó barátságról, vagy szerelemről. Ez nem egy színdarab, ahol szereplők játsszák el a karaktereket, aztán leveszik az álarcot és onnantól kezdve saját maguk. Ez nem is két ember, ez két lélek lánca. Nekem nem az érzés hiányzik, a szeretet, a szerelem, a megértés, mert mondhatnánk azt, hogy ezt a "szerepet" bárki eljátszhatná. Ezt úgy értem, hogy jöhet más, aki lehet ugyanolyan fontos, de akkor sem lesz ugyanaz. És talán ennek így kellene lennie.
De nekem erre nincs szükségem.
És itt van az egyre lejjebb.
Lehet, hogy nem kéne ilyet mondanom, ilyet írnom, mert rossz ómen, de hiába mindez amit leírtam a bejegyzés első felében, nekem mégis jobban hiányzik az a rész, a 'boldogság". Akkor és ott, azzal, akivel volt. És nem akarom újra, mert nem akarhatom újra mással. Arról nem is beszélve, hogy eleve lehetetlennek tartom az egészet, mert akkor még, azelőtt az időszak előtt még nyitottabb voltam, másabb voltam, lelkesebb voltam (az ilyen érzelmi dolgok iránt), míg most inkább azt mondaná rám bárki, hogy félek nyitni mások felé.
Nem félek, csak nem látom értelmét. Mondhatni inkább azt is, hogy megrengett a hitem. A hitem egy olyan dologban, amit akkor elhittem. Nem egy személyben, egy szituációban, hanem egy sokkal nagyobb dologban, és ez az Örökké.
Egy fogalom, amit én csak ritkán használok, de akkor komolyan is gondolom. Akkor is, ha beszívom, mondjuk így. :D Ez olyan kb. hogy azt mondanám Akai-sannak hogy:
-Hé, látod azt a szakadékot? -Ja. -Na, oké, akkor most izomból nekifutunk és ugrunk. -Jó, de át tudjuk ugrani? -Nem tudom lol!
És nekifutnánk mind a ketten, annyira gyorsan amennyire tudunk és akkora erővel ugranánk el amekkorával tudunk, akkor is, ha nem látjuk a másik felét a szakadéknak, aztán vagy átugrottuk vagy nem. :D És ebben a reflexióban úgy jelenik meg az Örökké fontossága, hogy egyikőnk sem áll meg félúton, vagy lassít le, mert bizonytalan, hanem fut és ugrik, a vereség tudatában is.
Szóval az évek során, az eddigi kis rövid életem során rájöttem valamire. Az Örökké, mint olyan, tényleg nem létezik. Jó ez persze hogy igaz, hiszen az emberek nem élnek olyan nagyon sokáig, tehát ha két ember még együtt is marad egy életen át, egyikőjük előbb elhuny... de most a hangsúly azon van, hogy hittem ilyen dologban, de már nem hiszek.
Inkább ha még a jövő is jut eszembe, az jut eszembe: "Ha valaki szeret, akkor ameddig szeretne, maradjon velem, de nem fogom megállítani ha el akar menni. Ameddig kedvel, maradjon velem."
Ez meg számomra ilyen tutyi-mutyinak tűnik, és így már nem is tudok "maximumot nyújtani". Legyen itt szó arról, hogy mennyire bízok meg valakiben, mennyire igyekszem megismerni, hogy egyáltalán mennyi igyekezetet teszek az egészért, és ami szinte a legfontosabb: Milyen áldozatokat hozok az egészért, a boldogságért?
A válasz erre a kérdésre megváltozott bennem, a lelkemben. Immár nem ugyanaz a válasz mint régen, és ez nem mondanám, hogy veszteség, csak... változás.
A változás meg nem mindig rossz. De nem is mindig jó, és nem is mindig valamelyik. Úgy értem, lehet hogy ez egy olyan változás, amit nem mondanék se nem rossznak, se nem jónak, csak egy olyan dolognak ami megváltozott, és nem olyan már mint régen. Mint egy hegy, aminek a formája megváltozott az évek során, és se nem szebb, se nem kevésbé szép tőle, csak egyszerűen más.

Így hát értelmet nyert az "egyre lejjebb" része is a címnek. Úgy érzem, egyre lejjebb kerülök lelkileg, és mintha "egyre kevesebb dolog kellene hogy boldog legyek". Tehát ahogy most vagyok, így is teljesen jól elvagyok, boldog vagyok, de valahogy mégsem, mert azért van ez így, mert beletörődtem a változásokba amik miatt ilyen lett a felfogásom. Kicsit kevesebbel is megelégedek, és kicsit más területére koncentrálok jobban az életemnek, mint eddig, vagy mint előtte.

És hogy jó ez így? Igen. :) A kérdés inkább csak az, hogy meddig, vagy hogy fog-e változni, és az hogy miért, és legfőképp, hogy mikor.
De ezt majd csak az idő mondja meg. Ami eddig az én oldalamon állt, úgyhogy majd meglátjuk.
Jó éjszakát. ^^