Na, hát a legutóbbi részben lezártuk a múltam egy fejezetét, és ebbe most megpróbálom belesûríteni a maradékot, mindent ami napjainkig történt.

Az elsõ szakításom egy sokk volt a számomra. Nagyon sok minden átértékelõdött bennem, és rájöttem: Hiába vagy erõs, hiába állsz meg az utcán bárki elõtt aki kést fog rád, GYENGE VAGY. Ez volt az agyamban és óvatosabb akartam lenni az érzésekkel. Eddig sem bíztam meg könnyen akárkiben csak látszólag, de attól fogva még jobban akartam odafigyelni hogy ne hagyjam magam bántani, mert a lelki fájdalmat ugyanolyan rosszul viseltem (viselem?) mint amilyen jól bírom a fizikait.

A blogolásba menekültem, és mások segítésébe, és szép lassan begyógyultak a sebeim és újra képes voltam nyitni. Új barátokra tettem szert, és érettebb partnert akartam keresni, akivel jobban elõre lehet tervezni. Ez a tervem nem jött be, egy elhamarkodott döntés volt, de összejöttem egy nõvel aki 14 évvel idõsebb volt mint én. Én csábítottam el szal az én hibám volt, sajnos abba a hibába estem hogy nem ismertem meg elõtte eléggé, és késõbb derültek ki olyan dolgok amik fontosak lettek volna. Egy idõ múlva pedig ebbõl én elmenekültem, bár úgy tûnt, nem is vagyok olyan nagy veszteség... Szóval errõl elég is ennyi.

