Azért akkor is szeretem a blogot.

Antiszoc vagyok.

AZ antiszociálisság nem azt jelenti, hogy nem szeretek másokkal lenni, és utálom a társaságot, és ezt nagyon sokan félreértik.
Antiszociálisnak lenni annyit tesz, hogy a közeli barátaimmal, meg azokkal akikben megbízok, tök jól érzem magam, de a legtöbb esetben, ha nem keres senki, teljesen jól elvagyok. Ez a lényeg. Ha nem ír rám épp senki, vagy nem hív senki, vagy ilyesmi, teljesen jól elvagyok magamnak, sőt, sok esetben örülök is neki. Ilyenkor elvagyok magamnak, zenét hallgatok, olvasok, rajzolok, vagy épp játszok vagy nézek valamit.
Azt mindenki tudja, hogy mindenkinek szüksége van egyedüllétre. Na most ez ugyanaz, csak aki antiszoc, vagy olyan mint én, annak több magányra van szüksége.
Bennem sokszor nem tölti ki az űrt mások társasága, és ha sokáig vagyok emberek között, hamarosan elkezdek vágyni az egyedüllétre. Ez nem vonatkozik Arzénra, a lakótársamra XD, és a legjobb barátaimra, akikkel csak egészebbnek érzem magam, ha együtt lehetek velük. :3

Ilyenkor, mikor elkezdem érezni, hogy egyedül szeretnék lenni, rendet szeretnék tenni a fejemben. Elegem lesz a sok hangból, a sok hablatyból körülöttem, és azt akarom hogy eltűnjenek, hogy csend legyen, és akkor belül is csend lehet. Rendet rakok a gondolataim között, és a lelkemben, lecsillapodok, megnyugszok kicsit.

Ilyenkor nagyon jó az írás, beleértve a blog mellé azt is, ha mondjuk egy jó barátomnak írom le a gondolataim, érzéseimet.
És tudom, hogy ez hülyén hangzik, de ilyenkor "örülök, hogy vannak ujjaim". Ezt fogalmazhatjuk úgy is, hogy örülök, hogy írásban is meg tudom fogalmazni, megfogalmazhatom a gondolataimat, és ezt akár közzétehetem, vagy ha valakinek írok, elküldhetem neki. Az ujjaim ilyenkor a lelkem közvetítúi, ezeken keresztül áramlanak a gondolatok, az érzések, és jelennek meg a képernyőn, vagy épp papíron, ha mondjuk rajz közben fejezem ki az érzéseim/élményeim. Ez nagyon sokat segít, mert a másik lehetőség csak az, hogy elmondjam. Sokszor viszont nem akarok másokat ezekkel a dolgokkal terhelni, és a másik meg hogy megbízok a legjobb barátaimban, de nem nagyon szoktam lelkizni velük. Egyszóval annyira nem szeretem élőben szavakba önteni az érzéseim, hacsak erre valaki külön nem kér, de olyankor nagyon nagy örömmel, és szívesen teszem. Ilyen ember viszont nem sok van a földön. (Itt ismét visszakanyarodunk a "ha nem keresnek->elvagyok" motívumhoz)
Szóval ilyenkor a kezeimen át áramlanak a gondolataim, és nyernek formát végül a képernyőn. Ha nem, akkor csak halmozódnak, halmozódnak. A gondok, problémák, gondolatok, a fájdalom, az öröm, érzések, csak gyűlnek a fejemben, és itt, a mellkasomban, a lelkemben. Addig-addig, hogy ha nem adom ki így, a kezeimmel, akkor a számon csordulna túl, de csak szomorú üvöltés jönne ki, amíg a torkom nem vérzik. Azmegugyenemjó.

Szóval örülök, hogy vannak ujjaim. És örülök, hogy olvastok. :3