Esik az esõ, és én imádom.

Kiérek, letesz a busz, tudom hogy rossz helyen szállok le, ez egy rossz járat, de nem baj. Elkezdek visszafelé sétálni az úton, fekete a kabátom, a hajam, fekete az út, de a gondolataim nem. Kezem a zsebemben, csak sétálok, hagyom hogy az út gördüljön alattam, én csak egy helyben járok és a világ elfordul körülöttem. Házak tûnnek tova, kutyák ugatnak, cigányputrikból szemek pásztáznak hogy ez biztos valami városi gazdag gyerek, de nem jönnek utánam.
Sétálok, sáros az út, szemerkél az esõ, csend van, nem tudom hol vagyok, de tudom hová megyek.
Leveszem a kabátot, meleg van.
Továbbmegyek, országút, elszáguldanak mellettem az autók, mintha ott sem lennék, hagyják hogy a gondolataimba merülve falja az utat a csizmám. Felérek a dombra, találkozunk.
Megölelem.
Beszélgetünk, elmesélem hogyan jöttem, kinevet, mosolyog, mesél. Beszélgetünk, hallgatom az új infókat, a fejleményeket a sulival, a barátjával, a fejlõdést, és mosolygok és örülök hogy a jó utat választotta. : ) Hazaérünk, anyukája letámad, száz kérdés, száztíz felelet tõlem. :D Teázgatunk, hugijának megmutatom hogy merre kell menni a sonic-ban, köszönök az apukájának, kezet rázunk. Igazi családapa, határozott, sokat látott arcára nézve tisztelet ébred bennem.
Teázunk.
Felmegyünk, beszélgetünk, kérdez, kérdezek, válaszol, válaszolok. Megnyugtatom, megnyugtat, nincs is semmi gond, jó irányba halad minden, minden olyan nehéz, de minden megy tovább és megoldjuk. Mindig megoldjuk, és mindig itt vagyunk egymásnak. : ) Kimegyünk, kutyázunk, visszük a kutyát is kirándulni, felcaplatunk csókakõre. Emlékszel? Emlékszem. Nevetünk, felérünk.
Körülnézek.
Teleszívom a tüdõmet a kristálytiszta levegõvel, felnézek. A szemerkélõ esõ bepöttyözi a szemüvegem, elhomályosítja a szürke eget amit bámulok, becsukom a szemem. A szikla szélén állok, alattam 60 méteres szakadék, ha leesnék... Akkor se halnék meg mert csak szanaszét törném magam a fákon és lebénulnék haha. XDD
Meg egyébként sem fordulna meg a fejemben. Körülvesz a természet, a csend, a pattogó esõ a leveleken, a béke. Nincs õ meg én, vagy senki más, csak én és a világ ami annyira körülvesz, beburkol, hogy csak akkor veszed észre milyen hatalmas, mikor körülvesz a semmi.
Gondolkodom.
Ülök az autóban, sötét van, csend. Sóhajtok, indítok, kuplung fel, hopp egy kicsit több gázt, körülnézni nem kell, hármasban kanyarodom és már az országúton megyek, hatvannal. Feketén csillog az út, libabõrösek a pocsolyák a belehulló vízcseppektõl. Sötét van, jönnek a szembejövõk, a fényszórójuk elvakít, nem nézek bele, az út szélét nézem. Eszembe jut, és az is hogy én is balesetet szenvedhetnék, és megrázkódom. Nem, velem nem történik ilyesmi. Vele sem történhet.
Töprengek.
Megéri ez az egész? Érek eleget ahhoz hogy valaki áldozatokat hozzon értem? Hogy feladjon értem valamit, hiszen én annyi mindent feladtam már annyi mindenkiért. Nem tehetek róla. Nem okozhatok fájdalmat, utálom.
"-Tudod, én nem tudok fájdalmat okozni másoknak. Ha haragszom, akkor sem mutatom ki, és hamar megbocsájtok. Ha valakit megbántok, fájdalmat okozok neki, az még jobban fáj nekem, mint neki. Nem akarom ezt. Késõbb sem leszek rá képes, én ez vagyok.
-Tudom... És nagyon jól csinálod. Ez ritkaságszámba megy."
Mosolyog, megáll. Megölel. Tudom, hogy õ nem bánt. Bízom benne. Úgyhogy én is elmosolyodom és megölelem.
Köszönöm, Tenshi-chan.

Neki is nehéz, nekem is nehéz, mindenkinek az. Mindenkinek megvan a maga keresztje. És mindenki maga hordozza a döntései következményét.

És még mindig esik.