Kövesd az álmaid

...vagy ne csak kövessem?
Itt az ideje, hogy meg is valósítsam őket.

Hihetetlennek tartom, hogy hogy tud alakulni az élet. Ha valami komoly dolog jön, hihetetlenül magabiztossá tudok válni, a jég hátán is megállok-megélek, és mindent megoldok azonnal. Furcsa periodikussággal váltakozik ez, mert az idő nagy részében szerény, visszahúzódó vagyok, kevés önbizalommal és kísérletező kedvvel.
Aztán jön valami lehetőség, ami tökre őrültségnek tűnik, de meglátok benne valamit... Nem tudom mit, de ilyenkor bekapcsol az ösztönöm, és ha valamit eddig megtanultam az életben, az az, hogy nekem ezt követnem kell, mert mindig jól alakultak a dolgok, ha így tettem. Ezek többnyire őrült, elsőre hülyeségnek tűnő lépések voltak, amit aztán utána nagyon jó dolgok követtek, évekre kiterjedően.
Viszont ahhoz, hogy ezeket meglépjem, mindig nagy bátorságra volt szükségem. Amit ugyan nem tudom, honnan szedtem össze, de emlékszem, hogy pár esetben inkább a kudarctól való félelem volt az, ami hajtott, és ami az utolsó löketet adta, amitől "igazán megindultam" és megtettem amit kell.

Most is ez az állás, azt hiszem. Szerencsére mondjuk most nem a félelem az ami leginkább hajt, inkább a kalandvágy, és az, hogy végre talán közelebb kerülök az álmaimhoz.
Na jó, de miféle álmaimhoz? Kérdezem magamtól.
Na igen, mik is az álmaim?
Huh... Régen egészen konkrét álmaim voltak, tudjátok, ezek a "majd egyszer", meg a "majd amikor", kezdetűek. Ami viszont fura, hogy azt vettem észre, hogy ha már megvalósítunk egy ilyet, szinte el is felejtjük, hogy álom volt. :3
Most, hogy már körvonalazódik (rémisztően gyorsan, minden nappal gyorsabban) a dolog amibe most belevágok, egyre inkább kezd ez is a szó szoros értelmében valósággá válni, álomból valóságba megy át a dolog.
Ha egy álom valósággá válik, akkor már nem is olyan különleges, milyen furcsa. :)
De ez nem is baj, ettől nem lesz kisebb az értéke, ha nekem is valósággá válik ez az álom, sokkal boldogabb lehetek, leszek. Azért álom, hogy dolgozzunk érte, hogy megvalósítsuk, hogy legyen motivációnk, hogy bebizonyítsuk, hogy lehetséges. ^^

Amúgy az meg kurva jó hogy hazajövök, és mindenki gúnyt űz a terveimből, álmaimból, mindenáron megpróbálják összetörni az elképzeléseimet meg a reményeimet, és próbál kétséget ébreszteni bennem. Ez aztán a támogatás.. juhé.
Bár nem tudom mit vártam. XD Mindegy, nem érdekel. Nem hagyom senkinek, hogy eltántorítson attól, amit tenni akarok. Soha, senkinek nem hagytam, mert tudtam, és a barátaim is tudták, hogy ha le próbálnak beszélni a céljaimról, az önzés, kivéve, ha tényleg nekem akarnak jót, de azt pedig meglátom, mert akkor azért én is beismerem, ha látom hogy hülyeséget csinálnék. Bár olyat alapból nem nagyon szoktam.

Más.

Most itt vagyok újra... Újra ebben a szobában. Keserédes érzések kerítenek ilyenkor hatalmukba mindig. Annyi pozitív és annyi negatív történt itt. Nem olyan, mint egy lakás ahol eddig laktam, ahol csak úgy felkelek, eszek, élek, lefekszek. Olyan, mint egy... Mint mondjuk egy színház, ahol nem hétköznapi események történnek, hanem vagy csak nagyon szomorú, vagy csak nagyon boldog dolgok. Igen, pont így érzek.
Megrohannak az emlékek kicsit. Félek beismerni és fáj is kicsit beismerni, de hiányt érzek... Még mindig.
Akkor, amikor már azt hittem, végleg lezártam a múltam és továbbléptem. Vicces.
Az illatok és érzések emléke is beszivárog az agyamba, most élvezem, ahogy csak áthullámzanak az agyamon a boldog emlékek. Megnyugtató, "örökké tartó percek" ezek nekem. Soha nem lesz vége ezeknek a pillanatoknak, itt belül örökké olyan lesz bennem, mintha még most is tartana, és ez jó érzés. Persze tudom, hogy már soha nem jön vissza, és ez sem baj.
Sétálgattam kicsit odalent, és körbenéztem. Milyen sokat változott a felfogásom. Régen mennyire ragaszkodtam ezekhez a fákhoz, ehhez a környezethez, éreztem, hogy ide tartozok, hogy itt kell lennem. Hogy megkeseredtem azóta... Tök fiatal vagyok, de esküszöm, éreztem azt hogy egyre idősebb vagyok, amikor sóhajtottam egy nagyot. Az évek súlya csak nő a vállamon, és már nem tudok ugyanúgy nézni erre a vidékre. Megkeseríti az, hogy már nem érzem magam itthon az otthonban.

De valahogy most érzem magam szabadnak... hogy már nem köt ide szinte semmi. Milyen furcsa..
Ez most egy tanácsféleség is lesz valakinek, burkoltan;
Örülök annak, hogy végre önmagam vagyok. Rájöttem, hogy nem kell senkinek megfelelnem, még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy kevesebb ismerősöm van, vagy hogy nehezebben szerzek barátokat. Megelégeltem azokat, akik ítélkeznek felettem, és megelégeltem azokat, akik önzőnek tartanak, "mert én csak magamra gondolok".
Ezek az emberek mind nem ismernek, nem tudják a szavaim és tetteim mögött a jelentést...
Akik ismernek, ismerik a gondolataim. Ismerik a vágyaim. A céljaim. A könnyeim.
Sosem fogok megváltozni. A jó öreg hülyeségeim, a szokásaim mindig ugyanazok maradnak. Javítgatok rajtuk néha, de már nem próbálom eltűntetni őket, mert rájöttem: Azt semmisíteném meg, ami azzá tesz, aki vagyok.
Nem kell próbálkoznunk, hogy megváltozzunk, mert így vagyunk jók, ahogy vagyunk. Magunknak kell megfelelnünk, nem másoknak, és aki másnak lát minket mint amik valójában vagyunk, az bizony rossz szemszögből néz ránk.
Rengetegen nem értenek meg ahhoz képest, hogy hányan értenek meg. Ki sem lehet fejezni számokban, mennyien.
Lehet, hogy változnom kellene ahhoz, hogy többen kedveljenek, többen szeressenek, megértsenek. De nem fogok. Így vagyok jó, ahogy vagyok. : ) Mindenki úgy jó, ahogy van. Lesznek mindig olyanok az életünkben, akik ilyennek fogadnak el minket amilyenek vagyunk, és ilyennek szeretnek majd minket. Akkor pedig boldogok leszünk, hogy mi tényleg magunk vagyunk, és azok akik szeretnek minket, ezért szeretnek, és fognak örökké szeretni minket, nem  valaki másért, amit magunkra erőltetünk. *w*

Ez az igazi szabadság.

Ezt még ma is képes vagyok meghallgatni. Utána rendbeszedem a gondolataimat. Hallgassátok meg, és jöjjetek rá ti is: Jó úton jártok.