Még a blogolás kezdése után megismertem valakit, aki pedig már akkor meghatározó személyiség volt az életemben. Nagyon jó barátokká váltunk, mindig segítettem neki amikor tudtam és õ is nekem, és bár voltak nehézségek, a barátságunk is kitartott és nagyon bíztunk egymásban. : )
Késõbb, mikor már évek teltek el, és az elõbb említett kapcsolatom is már rég véget ért, megváltozott valami.
Nagyon messze laktunk egymástól, én mégis úgy gondoltam, simán meg akarom látogatni azt, aki ilyen fontos nekem. : ) Közel 500 kilométert utaztam hogy találkozzam vele, de megérte. : ) Sokat beszélgettünk, hülyültünk, utána pedig haza kellett utaznom.
Ekkor valami kattant bennem, mert mikor eljöttem, úgy éreztük mindketten, hogy most valami nagyon fontos kerül távol tõlünk. Megváltozott bennünk valami, és rádöbbentünk, hogy nem csak barátként szeretjük egymást.
Nehéz döntés elõtt álltunk, mert nagy távolság volt kettõnk között, még akkor is ha az hamarosan a felére csökkent, és 3 év állt elõttünk amit így kellett volna kibírnunk, amíg együtt lehetünk.
Tudtuk, hogy nem lesz könnyû, hogy nagyon nehéz lesz mindkettõnknek, és õszintén elgondolkoztam, hogy ilyen fiatalon "belerángassam"-e õt ebbe, hogy jó döntés-e... Hogy mûködni fog-e. De mindketten úgy éreztük, hogy ez a helyes döntés, és belevágtunk .
Rengeteget beszélgettünk, családi csomagban persze, ingyé'. XD Órák hosszat beszélgettünk, soha nem fogytunk ki a témákból, és tényleg voltak nehézségek, és nehéz volt kibírni azt az idõt amit egymás nélkül kellett kibírnunk, ritkán találkozhattunk, és akkor is csak keveset, de kitartottunk egymás mellett, és nem a könnyebb megoldást választottuk.
Egyre kitartóbbak, erõsebbek lettünk, és õ is sokat fejlõdött, rengeteget. Egyre több, jobb, okosabb, vidámabb lett, és egyre jobban szerettük egymást. Már teljesen elhittem, hogy minden rendben lesz és egy nyarat együtt is töltöttünk, kettesben éltünk és mûködött. Nehéz volt még elszakadnia otthonról, de boldogok voltunk. : )
Amíg együtt voltunk, megmutatta nekem, mi az a boldogság. Megmutatta, van olyan lány, aki gyönyörû, õszinte, hûséges, okos, és maradéktalanul visszaadta azt a szeretetet amit neki adtam. Egyenlõek voltunk a kapcsolatban és éreztem az összhangot, amit még senkivel, hogy ez a harmónia köztünk valami olyan ami mással nem lenne meg. Tudtam hogy ez valami olyan értékes dolog amit nem szabad veszni hagynom, mert így talán végre boldog lehetek és valaki tényleg engem választott, és örökre velem marad.
De nem így történt.
Természetesen mint minden animében, itt is jött a fordulat. Sajnos a távolság a kapcsolatunk rovására ment, õ pedig bezárva érezte magát. Úgy érezte, nem áll készen még arra ami jött volna (összeköltözés, közös élet), és ezt meg kellett értenem, hiszen fiatal.
Úgy éreztem, a lelkemet tépik ki, mikor vége lett. Megbeszéltük, letettük a telefont, és akkor, ott úgy éreztem, akár meg is halhatnék.
Sokáig nem tudtam feldolgozni, egyáltalán felfogni, hogy az életem egy része egyszerûen eltûnt. 6 kilót fogytam, senkivel sem voltam hajlandó beszélni, találkozni, befordultam, és megpróbáltam összerakni magam, megkeresni a darabot ami hiányzik a lelkembõl, de nem találtam. Ezért újra vissza kellett találnom önmagamhoz.
Idõközben õ mást választott, aki sokáig mellette állt barátként, de érezték hogy ebbõl több lesz. Igazából ez nem lepett meg, mert már akkor éreztem, és eleinte meg is fordult a fejemben, hogy ez lesz az oka hogy szétmegyünk majd... De nem ez volt a fõ ok, és különben is, ezt annak tulajdonítottam hogy amit a lányokról tapasztaltam már egyszer, részben beigazolódni látszott, így inkább elfogadtam. Ennek ellenére neki is nagyon fájt hogy így történt, de...
Ez rajtam már nem segített.
Rájöttem, fel kell adnom ismét a büszkeségemet és a sérelmeimet, és félre kell tennem a dümömet amit amiatt éreztem, ami történt. Iszonyatosan nehéz volt megtennem, de úgy döntöttem, megéri.
Nem akartam feláldozni a barátságunkat csak amiatt, hogy én a haragomat úgy fejezzem ki hogy elítélem õt és elfelejtem és dühös maradok rá, és megmarad a büszkeségem. Ha majd valaki a halálos ágyán fekszik, és rájön hogy mennyi mindent dobott el azért hogy megõrizze a büszkeségét, akkor majd rájön, hogy a büszkeség egy olyan dolog ami csak a saját egónkat növeli és SEMMIT nem nyerünk vele, csak elvesz...

Ugyanakkor ez az egész többet jelentett nekem az életben, mint eddig bármi, és több tapasztalatot, tudást és szeretetet kaptam tõle, mint bárkitõl, bármikor eddig az életem során.

Szóval így történt a dolog. Azóta sikerült a sebet befedni és elrejteni, de nagyon lassan gyógyul, bár ezt szerintem a legtöbben megértik. : )
Egy biztos, nagyon nehéz lesz valaki irányába úgy nyitnom, hogy õszintén akarni is fogok tõle valamit, de nem amiatt mert csalódtam volna, csak azért, mert azt hiszem végre megtanultam, hogy lehetsz bármilyen biztos a dolgodban és gondolhatod úgy, hogy minden rendben és a terveid szerint alakul minden... Akkor is felborulhat az életed egy szempillantás alatt, és az életben bármi megörténhet, de tényleg bármi.

Azóta sem változtam sokat. A rosszat ugyanúgy megpróbálom kidobni az életembõl, a jót pedig megtartani és tanulni a saját hibáimból és tapasztalataimból.
Hogy a folytatás mi, azt még nem tudom. : ) De ha még nem is vagyok képes derûvel tekinteni a jövõbe, a jelent már tudom úgy élni, hogy kihozzam belõle a legtöbbet amire most képes vagyok. : )

Ez volnék én.